6

Document Sample
6 Powered By Docstoc
					1. A héber állam és jog

  Kis-Ázsia földközi-tengeri partvidékét a III. évezredtől kisebb települések, félnomád vándorló egységek
lakták. 1900 körül ide vándoroltak a zsidók ősei. A II. sz.-ban szervezték a törzsi vezérek (bírák) uralmát
királysággá, ez 100 év múlva kettévált (Júdea és Izrael). 721-ben Izrael, 587-ben Júdea Új-Babilon
provinciája lett, s ebből a perzsák, majd Nagy Sándor és a hellén uralkodók, végül Róma uralma alatt élő
papi hűbéres fejedelemséggé vált, míg Titus el nem pusztította.
  A zsidó államot a szigorú, monoteista teokrácia jellemezte. A törvény Isten törvénye, a hatalom Isten
által adott hatalom volt. Szakrális szabályok jellemezték a társadalmi, gazdasági életet, de a hétköznapok
szokásait is. Az Isten a zsidók szerint egy, szellemi, mindenek fölött való, de Istennek csak egy népe van,
a választott nép, az ő népük. Ezért a zsidó állam és jog szigorúan befelé forduló, a törvény adott és örök.
  Politikai szervezet terén tanultak Babilontól és Egyiptomtól is. A katonai és a polgári igazgatásban a
törzsek és nemzetségek megtartották szerepüket. A papság is törzsi alapon különült el.
  Amint a törvény, az ítélet is Istentől jön. A bosszú létezett, de vele szemben a „menedék” is, pl. a
jeruzsálemi templom, a nyolc menedékváros → aki ezekbe menekült, csak szabályos eljárással volt
elmarasztalható. A felelősség kezdetben családi volt, de már Mózes törvénykönyve is tiltotta, hogy a fiú
meghaljon apja bűneiért.
  A felelősség megállapítását szigorú eljárási szabályok határozták meg. Tárgyi bizonyítékok, tanúk, eskü
alapozták meg a döntést. Az „egy tanú nem tanú” elv a zsidó jogból került a középkor jogába. „Szemet
szemért, életet életért” elvet alkalmazták a bosszúvád esetén is.
  A zsidó jog nem jellegzetes osztályjog. Sok benne a szociális elv (kamattilalom, zálogolás korlátai,
adósságok eltörlése).
  A család szervezete patriarchális. A zsidók elfogadták a többnejűséget, ismerték a válást. A jegyesség
megtörését a zsidó jog szigorúan büntette, mint ahogy a házasságtörést is (megkövezés). A zsidó jog
ismerte a levirátus intézményét: ha a férj utód nélkül halt meg, felesége a férj fivérének asszonya lett, s
első gyermekük az elhunyt örökösének számított.
2. Spárta társadalmának és államszervezetének jellegzetességei

  Az archaikuskor elején a dórhódítók alakították meg a legellentmondásosabbnak ítélt görög poliszt. A
szárazföldi összeköttetést nélkülöző területen létrejött állam első jellemzője a zártság volt. Spárta a
legkorábban alakított hellén városállam, mely a nemzetségi rendszer elemeiből a legtöbbet mentette át.
Tartós hatalmi struktúrát hozott létre, hiszen alkotmányának alapelemei alig változtak. Társadalmát
áthatotta a militarizmus, amely megalakulásának körülményeivel magyarázható. A hódító dórok
kezdetben csak erőszakkal tarthatták fenn a rendet az őslakossággal szemben, ezért a belső rend
biztosítására katonai erőt kellett fenntartaniuk. A támadó hadjáratokat később a zsákmány és az
élelemszerzés motiválta.
  A hagyomány szerint Spárta társadalmi és államrendjét Lükurgosz legendás törvényhozó alakította ki.
A Kr.e.8.sz-ban egységes alkotmányt adott ki, melyet előtte a delphoi jósdával szentesített. A nevéhez
kötött nagy reform leglényegesebb eleme a föld egyenlő felosztása volt. Így igyekezett a szegények és
gazdagok közötti ellentétet megszüntetni. A társadalom három részre tagolódott: teljes jogú spártaiak,
körüllakók és rabszolgák.
  A szabad spártaiak a használatukba adott terület használatából éltek. Minden föld állami tulajdonban
volt, elidegeníteni vagy átörökíteni nem lehetett. A kiutalt rabszolgák szintén a közösségi rendelkezés
alatt álltak, a föld tartozékainak számítottak. A „fölösleges” mesterségeket (ipart és kereskedelmet)
megtiltották. Úgy tartották, hogy minden törvénynél többet ér a szigorú erkölcs és a helyes életmód,
vagyis a nevelés.
  A spártai nevelés előremutató eleme, hogy az állam intézményesített módon gondoskodott polgárai
képzéséről, közügynek tekintve azt. Itt alakult ki az európai katonai képzés alapja, itt fordítottak először
figyelmet a nők nevelésére. Hátrány viszont, hogy elhanyagolta a szellemi, értelmi képzést, és áthatotta a
túl szigorú és kegyetlen szellem.
  A megszületett csecsemőt elvitték az öregek tanácsa elé annak elbírálására, hogy testileg alkalmas-e a
spártai közösség szolgálatára. Kedvező ítélet esetén a gyerek hétéves koráig a szülei mellett maradhatott,
majd katonai jellegű képzésben részesült. A hadi szolgálat a 60. év elérésével szűnt meg, ettől kezdve
tagjai lehettek az öregek tanácsának. A nők nevelése is hasonló volt. A gyakori hadjáratok miatt gyakran
hárult rájuk a védelem és a polisz kormányzásának feladata. A spártaiak védték a házasságot. A
monogámia nem volt általános, a férj- és feleségcsere (a tökéletes utódnemzés végett) nem ütközött
erkölcsi normákba, és jogszabály sem tiltotta.
  A körüllakók (peremterületek lakosai) spártai nőt nem vehettek feleségül, bekerített községekben éltek,
korlátozott önkormányzatuk volt. Adót fizettek az államnak, de tarthattak rabszolgát. Elkülönített
csapattestekben harcolhattak a spártaiak oldalán.
  A rabszolgákat (helóták, akik a dórokkal szembenálló őslakosok) tilos volt eladni vagy felszabadítani.
A hadseregben katonai segédszolgálatot láthattak el. A hatalmat gyakorlókhoz képest számuk nagy volt,
ezért féken tartásuk az állam feladtat volt. Ennek legdrasztikusabb módja az ún. krüpteia (elrejtőzés,
eltüntetés) volt. Az erre vállalkozó spártai ifjak megjelentek a rabszolgák szállásain és válogatás nélkül
legyilkolták őket.
  A spártai államszervezet élén a két baszileusz állt → kettős királyság. A királyokat a népgyűlés egy
évre választotta, ők voltak a hadsereg fővezérei, a családjog körébe tartozó ügyek ítélőbírái és főpapok.
Legfontosabb kiváltságuk, hogy háborúban, az első sorban harcolhattak. Az öregek tanácsa a királyokkal
együtt harminc tagból állt → a népuralom és a királyi túlhatalom visszaszorítását szolgálták. A testületet a
népgyűlés választotta a 60. évüket betöltött teljes jogú spártai férfiak közül. Ez a szerv volt a kormány és
a büntetőbíróság. Határozatait a népgyűlés hagyta jóvá, de vétójogot gyakorolt annak döntéseivel
szemben.
  A népgyűlés (apella) tagja volt minden harminc év feletti spártai férfi. Havonta egyszer ülésezett az
öregek által előterjesztett ügyekben. Itt döntöttek háború és béke kérdésében. Volt még a felügyelők
(ephóroszok) öttagú tanácsa, melyet a népgyűlés egy évre választott. Feladatuk a királyok és az öregek
tanácsának ellenőrzése.
  A spártai állam belső rendje a Kr.e. 4.sz-ban meggyengült. Vagyoni egyenlőtlenségek alakultak ki.
Több kísérlet volt az egyenlőség és spártai szellem helyreállítására, de mindegyik kudarcba fulladt.
3. Az athéni társadalom és államfejlődés jellemzői az arisztokratikus és timokratikus korszakban

  Az attikai félsziget területén megalakult athéni városállam a görög államfejlődés másik (a spártain
kívül) fő irányát képezi. Ipari és kereskedelmi tevékenységet folytattak, bekapcsolódtak a tengeri
kereskedelembe is. Az athéni állam, ellentétben a spártaiéval, nyitott gazdaságú, az egyéni
kibontakozásnak teret adó, és demokratikus közösségi rendre épült. Az anyagi bázisát nem a
rabszolgatermelés, hanem a társadalom zömét kitevő középréteg magánmunkája biztosította. Ez a polisz a
fokozatos fejlődés eredményeként jött létre.
  Az athéni állam Kr.e.8.sz. folyamán jött létre. Thészeusznak, aki községről községre járva meggyőzte a
családokat a közös városi szervezet előnyeiről, tulajdonítják Athén megalapítását.
  A szabad lakosság vezető rétege az előkelő csoport volt. Ők végezték a vallási szertartásokat, töltötték
be a vezető hivatalokat és alkalmazták a törvényeket. A geomóroszok földdel rendelkező kisbirtokosok, a
démiurgoszok kézművesek voltak. A félszabad (metoikosz) réteg azokból az idegenekből állt, akik
termelőmunkát végeztek, de politikai jogaik nem voltak. A rabszolgaság jelen volt a korabeli athéni
államban is. Jellegadó intézménnyé azonban nem vált.
  A nemzetségi-közszervezeti rend a 8.sz. végére átalakult. A baszileusz (király) helyére kilenc arkhón
került, akiket kezdetben életük végéig, majd tíz, végül egy évre választottak. Arkhón csak előkelő
lehetett. Közülük az első irányította a kül- és belpolitikát, javaslataival ő szabta meg a törvényhozás
irányát. A második arkhón főpap volt, a szakrális feladatok felelőse. A harmadik helyre katonai ügyekben
jártas előkelőt választottak, ő töltötte be a hadvezéri funkciót. A többi hat arkhóni tisztviselő a
jogrendezésben látott el fontos feladatokat. Figyelemmel kísérték a törvények és a szokásjog
érvényesülését, jogszolgáltatási határkörük is volt. Az egykori tanács helyét az arkhóni tisztüktől megvált
férfiak arisztokratikus testülete, az areioszpagosz vette át. A népgyűlés szerepe háttérbe szorult.
  Kr.e.630-ban jelent meg először a türannisz. Khülon ekkor kísérelte meg a hatalom erőszakos átvételét,
de törekvését a nép nem támogatta és elbukott.
  A társadalom és jogélet jelentős változása zajlott Drakón arkhónságának idején. Ő foglalta írásba a
szokásjogot. Ezeket a szabályokat addig csak az arkhóni testület ismerte, s ezért önkényesen alkalmazta.
A Kr.e.621-ben összeírt törvényeket ezután bárki ismerhette. A szabályok védték a magántulajdont.
  Athén történetének legjelentősebb reformsorozata Szolón nevéhez fűződik. Első arkhónná választása
után (Kr.e.594) sorra fogadtatta el a társadalmat átalakító, gazdálkodást és az állami rendszert
korszerűsítő elgondolásait. Először közkegyelmet hirdetett: a gyilkosok és hazaárulók kivételével minden
athéni polgár hazatérhetett. Érvénytelenítette Drakón szigorú törvényeit: csak gyilkosságért szabtak ki
halálbüntetést, minden athéni jogává tette, hogy polgártársa érdekében fellépjen a bíróság előtt.
Biztosította a hivatalok döntéseinek bírói felülvizsgálatát. Társadalmi reformjai közül jelentős az
adósrabszolgaság megszüntetése. Azokat a személyeket, akiket külföldön eladtak, államköltségen
visszaváltott. Kártalanítás nélkül eltörölte a földre felvett hiteleket. A végleg megtelepedett
metoikoszoknak is polgárjogot adott. A földvagyon felhalmozását akadályozva maximálta a földbirtok
nagyságát. Lehetővé tette a szabad végrendelkezést. Gazdasági reformjai a középréteg érdekeit szolgálta.
Súly-, mérték- és pénzreformja a kereskedelmi forgalmat segítette. Szolón középutas reformjaival
megteremtette az arisztokrácia és demokrácia közötti politikai rendszert, a timokráciát. Az athéniek jogait
nem származásuk, hanem vagyoni, jövedelmi viszonyaik szerint szabta meg. Az első csoportba tartozók
(ötszázmérősök) közül kerültek ki az arkhónok. A lovagok közé került háromszázmérősök viselhettek
magasabb állami tisztségeket. A harmadik osztály tagjai, az igásparasztok legfeljebb a tanácsba
kerülhettek be, a napszámosok a negyedik vagyoni kategóriába tartoztak, akik csupán a népgyűlés és az
esküdtbíróság tagjai lehettek. Rendelkezése szerint a nagyobb vagyonnal rendelkezők arányosan több
állami terhet viseltek. Az államszervezet átalakítására is sor került. A legfontosabb szerv a népgyűlés lett,
melynek gyűlésein minden athéni polgár részt vehetett. Az egykori tanács helyére a négyszázak tanácsa
lépett. Szolón állította fel a népbíróságot, mely felelősségre vonhatta a tisztségviselőket és döntött
kiemelkedő büntetőügyekben. Az arkhónokat az ötszázmérősök közül sorsolták ki. Az areioszpagosz
megmaradt, de hatásköre nagy részét a népbíróság vette át.
  A kompromisszumos reformok következménye, hogy igazán senki sem elégedett vele. Ebben a
helyzetben Peiszisztratosz, a földet követelő legradikálisabb csoport képviselője ragadta magához a
hatalmat (Kr.e.560) és 33 évig volt egyeduralkodó. Türanniszának kezdetén politikai ellenfelei földjét
osztotta fel támogatói és a földnélküliek között. Fejlesztette a hadsereget, a flottaépítés révén
munkalehetőséget teremtett. Új állami adót (tized) vezetett be. Törvényében elrendelte, hogy a
hadirokkantakat az államnak kell eltartania. Vidéki bíróságokat szervezett, hogy az igazságukat
keresőknek ne kelljen Athénba utazniuk. Összeíratta Homérosz költeményeit. Halála után fiainak
népszerűtlen uralma, majd a spártai megszállás következett.
  Az athéni demokrácia kialakításában döntő szerepe volt Kleiszthenész reformjainak. Első arkhónná
választása (Kr.e.508) után olyan törvényeket fogadtatott el, melyek tartalmazták Szolón alkotmányának
előremutató elemeit, de megszüntették a polgárok vagyoni megkülönböztetését. Minden athéni teljes jogú
lakos választójoggal rendelkezett, és megválasztható volt bármely tisztségre. A törvény előtt minden
ember egyenlő, és a törvény mindenkire azonos kötelezettségeket ró. A demokratikus rend védelmét
szolgálta az általa bevezetett cserépszavazás. Államszervezeti reformjai közül legjelentősebb az új területi
felosztás volt. A három elkülönülő egységet (Athén és külvárosai, megművelhető földben gazdag
belterületek, partvidék) egyenként tíz körzetre osztotta. Ezekből alakította meg a területileg nem
összefüggő tíz phülét. A körzetekben kisebb önkormányzati egységeket (démoszokat) szervezett, élén a
választott demarkhoszok álltak. Ők lettek a közigazgatási, igazságszolgáltatási és vallási ügyek
intézésének helyi szervei. A legfelsőbb állami szervek közül létrehozta az ötszázak tanácsát, melynek 50-
50 tagját a phülék sorsolták ki. A hadsereg élén tíz sztratégosz állt, és az areioszpagosz hatáskörét tovább
csökkentette. Az egykor nagy hatalmú testület már csak az erkölcsök felügyeletét látta el és kisebb
ügyekben bíráskodhatott, továbbá a tisztségviselők felelősségre vonásában működött közre.
  A Kr.e.5. sz. elejére alakult ki ezen intézkedések nyomán a demokratikus athéni államrend.
4. Az athéni demokrácia államszervezete (Kr.e. 5. sz.)

Az államhatalom legfontosabb szerve a népgyűlés (ekklészia) volt. Minden 20. életévét betöltött athéni
polgár részt vehetett ülésein, szabadon felszólalhatott, javaslatot terjeszthetett elő. Periklész rendelkezése
alapján napidíjat fizettek a megjelenőknek. A tanács hívta össze havonta legalább egyszer. Minden
államot érintő ügyben dönthetett. Jelentős szerepe volt a törvényalkotásban, a legfőbb bíróság feladatát is
ellátta. Az állami ügyek folyamatosságát és szakszerűségét a tanács (bulé) biztosította. Feladata a
népgyűlési határozatok előkészítése volt. A tanács tűzte ki a népgyűlés üléseit és hajtatta végre döntéseit.
Ellátta a diplomáciai feladatokat, nemzetközi szerződéseket kötött. A pénzigazgatás felügyelő szerve, a
vallási ünnepek, középítkezések irányító testülete. Az arkónok testülete megmaradt, de szerepe csökkent.
Az első arkhón jogszolgáltatási és vallási szerepet kapott, a többi főleg az igazságszolgáltatásban
működött közre és megtartották a törvények érvényelsülésének ellenőrzési jogát. Az areioszpagosz a
vallás elleni bűncselekményeket bírálta el. Az igazságszolgáltatás fő szerve a népbíróság (héliaia) volt.
Hatezer, sorshúzással választott állampolgárból állt. Tagjai eskütétel után bizottságokba osztva, napidíj
ellenében látták el feladataikat. A bíróságok előtt minden athéni polgár vádat emelhetett. Az eljárásban
hivatásos szónokok segítették a perlekedőket.
A tíz sztratégosz feladata a hadsereg irányítása volt. A népgyűlés évente választotta őket, ez volt az
egyetlen tisztség, amelyet egy személy többször is betölthetett. A katonai testület tagjai nem kaptak
fizetést.
5. Az ógörög jog jellegzetességei

  Az ókori Hellász területén nem alakult ki egységes jogrendszer. Az állami egység hiánya, a poliszok
sokszínűsége miatt kevés közös elemet találunk.
  A görögök egy természetjogias igazságossági és erkölcsi normarendszert állítottak fel, melynek
követését minden szabad embertől elvárták. Kifejlesztették a méltányosság fogalmát, melynek
segítségével a szabályozatlan eseteket vagy elavult előírásokat a mindennapi élet követelményei szerint
bíráltak el. Ismerték a kiegyenlítő igazságosság fogalmát, mely a római kötelmi jogoknak megfelelő
elveket tartalmazta, s ennek szabályai szerint ítéltek károsításból eredő és kompenzálást igénylő
esetekben is. Az osztó igazságosság természetjogi rendezőelveit az öröklési viszonyokban, a
köztisztségek elosztásakor és kötelezettségek viselésekor alkalmazták. Az általános igazságosság elvont
normái érvényesültek a közösségi ügyek, a személyi és dologi jog területén.
  A görög jogforrások között a szokásjog volt az első. Drakón (Kr.e.621) gyűjtötte össze. Az írásba
foglalt szokásjogot theszmosznak nevezték. Az állam szabályzó szerepének erősödésével a törvény
(nomosz) lett a legfontosabb jogforrás. Athénban az első törvényhozó Szolón volt, aki nem a régi
szokásjogot gyűjtötte össze, hanem új normákat alkotott. A törvényhozás menete: törvényjavaslatot csak
a tanács terjeszthetett elő. A népgyűlés állásfoglalása előtt a népbíróság 600 tagú különbírósága
nyilatkozott, hogy a tervezet/javaslat nem sérti-e az állam érdekeit. Támogató állásfoglalás esetén került a
tervezet a népgyűlés elé. Ha a törvényt ez a testület is elfogadta, a végleges szövegezésre visszaadta a
különbíróságnak. A harmadik jogforrás a néphatározat (pszefizma) volt. Általában egyedi ügyekre
vonatkozott (polgárjog megadása, száműzés).
  A görögök nem ismerték a tulajdonjog fogalmát. Mind Athénban, mind Spártában sokáig fennmaradt a
vagyon közösségi vagy állami korlátozása. A családi vagyon együtt tartása végett Szolón bevezette az
egyedüli leányörökös intézményét.
  A családjogra a kifejlett görög jogban már a monogámia jellemző. A nő kezdetben az apja, majd a férje
hatalmába került. Spártát kivéve a nőnek a házasságban kevés joguk volt. A férj eltaszíthatta,
házasságtörés esetén megölhette feleségét, egy férjes nő elcsábításáért viszont a férfiak csak büntetés
megfizetésére voltak kötelezve. A válás ismert volt, a nőnek az arkhónok előtt írásban kellett kérnie.
  A büntetőjog központi intézménye kezdetben a vérbosszú volt. Ezt az elvet felváltotta a jóvátétel, a
vagyoni kompenzáció. Drakón törvényében meghatározta, hogy kik jogosultak vádemelésre, és hogy az
eljárás milyen rendben zajlik. Gyilkosság, mérgezés és gyújtogatás esetén az areioszpagosz ítélkezett,
vétlen halálozás esetén az első arkhón elnöklete alatt álló testület döntött. Kisebb ügyekben a phülék
választott tagjai mondtak ítéletet.
  Az eljárásjog szerint minden 18 évesnél idősebb, szabad athéni férfi indíthatott pert. Kiskorúak és nők
helyett gyámjuk, a rabszolgák nevében gazdájuk, idegenek esetén vendégbarátjuk fordulhatott
bírósághoz. Minden polgár közvádat emelhetett az állam érdekében. Az állam nevében a köztisztviselők
is indíthattak pert. Magánsérelem esetén csak az érdekelt indíthatott pert. A per a törvénybe idézéssel
kezdődőtt. Az eljárást kezdeményező két tanú előtt felszólította a másik felet a hatáskörrel rendelkező
állami szerv előtti megjelenésre. A beadott igény elbírálása a hatóság feladata volt. A tisztviselő
elutasíthatta a keresetet, ha a perlő nem volt perindításra jogosult, vagy nem megfelelő vádformát
választott. A vádlevél vagy kereset elfogadása esetén az eljárás kezdeményezőjének illetéket (perköltség)
kellett fizetnie. A per következő szakasza az előzetes eljárás volt. A tisztségviselő kifüggesztette a
vádiratot vagy keresetlevelet, mely tartalmazta az ügy lényeges adatait, a kereseti kérelmet, az
indítványozott büntetést, a tényállás fő elemeit, a tanúk neveit. Előzetes tárgyalást tartottak, melynek célja
annak eldöntése volt, hogy az ügy törvényszék elé kerüljön-e vagy sem. A felek megegyezhettek, vagy
állításaik igazolására esküt kellett tenniük. Az eljárás alá vont fél viszontvádat emelhetett.
Összegyűjtötték a bizonyítékokat. Az ügyet a főtárgyaláson a 6000 tagú népbíróság kisorsolt külön
tanácsa egy nap alatt köteles volt eldönteni. Az esküdtszék tagjai titkosan szavaztak. A döntés ellen nem
lehetett fellebbezni, de bármelyik fél perújítást kérhetett, ha az előkészítő eljárásban vagy a tárgyalás
során az ítélkező szervek eljárási hibát követtek el. Büntetés lehetett: halál, börtön, rabszolgává
nyilvánítás, polgári jogok elvonása, vagyonelkobzás, pénzbüntetés.
  A nemzetközi jog körébe tartozó elvek és szabályok egy része az ókori Hellász területén alakultak ki. E
jogág fejlődése összefüggésben volt azzal, hogy a hellén poliszok számon tartották saját polgáraikat.
Athénban a teljes jogú polgárság feltétele, hogy mindkét szülő nyilvántartásba vett teljes jogú városi
polgár volt. A polgárjog csak a szabadokat illette meg, külön feltétele volt még a felnőttkor elérése és
meghatározott földterület birtoklása. A polgárjog részleges vagy teljes megvonására akkor került sor, ha a
polgár megszegte állama törvényeit, nem fizette rendesen adóját, vétett a vallási normák ellen. Az állam
köteles volt védeni polgárait. A polgároktól élesen megkülönböztették az idegeneket → egyetlen görög
poliszban sem szerezhettek polgárjogot. A kereskedelmi kapcsolatok élénkülésével csökkent ez a
diszkrimináció. Különleges indokokra tekintettel külföldiek is részesülhettek a polgároknak fenntartott
kedvezményekből.
  Az idegenek és a polgárok közötti jogi különbség megszüntetésének hatékony eszköze volt a kétoldalú
egyezmény, mely rendelkezett arról, hogy a szerződő államok azonos köz- és magánjogi státust
biztosítanak egymás polgárainak. Athénban kötöttek először olyan nemzetközi szerződéseket, melyek
szabályozták a kereskedelmi kapcsolatok alapelveit vagy a polgár helyzetét a szerződő másik városban.
Lassan kialakultak a közösen alkalmazott kereskedelmi jogi alapelvek.
  A görögöknél alakult ki először a háború és béke joga is. A szinte állandó harcban álló hellének
meghatározták a szabályos hadüzenet formáját, előre megállapodtak a hadviselés szabályaiban, a
hadifoglyokkal való bánásmódban, kicserélésük rendjében. A békeszerződéseket vallásos formák között
kötötték. Megjelentek a viszályok békés rendezésére irányuló államközi döntőbíróságok.
6. A recepció

  A jogtörténetben recepciónak (visszavenni, visszafogadni) azt a folyamatot nevezzük, amellyel a
iustinianusi törvénykönyvekben, a későbbi néven Corpus Iuris Civilisben foglalt kodifikált római
jog az európai magánjogokban, a Bizánci Császárság összeomlásával szinte egy időben, újra érvényre
jutott → a császári jog, a ius imperiale ismét feléledt, visszafogadták a jogszolgáltatásba. A
visszafogadás a római jog érvényét olyan területekre is kiterjesztette, ahol az történelmileg sohasem
érvényesült, tehát itt a recepció a római jog befogadása volt. Ennek megfelelően a jogtudomány
nyelvében a recepció idegen jog befogadását jelenti olyan területen, ahol az azelőtt nem volt érvényben,
főként a 19-20. sz.-ra jellemző.
  A római jog utóélete a korai középkorban: Iustinianus császár a 6. sz. közepén jogkönyveit
megalkotta és azokat újabb, novelláris rendeletekkel egészítette ki. Röviddel halála után Itália nagyrészét
meghódították a longobárdok és a normannok. Csak a pápai dukátus, Ravenna és Velence maradt bizánci
fennhatóság alatt.
   Már Iustinianus előtt is voltak a Nyugatrómai Birodalom területén barbár germán utódállamok. Ezek
római alattvalóik részére a posztklasszikus római jogból összeállított jogkönyvet alkotta, s azon a
területen, ahová Iustinianus hódításai nem jutottak el, ezek a Leges Romanae Barbarorum érvényben
maradtak, helyi joggá váltak. A germán jog alapelve a személyi princípium a területi elvvel szemben, így
a római lakosság is megőrizhette személyes jogát. Ilyen személyes jogként ismerték el a római jogot a
fiatal germán államokban az egyházi személyek számára az Ecclesia vivit lege Romana (az Egyház a
római joggal él) elv szerint. Az egyházi jog a római jog tudatának, ismeretének, elveinek egyik
fenntartója volt, főleg latin nyelve és nagymértékű írásbelisége miatt.
  Iustinianus előtt keletkezett a Lex Burgundionum (488-524) jelentős római jogi hatással, és a Lex
Romana Burgundionum gyűjteménnyel (506-532), a délfranciai jogterületre erős hatással volt a 11.
századig. Utóbbi csak a római, előbbi a germán eredetű lakosságra is érvényes volt.
  Kettős joguk volt ugyanígy a nyugati gótoknak is, a Lex Visigothorum és a Lex Romana
Visigothorum (Brevirium Alarici). Mindkettő a 6. sz-ban keletkezett, utóbbi a nyugati gót királyságban
élő rómaiak, az előbbi (mely római jogi hatást mutató mű) az egész területen élők számára készült.
  Teljesen római jogot tartalmazott a keleti gótok két edictuma, az Edictum Theoderici és az Edictum
Athalarici. Ezek a lombard területén hatottak tovább, mint a római jog forrásai, mert a iustitnanusi
könyvek nem voltak áttekinthetőek a bizánci állam határain túli, alacsonyabb jogi kultúrájú germán
államokban.
   Míg tehát az 5.sz. nyugatrómai tartományaiban maradt hatása a posztklasszikus római jognak, e
határokon túlra csak az egyház révén került el a római jog, a germán északi területeknek saját territoriális
jogaik voltak.
  Birodalmi jog-országos jog: Nagy Károly európai császársága -ő állította először helyre a nyugati
császárságot- rövid ideig létezett ahhoz, hogy egységes jogot létesítsen lakóinak. A germánok személyi
jogi elve ennek ellene is hatott. Utódai felosztották meguk között az országot, s bár a nyugati császár címe
megmaradt, tényleges hatalma jóval szűkebb volt, mint a nyugati kereszténység területe. A Német-római
Birodalom határain kívül maradt királyok rangban a császár alatt álltak, nem voltak hűbéresei, hanem
szuverének, amit a „rex imperator in regno suo” jogelv fejezett ki. Az angol, a francia, a skandináv és a
pireneusi államok uralkodói az önálló helyi jog alkotásával is igyekeztek hangsúlyozni a császártól való
függetlenségüket.
  A császár, aki örökletes hatalmat a saját felségjoga alá eső területen sem tudott megszilárdítani, uralma
támaszait a nagy hűbérurakban kereste. Míg a császárt választották, a hűbérurak tőle kapott hatalma
örökletes volt: ez okozta, hogy a hűbérurak tényleges hatalma növekedett a császár egyre névlegesebbé
váló hatalmával szemben. Az egyház a 11. sz.-tól a nyugati császárság gyöngítésén fáradozott. A pápa
világi primátusa alatt a császár az egyházi ideológia szerint csak „primus inter pares”, azaz első az
egyenlők között. Az invesztitúraharc, a pápa és a császár küzdelme a nyugati világ első helyéért ismét
gyengítette a császár pozícióját.
  A 11. sz-ban a középkori Európa átrendeződött. Kelet és Nyugat kettészakadása véglegessé válik, a
császárság után az egyházon belül is. Új szuverén államok alakulnak ki a két császárság vonzáskörében,
de azokon kívül, nyugaton Magyarország és Lengyelország, keleten az orosz fejedelemségek többé-
kevésbé önálló balkáni államok.
  Az európai kultúra fejlődésében a 11. sz.-ban jelennek meg az egyetemek, születik újjá a jogtudomány
és a skolasztikus filozófia. A hatalmasok az elsőbbségért és szuverenitásért folyó harcban ideológiai
támaszt is keresnek. A bolognai Irnerius és társai ekkor tárják Barbarossa Frigyes elé az újonnan
felfedezett és a jog teljességét tartalmazó könyveket, melyek kimondják a császár elsőbbségét. „Quod
principi placuit, legis habet vigorem” – ami a császárnak tetszik, törvényszerű. Ez a közjogi elv,
amelyet a római jogból vettek a bolognai jogászok, elég volt ahhoz, hogy a kanonistákat, az egyházi
jogászokat eltiltsák a római jog tanulásától, ami kettős jogi képzettség, legisták és kanonisták
különválását eredményezte.
7. A római jog recepciója a Német-római Szent Birodalomban

  A 15.sz-ban a német-római császári trónra a Luxemburg- és a Habsburg-család került, utóbbi azt a
birodalom végeleges megszűntéig megtartotta. A Habsburgok megkísérlik a központi szervek
újjászervezését, a birodalmi kancelláriáét és a császári legfelsőbb fellebbezési bíróságét. Ez a bíróság
hivatott a császár bírói jogkörét képviselni az országok és a tartományok uralkodói felett. Székhelye
Frankfurt.
  A birodalomnak nincs egységes joga. Az új bírói fórum ügyrendjében a császár meghatározta, hogy a
bíróság minden olyan kérdésben, amire nincs szabály vagy törvény, a ius canonicum, a ius civile és a
Liber feudorum (lombard hűbérjog) jogát kell alkalmazni. 1495-ben tehát a római jog II. Frigyes
császár konstitúciói, a Német-római Birodalom kisegítő jogává lettek. A bíróság tagjainak fele legista,
római jogot egyetemen tanult jogász lesz, a rendek által állított másik felének is elvárás, hogy e jogban
tanultak legyenek. Kiegészül a szervezet a jogi képviselőkkel, akik a bíróság előtt a feleket tanáccsal
látják el. Az új bírósági rend ellenállásra talált az önállóságukat féltő tartományi uralkodók, a
jogkönyvvel rendelkező városok, de az alsóbb bíróságok körében is. A recepció segítette ugyan a
modern polgári társadalom kifejlődését, de nem annak igényei, hanem az abszolút monarchia
igényei adták indítékát.
  A Reichskammergericht nem töltötte be célját, messze volt a Habsburg császártól hamarosan
rendi fennhatóság alá került. Mikor azonban megszűnt veszélyt jelenteni a rendek önállóságára, nőtt a
szerepe és jogfejlesztő tevékenysége megindult. A helyi statútumok szoros értelmezése, a római jog
tételeinek kiterjesztő magyarázata, az egyetemek véleményadó szerepe, a tartományi bíróságok
átszervezése az új jog tudoraival mind oda hatott, hogy az usus modernus pandectarum, a pandekták új
gyakorlata országszerte elterjedt.
  A római jogot a birodalmi kamarai bíróság szubszidiárius jogként alkalmazta, vagyis a joghézagok
betöltésére használták. A helyi jogot azonban csak akkor lehetett és kellett figyelembe venni, ha konkrét
formában megfogható volt. Így igény támadt a Landesrecht, az országos jogok írásba foglalására, ez az
új jogkönyv szerkesztő tevékenység a modern a római jogi elvek térhódításához vezetett, azokban az
országokban és tartományokban is, amelyeknek egyéni hagyományai voltak: a jogkönyvek szerkesztését
tanult jogászokra bízták, és így a római jog ezekben a tartományokban is hódított. Még a
megfellebbezhetetlenség előjogával bíró városok is felvették a római jogot a statútumaikba.
  Nagy részük volt a tényleges recepcióban a német területen egymás után alakuló egyetemeknek
(Bécs, Prága, Krakkó, Lipcse, Mainz, Wittenberg, a reformáció és az ellenreformáció létesítményei, a
különböző tartományi iskolák stb.), melyek hozzájárultak a római jog új gyakorlatának általánossá
válásában.

  A természetjogászok gondolata, hogy van abszolút értelemben vett helyes jog. A 18.sz. végén
megkísérelték kódexbe tömöríteni a „jogot”. Az alkotmányjog területén az Egyesült Államok kísérelték
meg a természetjogi alapon az alapjogok összefoglalását. A büntetőjog, a kereskedelmi jog területén is
születnek kódexek. A polgári jogot három törvénymű foglalta össze: a porosz Allgemeines Landrecht,
a francia Code Civil és az osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch.
  A 19. sz-ban a római jog már a szigorúan vett tudományos vizsgálat és feldolgozás tárgya. Három
irányba folyik ez Németo.-ban, ahol még kisegítő jogként tovább is érvényesül. A történeti jogi iskola,
Savigny vezetésével, a római jogot fejlődésében kívánja megfogni, és először bányászta ki abból a dologi
jogrendszerét is. Ebből az iskolából nőtt ki a Jhering érdekhaszon-iskolája, amely a jog fejlődési
törvényszerűségeit annak mozgatóiból kísérelte meg levezetni, és a római jogból a jogra vonatkozó
általános ismereteket kívánta leszűrni. A harmadik a konstitúciós jogi iskola, mely a jogi fogalmak
kidolgozásával, következetes és zárt rendszerbe foglalásával legjobban megfelelt a német tudomány
szellemének, és rányomta bélyegét a német polgári törvénykönyvre.
  Ezek az iskolák már a késő, 19. századi európai magánjogi kodifikációk ihletői voltak, az olasz, a
svájci és a német polgártörvénykönyvekéi. Nagyban befolyásolták a magyar Általános Polgári
Törvénykönyv első javaslatát is.
  Recepció modern időben
  A Code Civil volt az első olyan modern magánjogi törvénykönyv, amelyet Fro.-n kívül más országok is
bevezettek, igaz a napóleoni hódító háborúk nyomása alatt. Az osztrák polgári törvénykönyvet is sokfelé
recipálták az abszolutizmus éveiben. Kényszerátvétel volt Mo.-n, Lengyelo. déli részén és Észak-
Olaszországban, a kényszer megszűnése után is tovább hatott szokásjogi alapon.
  A 20. században sok fejlődő ország (Európában, Ázsiában, Amerikában, Afrikában) választotta azt a
megoldást, hogy polgári törvénykönyvül egy már meglévő más országból importálja a jogot. (Code Civil-
egyiptom, dél-amerikai államok, majd megalkotása után a német BGB- Brazília, Japán, Peru, Töröko.-
Svájci ptk.-t ).
   A szocialista országokban az első szocialista jog, a szovjet jog alkotásai hatottak a többi
államokra példaként, anélkül, hogy a recepcióról a szó szoros értelmében beszélhetnénk.
  A feudális jog egyes területeit befolyásoló tényező volt a recipiált római jog. A Nyugat-római
Birodalom felbomlása után a római jog még számos területen tovább élt, jelentős szerepe maradt Bizánc
jogfejlődésében. A kibontakozó új társadalom viszonyai háttérbe szorították a római jog alkalmazását,
évszázadokkal később az ismét fejlődésnek induló árutermelés tette újból szükségessé a
kereskedelem és pénzgazdálkodással összefüggő viszonyok jogi szabályozását, a primitív feudális jog
alkalmatlansága miatt ez a régi római jog felélesztéséhez vezetett. Először észak-itáliai városokban, majd
a 11-12. században a bolognai glosszátorok követték, a 13-14. sz.-i kommentátorok a római jog
tudományos művelését is új életre keltették. A római jog újjáéledő tudományos művelésének jelentősége
nőtt (a városi gazdaság fejlődésével), mivel a recepció előkészítői figyelembe vették, pl. a hűbérjogot, a
kánonjogot, a városok jogéletének alakulását, és ezek szükségleteinek megfelelően alakították a római
jog szabályait.
  A tudományosan kimunkálatlan feudális jog fejlődésére a római jog jelentős befolyást gyakorolt. Új
jogintézmények kifejlődéséhez, a helyi szokásjog egységesítéséhez és a jogi partikularizmus fokozatos
leküzdéséhez szolgált eszközül a felélesztett római jog. Így a jogtanítás fellendülésével egyidejűleg
kifejlődött a világi jogászság (legisták) jelentős szerepe, ugyanis az erősödő központi hatalom
szolgálatába szegődtek és a klasszikus római jog elveiből vezették le az államhatalom egységének és
teljességnek gondolatát
   Formailag a recepció a Német-római Birodalom területén érvényesült leginkább, aminek az oka
az adott (sajátos) történelmi feltételekben, ill. a jogegység hiányában keresendő. A cseh és a lengyel
jogfejlődésre is hatott közvetve. Erőteljes hatása volt a kereskedelmi és piaci kapcsolatok rendezésében,
így maradandóbb, közvetett hatások érvényesülésének az alapjává lett, pl. az észak-német városok
jogának térhódítása.
9. A középkori város jogtörténeti ismérvei

A középkori városok jogtörténeti elemzésekor Gerhard Dilcher a lombard városok függetlenségi
törekvéseit vette alapul, s alkotta meg a középkori város jogtörténeti elemzésében általában alkalmazható,
a város komplexitását s belső lényegi ismérveit szem előtt tartó új vizsgálati módszert.. A középkori város
elemzéséhez, a város sajátos jogrendjének és alkotmányos életének megragadásához Dilcher négy
ismertetőjegyet emelt ki:
- városi béke (pax urbana): a város a középkori társadalomban az első és egyedüli zárt, magánharcoktól
mentes egység, így a városi béke, a középkori városi élet alapvető kategóriája a város egyik lényegi
elemét állítja a vizsgálat középpontjában. A város kívül állt a különböző megtorlási nemek, vérbosszú és
erőszakos önhatalom körén, s békéje a város urának védelem alatt állt. Ez a béke állapot a korabeli
forrásokban is megfogalmazódott. A városi béke magában hordozta a modern társadalmak államközi
békéjének egyes vonásait is. A béke tartós megőrzése az együttélés új intézményeit hívta életre, s ezzel
együtt közös feladatok keletkeztek a településen belül → a városok fallal való körülvétele, a települési
egységen belüli együttélés megszervezése is közösen megoldandó feladatok elé állította a város
formálódó közösségét. (magyar várostörténetben a tatárjárás után, városfal építése és fenntartása
közösséget formáló tényezőként jelentkezett..
- városi szabadság: két vonatkozásban is jelentős. Egyrészt a város és polgárainak jogállására utal,
melyből a középkori jogrend értelmében városonként különböző alkotmányos státusra
következtethetünk. Másrészt a városi szabadság a polgárok jelentős részének szolgai állapotából
fölemelkedett, szabad státusát is jelenti, s itt különös jelentősége van a „városi levegő szabaddá tesz”
mondatnak. Ezen azt a státusbeli változást értjük, melynek következtében a földesúr elvesztette szolgája,
jobbágya feletti jogát, s a felszabadult egyént nem vehette ismét erőszakkal hatalma alá. A városlakók
jogállásuk szerint különböztek, pl. Frankfurt városának igazgatásában a tanács három elkülönülő
padjában helyet foglaló tanácstagok a polgárság három rétegéből kerültek ki, ez a városi társadalom
tagozódását is tükrözte.. A középkori európai nagyvárosok polgársága a 12.sz-tól tulajdonviszonyaik,
öröklési jogviszonyaik, szolgáltatásaik s jogállásuk alapján sajátos társadalmi rendet alkotott, mely az
alárendeltségi viszonyon nyugvó szolgai státustól jelentősen különbözött. A polgárság kialakulásában
meghatározó szerepet játszottak a szabad jogállású kereskedők, politikai aktivitásuk jelentős mértékben
hozzájárult egy egyenrangú, polgári réteg kialakulásához..
- városjog: a középkori város fejlődése egy sajátos jogrendszer, a városjog keletkezését
eredményezte, melynek a normarendszerét a város saját keretein belül, önmaga hozta létre. Dilcher
szerint a városjogot a város alkotmányos rendjét felölelő, ill. a polgárság együttélésére vonatkozó
belső szabályok alkotják. A városjog tehát jogi struktúrák összessége, mely a modern magánjog és
büntetőjog, ill. azok eljárásjogi normáinak felel meg. A városi jog korai szakaszában a különböző
természetű szabályok egymástól elválaszthatatlanok és szorosan összekapcsolódnak, a késő középkorban
viszont egymástól jól elkülöníthető normacsoportok jelennek meg. A normák differenciálódása a jogi
feljegyzéseken belül is jól nyomón követhető (Budai Jogkönyv normarendszere). Ennek eredményeként
magánjogi és büntetőjogi, anyagi és alaki normák mellett az igazgatásrendészeti jog, az igazgatási jog is
megjelenik. A városjog tehát az önigazgatás, a bíráskodás folytán érvényesített klasszikus jogi normák
összességeként értelmezhető.
- polgárság közösségi életvitelén alapuló alkotmányos rend: a városlakók közösségi életvitelét jelenti s a
városfalakon belül és szolidaritás alapján nyugvó együttélési formában jelenik meg. A városi közösség
helyhez kötött együttélési forma, ez különbözteti meg a városi polgárok közösségét a szintén közösségi
alapon szerveződő kereskedőgildáktól. A városi közösség sajátos intézményrendszert hozott létre, s ez
jelenik meg az összetartozás kultuszában is (városi védőszentek kultusza: Köln-Ursula kultusz).
10. A városi jog rétegződése

  A városi jog a hagyomány által megalapozott sajátos jogrendként is értelmezhető, melynek normái
kezdetben szóbeli átörökítés útján határozták meg a városlakók életét. A szóbeli jogi tradíciókról az
írásbeliségre való áttérés folyamatában (12.sz.) különös jelentőségű volt a városi normák feljegyzése. A
városi normák egy része idővel privilégiumban, városi statútumban, másik város számára közölt jogi
iránymutatásokban, ill. szerződéshez hasonló megállapodásokban nyert írásbeli, rögzített formát.
Összességében azonban a városi jog első évszázadait a szóbeli átörökítés határozta meg.
  A városi jog feljegyzése a magyar jogtörténetben a 14-15.sz-ra tehető: 15.sz elején a Budai Jogkönyv,
1378-ban Zsolna város jogkönyve, 15. sz. elején Pozsonyi Jogkönyv stb. A városi jogi feljegyzések
időben megelőzték a közönséges jog átfogó rögzítését. Jogi vonatkozásban is igaz, hogy a város a
középkori fejlődés egyik hajtóerejét jelentette.
  A városi jog forrásainak, rétegeinek nevesítése a korabeli városi jogi irodalomban is nyomon követhető.
pl. a Budai Jogkönyv esetében a szerző műve elején nevesítette a jogkönyv forrásait:
- ún. Handfestek, azaz a királyi privilégiumok a legfontosabbak: rendelkezései a városi jog külső
keretét alkotják. A városi jogfejlődés során a szokásjogi jogrend a privilégiumi rendelkezések keretén
belül hozta létre sajátos normáit. Fontos még a szabadságleveleknek város jogállását meghatározó
szerepe.
- városi bírói fórum ítéletei
- városi jogszokások
Az említett forrásokon kívül a városi jognak további rétegeit is nevesíthetjük:
- hospesszokások: a királyi privilégiumokon keresztül, közvetlen módon befolyásolták a városi jog
alakulását, s a városjogok legkorábbi forrásaként tartható számon. A királyi kiváltságlevelekben nem
rögzített telepes szokások a városi jogban szóbeli hagyományozás útján éltek tovább. A
telepesszabadságok meghatározó szerepe a közép-kelet-európai városi jog fejlődés specifikumai.
- országos jog: a városi jog ebből kiemelkedve létezett és ezzel kölcsönhatásban fejlődött
- királyi törvényhozás: a dekrétumok rendelkezései a városi szokásjog közvetítésén keresztül, de
közvetlenül is alakították a városi jogot (pl. Zsigmond városi törvényei).
- a városi jogalkotás termékei, a statútumok: ezek a városi testületek által alkotott szabályok hoztak
mobilitást a statikus középkori rendben, s eredményezték a városi jog megújulását. Érvényesülési
alapjukat a polgárság megegyezése adta, mivel a közösség tagjai az összetartozás megerősítésével a
normák megtartására is fogadalmat tettek. Eleinte esküvel, majd szimbolikus akaratnyilatkozatokban
öltött testet.

A városok belső igazságszolgáltatása következtében ezek a forrásukat tekintve különböző rétegek azonos
szintre kerültek, s a városi bírói fórum ítélkezési gyakorlata folytán egymással vegyültek. A városi
jogkönyvben ezek a rétegek eben az elegyítet formában nyertek rögzítést, s másodlagos joganyaggal
egészültek ki. Ilyen járulékos joganyag a szerző képzettségére visszavezethető római jogi, ill. kánonjogi
normák, a német jogkönyvek kompiláció útján bekerült szövegrészei, vagy a dunai kereskedelem
közvetítette bécsi jogszokások.
10. A francia rendi államszervezet jellegzetességei

  A francia államfeje a király volt, aki senki másnak, csak az Istennek hűbérese, annak földi helytartója
az országban. Tisztségét választással nyerte el. Az uralkodók részéről korán jelentkezett az az igény,
hogy a királyválasztást a trónöröklés váltsa fel. A Capetingek elsőszülött fiúkat rendszerint életükbe
királlyá koronáztatták. A 13. sz.-ra joggyakorlattá vált, hogy az elsőszülött fiú öröklés címén szerezte
meg a királyi trónt.
  A francia király hatalma kezdetben kisebb volt, mint pl.- az angol uralkodóké. Az első Capetingek
családi birtokaikon (domaine) tartományurak voltak, az egész ország feletti szuverenitás csak
formálisan illette meg őket.. Országos szinten alig számítottak többnek, mint az elsőknek a velük egyenlő
hűbérurak, a pairek között. A 12. sz-ban elérték, hogy felségjogaikat Fro. egész területén gyakorolhassák.
Legfőbb felségjogaik az ország és az egyház védelmével, a jogalkotással, a bíráskodással és az állam
igazgatásával függöttek össze.
  A király feladatainak ellátásában a királyi tanács (curia regis) támogatta. A tanács üléseit, amelyeken
az összeg egyházi és világi nagyhűbéreseknek a hűbérjog rendelkezései értelmében kötelességük lett
volna megjelenni, ott tartották, ahol a király terményjövedelmeinek felélése céljából udvartartásával épp
tartózkodott. A tanács hatásköre jogilag nem nyert szabályozást, a szokás alapján azonban a királynak
meg kellett hallgatnia e testületi szerv véleményét a fontosabb politikai, katonai és bíráskodási
kérdésekben.
  A ritkán, nagyobb ünnepeken tartott tanácsüléseknél rendszeresebben és közvetlenebbül segítette az
államfőt egy szűkebb tanács, mely családtagjaiból, udvari embereiből (curiales, domestici, palatini) és
az ezekből kinevezett főméltóságokból állt, személyes feladatokat ill. országos feladatokat láttak el.. A
legjelentősebb a sénéchal és a kancellár. A sénéchal –eredetileg étekfogó, általános király helyettessé
fejlődött- vezette a király hadait, bíráskodott és ellenőrzést gyakorolt a helyi szervek felett. A kancellár
bíráskodott, őrizte a király pecsétjét, s gondoskodott arról, hogy az irányítása alatt levő jegyzők kiállítsák
a közhitelű királyi okleveleket. Kisebb szerepe volt az istállómesternek, a kamarásnak és pohárnoknak →
ők is részt vettek az országos ügyek intézésében.
  Az állam vidéki szervei az elöljárók (prévots) voltak, akiknek kerületeit (prévotés) biztosíték
ellenében, legfeljebb három évre a legtöbbet ígérő kisnemeseknek vagy polgároknak adta bérbe.
Hatáskörük a királyi birtokok és más jövedelmek kezelésére terjedt ki, de összegyűjtötték a király
seregét, s a király nevében elsőfokon bíráskodtak is. A bérletrendszer azzal járt, hogy az elöljárók
kihasználták a népet, a visszaélések miatt felügyelőket (baillis) küldtek ki az elöljárók ellenőrzése
céljából.
  Az államszervezet központosítása: A termelőerők fejlődése, a pénzgazdálkodás kibontakozása és Fro.
területének fokozatos egyesítése következtében a 12-13.sz. fordulójától kezdve lehetőség nyílt az állam
központosítására ezt a külső veszélyek is sürgették. II. Fülöp Ágost (1180-1222) hadi sikerei útját
állták az angol hódításnak, és ez alapot adott a központi hatalom megszilárdításának. Művét
IX.Lajos folytatta (1226-1276): átgondolt közigazgatási és bírósági reformok. Pénzügyi és katonai
reformokkal a francia uralkodók megerősítették hatalmukat, nőtt a jövedelmük (állandó adok) és zsoldos
csapatokat tartottak fenn. Érvényt szereztek a rex est imperator in regno suo elvnek, amelyet a legisták
a királyi jogok teljességének (plenitudo potestatis) kifejezésére használtak.
  A trón betöltésére vonatkozóan érvényesült az a szabály, hogy az uralkodóház férfiágán az elsőszülött
fiú örökli a koronát. Koronázási eskü letétele, Az elvileg oszthatatlan országból a trónra lépő örökös
fiútestvérei apanage (apanázs) címen birtokokat kaptak. A királyi hatalom biztosítására kialakult a
királyi birtokok elidegeníthetetlenségének az elve (Moulins-i ordonnance 1566).
  A központi igazgatás II. Fülöp Ágost uralkodásától kezdve jelentősebb szerepet játszottak az
alacsonyabb rangú kisnemesi szakemberek. A király nem töltötte be a két legkiemelkedőbb főméltóságát,
a sénéchal és a kancellár tisztséget. Az előbbi katonai feladatainak ellátását a connetable, az utóbbit a
nagypecsétőr vette át. A pénzügyigazgatás ellátására és a király jövedelmeinek kezelésére megjelentek
a számadások mesterei, akikből a 14.sz.elején kialakult a számadási kamara. A királyi kúriából
kiszakadt a központi bíróság, s így a király kormányzati szervát nagytanácsnak nevezték. Tagjai az
államfő rokonai, a főpapok, a főurak és a leghasználhatóbb szakemberek. Feladatkörét a király állapította
meg 1497-ig, ekkor bírói testületté alakult át.
  A királyi kúriákból vált ki a központi bíróság. A 13. sz. elejére megalakult a pairek bírósága, mely 6
főpapból és 6 főúrból állt, de ez még a kúrián belül működött, mint a legelőkelőbb nagyurak ügyeinek
elbírálója. Az alacsonyabb rangúak pereiben egyetemen végzett magisterek döntöttek, akiknek bírói
testületét a 13. sz. derekától a parlamentumnak, megbeszélésnek neveztek. 1308-tól folyamatosan
ítélkezett, függetlenül az uralkodó tartozkódási helyétől, a párizsi királyi palotában. A párizsi
parlamentbe, melynek ülésein a király is részt vehetett és átvehette az elnöklést is, beleolvadt a pairek
törvényszéke, azonban a laikus nagyuraknak nem sok befolyásuk volt a jogászok mellett.
  A parlamentbe működő jogászok, baillik és a prévotok arra törekedtek, hogy az igazságszolgáltatás
központosítása és jövedelmeik növelése végett háttérbe szorítsák a hűbéri bíróságokat. Hatáskörük
kiterjesztésére felhasználták a legisták által kidolgozott jogi érveket, pl. a király ügyeiben (békebontás,
birtokháborítás, felségsértés) csak az ő törvényszéke ítélkezhetett. A központosítást elősegítette: a
fellebbezés intézményének általánossá válása és a preventio intézménye (a királyi bíróságnak nem kellett
áttennie az elé kerülő ügyet hatáskör hiánya miatt az úriszékhez vagy a városi bírósághoz); a helyi
szervek szorosabb függésbe kerülése a központtól. A kisnemesi származású baillik lettek a királyi
hatalom képviselő vidéken, hivatalba lépéskor eskü a királynak, fizetést kaptak, felügyelték a kerületeket,
rendfenntartás, bíráskodás.
  A francia rendi képviselet
  A kifejlett feudalizmus velejárói Fro.-ban azok a társadalmi csoportok (rendek), melyek tagjai
foglalkozása, életmódja és jogai (kiváltságai) alapján elkülönültek egymástól. Három rend alakult ki: a
papság, a nemesség és az ún. harmadik rend, mely a polgárságot és a szabad parasztságot foglalta
magába. Az egyes rendek a 12-13. sz.-tól kezdve tartottak gyűléseket. A rendi gyűléseknek négy
változata létezett: az általános rendi gyűlés, a notables gyűlés, az egyes rendek külön gyűlései és a
tartományi rendi gyűlések.
  Az általános rendi gyűlést (états généraux) először IV. Fülöp hívta össze 1302-ben, hogy a pápával
folyó viszályában mindhárom rend pénzügyi és katonai támogatását megszerezze. 1357 márciusában
kiadott ordonnance megígérte a gyűlés rendszeres összehívását, a nép által megválasztottaknak a
tanácsba való befogadását és azt a jogot, hogy ellenőrizze a hadiadó beszedését és a kiadásokat. Állandó
hadiadót szavaztak meg a királynak, így az ritkábban hívta össze a rendeket országos tanácskozásra.
Hatásköre a tanácsadásra korlátozódott: 1439-től kezdve, amikor lemondtak az adómegajánlás jogáról,
törvényalkotási joga soha nem volt, az mindig a királyt illette meg. A három rend elkülönülve ülésezett.
  A notables gyűlés a 14. sz.-ban tűnt fel, másik országos rendi képviseleti szervként. Úgy alakult ki,
hogy a király esetenként kibővítette tanácsát az előkelőkkel (notables) Tagjait mindhárom rendből a
király maga válogatta ki, hívta meg. Együttesen tanácskozott mindhárom rend. Hatásköre azonos az
általános rendi gyűlésével.
  A tartományi rendi gyűlésekben a szabad parasztság általában nem jutott képviselethez. Hatáskörük a
helyi szokásjog összegyűjtése, a helyi igazgatás szükségleteiről való gondoskodás, e célra adó
megajánlása, a király felé kérések és panaszok előterjesztése.
  Az egyes rendek külön gyűlései közül csak a papságé tett szert nagyobb jelentőségre, 10 évenként
összeülő, állandó jellegű intézménnyé fejlődött, fenn maradt egészen a nagy francia forradalomig..
11. Franciaország államszervezete az abszolutizmus idején

  A 16.sz-tól a rendi intézmények jelentősége egyre csökkent, egyes rendi szervek végleg háttérbe
szorultak. Az általános rendek gyűlését egyre ritkábban hívták össze, 1614-től 175 évig szüneteltették.
Hasonló sorsra jutott a notables gyűlése és a tartományi rendi gyűlések is.
  Az abszolutizmus központi szervei közt a királyi tanács különleges jelentőségre tett szert, annak egyes
szekciói (Államtanács, Kérvények Kamarája, Titkos tanács) állandó jelleggel tevékenykedett. Később a
curia regisből kiválva önállósultak újabb nagy hatalmú központi szervek, melyek élén államtitkárok
álltak. Az igazságszolgáltatás vezetője a kancellár, a pénzügyek tisztségviselői a főintendánsok voltak.
Utóbbiak felügyelete alá tartozott a számadási kamara, az adók és a közmunkák legfőbb irányítása.
Kiváló elmék, és gyakorlati szakemberek gyűjtőhelye volt a királyi kamara (Colbert, Turgot), az
ismert merkantilista gazdaságpolitika melegágya.
  A vidéki (helyi) igazgatásban a kormányzóságok a katonai és rendészeti feladatokat látták el, a
pénzügyi kerületek szervezése pedig (17.sz) már az ún. rendészeti igazgatás kezdete. A központi
államszervek a helyi igazgatás folyamatos ellenőrzésére intendánsokat küldtek ki, akik utasítási jogkörrel
rendelkeztek és a helyi ítélkező joghatósági szervek elnöki tisztét is magukhoz vonták. Az eredetileg
királyi birtokügyekben intéző ügyészek (procuratorok) az állami igazságszolgáltatás legfőbb őrévé váltak.
  Az abszolutizmus sajátja az ún. policiális igazgatási tevékenység kiterjesztése az állam alattvalóinak
életére. Rendezőként lépett fel az állam a gazdaság, a piac, a népjólét, az egészségügy területén. Számos
pozitív eleme volt ennek a rendészeti igazgatási törekvésnek (tűzrendészet, oktatásrendészet, út- és
városépítészet), amely a modern államigazgatási jog alapelemeinek a kibontakozását magában
rejtette.
12. Jogforrások a középkori francia jogban

Jogforrások:
- szokásjog: alapvető jogforrás. A szokásjog nem vált országos szinten egységessé. A széttagoltság
területenként és osztályhelyzetre, rendi állásra figyelemmel érvényesült. A területi széttagoltság
eredményeként a 10. sz.-tól minden tartomány más-más szokásjog szerint élt. Még egy-egy tartományon
belül sem volt egyformaság, mivel a rendek kialakulásával párhuzamosan és a rendi jogegyenlőtlenség
tükrözőiként külön rendi jogok jöttek létre. A királyság déli részein az „írott jog országai”-ban a régi
szokásjog alapjaként tovább élt a római jog, addig az északi tartományokban a „szokásjog országai”-ban
kevesen ismerték azt, ezért a szokásjog mellett maradtak meg. Ez a jogbizonytalanság vezetett ahhoz,
hogy egyes jogismerő férfiak vállalkoztak egy-egy vidék jogszabályainak összegyűjtésére →
jogkönyvek, magán munkák, nincs mögöttük törvényhozói megerősítés, nem hivatalos jellegűek, de a
joggyakorlatot jelentősen befolyásolták. Az első francia jogkönyv a 13. sz. elején keletkezett
Normandiában. A legnagyobb hatású francia jogkönyvíró, Philippe de Beaumanior 1280 táján
foglalta össze Beauvaisis tartomány szokásjogát. A magánosok tevékenységének következtében 1454-ben
az uralkodó utasítást adott a szokásjogok írásba foglalására a bailliknek és a sénéchaloknak. A szokásjog
hivatalos összefoglalásaként a 16. századra 260 joggyűjtemény készült el..
- római jog: a naturálgazdálkodásról a pénzgazdálkodásra, az árutermelésre való áttérés megteremtette a
feltételeket az elterjedéséhez. A délfrancia tartományokban folyamatosan élt a római jog mint helyi
szokásjog, 12-13.sz-tól az északi tartományokba is megtalálható volt. Oktatását a pápa betiltotta a párizsi
egyetemen (1219), de helyett kapott az orléans egyetemén.Teljes átvételére (recepció) a francia jogban
mégsem kerülhetett sor, a szokásjog írásba foglalása ennek útját állta.
- királyi jogalkotás (kiváltság, törvény): a királyok az uralkodó osztályra nézve „ésszerű szokások”
védelmében és a „rossz szokások” elleni harc jegyében formálisan csak a szokásjog alkalmazásába
avatkoztak be (iurisdictio), különböző kiváltságlevelek (privilegia) kiadásával már korábban is a
jogalkotás útjára léptek. A 12.sz. közepétől örök érvényű törvényeket kezdtek alkotni, melyekkel
megbontották az ősi szokásjogi rendelt. A 15.sz-ra kialakult az a jogfelfogás, hogy a törvényhozó
hatalom a királyt illeti meg. A törvény (ordonnance) előkészítésének munkájába a király bevonta
nagyhűbéreseit, jogász szakembereit és tanácsosait is. A király kezét a törvényhozásban jogilag csak az
korlátozta, hogy az általa megalkotott törvényeket mindaddig tilos volt végrehajtani , míg a parlamentek
be nem iktatták azokat (kihirdetés)
13. Birtoklási és vagyonjogi viszonyok a középkori francia jogban

A birtoklási és vagyonjogi viszonyok: a francia feudális jogrendszer alapvető intézménye volt a feudális
földbirtokjog, amelyhez hatalmi és egyéb jogosultságok (bíráskodás, igazgatás, adóztatás) kapcsolódtak.
Mindezek ellenére a földbirtokosok nem rendelkezhettek szabadon ingatlanaik felett. A földesúr
rendelkezési jogát kettős kötöttség korlátozta, ezek egyrészt a nagycsaládi-nemzetségi vagyonközösség
maradványainak továbbéléséből (allodium), másrészt a hűbérúrnak a hűbérbirtokra vonatkozó jogából
származtak (feudum). A nagycsaládi-nemzetségi kötelékekből fakadó kötöttségeket illetően a francia
jog különbséget tett az ősi és a szerzett vagyon között. A törvényes öröklés útján háramlott ősi vagyon
(propre) adásvételét korlátozták úgy, hogy az elidegenítés tárgyát a vagyonszerző közös őstől származó
atyafiaknak kellett felajánlani megvételre. Az ősi vagyonról ajándékozás vagy végrendelet formájában
sem rendelkezhetett szabadon a tulajdonos. A szerzeményi vagyon (acquet), valamint az ingók felett a
vagyonszerző szabadon rendelkezhetett. Ha elmulasztotta, halála után a szerzett jószágai az ősi vagyon
részévé váltak. Lemenők hiányában a szerzeményi vagyon a legközelebbi rokonra szállt, az ősi vagyon
viszont arra az ágra szállt vissza, amelytől származott: az apai eredetű az apaira, az anyai az anyaira
(paterna paternis, materna maternis). Ha nem volt ilyen, a vagyon visszaszállt az adományozó
hűbérúrra ill. a királyra.
  A legtöbb földtulajdonos azért nem rendelkezett szabadon birtokai felett, mert azok elvesztették
allodium jellegüket, mástól is függő hűbérré váltak. A francia jogban kialakult a kettős vagy osztott
tulajdon elmélete, vagyis az egyenes tulajdon (dominium directum) a hűbérurat, a használati tulajdon
(dominium utile) a vazallust illette meg. A használati tulajdon újabb két változata jött létre: a
hűbérbirtok a nemesség kezén, a bérbirtok a parasztság művelése alatt.
  A hűbérbirtok (feodum): a hűbéri birtoklás feltétele az esküvel fogadott hűség megtartása (gyakran
megszegték), valamint a nemesi (katonai, köz- és magántisztviselő) szolgálatok teljesítése volt. A
vazallus azért szolgált, mivel előzőleg hűbérbirtokhoz jutott, tönn hűbérúrtól is elfogadhatott birtokot. A
vazallusi szolgálat elmulasztása vagy a hűség megsértése bírói ítélet alapján hűbérvesztéssel (commise)
járt a hűbérúr javára, ez egy esztendőre, súlyosabb esetben életfogytiglani elvonássá mérséklődött. A
vazallusok hűbérbirtokaikat örökletessé tették úgy, hogy az örökös hűségesküt tett és a birtok évi
jövedelmével felérő illetéket (relief) fizetett a hűbérúrnak, aki a leányörökösnek férjet választhatott, a
kiskorú örökös felett gyámságot gyakorolhatott. A hűbéri szolgálatok teljesítése érdekében az elsőszülött
fiú örökölte a hűbérbirtok nagyobb részét. A 13. századtól megszerezték a hűbéresek azt a jogot, hogy
katonaképes személyek a vételár 1/5 részét kitevő illeték lerovása mellett eladhassák a hűbérbirtokukat.
  A bérbirtok (censive): a paraszti hűbéres, a falusi szabad paraszt (vilain) földje használatáért az
uradalmi szokásjog által meghatározott terheket viselte: terményadót (cens), vásárpénzt, különböző
vámokat fizetett, robotolt és ajándékokkal kedveskedett földesurának, aki a banalité (földesúri malom,
sütőkemence, szőlőprés kötelező használata) fejében illetékekkel terhelhette, sőt bírói joghatóságot is
gyakorolt felette. Rosszabb volt a helyzete a kötött jobbágynak (serf), akitől földesura tetszés szerint
követelhetett bármit, mivel szolgáltatásai még az uradalmi szokásjog által sem nyerek szabályozást. A
bérbirtok öröklését a földesurak elismerték, de öröklési illetéket szedtek. A vételár 1/12 részére rugó
összeg ellenében megengedték, hogy a bérbirtokos eladja földjét.
  A francia feudális jog fejletlen ága volt a kötelmi jog, fejlődését gátolta a frank korszakból fennmaradt
formalizmus.. A francia írott jog területén a Codex Theodosianusnak a burgundjog által átvett szabályi
szerint az adásvételi megállapodás tulajdont keletkeztetett (constitutum), de a megállapodás
érvényességében szokásjogi formákat kívánt (foglaló, áldomás). Ezáltal a leglényegesebb tulajdon-
átruházást tartalmazó ügyletek reálkontraktusok voltak, melyeknél a kifejezésre juttatott akarat-
megegyezésen kívül megkívánták az egyezség tárgyának tényleges vagy jelképes átadását (traditio) is. A
hűbérbirtokos előírt formák betartása mellett lemondott jogáról, majd a szerzőt beiktatták tulajdonába
(investitura). A 13. századtól érvényesnek minősítették a konszenzuális szerződéseket is.
14. A francia büntetőjog és eljárásjog a rendi korban

  A frank birodalom szétesését követően a központi államhatalom meggyengülése következtében a
bosszú és a magánharc vált a büntetőjog döntő tényezőjévé. A bosszú jogilag elismert intézménye
mellett virágzott a vagyoni elégtétel (compositio) rendszere is, az alattvalókkal szemben, pedig
alkalmazták a megtorló-elrettendő halál- és testfenyítő büntetéseket. A királyi hatalom a magánharc
korlátozása érdekébe személyi és időbeli korlátokat állított fel: bizonyos személyeket (nőket,
kereskedőket) kivett a bosszú alól, ill. bizonyos napokon letiltotta azt (treuga dei). Kidolgozta a „király
40 napja” intézményt, mely a magánharc formáját szabályozta úgy, hogy jogszerű támadásra csak a
szabályos hadüzenet után legalább 40 nappal kerülhetett sor.
  A 13.sz-tól gyakorlattá vált Fro-ban az az elv, hogy aki egyszer már bírósághoz fordult, sérelme
orvoslására többé nem használhat önsegélyt. Így a büntetőjogi bosszúrendszer helyére állami büntetőjog
került. IX. Lajos tette meg az első lépést, midőn eltiltotta a magánharcot és a gyújtogatást, bár tilalma
nem volt nagy horderejű. Több eredménnyel járt az állami büntetőjog érvényesülése vonatkozásában a
párizsi nép nyomására kiadott 1357. évi ordonnance, amely kimondta, hogy a gyilkosok, a
gyújtogatók, továbbá minden nemi erőszak elkövetői nem kaphatnak kegyelmet, és mind
személyükben, mind vagyonukban meg kell büntetni azokat a nemeseket, akik önkényeskedtek, engedély
nélkül elhagyták az országot. A királyság ezzel a törvénnyel is a teljesebb büntető hatalom megszerzésére
törekedett, de nem tudta felszámolni a feudálisok érdekeit szolgáló bíróságok önkényét,
kegyetlenkedéseit.
  Frank alapokról indult el a francia eljárásjog fejlődése is, de a 13.sz-ig nem jutott azon túl. Az eljárás
eredetileg vádrendszerű volt. A bíró panaszos, ill. vádló hiányában hivatalból nem járhatott el. A
bizonyítás eszközei főként az eskütársakkal letett eskü és az istenítéletek maradtak. A bíró szerepe a
bizonyítási ítélet meghozatalán kívül az eljárási szabályok betartása feletti őrködésre korlátozódott, és
hogy a peres felek küzdelmének eredményét megállapítsa. A jogorvoslati lehetőségek közül hiányzott a
fellebbezés, helyette az ítélkezést megtagadó vagy igazságtalanul döntő bírót lehetett bepanaszolni a
magasabb hűbérúrnál.
  A 13.sz-tól fokozatosan elkülönült egymástól a polgári és a büntetőeljárás. A feudális
abszolutizmus korára a vádelv érvényesülését a büntetőeljárásból szinte teljesen kiszorította a nyomozó
elv követése. Az istenítéletek közül kiveszett a tüzesvas- és forróvízpróba, de a párviadalt sokáig
megtartották. Nagyobb szerepet kapott a tanúbizonyítás. Jogorvoslati téren kialakult a fellebbezés
intézménye, amely az ítélet, és nem a bíró megtámadására adott lehetőséget.
15. A francia abszolutizmus joga

  A 15.sz. második felében XI. Lajos és utóda, több részterületre kiterjesztették a korona hatalmát, ezáltal
adva volt egy etnikailag egységesnek tekinthető feudális állam, melynek állam- és jogéletét a
centralizáció további fokozásával lehetett rendezetté tenni. A királyi hatalom végleg felülemelkedett a
rendi alapon tagozódó hűbérurak hatalmán, és az ország egész területén magához ragadta az
igazgatási és bíráskodási mechanizmus legfőbb irányítását. A királyt a törvények (ordonnance)
megalkotásában a rendi gyűlés nem korlátozta, mivel nem vált jogalkotó szervvé. A királyi
ordonance-ok megjelenése és érvényesülése előtt fokozatosan elhárultak az akadályok. A legfőbb
jogalkotó hatalom ilyen megnyilvánulását csak a 16.sz. elejétől ismerték el általánosan. A tartományi
önállóság felszámolásával kedvező helyzet nyílt a bíráskodás egységesítésére és központosítására.
Különösen a büntetőbíráskodás területén jelentkezett az igény, hogy a királyi bíróságok hatáskörét
kiterjesszék. A királyi ügyek- cas royaux (felségsértés, pénzhamisítás, magánharc) körén túl a
kiváltságos rendek érdekeivel esett egybe a rablók, fosztogatók és más súlyos bűncselekmények kötelező
állami üldözése. A fokozódó bűnözés adja a magyarázatát a nyomozó (inkvizitórius) bűntetőeljárás-
jogi rend kiterjesztését. A bíráskodás központosítása, a jogszolgáltatásban uralkodó visszaélések
felszámolása egybeesett a büntetőjogi megtorlások fokozódásával, az elrettentést szolgáló inkvizitórius
eljárás bevezetésével. A feudális rend fokozottabb jogi védelmének szükségessége tette elfogadhatóvá és
hatékonnyá XII. Lajos 1498. évi oronnance-jének normáit, melyek még nem az abszolutizmus alkotása
volt. Az itt feltáruló eljárásjogi rendet csak rendkívüli esetekben alkalmazták a súlyosabb bűnügyekben
(crimes), és a királyi bíróságok jogává tették, hogy adott esetben a tortúra alkalmazását elrendeljék.
Nagyobb jelentőségű a törvényben lerögzített eljárás nyomozó (inkvizitórius) jellege: szigorú
írásbeliség, titkosság, a nyomozás eredményét a királyi prokurátor záradéka összegezte, a bizonyítási
eszközök felhasználását megszorította. Még a római jogból ismert fellebbvitel lehetősége is kiszorult
az ilyen eljárásból, pedig ez a vívmány éppen az állami központosítás eredménye volt.
  A 16. sz. elejére a feudális széttagoltság megszűnt, a központi hatalom, a király és a csak tőle függő
hivatali apparátus hatalma kiterjedt egész Fro. területére. A volt seigneurie-k provinciákká alakultak
át, melyeket az uralkodó által kinevezett királyi hivatalnokok, a kormányzók igazgatták. Beszedték az
adókat, irányították a hadsereggel összefüggő ügyeket és az igazságszolgáltatást. Az általános rendi
gyűlés 1439-ben lemondott az adómegajánlásról, így a feudális állam összes katonai, gazdasági és
igazgatási ereje az uralkodó rendelkezésére állt. A francia feudális jog legfontosabb forrásai az
uralkodó által kiadott ordonnance-ok lettek. Ezek egy része törvény, amelyben az uralkodó az alattvaló
legkülönfélébb jogviszonyait szabályozta. Az ilyen törvény jellegű- ordonnance hatályosságához
szükséges volt az, hogy azt a párizsi parlament belajstromozza. A parlamentnek ezt jogában állt
megtagadni, ha úgy vélte, hogy az ordonnance jogellenes (tiltakozó feliratot – remonstrance – küldhetett
az uralkodóhoz). A parlament ezen jogát már az abszolutizmus kialakulása előtti időszakban korlátozta
az uralkodó személyes parancsára elrendelt és kötelező érvényű belajstromozási parancsjog (lit de
iustice), előfordult, hogy az uralkodó erejére hivatkozva kényszeríttette ki a lajstromba vételt. Az
ordonannce-ok másik csoportja, a hadsereg, pénzügyek irányításával összefüggő halasztást nem tűrő
uralkodói igazgatási aktusok (címzés és pecsét nélküli ordonnance-ok), melyekre nem terjedt ki a
parlament belajstromozási joga.
  A francia jogfejlődés szempontjából az ordonnance-ok közül különösen jelentősek azok, amelyek a
feudális perjog egységesítését, az igazságszolgáltatás hatékonyabbá tételét kívánják biztosítani. Az
1539. aug.-i ordonnance központi célkitűzése pl. a büntetőeljárás megrövidítése (bírósági hatáskörök
pontosabb elhatárolása, illetékességi kifogások csökkentése). E törvény egyes rendelkezései a büntetőjog
legnagyobb hatású ordonnance-a, az 1670-ben kiadott Code Criminelle előtt már tükrözi a
nyomozóelvi eljárás uralomra jutásának fázisait. Az 1539-es tv. szerint az eljárás megindítása nem a
sértett joga (mint a vádelvnél), hanem a bíróé. Szóbeliség helyett írásos eljárás, korlátozza a védelem
jogait, erősödik a bíróság szerepea sértett is, alig több mint tanú. Ennek a fejlődési tendenciának végső
eredménye a Code Criminelle, mely a büntetőeljárás átfogó szabályozása mellett a büntetőanyagi jog
fontosabb tételeit is rögzítette. A nyomozó rendszerű büntetőeljárást általánossá tette a kódex.Az ejárás
minden szakaszában írásbeli és titkos, ill. a bíró számára törvényben előírt (kötött) bizonyítási
kötelezettségeket rögzített le. A teljes értékű bizonyíték a vádlott bíróság előtt tett beismerő
vallomása (confessio est regina probationis), valamint két tanú egybehangzó vallomása. Meghatározott
lett a büntetés faja és mértéke, kínvallatás továbbélt súlyosabb bűncselekmények esetében.
  Elsőként a polgári perrendtartási törvény (1667) jelent meg, mely egyszerűsítette a peres eljárást, és
ezáltal e fejlődő árutermelő viszonyok rendezetté tételét szolgálta.
  A felemelkedő polgárság érdekeit szolgálta az áruforgalmi jog átfogó rendezése.
   1673-ban kereskedelmi törvények (Code Savary) kiadása,megtalálható benne az állam merkantilista
politikája.. 1681-ben tengeri kereskedelmi törvények (Code de la marine).
   Egy másik tv. a XIV. Lajos által 1685-ben kiadott Fekete Kódex (Code Noir). Ez a jogszabály az
amerikai-francia gyarmati területek néger rabszolgáinak összes viszonyát igyekszik rendezni. A francia
gyarmatokon megtalálható a francia feudális jog számos alapvető intézménye, pl. a feudális nagybirtok,
amelyet a föld elidegeníthetetlensége, az elsőszülöttségi öröklés jellemez. A Fekete Kódex a XIV. Lajos
korában megalkotott nagy kódexek közül az ötödik volt, mely 60 cikkelyből állt. Néhány nem a
négerek helyzetével foglalkozott, hanem egyéb gyarmati kérdés szabályozásával (az egyház jogai, a
házasságkötés szabályai).
  A kódex-az 1667-ben kiadott polgári perjogi, az 1670-es büntetőperjogi, az 1673-as kereskedelmi
és az 1681-es tengeri kereskedelmi kódextől eltérően nem egy jogterületre, hanem egy meghatározott
intézményre a rabszolgaságra vonatkozó jogi normákat igyekszik egységbe foglalni.
   A hanyatló feudális abszolutizmus korszakában, XV. Lajos 1721 és 1741 között három kodifikációs
jellegű ordonnance kiadását tette lehetővé. Az öröklési jog és a végrendelkezés jogi szabályozása
előrelépést jelentett. A jogbizonytalanság mégsem tűnt el, mivel a jogalkotás nem gondoskodott a
partikuláris jogi normák hatályon kívül helyezéséről.
16. A germán közszervezet

  Középkor megjelölése Cellariustól származik, a 18. századig tartó egyetemes történelmet 3 szakaszra
osztotta (Historia antiqua, Historia medii aevi és Historia nova). Középkor kezdete a népvándorlás
megindulása (375) vagy a Nyugat-római Birodalom bukása (476) vége a földrajzi felfedezések (1492)
vagy a reformáció megjelenése (1517).
  A középkor kezdetének meghatározó eseménye a germán népcsoportok vándorlása és letelepedése
volt. A Kr.e.1.sz-tól a Kr.u.5.sz-ig terjedő időszakot Európa germán korszakának is nevezik. A
Nyugat-római császárság megdöntésében jelentős szerepül volt.
   A középkor másik fontos eseménye a frank királyság kiemelkedése, majd a frank császárság
kialakulása Frank korszak:Kr.u.6-9.sz.. Ebben az időben a társadalom, a gazdaság, az államrendszer és
a jog alapvető változásokon ment keresztül. A birodalom felbomlása után az európai történelem újabb
szakasza kezdődött, melyet érett középkornak nevezünk. A 12.sz. végéig tartó periódus a német, a
francia, itáliai államok kialakulásának, a hűbéri viszony általánossá válásának, a pápaság
megerősödésének, a római és a kánonjog recepciójának időszaka. A kései középkor az 1200-as évektől a
16. sz elejéig tartó korszak, melynek jellegadó intézménye a rendiség, a császári és királyi hatalom
társadalmi csoportokkal való megosztására irányuló kísérlet, közjogi tényezővé váltak a városok,
kialakultak a rendi csoportok partikuláris külön jogai..
  A germán népek kirajzás előtti őshazája a Skandináviától délre eső, a Rajna és a Maas folyók által
határolt terület. Karl von Amira, a 19.sz-i német jogtörténeti tudomány megalapozója a földrajzi
elhelyezkedésük szerint megkülönböztette a keleti (gótok, burgundok), nyugati (frankok, alemannok,
bajorok, szászok, angolszászok stb.) és északi (dánok, svédek, norvégek, izlandiak) germánokat. Franz
Wiacker Az újkori magánjog története című művében is ezt a felosztást vette alapul. Eszerint a keleti
gótok kerültek legszorosabb kapcsolatba az egykori provinciák lakosságával. Harcosaik szövetségesként
telepedtek le, többségük a latin kultúrát vette át. A nyugati germánok egy része (frankok) már a vándorlás
időszakában megismerték a római birodalom nyelvét és jogrendszerét, a letelepedés után a romanitált
lakosság mellett élve hatással voltak egymás kultúrájára.. Az északi germánok nem fogadták be a latin
szokásokat, társadalmuk külső hatásoktól hosszú ideig érintetlen maradt.
  A germánokra vonatkozó első hitelt érdemlő forrás Julius Caesar Gallai hadjáratok című műve
volt. A Kr.e.49-ben készült írás germánoknak nevezi mindazon népcsoportokat, amelyek Galliától
északra és keletre helyezkedtek el. Jellemző az állattenyésztés és a földművelés. A kereskedelem nem
játszott szerepet a gazdaságban, a pénzt nem ismerték. Nemzetségek szerint elkülönülve folyt a termelés.
Városaik nem voltak. Társadalmuk differenciátlan volt, a letelepedés még nem fejeződött be, a germán
vándorlás időszaka a Kr. u. 1. sz.-ban ért véget.
  A második forrás Tacitus Germania című műve, mely Kr.u. 98-ban jelent meg. A közösségi rend
még nem bomlott fel, a nemzettségek állították ki a harcoló csapatokat, a nemzetségtagok jelenlétében
kötötték a házasságot, ők becsülték fel a hozományt, ők büntették meg a hűtlen asszonyt. Azonban már
látható a vagyonkülönbség, s az állatállomány egy része magánkézbe került. A föld a legfontosabb
egzisztenciális tényező lett.
  A germán népek társadalmának szerveződési szintjei:
- család: a legkisebb közösségi egység. A családi kötöttségek a bosszúállás, a jóvátétel fizetése, az
öröklési jog terén fontos szerepet töltött be. Általános a monogámia.
- nemeztség (Sippe): a társadalom legfontosabb közösségi szintje. Heinrich Mitteis szerint a
nemzetség egy közös őstől származó férfiak szakrális közösségévé vált. Idővel a házasságok révén a nők
is tagjaivá lette, de a férfiakkal egyenlő jogot nem kaptak. A nemzetség a korabeli élet fontos tényezője
volt. Funkciói:
        - békeközösség: biztosította tagjai számára a békét, a jog és a szabadság közösségen belüli érzetét.
Aki békevesztett lett, jogon kívül került.
        - védőközösség: védte a közösségtagok becsületét, ennek a nemzettségen kívüli megsértőjével
szemben bosszút köteles állni. A tagot ért sérelemért minden közösségtag köteles volt elégtételt venni. A
perben a közösség köteles volt tagjai mellett kiállni, a kiszabott bírságot viselni, a váltságdíjat kifizetni.
        - jogközösség: a régi közösségi jog szerint történt a házasságkötés, a nemzetségtagok látták el a
gyámsági teendőket. A nemzet önálló bíróság volt, eljárhatott a kötelékébe tartozókkal szemben. A
közösség kitaszítást és halálbüntetést is alkalmazhatott.
        - hadi közösség: a germán haderő a katonaképes nemzetségtagok összessége volt. A megszentelt
terület védelmére minden germán bármikor mozgósítható volt, a támadó hadjáratokra a kíséretet
alkalmazták.
        - települési közösség: a mezőgazdasággal foglalkozó germánok a 3.sz-ra nemzetségenként
telepedtek le. A határok között élő nemzetségeket Marknak nevezték.
A nemzetségek századokba (Hundertschaft, Gau) tömörültek. A római források ezt a szerveződési
szintet pagusnak nevezték, amely a rokon és szövetkezett nemzetségek főleg katonai célú
együttműködése volt. Több Hundertschaft képezte az eggyé alakult germán törzseket. Ezek aze gységel
lettek a kialakuló germán kisállamok alapjai.
  A germán társadalom differenciálódására a Kr.u. 2-3.sz-i források utalnak. Eszerint voltak:
- nobiles: előkelő réteg, amely elkülönülése a társadalom egészétől még nem volt határozott. A föld
felosztása Tacitus szerint a rangkülönbségekre (secundum dignationem) tekintettel történt, a
hadizsákmányból is társadalmi állás szerint részesedtek.
- szabadok (freie): a társadalom döntő többségét képezték. A fegyverviselésre alkalmas felnőtt férfiak
rendelkeztek teljes joggal, ők vehettek részt a népgyűlésen, dönthettek a közösséget érintő kérdésekben.
- félszabadok (lit): zömét a szabadon bocsátott szolgák képezték. Ide tartoztak az átmeneti jogállású
idegenek is.
- szolgák: arányuk jelentéktelen volt, többségük szabad emberből, büntetés révén került jogfosztott
állapotba. Személyes szolgálatot teljesítettek a családfő hatalma (Munt) alatt.
A germán korszakban még nem alakult ki az állam. A közösségi élet szervezésére és irányítására
különböző közszervezeti egységek jöttek létre:
- népgyűlés (Thing): a legfontosabb ügydöntő szerv, fegyverviselő férfiak közössége. Időszakonként
megszentelt helyekre hívták össze, tanácskozásai idején általános fegyvernyugvás volt. A népgyűlés
döntött a közösséget érintő kérdésekben, ez a testület választotta az indítandó hadjárat vezetőjét (dux) és
a tanács élére állított fejedelmet (Hauptling) vagy fejedelemi tanácsot. Szerepük a népgyűlés
előkészítése és tanácskozásainak vezetése volt. A kisebb súlyú közösségi ügyekben a népgyűlés nélkül is
határozhatott.
- kíséret (Gefolgschaft): a közösség választott szerveinek biztonságát biztosította. Ezek nemzetségi
kötöttségektől független, uraiknak hűséget fogadott katonai elemek voltak, jelentős szerepet játszottak az
elkülönült közhatalom, a leendő állam egyik legfontosabb tényezőjének kialakításában.
Tacitus utalt arra is, hogy egyes germán népcsoportok élén választott király (rex) állt.
 Tehát a germán közszervezeti rend vegyes jellegű volt, tartalmazott demokratikus, arisztokratikus és a
monarchiára emlékeztető elemeket.
17. A frank társadalom és állam

  A népvándorlás befejeződésétől Kövér Károly bukásáig (888) eltelt időszak jellegzetessége az egykori
germán törzsek frank uralom alá kerülése volt. Klodvig idején (486 táján) a száli és ripuári frankok, majd
a burgundok, alemannok, longobárdok, szászok is az egységes frank birodalom államjogi keretei közé
kerültek.
  A társadalom szerkezetében is döntő változás következett be. A Mark-közösség felbomlásával a 8.
sz-ra kialakult a földtulajdon fölötti rendelkezési jog. A frank királyságban kialakult a
nagybirtokrendszer. Az uralkodó magához vonta az uratlan területeket, elkobozta az ellene szegülő
nemzetségek birtokait. A földtulajdon egy részét az egyháznak, másik részét a hozzá hű katonáknak és
hivatalnokainak adta. A mezőgazdasági termelés meghatározó egysége a nagybirtok lett. A
mezőgazdasággal fogalakozó kisbirtokosok idővel kedvezőtlen helyzetbe kerültek, a kialakuló árucsere
viszonyai között többségük képtelen volt versenyben maradni a környező nagybirtokosokkal szemben.
Kialakult az a szokás, hogy a rendelkezési joggal bíró kistulajdonos felajánlotta földjét a
nagybirtokosnak, aki cserébe védelmébe vette őt és megélhetéséhez szükséges nagyságú terület
használatát biztosította részére, immár pénz, termény vagy robotszolgáltatás ellenében.
  A katonai, hivatali réteg a nagybirtokosoknak tett szolgáltatásuk ellenében védelmet és
karrerlehetőséget kaptak. Urukhoz hűbéri kötelék kapcsolta őket, esküjük szerint hűséggel és
szolgálatokkal tartoztak neki. A frank korszak elején a hűbéri viszony lényege a személyes kapcsolat
volt, a korszak végére az intézmény dologi jellegűvé vált. A hűbéres urától a szolgálat idejéig tartó
földhasználati jogot (benefíciumot) kapott, cserében köteles volt támogatni, védelmezni őt.
  A frank korszakban egységes, koncentrált államhatalom alakult ki. Ez összefüggésben volt a
fegyveres készültséggel és folyamatos harccal, továbbá hogy az egyre növekvő birodalmat csak egységes
akarattal lehetett összefogni. A királyi hatalom intézményes korlátai nem alakultak ki. Az uralkodó
jogosult volt mindenkire kötelező parancsok (bannok) kiadására, a szokásjog módosítására. A legfőbb
bíró volt és ő vezette a hadsereget. A római császárok nyomán gazdasági jogokat szerzett, a Karoling-
kortól megillette az adókivetés és vámszedés joga. Széles körű egyházkormányzati jogokat szerzett.
  A trón betöltésének módját nem szabályozták egyértelműen. A régi szokások szerint az egyházi és
világi előkelők általi választás dominált. A király halála után többnyire uralkodásra alkalmas fiai közül
került ki az utód. Gyakran előfordult, hogy a potenciális örökösök megosztották maguk között a hatalmat,
és a birodalom területét is. A viszályok elkerülése végett a Karoling-korban gyakorlattá vált, hogy a király
még életében kijelölte utódlásra alkalmas leszármazóját. A királyi hatalom legitimitását az egyházi jellegű
felkenés, a császári hatalom törvényesítését a koronázás biztosította.
  A frank államnak nem volt állandó székhelye, az ország védhető helyein, termékenyebb vidékein foglalt
szállást. Meroving-kor végén Párizs, Orléans, Karoling- korban Aachen lett a végleges székhely.
  A központi méltóságviselők közül kezdetben a testőrség (trustis) tagjainak volt meghatározó szerepe.
Az udvari feladatok differenciálódása nyomán megjelentek az udvari méltóságok. A seneshall a
pohárnokkal együtt az udvari szükségletek ellátásáról gondoskodott, a kamarás az uralkodó pénzügyeit
intézte. A marsall feladata a hadilovak felügyelete, a hadsereg irányítása volt. A palotagróf a király
távolléte esetén bíráskodott, a maior domus általános királyt helyettesítő funkciót látott el. A korabeli
írásbeliség letéteményese a referendarius volt, melynek hivatalából alakult ki a kancellária (850). Az
udvari méltóságok egy része (palotagróf, kancellárius, major domus) országos hatáskört kapott.
  A központi hatalom jellegzetes területi egységei a grófságok voltak. Ezek nagy része mesterségesen
kialakított, természeti, hadi, gazdasági szempontok szerinti határok közé zárt terület volt. Élükön az
uralkodó által kinevezett gróf (comes) állt, aki a terület legfőbb bírája, igazgatási és katonai vezetője volt.
Fizetés helyett a grófság területén beszedett jövedelmek meghatározott hányadát kapta. Tevékenységét az
udvar kiküldöttei (missi dominicii) ellenőrizték. A határok védelmére központi igazgatás alá tartozó
területi egységeket, határgrófságokat szerveztek.
  Az igazgatás hagyományos szervei (Hundertschaft, Gau) fokozatosan háttérbe szorultak. A püspöki
székhelyekké vált egykori római városokon kívül a városok nem voltak jelentősek.
  A monarchikus államberendezkedésen belül a néphatalom korábbi intézményei nem kaptak helyet. A
népgyűlés egyszerű katonai szemlévé alakult, illetve itt mutatták be a királyt is.
18. A germán és frank jogrendszer

  A germán kori jogforrások terén meghatározó volt a szokásjog. A közhatalom által kikényszeríthető
magatartási szabályok többsége íratlan volt. A jogot vita esetén a népgyűlés határozta meg, melyen a törzs
bölcsei állapították meg a hagyomány megszentelte normát. Később szükségessé vált a kötelezően
érvényesítendő szabályok írásba foglalása, melynek következtében sajátos, kettős jogrendszer alakult ki.
A germánok saját jogukat (leges barbarorum) elkülönítették a római vagy a római szokásokat
átvevő romanizált őslakosság normáitól (leges Romanorum).
  A frank korban keletkezett jogi összefoglalások a népgyűlés eseti döntéseit, oklevelek jogi tartalmú
részeit tartalmazzák, latin nyelven íródtak. Tartalmazzák a perbehívás módját, a szokást sértő
magatartások szankcióit, a megállapodások megsértése esetén indítható bírósági eljárás rendjét.
Foglalkoztak hatalmi és igazgatási kérdésekkel. Nem különülnek el az anyagi és eljárásjogi, büntető és
magánjogi normák.
  Legjelentősebb népjogi összefoglalások között szerepel a 475-ben elkészült Codex Euricianus, amely a
nyugati gótok korabeli jogát tartalmazza, a Lex Burgundionum (500), amely a burgund, a Lex
Allemannnorum (720), amely az alemann, a Lex Baiuwarium (740), amely a bajor és a Lex Saxonum
(800), amely a szász nép szankcionált szokásainak gyűjteménye. Hatását tekintve a legfontosabb a
Lex Salica, a száli frankok Klodvig király által összeíratott gyűjteménye. Latin nyelvű szokásjogi
gyűjtemény, mely szabályozza a területi alapon létrejött faluközösség belső viszonyait, a nemzetségből
való kiválás feltételeit, védi a magántulajdont. Részletesen előírja a követendő eljárásjogi szabályokat, a
bosszút felváltó jóvátételi rendet. Esetjogi jellegű jogforrás. Későbbi uralkodók kiegészítették,
módosították, 8 változatát ismerjük.
  A jelentősebb germán népeket egyesítő frank birodalomban számos jogrendszer élt egymással
párhuzamosan. A jogalkalmazás során kialakult a személyhez tapadó jog elve, amely szerint mindenkire
annak a népnek a joga vonatkozott, ahonnan származik. Az egyházra a római jog szabályait alkalmazták.
A Karoling uralkodók azonban már a jog érvényesülésének területi elvét igyekeztek érvényesíteni.
Ez a 12.sz-tól általánossá is vált.
    A frank kor másik fontos jogforrása a szokásjog mellett az uralkodó által kibocsátott törvény
(capitualré). Az uralkodó az előkelők meghallgatása után az egész frank birodalomra érvényes,
mindenkit kötelező parancsként bocsátotta ki. Ezek a törvények az uralkodó és a közvetlen környezete
érdekeit érintő problémákkal, a birodalom és az uralkodói birtok igazgatásával, vám- és pénzügyekkel,
egyházi kérdésekkel foglalkoztak. Módosították a népjogokat, szabályozták a királyi bíróságok eljárását,
nyilvánítottak bűncselekménnyé az uralkodót sértő magatartásokat. A capitularé végrehajtása mindenkire
nézve kötelező volt. A frank korban egyre csökkenő jogforrási jelentősége volt a népgyűlési
határozatoknak.
  A germán kori bírósági szervezetekről keveset tudunk. Az ítélkezés az egész nép ügye volt,
legfontosabb fóruma a népgyűlés volt. Itt ítélkeztek a törzs érdekeit sértő magatartások felett és a
nemzetségek között felmerült súlyosabb jogvitákban. A századkerületek a nemzetségek közötti
érdekegyeztetésben működtek közre, és a kisebb súlyú katonai ügyek elbírálásának fórumai voltak. A
nemzetségfő bírói hatalommal rendelkezett a közösségen belüli életrend megsértőivel szemben.
  A frank időszakban az ítélkezési szervezet megváltozott. A legfontosabb bírósági fórum a királyi
bíróság lett. A legfőbb bíró tisztet az uralkodó tölti be, aki köteles alattvalói részére igazságot
szolgáltatni. Az uralkodói ítélkezési tevékenységet udvari emberei, a comes palatii segítette. A királyi
központi bíróságok már nem voltak kötve a népi szokásjog formalizmusához, többnyire okirati és
tanúbizonyítást alkalmaztak. A századkerületi bíróságok a frank korban is fontos szerepet játszottak.
A meghatározott időközönként (40 naponként) tartott bírósági gyűléseket a százados (thunginus)
vezette. A nép jelenlétében tartott ítélkezés közreműködői az alkalmilag választott rachimburgok, a
szokásjogot ismerő tekintélyes személyek voltak. A 4-8 tagú testület az ítélkezés előtt megszentelte a
bíráskodás helyszínét,kizárva a fegyverhasználat lehetőségét, ezt követően a százados panasztételre hívta
fel a jelenlévőket. A sértettnek szóban kellett előadnia panaszát, melyet a megvádolt válasza követett. Ha
a gyanúba kevert nem volt jelen, vagy további két bírósági napon sem élt kifogással, a bíróság
békevesztettnek nyilvánította, akit bárki megölhetett. Jelenléte esetén válaszolhatott, magyarázatot
adhatott. Az ítéletet a rachimburgok hozták, s döntöttek arról is, hogy a perrel támadott személynek
milyen próbával kell igazolnia ártatlanságát (tüzesvas, forróvíz, párbaj).
  Az egyház kezdetben segítséget adott az istenítéletek lebonyolításához, csak a IV. lateráni zsinat
(1215) hozott tiltó rendelkezést e próbák használatára.
  A frank kori per jellegzetessége, hogy nem volt különbség a büntető- és magánjogi eljárás között.
Minden panasz a közösségi rend, a szokások megsértése miatt történt, a per célja nem a megtorlás vagy a
megelőzés volt, hanem az okozott sérelem helyreállítása, kiegyenlítése. Ezért civiljogias jellegű volt. A
per nyilvános és szóbeli, minden mozzanata szigorú formákhoz kötött, szokásjog által meghatározott volt.
Szabott rendje volt panasz előterjesztésének, az erre adandó válasznak, a bizonyítási eljárásnak. A pert a
felek uralták, a közreműködő személyek csak a szabályszerűségre ügyeltek. A per a felek
kezdeményezésére indult, az ítélet végrehajtása a pernyertes feladata volt. A frank bíróság szigorúan
kötve volt a norma szövegéhez, nem értelmezhette azt.
  A germán kori büntetőjog központi intézménye a bosszú volt. A közösséget sértő súlyos
cselekményekért tettenérés esetén az elkövető életének kioltásával azonnali elégtételt vettek (Rache).
Idővel általánossá vált a szervezett vérbosszú (Fehde), amely egy alkufolyamat volt a sértő és a sérelmet
elszenvedő nemzetsége között. A megegyezés révén anyagi jóvátételben (kompozíció) is
megállapodhattak, az okozott sérelemért pénzbeli vagy dologi ellenszolgáltatást állapítottak meg. A
harmadik bosszúfajta (Acht) a közösség egészét sértő cselekmények büntetőjogi szankciója volt. Ide
tartoztak a természetfölötti erők haragját kiváltó, a nép elemi érdekeit sértő cselekvések (árulás,
hadseregből vagy csatából való szökés). A büntetést az elkövető szándékától függetlenül a bekövetkező
eredményhez mérten szabták ki.
  A frank korban a büntetőjogi szemlélet megváltozott. Az ügyek elbírálása a közösségi jellegű
fórumoktól a királyi bíróságok elé került. A büntetés céljai között megjelent az elrettentés és a
megtorlás. A legsúlyosabb közösségellenes cselekmények a király békéjét sértették, hűtlenségnek
minősültek. A büntetéssel járó vagyonelkobzás az uralkodót gyarapította. A felelősségre vonás módjai
közül háttérbe szorult a Rache, a Fedhe esetén már a megegyezésre való törekvés az általános (pénzbeli
megváltás). Meg volt határozva az egyes jogsértések pénzbeli megváltása, az összeg 1/3 –a az eljáró
bíróságot illette.
  A germán magánjog körébe vágó intézmények a frank korban jelentősen átalakulnak A házasság
kötésében a felek akarata lett a döntő (consensus facit nuptias), nyilvánosan, az egyház
közreműködésével történt. Egyházi hatásra felbonthatatlanná vált.
  A frank jogrendszer kiegészítette a tovább élő germán hagyományokat, integrálta a római jog és
a kialakuló kánonjog szabályait. A germán jogból vette át a bírósági szervezetet, a kompozicíós
rendszert, az alaki bizonyítás formáit. A római jog kínált megoldásokat a jogügyletek írásba foglalására, a
császárság közjogi helyzetének megszilárdítására. Az egyházjog szabályai alakították ki az első renddé
szerveződő társadalmi csoportot, a klerikusok rétegét.
  A frank joghatásokra még nem alakultak ki irracionális elemektől független büntetőjogi és eljárási
szabályok, ismeretlen volt a városi és kereskedelmi jog, nem volt jogtudomány sem. Jelentősége, hogy
máig az egyetlen egységes, egész Nyugat-Európát átfogó jogrendszer volt, amely a nagybirtokrendszert, a
hűbéri viszonyokat, az egyházi szervezetet tovább fejlődésre alkalmas módon alakította ki és közvetítette
a középkor késő századai felé.
19. A Német Birodalom alkotmánytörténete

  A 843-ban megkötött verduni szerződést követően három részre szakadt frank birodalom rövid időre
újra egyesült, majd Kövér Károly bukásával (887) öt önálló államra oszlott. A legnagyobb területű
közjogi egység Németország lett, mely Elzász, Lotaringia és Németalföld egyesüléséből jött létre. Az
önállóságukat megtartani képtelen utódállamok: Fro., Felső- és Alsó-Burgundia 933-ban újra egyesültek.
Az egykori longobárd állam örököse Itália, Pávia székhellyel alakult ki.
  A Német Nemzet Szent Római Birodalmát I. Ottó alapította, akit a pápa 962-ben Rómában
császárrá koronázott. A birodalom kezdeti időszakában a német uralkodók trónjukat választással nyerték,
közjogi állásukat nem tudták tovább örökíteni. Államuk korán területi egységekre oszlott, az öt hercegség
(lotarinigai, sváb, bajor, frank, szász) különállásukat, sajátosságaikat sokáig megtartották. A frank időből
számos intézmény élt tovább, a grófság fontos szerepet töltött be a vidéki igazgatásban és ítélkezésben. A
társadalom a birodalom kialakulása utáni első két évszázadban hűbéri jellegűvé vált.
  A német birodalom történetét az állam- és jogfejlődés szempontjából három periódusra
oszthatjuk:
- első időszak (888-1200-as évek eleje): kialakult a császári hatalom, általánossá vált a hűbéri függőség
sajátos német változata, a hadipajzsrendszer (Heerschildsordnung). Az erre vonatkozó, a Szásztükör
(Sachsenspiegel) által összefoglalt hűbérjogi normák szerint legmagasabb hűbéri státusa az uralkodónak
volt, a második kategóriát a vezető egyházi tisztviselők képezték. A harmadik hadipajzsba a világi
fejedelmek tartoztak. Őket követték a meghatározott nagyságú földbirtokkal rendelkező grófok és bárók,
majd ötödikként a közönséges nemesek csoportja. A következő csoportba a miniszteriálisok, a szolgáló
hűbéresek tartoztak. A hűbéri láncolat alján az egypajzsos nemesek voltak. A hadipajzsrendszer lényege
volt, hogy senki sem fogadhatott el tőle alacsonyabb vagy vele azonos rangú személytől hűbért. A hűbéri
rangrend megszakította a közvetlen kapcsolatot az uralkodó és a társadalmi hierarchia alsóbb
fokán álló nemesség között, s ez az államhatalom erejének csökkenéséhez vezetett. Az uralkodó nem
tarthatta meg a reá szállt egyházi és világi birtokokat sem, mert adománykényszer miatt köteles volt azt
egy év és egy napon belül eladományozni. Ezért a németalföldön nem alakult ki erős uralkodói hatalom
és nem jött létre egységes, centralizált állam
- második periódus (1200-1500-as évek eleje): a Birodalom virágzó középkorának története. Ebben
az időszakban jelent meg a rendiség, váltak államjogi tényezővé a városok. Az írásbeliség az
igazságszolgáltatásban általánossá vált. Olyan alaptörvények születtek, melyek a birodalmi szervek
működését szabályozták. Az adott korszakban sem alakult ki azonban centralizált birodalom, a
tartományi széttagoltság tovább erősödött. A periódus fontos közjogi alapdokumentuma a német
Aranybulla (1356), mely az uralkodó megválasztásának rendjét szabályozta. A korábbi szokásokat
rögzítve a választófejedelmi testület tagjai az egyházi főméltóságok és a világi hatalom birodalmon
belüli egységeinek legfontosabb képviselői lettek. Az egyházi tagok közül fontos a mainzi érsek, aki az
egész birodalom vallási vezetője és főkancellárja volt (vezette a királyválasztást és a koronázást), a másik
két egyházi méltóság a trieri érsek és a kölni érsek. A világi választófejedelmek közül fontos a rajnai
palotagróf, a szász fejedelem (főmarsall, a hadsereg vezetője), a brandenburgi őrgróf (főkamarás) és a
cseh király (főpohárnok). Az Aranybulla szerint a királyválasztáshoz legalább 4 választó fejedelemnek
jelen kellett lennie, többségi szavazat döntött, egyenlőség esetén a frankfurti Dómban kenyéren és vizen
30 napig vitatkozhattak. A király kiválasztásakor fontos szempont volt, hogy a jelöltek hogyan tudtak
megállapodni a választási feltételekről. A megválasztott uralkodó az Aachenben tartott felkenés és
koronázás után vehette át hatalmát. A német király 962 óta pápai megerősítéssel a császári címet is
megszerezte. Az utolsó pápai koronázás (mindig Rómában) 1530-ban volt (V. Károly). Ettől kezdve a
pápaság is feltételeket kívánt szabni az uralkodó kiválasztásakor. Ezzel egy időben alakult ki Európa
fontosabb államaiban a rex est imperator in regno suo elve, amely szerint minden király szuverén
hatalmat gyakorol országán belül.
 A kései középkor időszakában alakult ki a Birodalmi Gyűlés (Reichstag). Ennek előzménye a frank
korban is meglévő bárói tanács. Tagjai legfőbb világi és egyházi hűbéresek voltak, akik a királyi akarat
befolyásolására alkalmanként udvari tanácskozásokat tartottak. A 12.sz-ban ezek a személyek alkották a
legfőbb birodalmi rendet, melynek tagjai rendszeres ülési és szavazati joggal rendelkeztek az udvari
tanácskozásokon. Az uralkodó szabadon hívta össze, gyakran a városok képviselőinek is tanácskozási
jogot adott.
- harmadik periódus (16. sz-1806-os megszüntetésig): a korai újkornak is nevezett időszak alatt a
birodalom középkori jellege nem változott meg. A központ erőtlen volt, nem alakult ki hatékony
végrehajtói szervezet és nem jött léte hatalmi tényezőként számításba vehető hadsereg sem. A társadalom
erősen differenciálódott, a nemesi renden belül elkülönült a fő- és kisnemesség, a városokon belül a
polgárjoggal rendelkező és az abból kizárt lakosság. A vidék termelőrétegei a szabad paraszti és a jogilag
kötött, személyi szabadságukban korlátozott személyek. Csoportjára váltak szét. A birodalom
átalakítására irányuló első komoly reformkísérlet az 1495-ös wormsi birodalmi gyűlésen történt. Az
uralkodó és a rendek között kötött megállapodás „örök országos békét” hirdetett, mely megtiltotta a
magánharcot és a jogvitákat bírói útra terelte. Felállították a Birodalmi Kamarai Bíróságot
(Reichskammergericht), melynek tagjait az uralkodó nevezte ki (8 nemes és 8 jogi szakember). A
tartományúri befolyás alól kikerült testület egyedüli fóruma volt a birodalmi érdekkörbe tartozó
ügyeknek, és fellebbezési bíróságként működött közre a magánjogi ügyekben. A felek ide kérhették
ügyüket, ha a tartományi vagy birodalmi városi bíróság megtagadta tőlük a jogszolgáltatást. A Birodalmi
Kamarai Bíróság a kánonjogi eljárást követte, döntéseiben a római jognak nagy szerepe volt. A wormsi
birodalmi gyűlésen megkíséreltek egy egységes országos adót (birodalmi fillér) bevezetni, de ennek
beszedésére nem építettek ki megfelelő szervezetet. Az évenként összeülő birodalmi gyűlés mellé
felállítottak egy birodalmi kormányt, melynek tagjait a rendek választották → anyagi fedezet híján
megszűnt. Ezen okból nem sikerült az egységes birodalmi hadsereg felállítása sem, is.
A Birodalmi Gyűlés három testületben, kollégiumban tanácskozott. Az első tagjai a
választófejedelmek, a másodiké a világi fejedelmek és az egyházi főméltóságok, a harmadiké a városok
képviselői voltak. A császár hívta össze. Érvényes döntéshez az uralkodó és a három képviseleti
kollégium egybehangzó akarata volt szükséges. Az üléseket a mainzi érsek vezette, javaslatokat az
uralkodó és a kollégiumok tehettek. A testületnek elvben korlátlan törvényhozói jogköre volt, a
gyakorlatban azonban e hatáskör három ok miatt nem érvényesülhetett: a birodalomban tovább élt az a
középkori elv, hogy a törvényhozás nem hozhat új jogot csak a régit állapíthatja meg; nem volt
egyhangúság a császár és a testületek között; a meghozott birodalmi törvények végrehajtása meghiúsult a
tartományok ellenállása miatt. A császári jogkör formálissá vált. Ő volt a legfőbb hűbérúr, összehívhatta
a birodalmi hadsereget. A hadsereg feletti rendelkezési jog azonban a szász hercegé volt. A császár
folytatta le a diplomáciai tárgyalásokat, bírói jogkörében kinevezte a birodalmi kamarai bíróság bíráit és
elnökeit, vezette a büntetőügyekben döntő Birodalmi Udvari Bíróságot, nemesi címet adományozhatott és
megvonhatott.
  A német állam alkotmányos rendje az augsburgi vallásbéke (1555) nyomán változott, mely szerint
a tartományúr szabadon dönthetett vallása megválasztásáról. A „cuius regio eius religio” elve szerint az
alattvalók kötelesek voltak uruk vallását követni, ha ezt nem kívánták szabadon elhegyhatták a
tartományt. A vesztfáliai békerendszer (1648) jelentős területi veszteséget, Svájc és Németalföld
kiválását hozta, de biztosította a birodalomhoz tartozóknak a szabad vallásgyakorlást és lehetővé tette a
rendek számára a szövetkezés jogát külföldi államokkal, ha az nem sérti a császár és a birodalom
érdekeit.
20. A Német Birodalom jogrendszere

   A joglét fontos forrása a szokásjog volt. A 10. sz-tól évszázadokig tartott az íratlan szokásjog
oszthatatlan uralma a jogi viszonyok rendezésében. A német területek gazdasági-társadalmi fejlődése a
szokásjog alakulására is kihatottak. A szokásjog fejlődése partikuláris módon alakult és gyakran egyetlen
tartományon belül is eltért. Az eltérő szokásjogi felfogás esetén a népből választott emberek (Schöffen)
nyilatkozatai alapján a jogot mintegy „megtalálták”. A helyi szokásjogra vonatkozó nyilatkozatok írásba
foglalása csak évszázadokkal később következett be (pl. Weisthum, a függő közösség szokásjogi
viszonyinak évente kiadott gyűjteménye, parasztok jogait és kötelezettségeit részletesen rendezte,
Öffnung, Rechtsbücher).
   A szokásjog fejlődésében is a territoriális elv érvényesült. Tartományok, hercegségek, uradalmak, sőt
az egyes falvak is saját szokásjoguk alapján éltek. Így alakult ki a tartományi szokásjog (Landrecht),
ill. a városi (Stadtrecht) és a falusi szokásjog (Dorfrecht). Sajátos szokásjogi viszonyok alakultak ki a
társadalmi tagozódásnak megfelelően is, miután a hűbéri viszonyok rendezésére alakult a hűbéri jog
(Lehenrecht), a miniszteriálisok kötelességeit, pedig a szolgálati jog (Dienstrecht) határozta meg.
Hasonlóan a függő parasztság viszonyainak a rendezésére kifejlődött az uradalmi jog (Hofrecht).
   A 12.sz. végétől elkezdődött a szokásjogírásba foglalása, melynek igénye a helyi szükségletekből
fakadt, az összegyűjtők is rendszerint magánosok voltak, akik latin, de gyakran hazai nyelven foglalták
írásba a különböző helyi szokásjogokat. A 13.sz.első felében született a szász szokásjog gyűjteménye, a
Szásztükör (Sachsenspiegel), melynek összeállítója Eike von Repkow a helyi grófsági bíráskodásban,
mint esküdt működött közre. A gyűjtemény egyik fele a tartományi közönséges jogot, a másik a hűbérúri
jogot tartalmazta. Latin nyelven írott jogkönyv a Szászország keleti részének szokásjogi viszonyai alapján
készült és kánonjogi kiegészítést is kapott. Egyik sajátos vonása, hogy tagadja a pápa világi főhatalmát,
szerinte a pápa nem alkothat olyan jogot, mely az országos vagy hűbéri jogot lerontaná.A gyűjteménynek
a hűbérúri jogot tartalmazó, II. része arról tanúskodik, hogy a Szásztükör főként a hűbérurak érdekeit
szolgálta. Részletesen körül írja a hűbéresek szolgálati kötöttségeit. A gyűjtemény még mentes volt a
római jog közvetlen hatásaitól. Mint a helyi szokásjog írott gyűjteménye főként észak-német területeken
terjedt el, s a 13. sz folyamán már a bíróságok is alkalmazták. Később a gyűjtemény alapjává lett a
magdeburgi városjognak.
   Másik kiemelkedő szokásjogi gyűjtemény a Svábtükör (Swabenspiegel), melyet a 13. sz. második
felében foglaltak írásba. A dél-német területeken keletkezett, és a szokásjogon kívül római és kánonjogi
elemeket is tartalmazott. Így a gyűjtemény felfogása egyházi jellegű volt (pl. a pápát mint a feudális világ
vezetőjét tekintette).
   A 14.sz-ban keletkezett a Franktükör (Frankenspiegel), mely a birodalmi egység gondolatát
fogalmazta meg. A 14-15.sz. folyamán a jelentősebb német jogkönyveket, a római jogforrásokhoz
hasonlóan, széljegyzetekkel látták le. E szokásjogi gyűjtemények mégis csak egy-egy tartomány
szokásjogának az egységesedéséhez járulhatott hozzá.
   A tartományi szokásjogot gyakran megszakította az önállóan fejlődő német városi jog, melynek alapját
képezte az adott város kiváltságlevele, a kiharcolt városi önkormányzat dokumentált forrása, valamint a
helyi szokásjog. A 14. sz-tól a városok törekedtek az elismert szokásjogaik összegyűjtésére, és ennek
eredményeként születtek a német városi jogkönyvek. A legismertebb a „Magdeburgi jog virága”
(Blume von Magdeburg) című gyűjtemény. A városi jogkönyveket gyakran más városok is átvették, és a
jogot adó város így anyaváros lett.
   A városjog erőteljese kibontakozása ellenére a német középkori jog fejlődésében uralkodó maradt a
szokásjog. A jogalkotás sokáig csak másodlagos hatást tudott gyakorolni a jogfejlődésre, bár jelentős
jogforrásoknak számítottak a királyi kiváltságlevelek. A birodalmi jogalkotás erőtlen volt, csak pl. a
háborúskodás korlátozására vagy a közbéke meghirdetésére terjedt ki. Az első birodalmi törvénynek
tekintik II. Frigyes birodalmi békéjét (Reichslandfrieden, 1235), mely a megelőző bírói eljárástól és a
hadüzenet megtörténtétől tette függővé a háborúskodást. A hűbérurak csak a hűbéri jogok kiterjesztését
szolgáló privilégiumokat ismerték el általános érvényű jogalkotásnak. Alaptörvénynek a széttagoltságot
elősegítő Német Aranybullát (1356) tekintették.
   Az egyik legjelentősebb birodalmi törvény a Constitutio Criminalis Carolina, V. Károly császár
1532-ben kiadott büntető törvénykönyve. A birodalmi törvényhozásnál jelentősebb volt a tartományi
jogalkotás. A tartományi rendi gyűlések megszervezték az adóztatást, a hadsereg és a pénzügy feletti
döntés jogát, és egyre növekedett a jogalkotói tevékenységük is.
21. A cseh jog középkori forrásai

  A cseh feudális jog alapelemei már a fejedelemség időszakában kifejlődtek, és az íratlan szokásjog
korszakában megszilárdultak. A 10.sz. fejlettebb jogemlékei a törvényhozás által átformált szokásjog
elemeit őrizték meg. A legkorábbi emlékekben a jog az egyházi és a világi főurak, fejedelmi vazullusok
és a fegyveres szolgálatot teljesítő egyszerű nemesek vagyoni, társadalmi fölemelkedését szankcionálta.
A szabad lakosság függésbe kényszerítése azonban még évszázadokig elhúzódott. Így a feudális jog
felhasználásával csak a 13.sz.elején fejeződött be a cseh parasztság jobbágysorba döntése, a politikai
széttagoltság pedig a feudális urak kezébe adta a jogalkalmazás lehetőségét. Ez lehetővé tette, hogy a
feudális urak megszilárdítsák a föld feletti tulajdonjogokat, és kiterjesszék joghatóságukat a függő
lakosság felett. A függő jobbágy telekbirtokai urasági tulajdonná lettek. A cseh feudális jog európai
színvonalra emelkedett és alkalmassá vált az adott társadalom szolgálatában meghonosodott nyugat-
európai jogintézmények bevételére. Csehország független államjogi státusát a Német-római
Birodalom keretén belül fejlesztette, azonban a kánonjog és a német birodalmi jog erőteljes hatása
nem fosztotta meg önállóságától a cseh feudális jog fejlődését. A 13-15.sz. folyamán a cseh feudális jog
nagy szerepet játszott a rendiség megszilárdításában → cseh rendi jog új irányának kifejlődése, mely
elősegítette a termelők röghöz kötését (1487), azaz a második jobbágyság kialakulását.
  A cseh jog alapvető forrásai a 11-15.sz. folyamán kialakultak. A feudális jog kialakulásától
évszázadokig az íratlan szokásjog nyert általános elismerést. Az íratlan szokásjog területenként is
változó módon fejlődött. Átalakításában döntő tényezővé lett az államhatalom és a helyi birtokosok
érdekei. Az udvari bíráskodás döntései különösen elősegítették a szokásjog fejlesztését. A 13.sz-tól
ezeket a döntéseket országos regisztrumokba foglalták. A korabeli cseh jog fejlettségére utal, hogy a
büntető- és magánjogi döntéseket külön jegyezték fel. A bírósági könyveket a későbbi jogvita esetén
bizonyítékul lehetett használni, ezért a regisztrumok hamisítását vagy tudatos megrongálását súlyos
büntetésekkel sújtották.
  A német jog térhódítása idején az országos bíróságok döntéseit tartalmazó könyveknek a jogfejlődés
egészére kiható jelentősége lett. E döntések ugyanis a szláv szokásjog (ius bohemicum) fennmaradását
segítették, amely a cseh-morva földeken megőrizte jelentőségét. A szokásjog maradndóságának
köszönhetően a cseh-morva közönséges jog az egész középkoron át nem tűnt el. Ezzel szemben a
német jogú telepítés következtében önálló tényezővé lett a telepesek által behozott német jog (ius
teutonicum) is, és erősen hatott a Sziléziában ismert lengyel jog (ius polonicum). Csehországban ezáltal
a partikuláris szokásjog sajátos formái alakultak ki. A német jog a 12-13.sz folyamán nagy tömegben
menekült német parasztág révén jutott Keletre. A cseh földesurak a megműveletlen földek betelepítésére
szívesen fogadták a telepeseket. A telepeseknek meghatározott időre szóló kedvezményeket nyújtottak és
a feltételeket a telepítő (locator) ill. az uraság közti egyezségekbe foglalták. A telepítő az ilyen falvakban
örökös bíró (soltész) lett, aki az urasági érdekeket védelmezte és a szolgáltatások behajtásáról
gondoskodott. A telepesek általában mentesek voltak az országos terhek viselése alól, a szláv szokásjog
szerint élő falvakhoz képest jobb volt a helyzetűk.
  Az íratlan szokásjog az uralkodó igényeit is kielégítette. IV. Károly a 14.sz-ban megkísérelte az
érvényben lévő cseh szokásjog anyagát rendezni → Majestas Carolina (1355) gyűjtemény, melynek
nagy része csak tervezet maradt, csak néhány cikkelyét iktatták törvénybe. A főurak ellenállása azonban
lehetetlenné tette az országos szokásjog törvénybe foglalását, mivel abban saját joghatóságuk korlátozását
látták.
  Az íratlan szokásjog fejlődésével párhuzamosan hatott a fejedelmi, királyi törvényhozás, amely az
egyszerű szokásjog átalakítását és a Nyugaton kifejlett feudális jogintézmények bevételét segítette elő. A
nemesség ellenállása is nehezítette a helyi érdekekkel összefonódó szokásjog törvényhozás útján való
átalakítását, de nagy elöszeretettel fogadták a nemesi, később a rendi privilégiumokat magukba foglaló
dekrétumokat. A kiváltságokat rögzítő királyi rendelkezéseket igyekeztek alaptörvénynek feltüntetni és
fennmaradásukat az udvari bíróságok könyveibe történő bejegyzéssel elősegíteni. Nagy jelentőséget
tulajdonítottak a rendi kiváltságok rögzítésének, így Luxemburgi János 1311-ben kiadott „nagy
kiváltságlevelei”-nek.
  A királyi törvényhozás korszakunk végéig nem tudta a jogrend átfogó rendezését végre hajtani,
még sem maradt meg az íratlan szokásjogok szintjén. A cseh-morva szokásjog írásba foglalását itt is
jogban járatos magánosok készítették elő. A regisztrumokba foglalt döntésekhez a bírói gyakorlat
számára magyarázatokat készítettek, majd rövidesen megjelentek a formuláris könyvek. Az első ismert
szokásjogi jogkönyv a 14.sz-ban keletkezett → Kniha Rozmberska, mely a szokásjogi úton kialakult
eljárásjogi normákat rögzítette cseh nyelven. Másik jogkönyv az Ordo Judici Terrae, mely latin nyelven
íródott. Mindkettő jogkönyv a bírói gyakorlat számára készült, de az utóbbi már jelentős büntetőjogi és
magánjogi anyagot is feljegyzett. 1400-ra teszik a harmadik szokásjogi gyűjteményt → A cseh országos
jog kifejtése, mely törekedett a konkrét jogviták megkönnyítésére szolgáló ismeretek terjesztésére, ezért
kevésbé volt jogászi mű. 1500 körül Vserd Viktorin Kornél „Kilenc könyve Csehország jogairól,
bíróságairól és tábláiról” című műve a bírósági szervezetet, az eljárásjogot és az anyagi jogokat mutatja
be, főként a korabeli szokásjogot vette figyelembe..
  A 14.sz-tól nőtt a városi jog jelentősége. A városok jogának egységes fejlődését azonban lehetetlenné
tette a német anyavárosjogok bevétele. A cseh városi jog fejlődésében megosztottságot jelentett, hogy
a prágai, az olmützi és a brnói jogot egyaránt használta mintaként. A sokrétű cseh városi jog tehát
kifejezte a polgárság szerepének a megosztottságát is.
   Nagyobb jelentőségre tett szert a 13.sz-tól fejlődő cseh-morva bányajog, mely fejlődését a királyi
bányaregálé megőrzése, és a bányászat fellendítését szolgáló kiváltságok törvényi megerősítése
szolgálta.Az rszág határán túl is hatást gyakorolt a közép-európai bányászati viszonyok fejlődésére.
   Az urasági jog szokásjogi úton fejlődött és a függő jobbágylakosság kötelezettségeit rendezte, a
közösségi elemek visszaszorultak és a falusi ítélkezés földesúri hatalom alá került.
  Korszakunk végén a cseh rendi jogalkotás eljutott a jogélet egészét átfogó kodifikációig. Így a
jogegyesítés korábbi kísérletei után a Jagellók korában (1500) született meg az ún. Ulászló-féle
országrend. A kodifikációt a rendi reakció készítette elő és a rendi országgyűlés hozzájárulásával
emelték törvényerőre.A kódex a földesúri érdekeket helyezte előtérbe, és a polgárság igényeit jobbára
figyelmen kívül hagyta. Magánjogi, büntetőjogi és perjogi normák rendszerén túl közjogi viszonyokkal is
foglalkozott. A rendi jogalkotás a kodifikáció megalkotása után is jelentős tényező maradt.
 22. A lengyel jog középkor forrásai

  Az önálló állam megszilárdítása után lehetővé vált Lengyelo.-ban a feudális társadalom szolgálatát
teljesítő jogrend kiépítése, mivel az egyszerű szokásjog útján kifejlődő új társadalmi normák általános
elismerést nyertek. A törvényhozás a szokásjog erejét még le nem rombolta, de azt jelentős mértékben
módosítva, elősegítette a feudális jogrend általánossá válását. Ezáltal a lengyel jog gyors ütemben
felzárkózott a közép-európai jogélet szintjére. Fejlődését és egyes jogintézményeit tekintve számos
hatást egyesített magában a lengyeljog a közép-európai szláv népek jogfejlődéséből, de mindvégig
megőrizte önállóságát.
  Az államalakulással egyidejűleg a nyugati keresztény egyházszervezet kiépítésére került sor, ami együtt
járt a kánonjog erőteljes térhódításával. Elterjedtek továbbá a hűbérviszonyok, kifejlődtek az alapvető
feudális tulajdonjogi formák, valamint a jobbágy-földesúri viszonyok jogi normákká szilárdult dologi és
személyi elemei. A lengyel városokban sajátos körülmények között a nagy északnémet városok
anyagjogának a bevételére került sor. A feudális széttagoltság súlyos maradványai és a német hódítók
törekvései is előmozdították az idegen jog behatolását. A keletre özönlő német parasztság telepítése
egybevágott a lengyel feudális urak törekvéseivel, melynek hatása alatt a németjogú lakosság városon és
falun egyaránt jelentős tért hódított. Végül a jogegység hiánya és a fejlődő gazdasági élet követelményei
szükségessé tették a római jog felhasználását. Ezért sokat tett a krakkói egyetem és a lengyel akadémia.
Persze a közép-európai népek, így a lengyelek feudális jogrendjének kialakulásában az íratlan szokásjog
több évszázados fejlődése képezi az alapot. A feudális állam megszilárdítását követő évszázadok alapvető
jogforrása a szokásjog lett. Az íratlan szokásjogot a fejedelmi jogalkotás módosította és fejlesztette, de
ilyen szerepet játszott a tartományi nemesség bírói közgyűlése és az uralkodó által tartott vidéki ítélőszék
is, amikor az udvari előkelőségek és a helyi nemesség jelenlétében a szokásjogot ismerők tanácsai szerint
ítélkeztek. A 14.sz-ra kifejlődő országos bíróság és a cseh mintára szervezett sztarosztabíráskodás már
nemcsak továbbfejlesztette a szokásjogot, hanem a jogegység megteremtésének a kezdeti törekvéseit is
magába rejtette.
  A szokásjog írásba foglalása alapján a 13.sz-tól találhatók jelentősebb jogemlékek. A lengyel
jogfejlődés egyik legkorábbi összefüggő emléke az „Elblagi könyv”-nek nevezett szokásgyűjtemény,
melyben a lengyel szokásjog anyagát jegyezték fel azzal a céllal, hogy megkönnyítsék a helyi lakosság
ügyeit intéző bíráskodás munkáját. A gyűjtemény a szokásjogi utón fejlődő feudélis jog értékes anyagát
tartalmazza. A bíráskodás mechanizmusára és a perjogra vonatkozó joganyag került túlsúllyal a
jogkönyvbe, de a korabeli büntetőjogi normák egy része és egy rövid öröklési jogi összefoglalás is
megtalálható benne.
  A 14.sz-ból származó szokásgyűjtés már összefüggésben van az állami központosítással. „Leczyca
szokásjoga” néven ismeretes egy joggyűjtemény, melyben a nagy-lengyelországi szokásjog anyagának
a rögzítésére került sor. A szokás jogírásba foglalása útján ható jogegységtörekvés ezzel le is zárult. A
rendek a rendi kiváltságok rögzítésére sokkal inkább törekedtek, mint a rendezett jogélet alapjainak a
megteremtésére.
  A rendek a kiváltságok sokoldalú lerögzítése után érezték szükségét annak, hogy a kiharcolt
eredményeket a korabeli jog összefoglalása útján is szankcionálják. Ezt szolgálta az 1505. évi radomi
szejm által megerősített Jan Laski-féle statútum, mely a lengyel rendi jogfejlődés összefoglaló
termékének tekinthető. A rendek ill. a király jóváhegyásával megjelenő joggyűjteményben a királyi és a
rendi törvényhozás anyaga dominált. Laski a rendi kiváltságokat megerősítő jogforrásokat helyezte
előtérbe, és kiegészítette azt a Lengyelo.-ban alkalmazott német jog szabályaival, ill. egy rövid római jogi
értekezéssel.
  A lengyel feudális jog másik jelentős forrását képezte a fejedelmi, királyi törvényhozás. A Piast-
uralkodók már a 12. sz-ban adtak ki országos érvényű törvényeket. A szokásjog elfogadott rendjét csak az
uralkodó akaratából származó privilégiumok, az egyháziak és a világi főurak jogait is rögzítő
kiváltságok módosíthatták. A politikai széttagoltság idején tartományok egész nemessége, a rendek
valamelyike is juthatott királyi privilégium birtokába, ezáltal a meggyengült központi hatalom a helyi
földesúri hatalom kiteljesítésének szentesítője lett. Ilyen irányba hatott a 12-13. században elterjedő
immunitási jog adományozása.
  A nyugat-európai mintájú immunitási rendszer Lengyelo.-ban a mágnások (főurak) kezébe juttatta
a birtokaikon élő népek feletti teljes joghatóságot. Az uralkodótól származott immunitás ezért nem
szolgálta az országos érvényű törvényhozás kifejlődését, de a helyi feudális társadalom kiteljesedését
igen, s ezen keresztül a feudális jogrend egészére, kiható jelentőségre tett szert, a kiváltságokat rögzítő
jogalkotás.
  A közép-európai jogfejlődés jellemzője lett, hogy a széttagoltság leküzdésében mutatkozó
előrehaladás a jogrend átfogó rendezését is napi rendre tűzte. A 14.sz. folyamán III. Kázmér
jogegyesítő törekvéseinek megfelelően két tartományi gyűlés összehívására került sor (1346-1347), a
régi, gyakran egymással ellentétes szokásjogi normák egységesítésére a kis-lengyelországi nemesség
Wislicán, a nagy-lengyelországi nemesség Piotrkówban magtartott gyűlésén, két egymástól független
Statútum (Wislicai, Piotrkówi Statútum) kiadására került sor, amelyek a két országrészben eltérő
módon alakuló büntető- és magánjogot, valamint az eljárásjogi normákat tartalmazták. Ez sem hozott
teljes jogegységet.
  A lengyel jogfejlődés harmadik jelentős tényezője a rendi jogalkotás volt. Szembetűnő sajátosságnak
tekinthető az országos szejm és a tartományi rendi gyűlések egymástól független jogalkotó
tevékenysége, idővel az utóbbiak tevékenysége vált jelentősebbé. Az országos szejm kezdetben
statútumoknak nevezett döntései a jórészt a két kiváltságos rend politikai küzdelmének az eredményeit
rögzítette. Formailag megkövetelték ugyan, hogy a rendek által kialakított döntéseket az uralkodók is
jóváhagyják, azonban a rendek jog alkotó tevékenysége egyre jobban függetlenítette magát.
   A rendi jogalkotás a kiváltságos rendek jogainak kiterjesztését szolgálta. Ezért a rendi statútumok, ill.
konstitúciók, mint a nemesi demokrácia alaptörvényei éltek az uralkodó osztály jogtudatában. Ilyen
a Nagy Lajos által kibocsátott kassai privilégium (1374), mely a nemesség hatalma alatt álló
jobbágytelkek állami adóztatását minimális mértékre csökkentette, s a helyi nemesség számára
biztosította a tartományi közigazgatási tisztségek betöltésének jogát. A 15. sz-ban újabb statútumok
fejlesztették tovább a kiváltságos rendek jogait. A rendi jogokat kiterjesztő statútumok nemcsak a
központi hatalom erejét gyöngítették, hanem a társadalmi–gazdasági előrehaladást is akadályozták. Az
1454. évi nieszawai statútum pl. szigorú rendszabályokkal igyekezett gátat vetni a szökött
jobbágyok városba özönlésének.
  A 15.sz.végén      kikényszeríttet, újabb piotrkówi statútumban már határozottan városellenes
törekvéseket szentesítettek, biztosította a nemesség számára a vámmentes kereskedelem jogát országon
belülre és külföldre is. A polgárság jogait semmibe vették, nem szerezhettek vásárlással ingatlant, a
kereskedő polgárság így végzetesen meggyengült.
  Korszakunk végén a kiváltságos rendek jogalkotása kifejezésre juttatta a második jobbágyság
megteremtésére irányuló törekvéseket. Az út az örökös jobbágyság megteremtése felé vezetett. A rendi
jogalkotás a társadalmi haladás gátja lett, a jogrend megmerevedéséhez vezetett, a rendek nem tudtak
országos szintű törvényeket alkotni. Súlyos következménnyel járt az idegen hatás alá került Mazóvia
jogának az elkülönülése, a lübecki és a megdeburgi jog szinte kizárólagos városjoggá válása.
23. Cseh-morva jog a Habsburg-korban

  A cseh feudális jog a 16.sz. folyamán a virágzó feudalizmus társadalmi-gazdasági viszonyainak a
jelentétét igazolja. A jogélet alapját az írásba foglalt szokásjog és a rendi jogalkotás által
megteremtett egységes szabályozás hosszú időre lerakta (Ulászló-féle országrend). A birtoklási-
vagyonjogi viszonyok, a család- és örökjog, a föld feletti feudális tulajdonjog szabályozása, az előre
haladt osztályuralom büntetőjogi védelme a cseh jog fejlettségét mutatja. Így minden körülmény azt
mutatta, hogy fölösleges a feudális jog átfogó rendezése. A cseh rendek a jog mindennemű
megváltoztatása elől elzárkózni törekedtek, ilyen körülmények között a jog egészét érintő változások
alig jelentkeztek, az alávetett lakosság feletti földesúri jogok kiterjesztése annál inkább előtérbe került,
melyet a nemesi rendek jogalkotása elégített ki.
  A 16-17.sz. jelentős jogfejlődési tényezője a cseh feudális jog mellett a recepció, a városi jog ill. a
cseh bányajog fejlődése volt.
  A 16.sz.elejére kialakult Prága és Brünn vezetése alatt egy különböző elemekből összetevődő városi
jog. A jogbiztonság kibővítésére szükségessé vált e joganyag rendszerbe foglalása. Az 1523. évi cseh
rendi gyűlés egy bizottságra bízta a városi jogkönyv megteremtését. Az egységes cseh városi
jogkönyvtervezet el is készült, de a rendek nem járultak hozzá annak törvénybe iktatásához. A század
második felében azonban az ún. Koldini Krestan Pál-féle tervezetnek nagyobb sikere lett, s az 1579. évi
országgyűlés azt a „Cseh Királyság városi joga” címen elfogadta. A Habsburgok hatalma alatt álló
országban ekkor már a városok erejét a nemzeti ellentét osztotta meg, így az egységes cseh városi jogot a
magdeburgi jog szerint élő városok nem fogadták el. Koldin városjogának sikerét az adta, hogy az a
tartományi rendek érdekeit és az országgyűlések korábbi határozatait is figyelembe vette, a nemesi rendek
gazdasági érdekeit nem csorbította, gazdag római jogi anyagot is tartalmazott, mely hírnevet szerzett
neki. A cseh városi jog anyagát később a Habsburg-abszolutizmus törvényei (1680,1698,1706)
egészítették ki.
  A római jog recipiálásának is nagy jelentősége volt a 16-17.sz-i cseh jog fejlődésében. Mind a korai
cseh jogegységtörekvések, mind a városok, sokat merítettek a római jog anyagából. E hatás
különösen nagy jelentőségű lett a feudalizmus keretei között kibontakozó árutermelő viszonyok
térhódítása idején A római jog rajongói a korabeli interpretációk által átformált joganyagban az
ideális jogot látták, amivel a jogegység hiányát és hézagait, valamint a rendi és a partikuláris jellegű
jogélet nehézségeit át lehet hidalni. I. Ferdinánd már a 16. sz. derekán erőfeszítéseket tett a jogegységet
szolgáló recepció előmozdítására. Nagy kihatással volt a feudális jog egészére a Ferdinánd által alapított
prágai fellebbviteli bíróság (1548), mely döntéseiben nem a rendi jogot tartotta irányadónak,
hanem a római jog szabályait.
  Az európai gazdasági élet változásainak megfelelően a 16.sz elején elavult a korábbi fejlett cseh-
morva bányajog. Az újabb szükségletek, szász jogi elemek felhasználásával fejlettebb bányajog
kialakulását követelték. A „jachymovói” jog formájában ismerjük ezt a fejlett bányajogi rendszert,
melyet a 16.sz.első felében rögzítettek, és a Habsburgok kiterjesztették azt Pribramra és Jihlavára is. A
jachymovói jog már az idegen jog nagymértékű behatolását jelentette, és vele párhuzamosan a kutnahora-
jihlavai bányajog gyors hanyatlásnak indult. A városi rendek politikai szerepének elsorvadása
következtében ugyanis a hazai polgárságnak nem sok beleszólása maradt a bányajog és a bányaregálé-
megállapodások kialakulásában. A hazai joghoz ragaszkodó bányavárosok még törekedtek a 16-17.sz.
folyamán a korábbi „kutnahorai-jihlavai” bányajog modernizálására, de ez többé nem lehetett
versenyképes a gyorsan terjedő újjal.
  A rendi ellenállás végleges felszámolása után a Habsburg-abszolutizmus figyelmen kívül hagyta
már a cseh feudális jog alapforrásait. Kinyilvánították ezért, hogy a jogalkotás az uralkodó
kizárólagos jogosítványa, és az országot császári rendeletekkel kormányozzák. Az udvar rendeletei,
pátensei és egyéb utasításai irányadókká váltak. Fokozódott az udvari bíráskodás jelentősége, ahol a
római-kánonjogi eljárás volt érvényben. A cseh városokba beözönlő német patríciusok a városi
bíráskodásból igyekeztek kiszorítani a cseh jog alkalmazását. A cseh-morva jobbágyság helyzete is
romlott, elviselhetetlenné tették létüket az állami terhek, a harmincéves háború alatt megritkuló
lakosságot újabb terhekkel sújtották, felszámoltás a személyes szabadságot, robotmunka növelése,
földesúri monopóliumok korlátlan kiterjesztése volt jellemző. Az elnyomott lakosság röghöz kötését
szolgálta az 1650. évi pátens, mely megtiltotta a cseh-morva és sziléziai földekről szököttek letelepítését
idegen birtokon.
  A 18.sz. folyamán Szilézia elvesztése megváltoztatta a cseh-morva földek jelentőségét a Habsburg-
birodalom keretében. Állami érdekek tették szükségessé a robotterhek szabályozását, majd a 60-as
években lezajlott felkelések hatására kiadott 1771-es sziléziai pátens elősegítette a parasztok némi
földhöz jutását és a kötelezettségek pénzbeli megváltását, a királyi birtokokon hajtották csak végre. II.
József 1781-ben kiadott jobbágypátense már egyenesen a városi iparfejlesztés (manufaktúrák a
Habsburg-birodalom hadseregének kiszolgálására) igényeit figyelembe véve adta ki jobbágypátensét,
amelyben a röghöz kötést megszüntette, és ezzel a feudális jog egyik alappillérét is felszámolta. Az
ingatlan-birtokok megadóztatása, az egységes vám-, súly-, pénz- és mértékrendszer szabályozása tehát
világosan mutatja, hogy a cseh-morva földek jogéletében, a csírájában kifejlődő tőkés termelés
szükségleteinek a fokozatos kielégítése történt. Ezek a rendelkezések a Habsburg abszolutizmus
kezében nem a feudális jogrend felszámolását, hanem annak konzerválását szolgálta, egyes elemeit a 19.
sz. derekáig sikerült fenntartani.
  A Habsburg-abszolutizmus a cseh-morva tartományok jogának változását rendeleti úton kívánta
előremozdítani. A királyi jogalkotás fő formái a dekrétumok, pátensek, reszkriptumok és a
rezulúciók. A rezulúciók nagy számú megjelenését követik a 18. sz. elejétől a nyomtatásban megjelent
törvénygyűjtemények. A cseh-morva jog viszonylagos önállóságának felszámolását előremozdították az
egységes birodalmi kodifikációs törekvések. Így a büntetőjog egységesítésére irányuló
összbirodalmi törekvések már a század elején jelentkeztek (1707, 1708). Ezekkel párhuzamosan
születtek a városi jog egységesítését szolgáló intézkedések és a váltójog szabályozása (1712, 1733).
A különböző jogágak egységes elvek szerinti kodifikálása főként a 18. sz. második felében jelentkezett
.Egységes birodalmi kódexként jelentkezett az 1768. évi Constituto Criminalis Theresiana, mely a
feudális jogrend védelmének eszköze lett. 1781-ben került sor a polgári perjog egységes
szabályozására, és egy anyagi magánjogi törvénykönyvtervezet is elkészült (1786), majd az 1787.évi új
büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási kódex. Vele párhuzamosan kifejlődött a háromfokozatú
bírósági szervezet, élén a legfőbb bíróság (Oberste Justiz-Stelle).
24. Lengyel-litván jog a nemesi köztársaság időszakában

  A lengyel-litván feudális jog fejlődését a 16-18. sz.-ban számos társadalmi, gazdasági és politikai
tényező befolyásolta. A feudális jog továbbfejlesztése a két kiváltságos rend, a főurak és a
köznemesség számára nyújtott csupán újabb lehetőségeket, a gazdasági és a politikai élet terén
háttérbe szorított polgárság igényeit, pedig figyelmen kívül hagyta. A rendi jogalkotás domináns
tényezőként történő továbbélése is erősítette ezt, ezért a lengyel-litván jog fejlődése a 16-17.sz-ban
negatív irányban haladt, egyoldalúvá lett. Lehetetlenné vált a jogegység megteremtése, tovább élt a
jogi partikularizmus és hanyatlásnak indult a hazai jogtudomány.
  A jogforrások fejlődését tekintve a 16-17. sz-i Lengyelo.-ban még a rendi jogalkotás volt a
legjelentősebb tényező. A király, a szenátus és a követek háza együttesen alkotta a többnyire
konstitúcióknak nevezett törvényeket. A két kiváltságos rend akarata volt azonban a döntő tényező. Sem
az uralkodó, sem a városi polgárság nem volt képes lényeges módon befolyásolni a jogalkotást. A
rendi jogalkotás nem a jogegységesítést, hanem a nemesség gazdasági és politikai jogainak kiterjesztését
szolgálta. A jogegység megteremtésére irányuló törekvések a 16.sz.elején lezárultak a nemesi, rendi
jog írásba foglalásával. A Jan Laski-féle statútum volt e törekvések utolsó jelentősebb állomása. A jogi
partikularizmus felszámolása lassan lehetetlenné vált, mivel a köznemesség mereven elzárkózott a
feudális jog mindennemű megváltoztatásától. A meggyengült királyi hatalom részéről történő
kezdeményezések eredménye volt az egyes tartományok szokásjogának írásba foglalása, de nem a
központosítás érdekeit figyelembe véve, hanem a köznemesség megszerzett jogainak lerögzítését célozva.
  Az Első Litván Statútumban a laza szálakkal Lengyelo.-hoz kapcsolt Litvánia nemessége a Laski-féle
statútumhoz hasonló módon igyekezett megszerzett kiváltásait a szokásjog erejével is megszentelni.
1529-ben került sor a litván jog összefoglalására, mely a két kiváltságos rend összes kiváltságait, ill. a
feudális büntetőjog és bíráskodás alapvető szabályait magába foglalta, a kifejlett feudális jog alapforrása
lett.. Az egyoldalúan rendi és nemesi jog további erősítését jelentette a kiegészítések miatt keletkező
Második (1566) és Harmadik Litván Statútum (1588). Ezekben már szerepet játszott a belorusz és
ukrán lakosság feletti hatalom biztosítása, mivel a két állam uniójának megteremtése után a lengyel
nemesség is érdekeltté vált e területek kiaknázásában.
  A 16.sz. folyamán számos területi szokásjog írásba foglalására került sor (Mazóvia szokásjogának
összegyűjtése 1576, a Krakkó környéki, kis-lengyelországi szokásjog írásba foglalása, porosz területi jog
lerögzítése 1598). A 16-17. századi lengyel jog fejlődésében a rendi jogalkotásnál is nagyobb szerepe volt
még a szokásjognak. A jogfejlődés partikularizmusának a fennmaradása végleg lehetetlenné tette a
jogegység megteremtését, az egységes normák térhódítását.
  A rendi jogalkotás azonban a 17.sz. folyamán végleg válságba jutott. A lengyel jogalkotás ugyanis
elismerte a „liberum veto” elvét, vagyis a törvény lefogadásához a követek teljes egyetértése szükséges
volt. A szabad vétóra úgy tekintettek, mint a nemesi aranyszabadság vívmányára, az országos
szejmben például egyetlen követ kivonulása már lehetetlenné tette a törvényjavaslat feletti vitát.
  A lengyel reformmozgalom a 18.sz.második felében felvetette a jogegység megteremtését. A
reformerek a hazai jog kodifikálásában a hanyatlás megakadályozásának eszközét látták, a
radikálisabbak felismerték a polgárságnak teendő engedmények szükségességét is. Így a haladó nemesség
és a reformokat támogató jogászok közreműködésével készült a Zamoyski-féle polgári törvénykönyv
tervezete (1776), melynek szerkesztői a fejlődő árutermelő társadalom igényeit és a városi polgárság
jogéletét is figyelembe vették. A polgárság számára teendő engedmények, a jobbágyság megszüntetésére
vonatkozó javaslatok kiváltották az ellen támadást, és az 1780. évi országgyűlés elutasította a tervezetet.A
lengyel feudális jog megreformálására irányuló utolsó kísérleteket az 1791. évi alkotmányban láthatjuk.
Az alkotmány a nemeseket megillető jogok egy részét kívánta kiterjeszteni a polgárságra.(hivatalviselési
jog, földtulajdonjog megszerzése).
  A kodifikációs kísérletek azonban bukásra voltak kárhoztatva, mely nemcsak a lengyel állam
felbomlásából, hanem a jogélet átalakításának erőtlenségéből is fakadt. A 16.sz. folyamán a jobbágyok
költözési jogainak korlátozása, a földesúri jogok kiterjesztése és a földtulajdonjog hűbéri kötöttségének a
fokozatos felszámolása a rendi kiváltságok növekedésével együtt haladt. A két kiváltságos rend (slachta,
pánok) földtulajdonjogi monopóliuma és az ebből fakadó szinte korlátlan földesúri joghatóság
súlyosan nehezedett a jobbágyságra. A robotrendszeren nyugvó majorsági nagybirtok a 18.sz. folyamén
érte el a legnagyobb kiterjedtségét, a vele járó gazdasági hanyatlás és a jogélet válsága azonban már a
17.sz. második felétől látható volt. Az elszegényedő kisnemesség szolgahada vette körül a nagybirtokos
mágnásokat. Legegyszerűbb köznemesnek is vérhatalma volt parasztjai felett (halálos ítélkezés).
Szabályozatlan volt a rendi bíróságok hatásköre, tartományonként eltérő módon ítélkeztek.
  A hanyatló feudális jog általános kísérőjelensége lett az önkény és az erőszak alkalmazása, mely
nemcsak a bíráskodás, hanem a perjog területén is jelentkezett. A reformértelmiség felismerte a
tarthatatlan állapotot, és az 1764.évi konvokációs országgyűlésen törvénykezési reformokat is
felvetett. A reakciós nemesség ellenállása azonban a reformjavaslatok bukásához és lengyel
nemesség jogainak rögzítéséhez vezetett (1768). Ebben a királyi hatalmat korlátozó alapjogok mellett
újból rögzítették a nemesség kizárólagos ingatlanbirtoklási és hivatalviselési jogát, a földesúri
joghatóságot (de nem illeti meg az élet és halál feletti döntés joga).
  A lengyel nemesség ezzel bebizonyította, hogy képtelen a feudális jog válságának megoldására, a
polgári jellegű jogrend forradalmi úton történő megteremtésének a feltételei pedig még éretlenek voltak.
25. A bizánci jogfejlődés a X. századig

   A bizánci jog a legjelentősebb feudális jogterületek egyike volt a középkorban. A bizánci jog
kialakulásának feltételei az antik (római) jog kiteljesedésének az időszakához nyúlik vissza. A 7-9.sz-ban
már a legkiterjedtebb kontinentális (feudális) jogok egyike lett. Jellegzetességeihez tartozott a nagy
császári törvénykönyvekhez való ragaszkodás, a rabszolgatartó jog egyes elemeinek a továbbélése,
ill. a keleti keresztény egyház jogának (nomokánon) a világi joggal történő összefonódása.
   A bizánci jog forrásai a Iustinianus-féle kodifikációval összefüggésben fejlődtek. A 7.sz-ban a görög
lett a hivatalos nyelv, így a latin nyelvű törvénygyűjtemények használhatatlanná váltak → az iszauriai
dinasztia uralkodói a 8. sz.-ban hozzáfogtak az elavult jog átalakításához. Rövid, egyszerű, a
feudalizálódó társadalom viszonyaira alkalmazható jogra volt szükség → Eklogé (726), görög nyelvű
törvénygyűjtemény, mely elhagyta a Corpus Iurisból ami elavult, és ellentétbe került a kifellődő feudális
viszonyokkal, a használható jogintézményeket átvette. A feudális szokásjog elemeit is bedolgozták a
gyűjteménybe, ezáltal a tartományi nemesség érdekeit is kifejezte. A Eklogé továbbfejlesztését és
kiegészítését jelentette a mezőgazdasági, katonai és tengerészeti törvényalkotás.
   A 9.sz-ban a makedón dinasztia egyeduralkodói ugyancsak a iustinianusi kodifikációból kiindulva adták
ki a törvények gyűjteményét (Prokheiron). Ez büntetőjogi, magánjogi és eljárásjogi törvények újabb
rendszerezésén túl a keleti keresztény egyház jogának alapjait is összefoglalta. Ezt és a röviddel később
kiadott újabb törvénygyűjteményt (Epanagoge) valójában a bírák számára készítették útmutatásul. A
legnagyobb törvénygyűjteményt Bölcs Leó a 9.sz.végén adta ki (887) Baszilika címmel, 60 könyvre
tagolódott, tárgy szerint foglalta rendszerbe a jogot, hogy ugyanazon kérdéssel foglalkozó korábbi és
későbbi szabályok egy helyen legyenek. Az új császári rendeletek kiegészítették a régi jogforrásokat, és
az elavult szabályokat elhagyták. Alapvető célja a jobbágytartó nemesség hatalmának megszilárdítása
volt, és törvényesítette a szabad közösségekben élő lakosság függőségbe kényszerítését. Vele a nagy
bizánci törvénygyűjtemények befejeződtek, a 10. sz-ban már csak az eddigi joganyagot kiegészítő
Novellákat adták ki az uralkodók. A feudális jog fejlődése szempontjából jelentős forrást képezett az
aranypecsétes oklevél (Krüzobulla), amely az immunitási joggal felérő kiváltságokat biztosította az
egyháziaknak, kolostoroknak.
   A bizánci jog fejlődésében és annak tovább élésében is nagy szerepe volt a keleti keresztény egyház
jogának (kánonjog). A feudalizálódó Bizánc az egyházban erős támaszt talált, és ennek eredményeként
szükségessé vált a kánonjog továbbfejlesztése. A zsinati határozatok és az apostoli kánonok elemeit már
a 7.sz.végén összefoglalták.
   A kánonjog, miként a keleti keresztény egyház szervezet is, szorosabb függésben volt az
államhatalommal, mint Nyugaton. Ebből fakadt az egyházi kánonok és a világi törvényhozás
összeegyeztetésére irányuló törekvés, amit nomokánonoknak nevezünk. Bizánc határain túl is nagy
jelentőségre tett szert Phótiosz patriarcha kánonjogi munkássága (9.sz.), az általa készített gyűjtemény
(Szüntagma) a tovább élő római jog (magánjog) használható elemeit és a bizánci császári törvényhozást
a kánonjogi elemekkel egybefoglalta. Ettől az időtől a zsinati törvényhozás háttérbe szorult, a
nomokánonok terjedtek el a Balkánon és a keleti szlávok körében is, ahol már a 10. sz.-ban ismerték a
Szüntagmát.
     A bizánci jogforrások fejlődése alapján látható, hogy a rabszolgatartó jog uralma a 7-8.sz. folyamán
véget ért, innentől a római jog egyes elemeit a feudális viszonyokra igyekeztek átformálni. A birodalom
területén élő népek társadalmának feudalizálódása a jog lényegének megváltoztatásához vezetett. Ezt
mutatja a rabszolgatartó tulajdonjog fokozatos kiszorulása és a feudális földtulajdonjog erőteljes
fejlődése.
   A tartományi nemesség és az állam ereje is megnőtt: a szabad telepesek adóztak vagy katonai
szolgálatot teljesítettek, a thémarendszer alapját tehát a katonai telepesek (sztratióták) alkották. A
katonai telepesek körébő, a thémák élén álló sztratégoszokból kifejlődött a birtokos nemesség, a katonai
telepesek többsége és a szabad lakosság pedig jobbágysorba süllyedt. A 9-10.sz-ban meggyorsult a
feudális nagybirtok ill. földtulajdonjog fejlődése, mivel az állami szolgálatok jutalmazásaként elterjedt
az uralkodói földadományozás (próniarendszer). Kezdetben meghatározott időre vagy élethosszig
adták, majd kifejlődött átörökíthetősége. Közigazgatási, bíráskodási tevékenység a nagybirtokosok
kezébe került.
   A házassági és családjogi viszonyok alakulásában döntő befolyásra tett szert a keleti egyház joga.
  A bizánci jog feudális jellegét erőteljesen kifejezésre juttatta a büntetőjog és a büntetőperes eljárás
fejlődése. A nyílt jogegyenlőtlenséget törvényesítő büntetőjog a makedón császárok törvényhozásával
fejlődött ki (9-10.sz.). a bűncselekményekre kirótt büntetések területén a tettes vagyoni-társadalmi
helyzete ill. a sértett társadalmi állása lett az irányadó. Régi felfogásként élt még, hogy a rabszolgát
megölni nem bűncselekmény. A bűncselekmény megítélésekor figyelembe vették a szándékot és a
gondatlanságot, ill. a befejezett bűncselekményen túl a kísérletet is büntették.
  A bűncselekményeket tárgy szerint csoportosították, legsúlyosabb volt az állam elleni, a vallás elleni
cselekmény. Elhatárolták a bizánci törvények egymástól a vagyon elleni, a család, az élet és az erkölcs
elleni cselekményeket. Kifejlődött a bizánci büntetőjog különösen kegyetlen megtorlási rendszere. Így a
kínzó és megalázó büntetésnemek széles skáláját fejlesztették ki (kínzás, testcsonkítás).
   A bizánci perjogban a vádelvi eljárás nem érvényesül, de a per írásbelisége és a nyomozó eljárás
uralkodó volt. A törvények a bűnügyekben kötelezővé tették a megidézett tanúk vallomástételét, és
szabályozták a tanúkkal történő bizonyítás feltételeit. A vádlottat a beismerő vallomás megtételére
tortúrával kényszeríttették.
  Bizánc egész jogfejlődése, de főként büntetőjoga a feudális viszonyok megszilárdításának eszköze lett.
Hatása a birodalom keretében élő nép jogfejlődésében, de főként a balkáni népek és a keleti szlávok
feudális jogrendjének kialakulásában jelentős maradt Bizánc politikai hatalmának hanyatlása idején.
 26. A bizánci jog a hanyatlás időszakában

  A bizánci birodalom feudális jogrendje a 11-15.sz. folyamán is megőrizte jelentőségét. Fejlődését a
kiélezett társadalmi ellentétek állandósulása, az alapvető tulajdonviszonyok területén mutatkozó
sajátosságok és a jogi konzervativizmus jellemezte. A császári törvényhozás csak a legszükségesebb
esetben nyúlt a Baszilikák és a 10.sz-ban keletkezett császári novellák anyagának megváltoztatásához. A
törvényhozás és a jogélet alakítása továbbra is az egyeduralom függvénye maradt. A világi és az egyházi
jog összefonódása a kifejlett feudális társadalom védelmét és az egyeduralom fenntartását szolgálta. A
birodalom hatalma azonban hanyatlásnak indult, és a bizánci jog területe fokozatosan összeszorult. A
feudális széttagoltság irányában ható erők belülről, a külső támadások és a Balkáni-félsziget népeinek
önállósulási törekvései kívülről tették bonyolulttá a bizánci jogfejlődés utolsó századait.
  A jogfejlődés általános jellemzéséhez hozzátartozik az is, hogy a bizánci jog bizonyos mértékű
továbbéléséről lehet beszélni az önálló szláv, ill. a román államok életében. A bizánci jog
felhasználásának társadalmi-történeti alapjai, hogy a birodalom feudalizálódó jogrendje sok tekintetben az
ott élő szláv népek szokásjogának figyelembevétele útján alakult ki. Továbbá a hosszan tartó bizánci
uralom évszázadaiban sok nép megismerte és elsajátította a császári törvényeket.
  A 10.sz-ot követően szinte lezártnak tekinthető a tradíciókra épített nagy császári jogalkotás. A
jogélet alapvető forrásai a feudalizálódás idején kifejlesztett törvénykönyvek voltak, az újabb
jogrendszerező törekvések pedig végleg háttérbe szorultak. A legnagyobb tekintélyre emelt
Baszilikák anyagát azonban fokozatosan továbbfejlesztették. A fejlődés ilyen irányát a makedón
császárok novelláinak megjelenése jelezte. A novellák a kifejlett feudális társadalom igényeit
juttatták kifejezésre, és e normákat a császári jogalkotás tekintélye helyezte el az alapforrásnak tekintett
törvénykönyvek rendszerébe. A makedónok idején kifejlődött a császári novella egyik sajátos formája,
az aranypecsétes kiváltságlevél (Krüzbulla). Az egyháziak, kolostorok és a világi főurak számára
kiadott kiváltságlevelek száma és jelentősége gyorsan nőtt a központi hatalom meggyengülése és az
ismétlődő anarchia idején. A Komnénoszok idején a császári törvényhozás visszanyerte tekintélyét, de
újabb törvénykönyvek kiadására nem került sor, mivel a feudális arisztokrácia nem szívesen látta a
birodalmi jogegységtörekvést, ami a megszerzett kiváltságokat veszélyeztette volna.
  A 11-14. sz-i bizánci jog fejlődésében szerepet játszott a jogtudomány is, mivel a fejlett írásbeliség
művelt jogászság kialakulását tette szükségessé. Jelentős volt a keresztény papság tevékenysége, melynek
tevékenysége szorosan összekapcsolódott az egyházjogi, és a világi jog fejlődésével is. Kifejlődött a
világi jogászok csoportja is. A jogászok a hagyományos forrásokra támaszkodó joggyakorlatban
kénytelenek voltak elméleti munka végzésére, mivel a Baszilikák alapanyagát a lényegesen
megváltozott viszonyok igényeinek megfelelően alkalmazták. A császári novellák megjelenését
szakszerű előmunkálatok előzték meg. Idővel a jogtudósok magyarázata önálló jelentőségre tett szert,
és megjelentek a császári törvénykönyvek szövegeit kísérő kommentárok. A joganyag novelláris
kiegészítése és az újabb császári kiváltságlevelek nagy számban történő elterjedése is nélkülözhetetlenné
tette a jogtudósok tevékenységét, így keletkeztek a joggyakorlat számára készült kommentárok,
melyekben a bírói gyakorlat számára készített útmutatásokat rögzítették le. Később a legnagyobb
tekintélyű jogtudósok magyarázatait rendszerező munkák is megjelentek, és ezek már nemcsak a
joggyakorlatra, hanem a jogtudomány fejlődésére is hatottak.
   Ekkor keletkezett a bizánci jog utolsó nagy hatású jogforrása, amelyet Harmenpulosz theszaloniki
jogász állított össze: a Hatos-könyv (Hexabiblosz) 1345-ben jelent meg és széles körben elterjedt..
Harmenopulosz felhasználta a fejlett bizánci jogtudomány eredményeit, és a 9.sz-ban keletkezett
jogforrásoknak a koráig történő módosulására irányította figyelmét. Munkája megtartotta a vezérfonal-
jelleget, vagyis a bírói gyakorlat számára kívánt alapot teremteni. A bizánci büntető- és magánjogi
viszonyok rendszerbe foglalását, a Baszilikák óta lezajlott változásokat rögzítette világos rendszerben.
A joggyakorlat megszabadult a jogbizonytalanságtól és a gyakori ellentmondásoktól. Kéziratos
változatát nagy számban terjesztették. Más népek is megismerték, bizánc végleges hanyatlása után is
ismeretes maradt évszázadokon át.
27. A középkori orosz jogforrások

  Bizánc feudalizálódása és a bizánci típusú jogrendszer kifejlődése közvetlenül hatott azokra a népekre,
amelyek közvetlenül a birodalom hatalma alá kerültek. A keleti szláv népek jogfejlődését közvetett
módon érintették ezek a hatások, de annál nagyobb mértékben érvényesültek a bizánci-szláv
kulturális kapcsolatok, Ezúton vált lehetővé, hogy Bizánc viszonylag fejlett jogrendje hatást
gyakoroljon a birodalom határain kívül eső népekre. Mindez, az államkapcsolatokon túl, a
kereszténység térhódításával is összefüggésben volt. A keleti szlávok a bizánci-görög hitet vették fel, és a
kiépített keresztény egyházszervezet támasza volt a feudális társadalom kialakulásának. A keresztény
egyház magával hozta a fejlett egyházi jogéletet, amely rugalmasan alkalmazkodott az átalakuló
társadalom igényeihez, a keresztény papság maga is érdekelté vált e viszonyok megszilárdításában,
szorgalmazta a jogrend kiépítését.
   A keleti szláv jog több jelentős fejlődési összetevőből áll.
  A jogforrásokat tekintve a kijevi orosz állam jogalkotó tevékenységéből kell kiindulni, mely a 11.sz.
első felében megalkotta a keleti szláv népek egyik jogemlékét, a Russzkaja Pravdát. E jogforrás
előzményei a korábbi fejedelmi törvényhozás, a szokásjog és a bírói gyakorlat. A fejedelmi hatalom az
íratlan szokásjog megerősítésére törekedett, a 11.sz-ban pedig megértek a feltételek arra, hogy az íratlan
szokásjogot lerögzítsék, s egységes egésszé álljon a szokásjog, a bírói döntés és a fejedelmi törvényhozás
anyaga. A Ruszkaja Pravda joganyagának legkorábbi összetevőit a 11. sz.-ban lerögzítették. E joganyagot
az idők folyamán kiegészítették és teljesen új normák is helyet kaptak a joggyűjteményben. A másolatok
a Ruszkaja Pravda három változatát tartalmazzák, így a rövid, a bővített és a rövidített változatot.
   A legkorábbi változat a rövid Pravda, mely egy Jaroszlav és egy, a jaroszlavicsok idejében írásba
foglalt részből áll. Előtérbe állította a büntetőjogi viszonyokat, de a kifejezetten büntető normák között
magánjogi viszonyok is helyet kaptak. A fejedelmi hatalom által kialakított új szabályok a régi szokásjogi
elemekkel összefonódva jelentkeztek. A megszilárdult államhatalom a megváltási rendszerrel kívánta
helyettesíteni a közvetlen megtorlást, de nem szüntette meg teljesen a vérbosszút. Majd minden
szakasza vagyoni elégtételt is megállapít, ami mutatja a vagyoni, társadalmi tagozódás előrehaladásának
jelentőségét. A Jaroszlavicsok által történt kiegészítése után már a fejlettebb jogélet tükrözőjévé
vált. Jellemző, hogy a fejedelmi tisztviselők megölése esetén a fizetendő jóvátétel a szabadok vérdíjának
duplájára emelkedett, közösségben élő paraszt vagy rabszolga megöléséért csak a töredékét kellett fizetni.
Leplezetlenül jelentkezett tehát a nyílt jogegyenlőtlenség. A szokásjogot átformáló fejedelmi
jogalkotás a birtokos személy- és tulajdonvédelmét, ill. a lopás, rablás szigorú megtorlását állította
előtérbe. A joganyag kifejezetten megtiltotta a vészbosszút, és kötelezővé tette a vagyoni elégtételt.
  A bővített Pravda már a széttagoltság idején keletkezett, benne a korábbi írott joganyagot jelentősen
továbbfejlesztették és kiegészítették, rendszerezték. E változatban a fejedelmi törvényhozás került
előtérbe (Vlagyimir Vszevolodovics Monomah törvényei pl., amit a kijevi felkelés után adott ki a rend
helyreállítása végett) A törvénygyűjteményben a büntetőjog és a bíráskodásra vonatkozó normák
kerültek rögzítésre. A vagyoni elégtétel szabályait szinte változatlanul átvették, de az élet és testi épség
ellen elkövetett cselekmények körülírását továbbfejlesztették. A büntető- és magánjogi normák továbbra
sem különültek el. Itt látható, hogy a 12.sz-i orosz jog már nagy jelentőséget tulajdonított a birtokosok
és a függő lakosság viszonyainak. Hatékonyabb védelemben részesült a földtulajdonjog, részletesen
szabályozták az ingók és a jobbágyok eltulajdonításának rendjét.
   A rövidített Pravda keletkezése a 15.sz-ra tehető, és joganyagában is lényegesen megváltozott. A
lerövidített szövegek jelenősége abban rejlik, hogy ezen normák lerögzítése a moszkvai állam
megerősödése idején történt.
  A keleti szláv jog másik jelentős forráscsoportja az egyházi szabályzatok. Ezek egy része a
kereszténység felvétele után keletkeztek, de a fejedelmi jogalkotás a későbbi századokban is kiegészítette
azokat. A kánonjog a szláv jog jelentős forrásává lett, főleg a családjogi és a házassági viszonyok
fejlődésének lett az alapja, de a keresztény egyháznak érdekei fűződtek a vagyonjogi és az öröklési jog
új normáink kialakításához is. Az egyháziak a kánonjogi normák közt másolták és a jogalkalmazás
számára elérhetővé tették a fejedelmi törvényeket, a bíróságok számára pedig az ún. útmutató
könyveket kiegészítették. Ez utóbbi egyházi erdetű források a bizánci nomokánok példáját követve
nemcsak kánonokat hanem a fejedelmi törvényhozás által megerősített büntető-és magánjogi
normákat is tartalmaztak.
  A keleti szláv jog alapvető forrásai ezzel kialakultak és a feudális széttagoltság kiteljesedése
idején is megőrizték jelentőségüket. A nagyszámú fejedelemség és részfejedelemség továbbra is e
források szerint élt, és a helyi földesúri hatalom megerősítése végett kiegészítő elemek is kerültek az írott
jog anyagába. Mindez a virágzó feudális jog kifejlődésének útját jelzi, amit a mongol-tatár hódítás
átmenetileg feltartóztatott. A jogrend továbbfejlesztésének lehetőségei egy időre elapadtak. Csak a
Novgorod-Pszkov-féle bojárköztársaságok fejlődése tekinthető kivételnek. A kereskedelem, a
gazdasági kapcsolatok igényelték a jogélet fejlesztését → 14-15.sz. Novgorodi és Pszkovi „Szudnaja
Gramota” joggyűjtemények, mindkét forrás alapját a Russzkaja Pravda képezte, de a
városköztársaságok sajátos viszonyainak megfelelően fejlettebb büntető- és magánjog kialakulásáról
tanúskodtak.
  A városköztársaságok jogrendjétől messze elmaradt a széttagolt orosz fejedelemségek jogélete, a
jogalkotás a tatár függőség hatása alatt félbeszakadt.
  A nagyfejedelmek és a tőlük lazán függő részfejedelmek közt jöttek létre szerződések, melyek
jogforrási erőre tettek szert. A szerződésekben a fejedelmek ígéretet tettek a megszerzett jogok
tiszteletben tartására, de gyakran új jogi normák elfogadásáról vagy betartásáról is rendelkeztek, általános
érvényű normák azonban nem keletkeztek, a széttagoltság viszonyai ezt nem is igényelték.
  Gyarapodott a tatárok előtt is ismert okleveles jogbiztosítás. Elszaporodtak a részfejedelmektől
származtatott, de gyakran hamisított adománylevelek és kiváltságlevelek.
   A helyi szokásjog a birtokosok érdekeinek megfelelősen módosult és területileg mélyen tagozódott.
Ekkor terjedt el a Russzkaja Pravda rövidített változata, mely a jogélet igényeinek átmeneti
visszaeséséről tanúskodott. A jogalkotás korábbi tekintélyének visszaállítását szolgáló tényezők idővel
mégis kifejlődtek.
  A felemelkedő nagyfejedelmi hatalom jelentette azt az erőt, amely a laza hűbéri kapcsolatokat, csakúgy,
mint a gazdasági élet növekvő igényeit, szilárdabb jogi formákba tudta önteni. Csak átmeneti eszköznek
tekinthetők e téren a helyi közigazgatási szabályzatok, amelyek a helytartók rendelkezéseit még
kiváltság formájában adományozták..
  Az orosz jogfejlődés számottevő előrehaladása és az eddigieknél fejlettebb jogforrások
megjelentetése azonban csak a moszkvai központosítás sikeres előrehaladása idején történhetett. A
fejlődés irányát meghatározó moszkvai jog térhódítását jelentette az új törvényhozási formák (ukázok)
megjelenése a 15.sz-ban. A közös hatalom alatt egyesült területek jogéletét egységes elvek szerint kellett
rendezni. E szükségletből jött létre III. Iván 1497. évi törvénykönyve (I. Szugyebnyik), amely
gyakorlatilag a bíróságok tevékenységének kódexbe foglalt szabályzata. A központosított államhatalom
megerősítésében is szerepe volt, konkrét joganyaga az orosz feudális jog egészét érintő törvénykönyv
rangjára emelte. Tartalmának alapvető jellegét a jogegységtörekvés és a reformokat kifejező új
normák lerögzítése adja. A bíráskodást egységesítő jogalkotás hatékonyan alátámasztotta az állami
központosítás ügyét, de megerősítette a jobbágyok feletti földesúri hatalmat is. A híres 57. cikkelye
a parasztok költözködési jogát korlátozta (Jurjev-napi költözés). Tehát a szabad lakosság utolsó rétegeit
is függésbe kényszeríttette, támogatta a szolgáló nemesség gazdasági és politikai felemelkedését, de az
örökbirtokos bojárok földesúri hatalmát sem csorbította. Ellenkezőleg erősítette az ősi birtok
átörökíthetőségét. E jogforrás minden korábbit meghaladó tekintélyre tett szert, az egyháziak egyenesen
isteni eredetűnek kezdték hirdetni az uralkodó jogalkotását, amely minden világi jog kizárólagos forrása.
A 15.-16. sz. fordulóján több egyházi zsinatot is tartottak, amelyek a megváltozott jogrendet figyelembe
véve átalakították a keresztény kánonjog anyagát.
28. Büntetőjogi, magánjogi és eljárásjogi jellemzők a középkori orosz jogfejlődésben

  A keleti szláv népek önálló államalakulását (Kijevi Rusz) követően még inkább felgyorsult az új
jogrend alapjainak lerakása. A törzsi fejedelemségeket egyesítő kijevi állam keretében mára a korai
feudális szokásjog volt a meghatározó, s a nemzetségi vérbosszút ezek a szokásjogi normák szorították
háttérbe és a vagyoni elégtétel kifejlesztésével előkészítették a feudális jog kibontakozását.
  A fejedelmi ítélkező közhatalom az egyszerű szokásjog alapján bíráskodott, bevonta e
tevékenységbe a törzsi előkelők, ill. a fejedelmi kíséret tagjait. Ebből a gyakorlatból fejlődött ki az
ítélkező fejedelmi tanács, és a keresztény papság közreműködésével hozott ítéletek példaértékűek voltak a
helyi államszervek döntéseiben is. Ez az állami bíráskodás kemény kézzel sújtott le a lopás, rablás és más
jogellenes cselekmények elkövetőire. Mindez változást hozott az egyszerű szokásjog fejlődésében, vagyis
a kialakuló államhatalom meggyorsította a feudális jog térhódítását, ami a 10.sz-ot követő idők
jogalkotó törekvéseiben öltött testet.
  Mindezeken túl a keleti szláv jog kezdeteinek vannak eleve írott történelmi kútfői is, ezek az ún.
orosz-bizánci szerződések, amelyek a kapcsolatok rendezetté tételén túl kifejlett anyagi büntető- és
magánjogi normákat is magukban foglaltak.
  Az orosz jog legfontosabb emlékei az ítélkező közhatalom lerögzítésével és a társadalom büntetőjogi
védelmének a hatékony eszközeivel telítettek. A legkorábbi orosz jogemlékek túlnyomóan bíráskodási
és büntetőjogi normái mögött élesen kirajzolódtak a már fennálló vagyoni (társadalmi) különbségek is.
Kezdetben az ingó vagyon védelme látható, de feltűnt a szolgáló lakosság és a szolgák feletti hatalom
megszilárdításának szükségessége (rövid és bővített Pravdában is).
  Súlyos büntetésekkel igyekeztek ezek a források védelmezni az új birtoklási vagyonjogi viszonyokat.
Az idegen elnyomás (tatár uralom) ellenére az átörökíthető (feudális) földtulajdonjog, a votcsina
szilárdan tartotta magát. Sőt a feudális birtokjog térhódítása is hozzájárult a bojárok és más részfejedelmi
birtokosok politikai önállósodási törekvéseihez,
  Gyorsan nyert polgárjogot az egyháziak birtokjogi igénye is. Így terjedt el a 14-15.sz-ra a nagy
kiterjedésű votcsinabirtok, mely már örökölhető, s így a fejedelmek elvesztették a birtokok
visszaháramlási jogát. A votcsinabirtokok szerzésének jogilag elismert módja volt az adományozás, az
öröklés és az elbirtoklás (a szabadok tömegesen süllyedtek le az eladósodás nyomán, s emiatt
birtokaikat is elvesztették).
  A votcsinabirtok jellegéből adódóan a földtulajdont többoldalúan korlátozták. Így az átörökíthetőség
általában nem jelentette a birtok feletti rendelkezési szabadságot, ill. a végrendeleti öröklés is csak
fokozatosan nyert elfogadást. A földbirtokjog feudális jellegét mutatta, hogy fennmaradt a fegyveres
szolgálat, a birtokjog hűbéri tagolódása azonban ismeretlen maradt. Ez a körülmény is jelzi, hogy a
keleti szláv jogfejlődés a bizánci jogi kultúra hatása alatt állt, és a hűbériség Nyugaton ismert
formáitól szinte teljesen mentes maradt.
  Az állami központosítás korszakának (15.sz.) a jogfejlődése azonban már mutatja a másik alapvető
feudális tulajdonjogi forma, a hadi szolgálat ellenében kapott pomesztyebirtok megjelenését. A
pomesztye nem átörökíthető, ugyanis a nagyfejedelem szolgálatába szegődők fenntartását szolgálta, s
a birtokos halála után visszaszállt az uralkodóra. Az alapvető birtokjogi viszonyok mellett ismerte az
orosz jog a fejedelmi (cári) domínium fogalmát, s fennmaradhatott még a szabad közösségi
birtoklás formája is.
  A keleti szláv jog megszilárdulásának jellegzetes tünete volt a kötelmi jogi viszonyok
kezdetlegessége. A magánjog önállóságának hiánya a dologi jogi kapcsolatok egyszerűsége (írásbeliség
hiánya) volt a magyarázata annak, hogy hosszú ideig a legkezdetlegesebb dologi jogi viszonyok
uralkodtak. Így a bizánci eredetű jogi kultúra jelenléte ellenére a keleti szláv feudális jog még egy ideig
nem igényelte a fejlettebb kötelmi jogi normákat. Az írásba foglalt szokásjog és a fejedelmi
törvényhozás pl. a károkozásból fakadó kötelmeket a büntető anyagi jogba beágyazva fogta fel. A
szerződések jórészt szóbeliek voltak. A Russzkaja Pravdában egyszerű szerződésformák kísérőjelensége
volt a bánatpénz. A csere, a kölcsönügyletek, a kezdetleges adásvételi szerződések szóbeli megegyezés
útján keletkeztek. Adásvétel tárgya jó ideig csak ingó dolog lehetett, legelterjedtebb ügyletek a kölcsön
és a kamatfizetési kötelezettség.
  Az áruforgalmi viszonyok ebben a korban még fejletlenek voltak, bár itt alakultak ki legkorábban az
írásba foglalt jogügyletek. Az előrelépést tükrözi a Novgorod-Pszkov-féle bírósági szabályzatok, melyek
több szerződésfajtát is tartalmaztak, megkövetelve az írásbeliséget és a különböző szerződésformák
érvényességi kellékeit is taxálta. Az idevágó új normákban előtűnik a bizánci jog közvetlen hatása is.
   A házassági-családjogi viszonyok a keresztény egyházjog (nomokánonjog) normái alapján fejlődtek a
keleti szláv jogban. Az ősi eredetű szokásjog és a nomokánonjog hatása alatt fejlődött a keleti szláv
monogám házasság jogi szabályozottsága. A házasságkötés érvényességét korhatárhoz kötötték (12-14
év), és a felek egybehangzó akaratának a jelentőségét is figyelembe vették. Érvénytelen a házasság, ha
erőszak hatása alatt keletkezett, ha rokonság áll fenn a felek között, vagy már érvényes házasság köttetett
a felek valamelyike által. A házasság a jog szerint itt felbontható. A születő gyermek és a feleség is az
apa-férj hatalma alá került. Az atyai hatalom alatt állók ily módon szolgaságba adhatók,
elzálogosíthatók, ledolgozásra adhatók lettek. A keleti szláv jog elismerte a gyámság intézményét, a
gyám minden esetben a rokonság köréből került ki. A házassági vagyonjogban is a patriarchális
elemek lassú visszaszorulása volt a jellemző. Az örökjogban hosszú ideig konzerválódtak a patriarchális
családkötelékek.
   A végintézkedés szerepe sokáig jelentéktelen maradt, és a végrendelkezés nélkül elhalt vagyona
általánosan a törvényes örökösöket illette meg. A férjhez adott lány illő kiházasítást, az atyai házban
maradt lányok leánynegyedet (bizonyos vagyonrész) kaptak. A fiúgyermek jelenléte mindig kizárta a női
öröklést. Persze ezek jobbára az ingó javak öröklésére vonatkozott. Az ingatlan vagyon átörökítése a
birtok jellegétől függött. A votcsinabirtok nemzetségi jelleget öltött, ill. egyfajta megkülönböztetés
alakult ki az ősi, a vásárolt és az átörökített votcsina között. Mindenfajta birtokjogi változás azonban
megkövetelte a nemzetség valamiféle hozzájárulását, mivel az elidegenített nemzetségi birtokokra
elővásárlási, ill. visszavásárlási joggal élhettek. A nemzetségi jogigény bármely formáját 40 éves
határidőn belül kellett érvényesíteni (II. Szugyebnyik), mert azon túl már az elévülés szabályai
érvényesültek. A keleti szláv jog sajátossága, hogy a végrendelet útján történő öröklés századokon át
alig tudott érvényre jutni. A 14-15.sz-ban már a végintézkedés kötelező írásbelisége uralkodott, amit a
kézjeggyel történő ellátás érvényesített.          Általában a patriarchális családkötelékek lazulásával
párhuzamosan nőtt a házastársak, az egyenes és az oldalági rokonok örökjogi jogigénye.
   A büntetőjogi viszonyok gyorsan fejlődtek a 14-15.sz. előtt, hiszen a büntetőbíráskodás rendje, a bírói
illetékek (büntetéspénzek) jövedelemforrássá váltak. A feudális társadalom megszilárdítása igényelte
elsődlegesen az anyagi büntetőjogi viszonyok fejlesztését, bár sokáig a primitív szokásjog uralkodó
maradt a keleti szláv büntetőjog területén. A 11-13.sz-ban már alkalmazták a bizánci eredetű, kegyetlen
büntetőjogi megtorlást. Megtaláljuk a rossz akarattal elkövetett bűncselekmény súlyos megítélését, a
kísértlet és a befejezett bűncselekmény egymástól történő elhatárolását. Az egyszerű lopás, rablás, a
fejedelmi javak pusztítása együtt járt a bizánci eredetű testcsonkító büntetések alkalmazásával. Az
állami központosítás folyamatát is ez a kegyetlen büntetőjogi megtorlás kísérte, ami a halálbüntetés
megszaporodásához vezetett a 15-16.sz-ban.
   I.Szugyebnyik büntetőjogi normarendszere: a kínzó és testi sanyargatással összekapcsolt
büntetőítélkezés kiteljesedését segítette a jog. Így az I.Szugyebnyik a vagyoni elégtételt háttérbe szorítva
a megtorlás legfőbb eszközévé tette a halálbüntetést. A bűncselekményeket a tárgy szerint is osztályozták.
A hagyományos bűncselekmények mellett megjelent az állami szolgálatban elkövetett bűncselekmény
fogalma, a bírói hatalom elleni támadás.
   A perjogi viszonyok fejlődésében sajátos jellemzők kísérték a keleti szláv feudális jog
megszilárdulását. A fejedelmi hatalom kialakulásával a bíráskodás állami üggyé lett. Az uralkodó
személyesen, ill. bojártanácsával ítélkezett, de ítélkező joghatóságként lépett fel a helytartók, a központi
és a helyi állami tisztségviselők is. Viszonylag hamar feltűnt az egyházi és világi birtokosok ítélkező
joghatalma is, s a hajdan szabad közösségi eredetű ítélkezés lassan elvesztette jelentőségét. A bűnösök
üldözésében azonban még hosszú ideig a közösségi jellegű nyomon követés érvényesült, és a függő
falu kollektív felelőssége is intézményesült az új jogrendben.
   A bizánci joghatás ellenére a szokásjogi alapon nyugvó egyszerű vádelvi eljárás dominált a 15.sz.
közepéig, és a büntető ill. polgári per elkülönülése sem jelentkezett. A felek a perben gyakorlatilag
egyenjogúak voltak (kivéve a szolgarendűek). A perbe hívás a prisztáv (pristaldus) útján történt, a
bizonyításban pedig a beismeréssel egyenrangúnak tekintették az igazmondást kifejező esküt, az
istenítéletet, ill. a bíróság előtti párbajt. A tanúbizonyítás és az okirati bizonyítás csak fokozatosan
fejlődött ki. Számottevő előrelépés a 14-15.sz-ban tapasztalható.
   Az írásbeli cselekmények előtérbe kerültek, főként az állandó jellegű ítélkező szerveknél tűntek fel a
prisztáv (perbe hívó) mellett az írnokok (gyjákok), és a végrehajtók. Az eljárásban megnőtt a jogban
járatosak szerepe, megnőtt az igény a perorvoslatra. A kisebb és nagyobb peres ügyek elhatárolása is
nyilvánvalóvá vált, miután az előbbiben a vádelvi rendszer, az utóbbiban már a nyomozó eljárás
(szüszk) érvényesült. Az eljárás hivatalból történt most már, és a bizonyítékok előteremtése is az ítélkező
joghatóság feladata lett. Megjelent a kínvallatás. Lényeges, hogy az ítélet végrehajtását nem bízták a
felekre, hanem a bírósági végrehajtók hatásköre volt.
29. A középkori bolgár és szerb jogfejlődés jellemzői

Délkelet-Európa középkori jogfejlődését a feudalizálódó Bizánc jogrendje századokon át meghatározta,
hatott a korai bolgár a szerb ill. a később kifejlődő román fejedelemségek jogrendjének kialakulására. A
bolgároknál az államhatalom megszilárdulása után az egyszerű szokásjog íratlan formáit a fejedelmi
törvényhozás és a bizánci eredetű fejlett jogminták foglalták el.

 A 9. sz. folyamán az egyszerű szokásjog háttérbe szorult a fejedelmi jogalkotás megkezdésével,
„Kum kán törvényei” jogforrásban a feudalizálódás eredményeként kialakult vagyoni-társadalmi
különbségeket törvényesítették, a fejedelem a jog szigorával kívánt a lopást, rablást, a kialakult renddel
szembeni ellenállást, ekkor történt az elszegényedő szabadok függésbe kényszerítésével.
9-10. sz. „Bírósági törvény az emberek számára” bolgár jog összefoglalása az Eklogé alapján, keleti
keresztény egyházhoz való csatlakozás együtt járt a bizánci minta átvétele. Feudális jogrend átfogó
rendszerezése, anyagi, büntető-, család-, örök-, büntető perjogi, bíráskodási szabálygyűjtemény.
 A bizánci mintákat követő nagy jogalkotás ezzel lezárult, az „aranypecsétes kiváltságlevelek” hoztak
újabb változásokat. A bírósági tv. célja a feudális jogrend védelme, a birtokosok gazdasági-politikai
érdekeinek védelme, előtérbe állították a büntetőjogi megtorlást: nyílt jogegyenlőtlenség, kegyetlenség, A
büntetőjogi megtorlás és a vagyoni elégtétel a bolgároknál is kiszorította a vérbosszút, vérdíjmegváltás,
kollektív felelősségre vonás (ezt a szlávoktól vették át). Bűntettek tárgy szerinti felosztása még nincs,
ekkor már eltávolodott a rabszolgatartó büntetőjogtól, eltérés jelei a bizánci mintától
Öröklés: itt is eltérés jelei, elsődleges a törvényes öröklés, lehet a törvényes örökösök bármelyikének
kedvezményeket adni, de teljesen öröklésre jogosultat kizárni nem lehetett. A patriarchális nagycsalád
(zadruga) kötelékein belül törvényes örökösök kollektív öröklése az elsődleges.
Büntetőjog: egyházi és világi törvények.
Pogányszokások leküzdése: többnejűség kiszorítása a jogalkotás által.
Családjog, házasságjog: viszonyait a keleti keresztény egyház szentesíti. A kánonjog a jog más területeire
is jelentős hatással volt így a büntetőjogi normák kialakulásában is. Eljárásjog: bíráskodás központosul,
de helyi fórumok élnek még, a nyomozó eljárásjogi rend sem vált általánossá, a perjogi normák is bizánci
eredetűek.

A feudális jog kibontakozásának kezdetei a szerb, horvát népek körében is ebben a korszakban történt, ám
a szilárd államberendezkedés és az önállóság hiánya megnehezítette az önálló jogfejlődést.
Szerb terület: a korai szokásjog a bolgár feudális jog hatása alá került.. A Balkán–félszigeten élő népek
feudalizálódása a 10. század végére meggyorsult, ez közvetlen bizánci uralom alatt vagy az első bolgár
cárság keretében történt, a szokásjog fejlődése meggyorsult és a fejlett bizánci jog hatása alá került. A
bizánci feudális jog uralma a 12. sz. végétől meggyengült a térségben, A felszabadult és független
államéletet megteremtő bolgárok, szerbek ill. a románok körében lehetővé vált az önálló jogfejlődés
kibontakozása., az előrehaladás a bizánci jog felhasználása útján következett be, a római jog elemeiből
táplálkozó, de a térség szokásjogát is figyelembe vevő birodalmi jog kiválóan alkalmas volt a feudális
társadalom megszilárdítására. Bizánci jog hatása a birtoklási, vagyon- és büntetőjogban jelentős az önálló
jogrend építésében. Az öröklési és családjogi viszonyokban az ortodox egyház közvetítésével a
nomokánonok érvényesültek. A helyi szokásjog is lényegesen módosította a bíráskodást és a perjogi
viszonyokat. E népek között hosszú ideig nem lett általános a nyomozó eljárásjogi rendszer.
A bizánci kötelmi jog szerepe a fejletlen városok, áru- és piaci viszonyok miatt csekély.

Bulgária: 9-10. sz.-ban az első cárság idejében kialakultak a feudális jogrend alapjai, 11. sz. bizánci
fennhatóság, jogrendje is érvényesült. Ez azonban nem eredményezett nagy változást a jogéletben, mert
már korábban is alkalmazták a bizánci törvényeket. Nagy birtokadományozások a nemeseknek és
egyháziaknak. A fejedelmi, később cári hatalom szolgálatában élő nemesség rövid idő alatt megszerezte a
földbirtok átörökíthetőségét. Ezt elősegítette a bizánci gyakorlatból átvett patronátus intézménye és a
kiváltságok (chriszovuli) tömeges osztogatása. A 13-14. sz. terjedtek el az „aranypecsétes oklevelek”m
melyek rögzítik a nagybirtokos arisztokrávia és az egyháziak kiváltságait. Ezek útján nyertek a birtokosok
bírói és adóztatási hatalmat az alárendelt lakosok felett, mentesültek az állami kötelezettségek alól. A
kifejlett bolgár jog alapanyagát a fejedelmi jogalkotás, a nomokánonok és a keleti keresztény egyházjog
módosították. A szokásjog fejlődésére a földesúri hatalom nyomta rá bélyegét. A bírói gyakorlat terén a
„Bírósági törvény az emberek számára”, jelentette az alapvető jogforrást. Mellette kisegítő szerepűek az
elterjedt görög eredetű nomokánongyűjtemények, ezek egyikének fordításából fejlődött ki a „Boril cár
szinodikja” címen ismert jogforrás, ebben már kiélezett társadalmi ellentétek a 13. században, a
gyűjteménybe a bolgár zsinatok határozatai is bekerültek, valamint egybefoglalták az egyházi joganyagot
az újabb fejedelmi törvényekkel és a szokásjog egyes megváltozott szabályaival.
A második bolgár cárság rövid fennállása alatt szilárdult meg a feudális jog, de jogfejlődése a török
hódoltság alatt megreked. A hódoltsági életet a mohamedán jog szabályozza, kádi bíráskodás, de helyi
szinten, az alávetettek között megtűrik a bolgár jogot is. Kettős jogélet alakul ki, saját jog visszafejlődése.

Szerbia: A szerb jog kifejlődése a feudalizálódás korszakában kezdődött, ekkor még függés Bizánctól,
Bulgáriától, átvett törvények, és egyszerű íratlan szokásjog kettőssége jellemzi. A szokásjog erőteljes
átalakítását hozta magával a szabadok tömeges leigázása, az állami függetlenség és az önálló szerb
jogalkotó hatalom megteremtése. A 13-14. sz. folyamán a szilárdan szervezett államhatalom erőteljes
fejlődése lehetővé tette a virágzó feudális társadalom igényeit kifejező jogrend rögzítését. A szláv
szokásjog, a bizánci törvények, és a keleti keresztény egyház joga képezte a szerb feudális jog
alapját. Ítélkezés nagyrészt a szokásjog alapján történt, ez a helyzet a 13.-14. sz. folyamán megváltozott,
amikor az államfő (1220-tól király, 1346-tól császár) jogalkotó tevékenysége bizánci mintára
kibontakozott. A 13. században alakult ki a keresztény egyházszervezet az államhatalom védelme alatt,
kiváltságok tömegével. Az egyházat a nomokánonok szabályozzák, ügyeiket maguk bírálják el. Az
egyházi bíróságok kezében vannak a családi, házassági és öröklési jogügyletek. A bizánci jog bevételét
királyi privilégium és a kánonjog segítette. Itt is megtalálhatóak a görög eredetű
nomokánongyűjtemények. kifejezetten már a szerbek számára készült a Vlasztarész Mátyás féle
nomokánongyűjtemény. Uralkodói jogalkotás először kiváltságok formájában, majd törvényerejű
rendeletek.
1349. „az igazhitű István cár törvénykönyve” a több évszázados szerb feudális jog, szokásjog, bizánci
átvételek, fejedelmi, királyi jogalkotás összefoglaló műve. Eszköz a szabad lakosság jobbágysorba
süllyesztésére, pl. bogumilok ellen is. Elfogadásához szükséges volt az egyházi, világi főurak és a
köznemesség hozzájárulására is. Formájában a bizánci törvénykönyvek mintáját követi, amely méltó lett
a szerbek és rómaiak császára címet viselő uralkodó nevéhez: Dusán István
1354. az 1349. évi törvénykönyv kiegészítése, szintén Dusán által alkotott, de így is hézagos maradt:
családi, öröklési, kötelmi jog hiányzott. A jogélet e területein nem volt igény a részletes rendezésre, itt a
nonokánonok és bizánci törvények érvényesültek, Rögzítették a földesurak jogait, szolgák
kötelezettségeit, tulajdonviszonyokat, kiváltságokat és büntetőjogi normákat. A továbbfejlődés gátja a
török hódoltság és
  az abból fakadó kettős jogélet lett.30. A muzulmán jog forrásai I. jogforrások, magánjog

  A muzulmán jog (kialkuása 7. sz.) alapja a Korán, amit a próféta halála után a 7.sz közepén
szerkesztettek egységes törvénykönyvvé. A Mohamed tanításait, beszédeit tartalmazó Korán vallási és
jogi normák rendszere. A Korán szó szerint recitálását jelenti az isteni kinyilatkoztatásnak.
Szerkesztői 114 szúrára (fejezetre) osztották a mohamedán vallás és jog alapját képező normákat , és
minden bizonnyal átdolgozták és kiegészítették azt. A 7.sz-ban lezajlott arab hódítások és a
feudalizálódás viszonyai miatt szükségessé vált a Korán hézagos szabályainak kiegészítése. Ezt a
szükségletet elégítette ki a hagyomány (szunnah), amely a próféta cselekedeteit, megnyilatkozásait a kor
igényeinek megfelelően rögzítette le, mint a tanítványok és kísérők hiteles elbeszéléseit.
  Koronként változó tényezőként jelentkezett később egy-egy adott időszak legtekintélyesebb
teológusainak és jogászainak egybehangzó véleménye (ijma). A jogtudósok koronként egyeztetett
tanításai viszont nem tették lehetővé a vallási normákból táplálkozó muzulmán jog gyors átalakítását.
Ahol nem volt lehetőség a jogi viszonyok megnyugtató rendezésére, ott az analógián alapuló ítéleteket
vették irányadónak (kijas). Így lett az analógia a muzulmán jog egyik fontos forrása.
  A muzulmán jog az egyház törvényeitől nem tudott elszakadni. A jog személyszerűsége alapján a
hitben született muzulmán bárhova is került, a mohamedán jog szerint volt köteles élni.
  Valójában a muzulmán jog alapvető forrásai nem adtak lehetőséget tudományosan megalapozott
jogrendszer kifejlesztésére. A kádibíráskodás irányelveiben alakult ki később egy rendszer. Ebben a
rendszerben első helyre kerültek a muzulmán hitbeli kötelezettségei, aztán a magánjogi, büntetőjogi
szabályok, a hitetlenek elleni harc kötelezettségei, végül a bírói eljárás és tanúskodás, és a rabszolgák
felszabadítására vonatkozó szabályok.
  A birtoklási és vagyonjogi viszonyok a muzulmán jog legkevésbé kidolgozott területét képezték. A
Koránon alapuló kezdetleges jog minden földet isteni vagyonnak tekintett, melyen a kalifa
rendelkezési joga érvényesült. A meghódított földek birtokbavétele alapján az allódiumhoz közel álló
tulajdonjog keletkezett (mülk). A kalifákhoz közel állók jutottak először valamiféle birtokjoghoz. A
legyőzött hitetleneket megfosztották a földre vonatkozó tulajdonjoguktól, és adófizetésre kötelezték.
  A 11.sz folyamán általánosan elterjedt a szolgálatok jutalmául, ill. a szolgálat idejére adott
feudális földtulajdonjog (ikt), pl. a katonai szolgálatok fejében ajándékozott földtulajdon, élethosszig
vagy meghatározott időre. Megmaradt az egyházi szentélyek, vallási és jótékonysági intézmények célját
szolgáló földek elidegeníthetetlensége.
  A muzulmán jog uralma alá került területeken jelentős kereskedelmi és pénzforgalom fejlődött ki. A
muzulmán kötelmi jog ennek megfelelően erőteljes fejlődésnek indult. Meghatározott
szerződéstípusokat dolgoztak ki, s jelentőséget tulajdonítottak a szerződési tárgynak. A szigorú vallási
normák ugyanis a rituális szempontból „tisztátalan” dolgok egész sorát zárták ki a forgalomból.
Semmisnek tekintették az uzsoraügyeket. Ismerték. Vétel, csere, pénzváltó ügyletek, bérlet, kölcsön, letét.
  Az iszlám sajátossága, hogy a házasság a muzulmán jogban a kötelmi jog részévé vált. A házasság
létrehozásakor ugyanis a nő nem szerződő fél, hanem a szerződés tárgya volt. A házassági
vagyonjogban a vagyonelkülönítés elve uralkodott (több nővel kötött házasságok esetén minden nő
külön vagyonnal rendelkezett, max. 4 feleség). Házassági akadály volt a vérrokonság és a sógorság,
valamint a bálványimádás és a nő kiátkozásával megszüntetett előző házasság is.
  A muzulmán jog a nőt megalázó joghelyzetbe taszította. A férj a nőt kellő indok nélkül is
elbocsáthatta a házasságból bizonyos összeg lefizetése mellett.
  A muzulmán örökösödési jogban kifejlődött a végrendelkezés, de csak a végrendelkező vagyonának
1/3-a felett. Az iszlám jog részletesen szabályozta az öröklést kizáró okokat.




 31. A muzulmán jog forrásai II. büntető jog, eljárásjog

  A muzulmán büntetőjog területén látható a vérbosszú fokozatos visszaszorítása, mely ellen már a
próféta tanításai is felléptek, gyakran egész törzsek kipusztulásához vezetett. A muzulmán jog
fokozatosan a jóvátétel rendszerét, a vagyoni elégtételt állította a vérbosszú helyébe. Ismerték a kollektív
büntetőjogi felelősséget. Elterjedtek a testcsonkító büntetések. A Korán határozta meg a kiengesztelés
alá nem eső bűncselekményeket (lázadás, hitelhagyás, istenkáromlás), melyek akár halálos büntetést
vontak maguk után.
  A bíráskodás és az eljárásjog fejlődésében sajátos szerepe volt a muzulmán helytartók által kinevezett
kádiknak és a kádibíráskodásnak. A bírónak a hitben és a jogforrásokba is tájékozottnak kellett lennie.
A peres eljárásban a vádelvi rendszer uralkodott. A felek valamelyikének vádjával kezdődött a per, a
kádi még a büntetőpereket sem kezdeményezhette hivatalból. Korán kifejlődött a per írásbelisége.
       A muzulmán jog elkülönítette a pogányok és a más, nem muzulmán népek (zsidók, keresztények)
joghelyzetét egymástól. A keresztények akár élhettek saját joguk szerit, de bűncselekményeikért a
muzulmán jog szerint feleltek.
  A fejlődésben jócskán megrekedt jogrendszer egyébként a mohamedán vallási tanokkal
összefonódva mindmáig a legkiterjedtebb jogcsoportrégiók egyikének mondható.
A modern gyarmatosítás kezdeteitől (16-17. sz.) a muzulmán jog háttérbe szorult, a szultáni kanunname
útján némi korszerűsítése a 17. sz.-ban megindult, azonban a jog belső konzervatizmusa a lényeges
változások útját állta. A 19. sz. végén a 20. sz. elején érlelődött meg a muzulmán jog forradalmi
átalakulásának a feltétele, azonban a muzulmán jog számos térségében csak a II. világháború után
indultak el döntő változások.
32. A modern államra vonatkozó klasszikus alapelvek

   A feudalizmus maradéktalan felszámolása a 18. sz. végén lezajlott francia forradalomban következett
be. A polgári átalakulása világ-méretekben éreztette hatását, és számos nép életében közvetlen
megindítója lett a feudális jogrend elleni támadásnak A francia forradalom alkotmányos előrehaladása az
államélet gyökeres átalakításához is elvezetett. A klasszikus polgári átalakulás a francia forradalom
(18.sz) után a nép széles tömegeinek a szövetségét használhatta fel. A polgársággal való tartós
szövetségre már nem kerülhetett sor. A kapitalizmus gyorsan fejlődött, de a gazdaság
monopolizálódása ellentmondásossá tette az előrehaladást. A fejlődés általános irányától történő eltérések
az újabb kor jogfejlődésében is feltűntek. Különösen bonyolult fejlődés tapasztalható a késői polgári
átalakulások eredményeként kifejlődő jogcsoportokban, főként közép- és kelet európai területeken.
   Ennek ellenére a klasszikus állami alapelvek progresszív történelmi szerepe alig vitatható. A francia-
olasz felvilágosodás számos haladó tan kialakulását és térhódítását segítette elő. A polgári forradalmak
eszmei előkészítésében szerepet játszó gondolkodók több jelentős elméleti megállapítással segítették elő
az új jogrend alapjainak a lerakását.
   A klasszikus állami alapelvek:
   - népszuverenitás
   - hatalommegosztás
   - népképviselet
   - parlamentalizmus
   - a végrehajtó hatalom felelőssége
   - a törvények uralma
   - a jogegyenlőség és a magántulajdon szentsége.
   Mindezeket egységbe foglalta az alkotmányosság tana, melynek jelentősége minden kifejlődő polgári
államban megfigyelhető volt. A 16. századtól egyre általánosabban elterjedt a szuverenitás tana, amely a
politikai széttagoltság erőivel szemben az állami központosítást segítette elő. A 17.sz. folyamán az angol
gondolkodók tanításaiban szerepelt a parlamenti szuverenitás elmélete, mely az angol társadalom
érdekeit fejezte ki.
   A francia felvilágosodás, különösen Montesquieu és Rousseau tanításai viszont a 18.sz folyamán
népszerűvé tették az ún. népszuverenitás tanát: Az államhatalomhoz fűződő jogok a néptől el nem
idegeníthetők, s a népszuverenitás helyreállítása végett jogos akár az ellenállás is.
   Alkotmányosság elve: a modern állam berendezkedés alapvető elveinek egész csoportját foglalja
magában az alkotmányosság elve, szükségessé vált az államberendezkedés szervezetének törvények
útján történő szabályozása, ill. az államéletre vonatkozó jogok és elvek lerögzítése. A feudalizmus
tagadásaként, vagyis az önkényuralom és a nyílt jogegyenlőtlenség ellen garantálja a jogilag rendezett
államéletet, a törvényességet, a formális jogegyenlőséget.
   A feudális abszolutizmus elleni küzdelemben formálódott ki az államhatalmi ágak (törvényhozói,
bírói és végrehajtói hatalom) megosztásának az elve. A hatalommegosztás elve a feudalizmus, az egy
kézben összpontosított hatalom elleni harc eszköze lett. A francia felfogás az eszményi államot kereste,
amelyben az önkény ellen biztosítékot nyújt a törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalom egymástól
történő elválasztása és e szervek feladatainak a pontos jogi szabályozása.
   A hatalommegosztás gondolatának a továbbfejlődését képviselte a parlamentalizmus elve, vagyis a az
angol államfejlődés tapasztalatai alapján bebizonyosodott, hogy a társadalmi nyugalom egyik biztosítéka,
ha a törvényhozói hatalom ellenőrzést gyakorol a végrehajtói hatalom felett. Egyidejűleg a
parlamentalizmus a törvényhozó szerv kezébe tette az állami pénzügyek, a költségvetés és az ezzel
összefüggő kérdések feletti döntés jogát. A végrehajtó hatalom felelőssége is lerögzítésre került, de
nem nyert általános elismerést.
   Az alkotmányossághoz kapcsolódó állami alapelvek között nagy szerepe volt a törvényesség elvének,
ill. a jogegyenlőséget és a tulajdonjog szentségét lerögzítő klasszikus alapelveknek is.
   Fontos az állam és az egyház szétválasztása is, mely a radikális polgári átalakulás eredménye.
Fokozatosan elismerték a hitfelekezetek egyenjogúságát és a polgárok lelkiismereti szabadságát vallási
területen. Helyenként az alkotmányban lerögzítették, vagy külön törvényekkel szabályozták az állami és
egyházi tevékenység elhatárolását. A késői polgári átalakulások Európa e térségében megtorpantak az
állam és egyház szétválasztásának a következetes végrehajtása előtt, ezek megszűnésére csak a legújabb
kori jogfejlődés folyamatában kerülhetett sor.
A modern jog alapelvei
  A polgári forradalmak eredményeként kialakult a termelőeszközök feletti tőkés magántulajdon, s így az
uralkodó tőkés termelési-tulajdonjogi viszonyokra épült fel az új jogrendszer.

  A klasszikus jogi alapelvek:
- magántulajdon szentségének elismerése: az alapvető termelőeszközök birtoklásának az új rendjéből jött
létre, a burzsuá jog a korlátlan magántulajdon jogát szentesítette. Kifejezésre juttatta a több oldalról
korlátok között érvényesülő feudális tulajdonjog felszámolását, másrészt az árutulajdon kizárólagosságát
és érinthetetlenségét. Ez azt jelenti, hogy a polgár a birtokában lévő termelőeszközök felett szabad
rendelkezési jogot nyert és azok élvezetéből másokat kizárt. A magántulajdon szentségéből következett
továbbá, hogy a jog az uralkodó és alávetett osztály tagjait egyaránt árutulajdonosnak tekintette. Ennek
megfelelően kialakult a modern jog másik alapvető elve, a formális jogegyenlőség, amely kifejezésre
juttatta a munkaerő áruvá válását.
- jogegyenlőség: a feudalizmusban uralkodó nyílt jogegyenlőtlenség elleni harcban keletkezett a
jogegyenlőség elve, s csak a joggyakorlatban tárult fel annak formális jellege. A formális jogegyenlőség
ugyanis szükségszerűen fejlődött ki az olyan jogi viszonyok uralomra jutásával, amelyekben a
termelőeszköz birtokosai és az azokból kizárt szabad bérmunkások álltak egymással szemben.
- szerződési szabadság elve: az új jog a szerződéses szabadságot (gyakorlatilag) általánossá tette azzal,
hogy a szabad bérmunkás munkaerejére is kiterjesztette. A jogilag egyenlő árutulajdonosok ezáltal teljes
szabadságot nyertek, hogy áruikra vonatkozóan szabadon szerződjenek. Ez a szabadság tehát a
termelőeszközök birtokában lévők számára előnyös hatalomhoz, a munkás számára a gazdasági kényszer
következtében vállalt bérmunkához vezetett.
  A korai polgári átalakulások jogelveit csak a feudális elvekkel kompromisszumosan lehetett
megvalósítani. A jogegyenlőségnek, a törvények uralmának és az emberi jogok alkotmányos
biztosítékainak a lerögzítésével megindult a modern jogalkotás továbbfejlődése. Ezzel megkezdődött a
jogi kodifikációk kora, amelyben már világosan elkülönítették az alapvető jogágakat,
mindenekelőtt a magánjogi és a közjogi viszonyokat, valamint az anyagi jogi és eljárásjogi
viszonyokat.
  Kiemelkedő jelentősége lett a magánjognak, mely rohamos fejlődésnek indult. Logikus rendszerré
formálták a dologi, a kötelmi, a család- és az örökjogi viszonyok szabályait. A kereskedelem, a hitélet ill.
a munkajogi viszonyok területén önálló jogágak (kereskedelmi jog, hiteljog, munkajog) alakultak ki. A
modern jog legszélesebb területe lett a polgári jog.
  A forradalmi átalakulás a formálódó klasszikus jogi alapelveket az új anyagi büntetőjog és eljárásjog
fejlődésének alapjává tette. Hatékony büntetőjogi rendszer kifejlődése, törvények uralmának elve és az
emberi jogok alkotmányos biztosítéka jellemző. A törvények uralmának gondolatából fakad, hogy
nincs bűncselekmény törvény nélkül és nincs büntetés törvény nélkül.
  A büntetőeljárás-jog területén is jelentős az változás, felszámolták a régi nyomozó büntetőeljárás-
jogot, a formális vagy kötött bizonyítási rendszert, a titkos eljárást és az önkényes ítélkezést. Az új
eljárásjogi alapelvek: a jogegyenlőségből fakad a polgárok törvény előtti egyenlősége, vádelvi
eljáráshoz történő visszatérés, nyilvánosság és szóbeliség elve, a védelem szabadságának a
kiterjesztése, bírói szabad mérlegelés (bizonyítékok mérlegelése) elve, ártatlanság vélelme, esküdtek
közreműködése (esküdtszék).
33. Korai angol jog és jogrend

Legkorábbi feljegyzések, Caesar leírásai alapján: druidák, az ősi brit szokások ismerői, átörökítői, papi,
bírói tisztviselők.
Az V. sz. elején a rómaiak visszavonulása után a brit területen is a keresztény egyház hatalmának
megerősödése figyelhető meg, valamint kelta törzsi szokások érvényre jutása. Kereszténység felvétele
már a római időben megtörtént. Újabb népcsoportok törtek be, és a megszálló angolszászok a brit
lakosság fölé kerekedtek, a keltákat a sziget nyugati részébe szorították, a hódítók germán szokásokat
hoztak magukkal. Az angolszászok foglalták először írásba törvényeiket: I. Aethelberht törvénye (600),
kent királyának angolszász nyelvű törvénye. A kormányzáshoz szükséges írásbeliség hordozója az egyház
volt→ törvényhozás a vallási vezetők egyetértésével. Ez a törvény nem a szokásjogot foglalta össze,
hanem új jogot rögzített. Fő rendelkezése a vérdíj összegének megállapítása, s annak a vérbosszú helyett
fizetendő összege.
9. sz. – dán hódítás hatására a sziget keleti részén a Danelaw jutott érvényre.
10. sz. – az angolszászok létrehozzák az egységes királyságot a korábbi kis királyságokból. Alfred,
Wessex királya – törvénye az angol jogszokások összegyűjtésének első kísérlete. A törvények
összeállításához tanulmányozták a korábbi angolszász királyok törvényeit, a Bibliát és az egyház vérdíjjal
kapcsolatos normáit. A törvényhozással az egyes területek jogegységesítésére törekedett, az angol
királyok törvényhozására alkotmányos precedenst állított fel. 1016-35. Cnut dán király, 1042-66.
Hitvalló Edward utódai, Alfred követői. Az angolszász szokások fő forrását az ő törvényeik képezik. Az
írásba foglalt törvények megléte ellenére Angliában továbbra is szóban átörökített, területenként
különböző jogszokások alkották a jogrendet. A jogegység megteremtéséhez hiányzott egy egységes,
központi bírói szervezet.

A 10. századra a királyi hatalom megerősödésével a helyi kormányzati rend egysége is kialakult: az
országokat shire-ekre (norman hódítás után county) osztották fel, mely katonai és adóztatási
feladatokat látott el. A középpontját képező város után nevezték el őket általában, a városok
kialakulásában a királyi erődítmények játszottak jelentős szerepet, melyek a hódítások idején védelmi
központokká váltak. A shirekből álló védelmi rendszer a 9.-10. századra alakult ki, élükön királyi
helytartókkal (earldorman) állt. A shire-ek közössége gyűlések keretében gyakorolta igazgatási,
bíráskodási jogait az earldorman és a püspök részvételével, bíró az earldorman képviselője. A shire
gyűlése is egyesítette a bírói, igazgatási és törvényhozói jogokat. A shire-ek kisebb egységekre,
századkerületre (hundreds), és azok további tizedekre (tíz családból áll) tagozódtak. A társadalom
ilyen áttekinthető tagozódása a rend fenntartását és az adóztatást segítette. Minden század és tized élén
parancsnok állt. A századok havonta gyűltek össze a közösségi ügyek intézése és bíráskodás céljából.
Évente kétszer felülvizsgálták a tizedeket, hogy a közösség tagjai tisztességes életet élnek , s az elkövetett
büntettek felderítésére (frankpledge) A shire-ek és századok nem függtek egymástól hierarchikusan (bár
a tizedek a századok területén belül alakultak ki) , saját szokásjogaikat érvényesíthették és csak a nagyobb
jelentőségű ügyek kerültek a shire gyűlések elé. A városok igazgatása a századkerületek igazgatási,
bíráskodási feladatainak felelt meg, később, pedig a városok gyűlése a kereskedők bírói fórumává vált.
Az eljárás eredeti formális jellege itt is megmaradt, de az ügyek gyorsabb elintézése volt jellemző.
A közösségi gyűlések legkisebb egysége a falu (village) szintjén működött. Egy településen lakó
családok közössége alkotta a falvak gyűlését, mely a világi és egyházi igazgatási egységnek, egy
plébánia kerületnek felelt meg, a normann hódítás után tovább élt, a feudális uradalmi rendszertől
függetlenül igazgatásrendészeti feladatokat látott el, a kisebb jelentőségű ügyekben való döntés átkerült
az uradalmakhoz, később a plébániakerületek bíráskodási hatáskörébe.
A közösség vezető férfiai a „doomsman’, illetve „shire-man” elnökletével az egész közösség nevében
ítélkeztek. Erős központi hatalom hiányában az önsegély, a bosszú vált általánossá. A sértett vett
elégtételt, őt illette meg a kárpótlás. A jogrendszer fejlődésében meghatározó tényező volt a bosszú és
magánharc megtiltása, a megelőzésre a nézeteltérések békés úton való rendezésére való törekvés volt.
Egységes, királyi jogról ebben az időben nem beszélhetünk A területi szokások érvényesültek az
ítélkezésben, eskü tétel eskütársakkal akik a felek igazát erősítették, tüzes vas és vízpróba.

Az angolszász korban hatalmi viszonyok átrendeződése, a bíráskodási jogkör gyakorlása a közösségi
fórumokról az egyénekre (hűbérúr) tevődött át. A hűbérúr bíráskodási jogosultsága a századkerületektől
független bíráskodási rendszer kialakulásához vezetett. A hűbérúr elnökölt, döntést viszont a közösség
szabadjaival együtt hozott a helyi szokások alapján. Megjelent a személyhez kötődő hatalom: A
legfontosabb tényező a királytól való alkotmányos függés, ő alapította városokat, nevezte ki a
tisztségviselőket és ellenőrizte a lordok bíráskodását. A királyi tisztségviselő (sheriff) a helyi igazgatás
(shirek élén) legfontosabb hivatalviselőjévé vált. Az igazságszolgáltatás királyi jogkörbe tartozik, a király
békéje elfogadottá vált, a vitás kérdések rendezésében végső soron a királyi bíróság, a bölcsek tanácsa
(witan) járt el. A királyok fenntartották maguknak az ítélkezés feletti ellenőrzés jogát, a királyi bíróság
járt el a királyi hűbéresek ügyeiben. A királyi hatalmat erősítette az írásbeliség. Az angolszász királyok az
irányadó jogot törvényekben rögzítették, s a sheriffeknek adtak általánosan követendő parancsokat. A
területenként eltérő jogszokásoktól különböző egységes királyi jogról ebben a korban még nem lehet
beszélni, a common law rendszer csíráiban már létezett.
34. A normann hódítás hatása az angol jogfejlődésre

11. sz. Hódító Vilmos hatására központi kormányzattal rendelkező egyesült királyság, melyet a
királynak felelős sheriffek igazgattak A normannok és Anjou utódaik erős kormányzati rendszert
fejlesztettek ki.
Angol feudalizmus meghonosodása vitatott: a földbirtokon alapuló kormányzati és igazságszolgáltatási
rendszer. Hódító Vilmos fenntartotta magának a jogot az ország földbirtokai felett. A király közvetlen
földtulajdonos, Anglia legfőbb hűbérura. Mindenki közvetlenül a királynak tartozott hűséggel.
Alattvalók közvetlenül neki esküdnek, nincs hűbéri lánc. A szerveződés alapja a katonai szervezet volt, a
király és vazallusai közötti szerződésen alapult a hűbériség angliai változata. Hódító Vilmost 1066.
karácsonyán Westminsterben koronázták királlyá. A belső hatalom megszilárdítása céljából az elkobzott
földeket normann hívei között osztotta szét. A witan, a királyi tanács egyházi és világi királyi
hűbéresekből álló tanácsadó szervvé alakult át (curia regis).
  A normann hódítás felszámolta az angol jogrendet: elkülönülés a franciák és az angolok között, újabb
barbár istenítéleti próbák, párbaj, hűbéri bíráskodást magalapozó katonai jellegű feudalizmus, ezek a jogi
széttagoltságot erősítették.
  Hódító Vilmos kezdetben alig változtatott az angolszász igazgatási rendszeren. A királyi udvar a
kormányzat központja, tisztségek a normann rendszer szerintiek, legfontosabb a kancellár. Uralkodása
elején meghagyta a tisztségviselőket hivatalukba, majd idővel a fontosabb posztokra normann híveit
nevezte ki.
A shire-bíróságok élére püspökök vagy earlök kerültek, és a sheriff hivatalát normann nemesek töltötték
be,ellenőrzés a shire-ok és századkerületek felett, királyi jövedelmek begyűjtése, királyi várak
ellenőrzése.
A. Bíráskodási rendszer:
    királyi bíróságok,
    hűbéri bíróságok,
    helyi közösségi bírói fórumok,
    angolszász kori shire-ek és századkerületek bíróságai.
Vilmos kísérletet tett az egyházi és világi bíráskodás különválasztására, de erre csak 12. sz-ban került
sor. Kánonjogban, római jogban jártas jogászok az egyházi bíráskodásban, jogterületek elkülönülése, pl.
válási jog. Köznyelv normann-francia vagy anglonormann, a hivatalos eljárás nyelve a latin lett. A
legsúlyosabb bűntetteket közbűncselekményként kezelték, a közösség és nem a sértett vett értük
elégtételt.
Domesday Book: 1086-ban Hódító Vilmos elrendelte, hogy a községek vezető embereit hívják össze, s
minden grófságban készítsenek összeírást a birtokviszonyokról. Így készült el a helyzetjelentés az ország
gazdasági helyzetéről, a földterületről, mely a birtokadó alapjául szolgált. Ez a középkori Anglia
legfontosabb társadalom- és gazdaságtörténeti forrása.
35. A common law kialakulása és középkori forrásai

Common law-n azt a bírói döntésekből álló szokásjogi rendszert értjük, melynek forrását az eldöntött
ügyekről készített kommentárok képezik, és az angol common law bíróságok ítélkezési gyakorlata alapján
a középkorban alakult ki
Fogalmát többféle értelemben is használják:
        Angliában kialakult teljes joganyag, szemben a kontinentális joggal;
        angol bíróságok alkotta jog, szemben a törvényi joggal;
        westminsteri bíróságok joga, szemben más bírói fórumok által alkalmazott joggal;
        a három legrégebbi westminsteri bíróság joga szemben a kancellári equity joggal.
Az angol common law lényegében normann alkotás, létrejötte a 12.-13. sz. folyamán a curia regisen belül
a központi bíróságok elkülönüléséhez vezetett:
 Court of Exchequer – 12. sz. eleje, az első önálló bíróság, királyi jövedelmeket kezelte, királyi
    tisztviselők elszámoltatása, adószedéssel kapcsolatos perek.
 Court of Common Pleas – II. Henrik tanácsának öt tagját magánszemélyek magánjogi vitáiban való
    bíráskodásra rendelte, hogy elkülönítse azokat az ügyeket, ahol peres félként a korona szerepelt. A
    curia regisből való kiválása a Magna Carta alapján, a magánjogi bíráskodást egy állandó székhelyű
    bírói fórum elé utalták (Westminster). A középkorban a leggyakrabban ülésező common law bíróság,
    ide tartoztak a helyi és uradalmi bíróságoktól való fellebbezések is. Ítéleteit a King’s bench
    felülvizsgálhatta.
 Court of King’s Bench – akirály személyes bíráskodásából, kezdetben az utazó királyi udvarban
    ülésezett, királyi peres ügyek és privilégiumlevélben feljogosított főurak perei, más bíróságok
    döntéseinek felülvizsgálata, a 13. sz.-tól hatáskörébe főként büntetőügyek tartoztak.
 King’s Bench főbírójának tisztsége – 1268 óta állandósult, de mint önálló bíró fórum csak a 14. sz.
    végén különült el a királytól, korona perei tartoztak ide, a legfőbb büntetőbíróság volt, a writek
    kibocsátását s az összes többi bíróság ítéleteit is felülvizsgálta.
1873-tól megszűnt a common law bíróságok hármas rendszere és a Legfelsőbb Bíróság lépett
helyébe.
A county és századkerületi bíróságok a kisebb jelentőségű ügyekben ítélkező királyi bíróságok lettek. A
királyi bírák elsődlegessége a 12. sz-tól alakult ki, mely a jog egységesülését biztosította és a
common law kialakulásához vezetett. A királyi igazságszolgáltatást a király békéje alapozta meg. I.
henrik a tanácsba klérikusokat nevezett ki a képzettségük miatt, s meghagyta nekik, hogy vidéken a
nevében ítélkezzenek. Az utazó királyi bírák a király békéje alapján ítélkeztek olyan ügyekben is,
melyekben rendes bíróság megtagadta az igazságszolgáltatást.
A királyi központi bíróságok a writrendszer alapján saját anyagi és eljárási szabályokat fejlesztettek
ki. A writ a királyi kancellária által kiadott írott parancs volt, mely címzettjét megjelenésre és a bírósági
határozatnak megfelelő magatartásra vagy bírósági eljárásnak való alávetésre kötelezte. A writ nevesítette
a panaszt és garantálta a panaszosnak az igazság helyre állítását. Ha egy adott sérelemre nem létezett
writformula, a panaszos nem kapott jogsegélyt. A királyi bíróságok csak abban az esetben nyújtottak
jogsegélyt, ha a peres fél előzőleg a királyi kancelláriánál writért folyamodott.→ így korlátozták a jogi
normák gyors növekedését.
Az igazság joghézagok esetén való helyreállítását szolgálta a equityjog (14. sz.). A méltányossági
jogot kezdetben ezt a király és a királyi tanács gyakorolta, üléseit a kancellár vezette (a 15. sz. végétől
személyesen ő járt el). Ezt az elvet alkalmazó bíróság a Court of Chancery volt, mely ítélkezésében az
equity jogot jutatta érvényre, jogában állt a common law szabályainak megváltoztatáésa. A kancellári
bíráskodással alakult ki Westminsteri székhellyel a négy fő bírói fórum, az angol jogot illető
legmagasabb döntéshozó fórum.
A 13. sz-tól megjelenik egy szakmai réteg, a jogászok (gildéknek megfelelő szervezettel, mesterekkel és
gyakornokokkal, együtt laktak különböző londoni fogadókban- Inns of Court), akik maguknak tartották
fenn a bíróság előtti pervitel jogát, Cort of Common Pleas előtt kizárólag a gildmesternek volt joga.
Békebíró (15. sz. elején alakult ki): az angol büntető igazságszolgáltatás jellegzetes intézménye, minden
grófságban volt ilyen és büntetőjogi perekben jártak el és a helyi földbirtokosok közül kerültek ki.
Hatáskörük szűk volt (királyi bíróság miatt). A feudális bíróságok hatásköre változatlan maradt.
Egyházi bíróságok: házasság, válás, személyes tulajdon átruházása során jelentős hatalmat testesítettek
meg. 1215-ben a lateráni zsinat megtiltotta az egyháziak részvételét a próbákon.→ megszüntette a próbák
ideológiai alapját.
A királyi bíróságok a próba, bajvívás helyett a vitás kérdésekről, az azokról közvetlen tudomással bíró
személyeket kérdezték ki  juryeljárás kezdetei. Eleinte a szomszédokból állt, a jury fokozatosan a
tények bírájává vált, ítéletét a mások megfigyelésén alapuló bizonyítékok és a bíróság előtti vallomás
határozta meg. A 14. sz. közepétől kétfajta jury működött:
                 változó létszámú grand jury (eljárása titkos volt, megvizsgálta a bizonyítékokat ,s
                    döntött a vádemelésről),
                 12 fős petit jury (az eljárás itt zajlott nyilvánosan, döntés a bűnösségről, magánjogi
                    ügyekben is eljárt).
A jury eljárás ebben a kezdeti formájában is jelentős előrelépést jelentett a korábbi természetfeletti
erőkön alapuló eljárással szemben.
A királyi bíróságok működésének jellegzetessége, hogy döntései precedensekké váltak.olyan esetekben
melyekre nem volt szabály, a törvényi rendelkezés hiányában a bírák új jogot alkottak, a vitát saját
megítélésük alapján döntötték el, ítéletben nyomatékosították a döntés érveit. Ezeket jogi feljegyzésekben
rögzítették, irányt mutattak a későbbi jogesetek elbírálásához. A stare decisis vagy precedens elv
alapján a bíróságokat kötötte a korábbi jogesetekben hozott ítélet. Ha egy jogeset lényegét tekintve
hasonlított egy korábban már eldöntött ügyhöz, az ítéletet az előző döntés alapján kellett meghozni, ha a
későbbi ügy lényegesen eltért a korábbi jogesettől, abban az esetben szabadon dönthetett a bíró, s ítélete
újabb precedenssé vált.

Common law forrásai:
Elsődleges forrásai a jogesetek és a törvények. A törvények fokozatosan váltak jelentőssé, az esetjog a
mainál nagyobb szerepet játszott: bírósági feljegyzésekből, jogi irodalomból és precedens
gyűjteményekből ismerhető meg a common law.
Az angol törvényi jog kialakulásában I, Edward uralkodása (1272-1307) jelenti a mérföldkövet,
törvényhozása nyomán az egész országban érvényesülő általános szabályok jöttek létre, melyek a
szokásjogot megváltoztatták, érvényét lerontották. A 13. sz. végétől a királyi tanácstól független
parlament létrejöttétől különböztethető meg a királyi rendelet és a parlament által alkotott törvény.
Kiemelkedő jelentőségű Edward törvényei közül az első westminsteri törvény, ami kodifikációként
tartható számon, kötelezővé tette a jury eljárását büntetőügyekben, kiegészítette a Magna Charta
rendelkezéseit is. Jelentősek még földtulajdon átörökítését szabályozó törvényei.
Parlament által alkotott törvény: A 13. sz-tól kialakult az a szokás, hogy az eredetileg királyi parancs
formájában kibocsátott törvény érvényesüléséhez a bárók tanácsának, a parlamentumnak formális
hozzájárulása volt szükséges. Később a törvények érvényesüléséhez esetenként előre ki kellett kérni a
törvény végrehajtóinak, a countyk és a városok képviselőinek a tanácsát. Ez az eljárás alkotmányos
gyakorlattá vált, s a két kamarás parlament kialakulását vetítette elő. Törvényhozási jogát a 14. sz-tól a
királyhoz intézett kérés, petition formájában gyakorolta a parlament, amelyet a király szentesített. A bill a
Közösségek Háza által megfogalmazott és a király által szentesített törvény volt. A törvények elnevezése
a 15. századra egységesült, a statue szentesített törvény fogalma állandósult a constitutoin, assize,
ordinance helyébe.
 A királyi bírák ítélkezését két híres jogkönyv segítette, melynek szerzői római és kánonjogi ismeretük
alapján rendszerbe foglalták a régi szokásokat, s a királyi bíróságok számára megfogalmazták a common
law általános szabályait
 Az első átfogó jogi feldolgozás Glanvill jogkönyve, az ország jogszokásait foglalta össze a 12. sz. végén,
angol jogon a királyi bíróságok gyakorlatát értette, abban ad eligazítást, hogy miként lehet a királyi
bíróságokhoz fordulni, s azok eljárását ismerteti.
 Bracton jogkönyve (De legibus Angliae) tudományos rendszerbe foglalta a szokásjogot az Instutitiók
alapján. A King’s Bench bírája volt, több ezer jogesetet dolgozott fel. Művének első részében általános
jogelveket tárgyal, itt érezhető leginkább római jog hatása (személyek, dolgok, kötelmek és actiók joga).
A második részben a királyi bíróságok által kibocsátott különféle writeket, s azok eljárási elveit
összegezte.
A Year Bookok a 13. sz-tól a bíróságok előtti eljárások, aktuális ügyekről évente készített feljegyzések
voltak, francia nyelven íródtak, a common law alapját jelentő precedenseket rögzítették. A korábbi
jogesetek döntéseinek nem volt kötelező ereje, azonban a bírák és barristerek (perben eljáró ügyvédek)
rendszerint hivatkoztak a korábbi Year Bookokra. Az angolszász jogrendszer a kontinentális jogtól e
precedensek alapján határolható el. A 15. sz. folyamán megjelentek a Year Book feldolgozások, a
legrégebbi a Statham 1480 körül készült..
36. A Magna Charta Libertatum és az angol parlament kialakulása

Az angol alkotmánytörténetben meghatározó jellege van a hagyománynak. Angliának nincs kartális
alkotmánya, nem volt szükség a kormányzati rend írásos rögzítésére. Ezért kiemelkedő jelentőségűek a
parlamenti törvények, bírói ítéletek és vélemények, a szokásjog és a konvenciók, melyek akár több
évszázadra nyúlnak vissza. Ezek együttese adja azt a sajátos joganyagot, amelyre úgy tekinthetünk, mint
Anglia alkotmányára.
1213. Langton Cantenbury érseke vezetésével a lovagok és polgárok, vezette bárói szövetség fegyveres
felkelést indított a király ellen kiváltságaik megőrzése érdekében
Az angol alkotmány első nagy alaptörvényeként tartják számon a Magna Chartát, Földnélküli János
(1199-1216) 1215-ös kiváltságlevele. Előzményeként több korábbi dokumentum is ismert, I. henrik már
100-ban ígéretet tett a korábbi nemesi kiváltságok tiszteletben tartására, ennek ellenére a királyi hatalmat
a centralizált erős kormányzás jellemezte. Kiadásának oka általános elégedetlenség, a francia háborúk,
Normandia elvesztése, a háborúskodással járó pénzügyi krízist a királyság a nemesség mértéktelen
adóztatásával igyekezett helyreállítani (pajzspénz). Ehhez járult az egyházzal való viszály, a király nem
volt hajlandó elfogadni a pápa jelöltjét Langtont a canterbury érseki rangra, III. Ince a királyt
kiközösítette, 1213-ban trónjától is megfosztotta. Az általános elégedetlenség oda vezetett, hogy 1213-
ban a lovagok és polgárok által támogatott bárók szövetsége, melynek vezetője Langtont volt,
fegyveresen felkelt. 1215. júniusában átnyújtották a királynak a „bárók cikkelyei”-t (Articles of
Barons), a király megegyezésre kényszerült, s a kancellária királyi pecséttel megerősítve később kiadta a
dokumentumot. A Magna Charta megjelölése 1531-től ismert, eredeti példánya az USA-ban a Lincoln-
katedrálisban található.
A Magna Charta latin nyelven íródott, 63 cikkelyből és egy preambulumból áll, első személyben
fogalmazza meg a király által nyújtott garanciákat, megerősítette a korábbi privilégiumokat és rögzítette
a feudális államszervezet alapvető kormányzati elveit. A főnemesek és az egyház jogainak megerősítése,
és a királyi önkorlátozás dokumentuma. Az angol és amerikai alkotmány fejlődésben az emberi
szabadságjogok dokumentumának tekintik.
    Alkotmányos garancia, a király külön adó nemet, kívételes esetektől eletekintve csak a bárói tanács
hozzájárulásával vethet ki
    Garantálta az angol egyház jogainak tiszteletben tartását, s elismerte a püspökválasztás jogát
    Szabad ember törvényes ítélet nélkül el nem fogható, nem száműzhető, birtokától meg nem fosztható
    Városok régi jogainak megerősítése és vámmentesség garantálta a polgárság jogait
    Egységes súly és mértékrendszer bevezetése
    Biztosította a kereskedők szabad közlekedését
Egyik legfontosabb rendelkezése az ellenállási jog záradéka (61. cikkely), melynek értelmében 25
választott báró ügyeli a cikkelyek betartását, akik többségi szavazattal döntenek, a kikényszerítés
intézményesített rendjét tartalmazta (30 nap türelmi idő, ha hatástalan, fegyveres kikényszerítés is
megengedett, de a király és családja testi épsége nem sérülhet meg). Ennek ellenére nem tartotta be sem a
király, sem utódai (többszöri megerősítés).

1258-ban a király adósságai rendezése céljából összehívta a bárók tanácsát, azok fegyveresen jelentek
meg (Mad Parliament), a bárók ténylegesen magukhoz ragadták a kormányzást, követeléseik
dokumentuma az Oxfordi províziók.
A rendi gyűlés létrejötte a korona növekvő pénzigényére vezethető vissza, melynek során a királyi
lovagokat és a városokat újabb adónemekkel terhelte. A 13. sz-tól a királyi hivatalnokok és jelentősebb
hűbéresek tanácsát a lovagok és városok által választott képviselőkkel egészítették ki. 1265 Montfort
Parlament grófságonként 2-2 lovag és 2-2 városi képviselő , 1295 Mintaparlament I. Edward visszanyúlt
a monforti mintához. De nem vált rendszeressé ez a gyűlés, csak a 14. sz-tól lettek a polgárok és lovagok
képviselői a parlament szerves részévé.
A két kamarás szervezet alapján műkődő rendi gyűlés:
                      House of Lords ( az egykori báró tanácsból alakult ki, tagjait a király névre
                         szoló meghívóval hívta a gyűlésbe, tagjai a főpapok, a két érsek, püspökök,
                         világi lordok, earlök, bárók, a királyi tanács tagjai)
                      House of Commons (közösségek háza, a grófságok és városok küldöttei
                         alkották, nekik nem volt felszólalási joguk, nevükben speaker szólhatott. A
                         király a sheriffeknek címzett maghívóval szólította fel a grófságokat képviselők
                         küldésére, azt, hogy melyik város volt hívatott képviselőket küldeni privilégium
                         levelekben határozták meg.
A rendi gyűlés hatásköre fokozatosan bővült: egyik legfontosabb jogosítványa az adó-megajánlási jog,
mely az angol politikai szabadság egyik alapvető garanciáját jelentette, a 14. századra általánossá vált,
hogy a király a parlament hozzájárulása nélkül a szokásos hűbéri járadékon kívül nem szedhetett adót. A
parlament volt a politikai akaratképzés fóruma, mely a törvényhozás folyamatában jutott kifejezésre,
bírói fórum is (vádat a Közösségek Háza képviselte, az ítélkezés a Lordok Házát illette meg). A
modern parlament alapját vetítette elő.



.
37. A központosított állam a Tudor-korszakban

15. sz. második fele: dinasztiák harca, a rózsák háborúja, az alkotmányos rend összeomlásához vezettet.
A királyi writek nem voltak érvényesíthetőek a magánhadsereggel rendelkező örökös arisztokratákkal és
a városi gazdag kereskedő családokkal szemben, korrupt és megfélemlített bírák, sheriffek és juryk.
A Tudor-korszakot megelőző időszakot stagnáló és bizonytalan jogrend jellemzi, csökkent a parlament
hatalma, az ország kormányzása a rend fenntartása a királyi tanács kezében összpontosult. A York és
Tudor királyok uralkodása alatt a királyi hatalom megerősödött, az angol királyság ekkor hasonlított a
reneszánsz kori kontinentális abszolút monarchiákhoz→ nemtettudat növekedése, feudális viszonyok
hanyatlása. A Tudor uralkodók alatt fejlődtek ki a modern államiság jellemzői, így az egyháztól független
állami hatalom, az angol uralkodók VIII. Henriktől kezdve az állam és az egyház vezetői voltak.
A Tudor korszakban Anglia szuverén nemzetállamá vált, hirdetvén az egyház feletti állami
felsőbbrendűséget. VIII, henrik válása alkalmat adott a pápasággal való szakításra, melyet a parlament
szentesített. 1534-ben törvényt hoztak a királyi hatalom felsőbbségéről, rendezték a pápával való szakítás
utáni alkotmányos viszonyokat, az egyházi bíróságok királyi bírósággá váltak, de elkülönülésük továbbra
is fennmaradt.
Új bíróságok és tanácsok (Északi , Walesi tanács) jöttek létre, ezek már kívül álltak a common law
rendszerén és királyi bíróságként is működtek. Az új bíróságokat a királyi végrehajtó hatalom hozta
létre, a rendes bíróságok ítélkezését egészítették ki, bizonyos rendes bírósági hatáskörben viszont saját
jogon jártak el.
 Court of Request – díjai alacsonyabbak voltak, a szegények kis jelentőségű magánjogi pereiben járt
     el. A 17. század közepéig működött, a polgárháború idején tiltották be.
 Csillagkamara Bíróság – büntetőügyekben eljáró különbíróság (15. sz – 1641), a bonyolultabb
     ügyekben ítélkezett (hamisítás, hamis eskü, összeesküvés). Jury nélkül ítélkeztek, pénzbüntetés vagy
     szabadság vesztés volt a szokásos büntetés A Stuart királyok a politikai ellenzék visszaszorítására
     használták fel és népszerűségét elvesztette, az elnyomással azonosították. Betiltása után a hatáskörébe
     tartozó ügyek átketültek a common law bíróságokhoz.
 High Court of Admiralty- a Tudor és Stuart korszakban széles körű kereskedelmi bíráskodás, a
     polgári forradalom után tengerjogi vitákra szűkül
 Privy Council – 1530-as évek VIII. Henrik a nagy számú királyi tanácsból alakította ki, a Tudor-
     Stuart-korszak első számú végrehajtási szervévé vált, ide tartozott a királyság védelme, a spanyol
     armada legyőzése, skót határok védelme, kereskedelem szabályozása, pénzügyek intézése.
     Feladatköre teljes mértékig a királynak volt alárendelve.
VIII. Henrik alatt új törvények: a földbirtok végrendeletileg örökölhető, a földhasználat
kedvezményezettje teljes jogú birtokos, kereskedőtársaságok működése királyi alapítólevéllel biztosítva,
külkereskedelem, földművelés, tisztességtelen verseny szabályozása.
38. Jogi kommentárok Angliában. A római jog és a common law viszonya

Jogi kommentárok: (15. sz.) Thomas Littleton francia nyelvű a hűbéri szolgáltatásokról szóló
jogkönyve alapvető iránymutatóul szolgált a jogászok számára. Ezt használták az általános szabályokra, a
Year Bookokat pedig az egyedi szabályokra.
VIII. Henriktől Year Bookok helyett a híres jogászok által írt kommentárokba jegyezték a jogeseteket,
melyek inkább a szerző véleményét, s nem az egyes ítéleteket tartalmazták. A legjelentősebb kommentár
Sir Edward Coke-tól származik (I. Erzsébet alatt a Common Pleas majd a King’s Bench bírája, a
stuartok alatt szembe helyezkedett az uralkodóval), aki a common law elsőrendűségét hirdette, a bíró
elsődleges feladatainak a törvények értelmezését tartotta és nem a köztisztviselői lojalistást (I. Jakab ezért
elbocsátotta bírói tisztségéből). A parlamenti ellenzék vezéralakja lett. Művei: 11 kötetes Report (általa
tárgyalt ügyekről), Institutes of Lawers of England (első könyve Littleton jogkönyvének kommentárja,
második a törvényekről és a Magna Charta első részletes vizsgálatáról, harmadik a büntetőjogról,
negyedik a bírósági ítélkezésekről szól). Coke műveivel átmentette a common law-t mai formájába,
megőrizvén annak kontinuitását.

Római jog és a common law viszonya: a római jog szerepe a connom law fejlődésében vitatható.
8-9. sz. folyamán az egyházi bíráskodás területén a kánonjog latin kifejezéseiben észlelhetők az első
római jogi hatások.
 A 12. sz-ban bolognai egyetemen oktatott római jogot a brit szigetekről érkező diákok is hallgatták és
általuk vert gyökeret a római jog a hazai joggyakorlatban. A római jogi alapokon nyugvó kánonjogot a
püspöki bírói fórumok alkalmazták, így a végrendeleti és házassági jog alapjául szolgált.
Brachton jogkönyvének szerkesztésében a iustinianusi Institutiók módszerét alkalmazta, könyvének első
része valószínűleg római eredetű, második része részben ősi angol jogon, részben római jogon alapszik..
A 15. sz-ban a common law jogrend meggyengülése idején megerősödött a kánonjog és a római jog
hatása, egyetemi tárgyak Oxfordban, Cambridge-ben. Angol tengerjog alapjai: görög, római, olasz
jog. Az okiratok modellje kontinentális. A királyi bíróságokon egyetemet végzett, ott római jogot tanult
jogászok bíráskodnak. A római jog széles körű recepciója a Tudor-korszakban Angliában is éreztette
hatását, római jogi elvek szivárogtak be a gyakorlatba, főleg a különbíróságok ítélkezésébe, hamisítás
és rágalmazás tényállása római alapokon. A common law jogászok római joggal való szembenállása volt
azonban érzékelhető. A római jog valószínűleg nagyobb hatást gyakorolt, mint azt általánosságban
elismerik. A kártérítés és a birtokvédelem római jogi gyökereken alapszik, s a hitbizomány iustinianusi
gyökerekre vezethető vissza. A szerződések jogának néhány szabálya is római jogi eredetű,
39. Anglia XVII. Századi alkotmányfejlődése

A 17. sz.-ban az alkotmány három alkotóeleme (korona, parlament, common law bíróságok) közötti
harmonikus együttműködés megszakadt.1603-ban Stuart Jakab trónra lépésével, politikai viharokkal teli
évszázad kezdődött, 1642-ben polgárháború, 1649-ben a köztársaságpártiak ragadták magukhoz a
hatalmat, 1660-ban ismét Stuart király, 1688-ban újból forradalom. Ezek az események alkotmányos
változásokat hoztak magukkal.
Az alkotmányos konfliktus egyik oldalán a király állt (megillette a King’s Bench ítélkezése feletti
ellenőrzés joga, őt támogatta a Privy council és a különbíróságok, a püspökök. Az anglikán egyház
vezetői és a királypártiak), a másik oldalon, pedig a common law jogászok és a parlamenten belüli
királysággal szembehelyezkedő puritánok, akiknek egyetlen fegyvere az uralkodó pénzügyi
támogatásának megtagadása. Kezdetben a Stuart királyok hatalmi dominenciája érvényesült. Ezzel
szemben Brechton és Sir Edward Coke nézetei (a király Istennek és a jognak alárendelt) széles körben
teret nyert. A parlamentiek a „régi jó középkori alkotmányt „tartották szemük előtt, a common law
felsőbbrendűségére hivatkoztak, mely a királyi előjogok, és a végrehajtó hatalom dominanciájával
szemben a parlamenttel való közös hatalomgyakorlást alapozta meg. Az uralkodó és a parlament
viszonya az adók kivetése kapcsán mérgesedett. A kontinentális háborúk folytatásához és a lázadó skótok
leveréséhez a korona növekvő pénzigénye a parlamenti képviselők szembenállásával találkozott.
1628-ban a parlament mindkét háza tiltakozott az újabb adónemek és a bebörtönzések ellen, amivel a
királyi parancsok végrehajtását kényszeríttették ki. A tiltakozás a királyhoz benyújtott petició formájában
nyilvánult meg  Petition of Right. Kinyilvánították, hogy a királyi parancsok a királyság törvényeibe
és szokásaiba ütköznek, s ellentétesek az ország törvényeivel és jogaival. A Petition of Right-ot a
Közösségek háza fogalmazta meg, és a két ház jóváhagyásával törvényerőre emelkedett.
    újabb adónemeket a parlament hozzájárulása nélkül nem lehet kivetni
    ok és törvényes vád nélkül nem lehet letartóztatni senkit,
    katonák beszállásolása civilekhez ne legyen,
    hadijog alkalmazása civilekre jogellenesek.
1629-től I. Károly a parlament összehívása nélkül kormányoz, adót szedett, akaratát a királyi hatalomnál
fogva érvényesítette, rendeletei nem számon kérhetőek.
1640-ben a skót háborúk finanszírozásához újabb adók kivetése céljából ismét összehívta a parlamentet,
de az először követeléseket támasztott. A Közösségek Háza törvénytervezetet alkotott melyet a Lordok
Háza elfogadott, így nyert törvényerőt a Triannial Act (a parlamentet feloszlatásától három éven belül az
uralkodónak össze kell hívnia, betiltott egyes különbíróságokat (csillagkamara, high commision), az
uralkodó hatalmát a parlament újonnan korlátozta)
1642. első polgárháború a hatlmi egyensúly csak rövid ídőre állt helyre, I. Károly maga köré
gyűjtötte a királypártiakat. A parlament jól képzett ütőképes hadsereggel rendelkezett, olyan vezetőkkel,
mint Cromwell, akik alkormányos és vallási reformokért harcoltak. A hadsereg a polgárháború végére
fontos hatalmi tényezővé vált.
1648. II. polgárháború.  a király kezdeményezte
1649. I. Károlyt hazaárulásért perbe fogták, elítélték és kivégezték. A királyságot, a Lordok Házát
betiltották, és a csonka parlament vezetésével katonai diktatúra vette kezdetét. Az államtanács, a
parlament és a hadsereg között oszlott meg a politikai hatalom, a hatalom végső forrása viszont a
hadsereg volt.
1653-ban Cromwell feloszlatta a parlamentet, s Anglia, Skócia és Írország nemzetközössége néven
új kormányzati forma, protektorátus alakult meg. Cromwell lordprotektorrá, az új kormányigazgatási
vezetőjévé tették meg, írott alkotmányt léptettel életbe. Kísérletet tett a köztársasági kormányzat
megszilárdítására (ennek hatására az alkotmányos berendezkedés megváltozik), háború Hollandia és
Spanyolország ellen. 41 tagú államtanácsot alakít, tagjait az alsó-ház választja 1 évre, jórészt civilek
1658-ban 2. alkotmány, amiben a fiát akarja Lordprotektorrá kineveztetni, (hiába, diktátor volt), Felső-
házat szervez, fia 1658-as hatalomra kerülésével a köztársaság összeomlott.
Az 1642 előtti alkotmányos rend, kormányzat és társadalmi élet helyreállítására tettek kísérletet a
restaurációval 
1660-ban II. Károly trónra léptetése – királyság restaurációja, a három hatalmi tényező egyensúlya egy
időre helyreállt. Sem a prlament , sem az uralkodó nem rendelkezett a korábbi hatalmi túlsúlyával. II.
Károly: általános amnesztia, vallási tolerancia, magántulajdon védelme. Parlament: kinyilvánította a
restaurációt, lefegyverezte a hadsereget, a királynak fix összegben járadékot biztosított, magának tartotta
az adókivetés jogát, szigorú anglikán valláspolitika, a király és a püspökök visszakapták elkobzott
földjeiket, közhivatalt csak anglikánok viselhettek. Háború Hollandia ellen, állandó pénzügyi zavarok.
Két vezető párt létrejöttének ideje: Tory (királypártiak), Whig (parlamentiek).
1679. Habeas Corpus Act: személyi szabadság védelmét biztosító eljárás törvényi szabályozása , a
Magna Charta mellett az egyik legfontosabb alkotmányos dokumentum
    az ősi common law writen alapuló eljárási rendje törvényerőre emelkedik,
    a habeas corpus writet a bíróság bocsátotta ki, minden fogva tartott személyt bíróság elé tartozott
fogva tartója állítani.
    személyes szabadság védelme
    nem lehet a tárgyalás előtt fogva tartani senkit ok nélkül, erről a bíró dönt.
(eddigre már csak szabad emberek vannak)
    bíráskodás szünetelésének idejére is garantálta a writ kibocsátását, a bíró nem tagadhatta meg az
eljárást
Károlyt fivére, II. Jakab követte a trónon, a toryk támogatásával, a katolikus király azonban a saját
katolikus híveit nevezte ki a legfőbb állami tisztségekre, a hadsereg élére, a korábban
alkotmányellenesnek nyilvánított Court of High Commissiont újból felállította, saját türelmi rendeletet
adott ki, melyben a vallási törvények megszegését büntetőjogi büntetéssel fenyegette, a tiltakozó
püspököket kivégeztette. Valláspolitikája annyira népszerűtlenné tette, hogy minden jelentős politikai erő
ellene fordult. A parlament Orániai Vilmoshoz fordult segítségért, aki seregével ellenállás nélkül
bevonult Londonba, a király Franciaországba menekült. A parlament a trónt Jakab protestáns lányának
Máriának és férjének Orániai Vilmosnak ajánlotta fel. A dicsőséges forradalom vér nélküli és végleges
volt. Ezzel befejeződött a 17. sz-i alkotmányos küzdelem. Megszilárdult a király, a Lordok Háza, a
Közösségek Háza és a common law bíróságok hatalma, a királyság kormányzatában mindegyik a
másiktól függő jogosítványokat kapott.

1689. Bill of Rightsban, a személyek jogait és szabadságát deklaráló törvény rögzítették a forradalom
eredményeit, rendezték a korona és parlament viszonyát. Rögzítette a fennálló jogi helyzetet, a királyság a
parlamenttől függő intézmény lett. Korlátoztak az uralkodó jogait, a parlamenti ügyekbe nem szólhat
bele.
Deklaráció 12 pontból az elején: II. Jakab megpróbálta felforgatni a protestánsokat és kiforgatni a
jogaikból, nem követte a tv-ket, jogtalanul uralkodott, tv-it tilos betartani.
Királyi hatalom korlátozása:
    csak a parlamenttel együtt lehetséges törvényt hozni (király csak szentesít)
    nem függesztheti fel a törvényeket,
    a király a parlament ítéletével szemben nem adhat kegyelmet
    nem adhat felmentést hatályuk alól,
    nem tarthat a király állandó hadsereget békében
Parlament jogai
    rendszeres parlament a tv-k fenntartása, alakítása miatt,
    adómegszavazás illetve bármilyen pénzjövedelem joga a parlamentté,
    bíróságok függetlensége és újakat nem hozhat létre,
    parlamenti beszédért csak a parlament vonhat felelősségre (ma is van mentesség)
    miniszteri felelősség elve,
Polgári jogok
    személyek jogai és szabadsága,
    túlzott bűnügyi biztosíték nem követelhető
    erőszakos és kegyetlen büntetések tilosak
    ítélet nélkül nem lehet büntetni
    alkotmányos monarchia jogi alapja.
    protestánsok védelmükre fegyvert viselhetnek
    tulajdon szabadságának megfogalmazása
    nincs elkobzás tv-s ítélet nélkül
    felségárulási perekben esküdtszék fog eljárni (csak min. freeholderek lehetnek tagok)
    nem lehet király, akinek házastársa katolikus
1689. Türelmi Törvény: vallási tolerancia jogi megfogalmazása a protestánsok számára, törvényben
garantálták a háromévenkénti választásokat
1701. Act of Setterment: Orániai Vilmos után a hanoveri uralkodóház trónöröklését biztosította és
néhány alkotmányos kérdést rendezett.
    Az uralkodó protestáns legyen és az angol nemzeti egyház tagja. melyik ágon mehet a trónöröklés
    király fel kell, esküdjön a Bill of Rightsra
    a bírák nem az uralkodó tetszéséből, hanem jó magaviseletükig maradhatnak hivatalban
1707. Anglia és Skócia egyesüléséről szóló törvény: az alkotmányos reformok lezárása, koronák és
parlamentek egyesülnek, a többi intézmény nem

40. A common law modernizációja Angliában

17. század tengeri kereskedelem, gyarmatosítás fellendülése, mezőgazdasági termelés növekedése,
kereskedelmi hitel, bankélet virágzása. Gyarmatok Észak-Amerikában és Nyugat-Indiában (Virginia
Társaság)
1651. 1660. Hajózási törvények (ex Cromwell törvény), kísérlet az angol tengeren túli kereskedelem
ellenőrzésére (merkantilizmus korabeli módszerei
1688. Bank of England megalapítása, a nemzeti adósságállományt kezelte
17. sz. európai természetjogi iskola hatása a jogfilozófiában csekély, de az államelméletekben érezhető.
18. sz. Sir William Blackstone angol jogásznak a common law fwjlődését és a világ más részein való
elterjedését illetően meghatározó szerepe volt. Commentaries on the Laws of England (Kommentárok
Anglia törvényeiről) common law szabályrendszerének első átfogó leírása, négy részből állt: Személyek,
Dolgok, Károk, Bűncselekmények-családjogot, közjogot, ingatlanjogot, felelősségi jogot és a
büntetőjogot tárgyalta. Az első könyvben ismertetett angolok alapvető jogai az amerikai forradalomban a
politikai publicisztika alapját képezte. Az USA-ban a Függetlenségi nyilatkozat után ez lett az angol jog
fő forrása.
Az ipari forradalom következtében a végbemenő gazdasági növekedés a jog modernizációját tette
szükségessé. A jogi reformmozgalom legmeghatározóbb alakja Jeremy Bentham, utilitarista filozófus,
célja a teljes jogrendszer reformja.
A jog racionalizálását célzó törekvések a 18. sz. folyamán a legkonzervatívabb körökben is
megfogantak, eredményük viszont csak a 19. században érzékelhető
A bírósági rendszer egységesítésének érdekében a kereskedelmi jog bekerül a common law rendszerébe
az egykori kancelláriai bíráskodásból. A királyi felségjog alapján működő bíróságokat betiltották, a
kancelláriai equity jogot elismerték a common law perek ítélkezési alapjául, a magánjogi perekben
egységes idézési forma a writek helyett, juryeljárást megszüntetik a polgári perekben, egyszerűsödnek a
bizonyítás szabályai.
A 19. század elejétől a büntetőeljárás-jogi reformtörekvések középpontjában a vádlott jogi védelmének
növelése állott.
1836. vádlott joga az ügyvédi védelemhez.
A 19. században, számos törvényben kodifikálták a büntetőjog különös részét, alapvető nézetek alig
változtak, de pl. vétkesség nélkül is felelősség megállapítása, társaságok felelőssége a vezető testület
eljárásaiért, elmebetegség jogkövetkezményeinek szabályai, csökkentett felelősség elmélete, halálbüntetés
fokozatos csökkentése.
1857. válási és hagyatéki bíróság felállítása: megszűnik az egyházi bíráskodás világi ügyekben
1873-75. bírósági törvény: kísérlet a common law és az equity egyesítésére. Központi common law
bíróságok beolvadtak a King’s Bench-be, mai napig kártérítési ügyeket tárgyal. Legfelsőbb bíróság
felállítása, ugyanazon alosztálya járt el a common law és equityjogsegélyek esetén, s jogi konfliktus
esetén az eqiuty érvényesülését szögezték le, azonban a két jogterület megőrizte különállását. A
kancelláriai bíróság a legfelsőbb Bíróság egyik alosztálya lett, eqiuty ügyek, végrendeletek megtámadása,
tulajdonjogi, csődjogi, örökjogi és adójogi törvényhozás előkészítése tartozott ide. A laikius békebírói
rendszer megmaradt, fizetés nélkül, részidőben, de törvény szabályozza az általuk kiszabható
büntetéseket, végrehajtásukat.
Törvényi szabályozással rögzítették számos új jog terület alapvető normáit: termékfelelősségi jog,
fogyasztóvédelem joga, szakszervezeti jog, választott bíráskodás, kármegosztás intézménye (római jogi
elvek alapján).
1882. Tőzsdetörvény, az Adásvételről és a Tisztességtelen szerződési feltételekről szóló törvénnyel
együtt a kereskedelmi jog alapvető szabályait rögzíti.
20. sz. eleje: fellebbezési lehetőség a vádlott számára, hivatalból való védelem intézménye.
1960-as évek halálbüntetés eltörlése, lopás tényállásának reformja római jogi elvek alapján, újfajta
jogsegélyek, büntetés felfüggesztésének lehetősége.




41. A modern kormányzat kezdetei Angliában

A modern kormányzati rend kezdete vita tárgya, a politikatörténészek 1485-től a polgárháború végétől és
VII. Henrik trónrálépésétől datálják, a parlamentarizmus kutatói a modern Anglia kezdetét a 17. századra
teszik, a parlament hatalmának megerősödése.(Választások tekintetében 1884. férfi lakosság többsége,
1918 nők választójoga).
Az alapvető alkotmányos kérdések még az ipari forradalom előtt rendeződtek. Angliában a
dicsőséges forradalom után nem jött létre alapvető alkotmányos konfliktus. A 17. sz. végi alkotmányos
változások az alkotmányos rend stabil keretét állították fel. A forradalom által szentesített
kormányzati rend a parlamentáris monarchia volt, mely a 20. sz-ra alkotmányos demokráciává
fejlődött, a hatalom végső forrása nem az uralkodó, hanem maga a nép volt.
A 18. századi kormányzat a király és a parlament két házának az együttműködésén és a common law
szabályainak érvényesülésén nyugodott. A bírói függetlenség elismerése lehetővé tette, hogy a bírósági
rendszerben a törvények elsőbbségének figyelembe vételével folyt az ítélkezés, az uralkodó nevezte ki
a bírákat, de nem befolyásolta ítélkezésüket. A bíróságok szabadon gyakorolhatták az ítélkezést, a király
volt továbbra is a legfőbb bíró. A törvényeket a parlament két házának többsége alakíthatta (az uralkodó
nem élt a szentesítés megtagadásának jogával). Az állampolgári jogok széles körű védelmet kaptak.
 A végrehajtó hatalom jogszerű gyakorlása a koronát illette meg, a Lordok Háza és Közösségek Házával
egyetemben gyakorolta a törvényhozási és a pénzügyi hatalmat. A Közösségek Házának jogában állt
bármely ügyet megtárgyalni, a végrehajtó hatalmat szabadon bírálni, pénzügyekben megillette a legfőbb
hatalom. A kormányzat négy kiemelkedő intézménye (korona, parlament két háza, common law
bíróságok) megerősítették hatalmukat, s egyik sem volt a másiktól teljesen független.
Hatalommegosztás elvén alapult, fékek és egyensúlyok elve, a hatalmak részbeni megosztásán alapult,
mellyel megakadályozták, hogy bármelyik hatalmi tényező túlsúlyba kerüljön. Az uralkodó feloszlathatta
a parlamentet, a parlament, pedig a pénzügyi támogatás megtagadásával, a hadsereg leszerelésével
korlátozhatta a végrehajtó hatalom működését.
Az ipari és nem a politikai forradalom hozott törést az angol történelem folytonosságába. A 19. század
közepére Anglia a Világ legmodernebb ipari társadalmává vált. 1846-os gabonatörvény feloldotta a
behozatali vámját→ önellátó agrártársadalmi rend helyett, élelmiszert behozó ipari gazdaság.
1832. parlamenti reformtörvény: az alkotmányos változásokat a parlament kezdeményezheti,
választókerületek kialakítása, választójog csekély kiterjesztése (alapja tulajdon vagy foglalkozás).
Fokozatosan bővítették a választásra jogosultak körét, míg az 1945-ös és 1948-as választójogi törvények
a jogosultságot már csak életkorhoz és lakóhelyhez kötötték.
1911-es parlamenti törvény: csökkentette a Lordok Házának a hatáskörét, megszűntették abszolót
vétójogát, a Lordok házát a Közösségek háza alá rendelte a törvény, ez újabb lépés az alkotmány
demokratizálásának folyamatában.
A 19-20. században lassú fejlődés eredménye, hogy az uralkodó visszavonult a politikától,
meggyökeresedett a kabinetkormányzás, végbement a parlament reformja és sor került a választójog
kiterjesztésére. A hatalom a Közösségek Házánál és annak „végrehajtó bizottságánál”, a kabinetnél
koncentrálódott. A kabinetkormányzat a hagyományon alapult, a Privy Councilből vált ki, mely ezután
csak formálisan működött, legkorábbi kabinetet II. Károly hozta létre a bel- és külügyek intézésére. A
király bizalmát élvező miniszterek szűk köréből álló kormányzat (kabinet) I. György uralkodásának
idejére (1714) teljes mértékben felváltotta a Priviy Councilt, s tagjai az alsóházi többségi pártból kerültek
ki. I. György nem vett részt a kabinet ülésein, ekkor önállósult a miniszterelnöki funkció, az uralkodó
személye és a kormányzat vezetője elvált egymástól. Az állami végrehajtó hatalmat a parlamentnek
felelős miniszterek tanácsa gyakorolja. A kabinet tagjai a parlament alsó- vagy felsőházának a képviselői,
működéséhez szükséges a Közösségek Házában a többség támogatása, melynek kollektív felelősséggel
tartozik. A miniszterelnök az alsóház többségi pártjának vezetője, kinevezése formális, a kabinet (16-20)
tagjait szabadon választja. Miniszteri posztok: oktatás, egészségügy, helyi igazgatás
A parlamenti hatalom elsőbbrendűsége a bíróságok viszonyában is fennállt, a törvények
alkotmányosságát egyetlen bíróság sem vizsgálja, a törvényeket nem helyezik hatályon kívül a bíróságok.
Angliában nincs alkotmánybíráskodás. A jognak a politikában kevés szerep jut. Az íratlan alkotmány
értelmezése a parlament joga. A legfelsőbb fellebbezési fórum a Lordok Háza, ez inkább politikai,
mint jogi jellegű. Angliában a bírósági döntések a parlament által meghozott szabályok értelmezésére
tejednek ki, és konkrét jelentéssel látják el az általános törvényi rendelkezéseket.
42. Európa-fogalmak, az integráció történeti vázlata a XX. Század elejéig

Európa „kulturális” egység, történelmének belső korszakai:
   Kelta dominancia (i.e. 6-1. sz.) – földművelés elsajátítása;
   Nyugatrómai Birodalom egységteremtő szakasza (i.sz. 1–4. sz.) – írás, jog, városi élet, közlekedés,
    közigazgatás kialakulásának egységessé válása.
   Germán-frank időszak (i.sz. 5-8. sz.) – kialakulnak a közös erkölcsi szokások, a társadalmat
    szabályozó szilárd közhatalmi rend.
   Nagy Károly császársága (8-9. sz.) – egységes politikai hatalom alá kerül a terület.
   Kereszténység időszaka (10-15. sz.) – szellemileg egységes arculat
   Újkor – ipar, kereskedelem, tudomány és technika forradalma
A tudományos Európa kifejezés a 17. sz.-ban jelent meg, mint meghatározott területhez kötött, közös
múlttal, kulturális hagyományokkal és hasonló hatalmi-politikai berendezkedéssel rendelkező államok
csoportja. A fogalom kialakulásábanVoltaire eszméi játszottak fontos szerepet..

A görög-perzsa háborúk követően Európa: Hellász szárazföldi területe. A Római Birodalom révén a
fogalom kiterjedt a földközi-tengeri világra, majd a hódításokkal Galliát, Britannia egy részét, az
Alpoktól északra és nyugatra eső terülteket is magába foglalta. A Római Birodalom volt az első
szervezett államhatalom a későbbi Európa területén, a bukása utáni egységteremtő törekvések is
fejlett latin intézmények visszaállítását célozták. Az első római birodalom szolgáltatta az univerzális
monarchia államszervezeti mintáit, a római császárság visszaállításának igénye a középkori hatalmi és
egységelképzelések fontos eleme volt. A törekvés sikertelen maradt, a Német-római Császárság (962-
1806) sem tudta kiterjeszteni uralmát a keresztény Európa nagyobb részére, így lényegében német állam
maradt. Nagy Károly frank birodalma volt az első, amely államilag és politikailag az egységesítés
irányába ható hatalmi tényező volt, pontos földrajzi határokkal. Az Európa fogalom itt újult fel, mint a
kibővített frank birodalom megjelölésére szolgáló kifejezés, a birodalom feje a pápától (III. Leó) a rex
pater Európae címet kapta, de az Európa fogalom lényegében földrajzi megjelölés maradt. Európa
fejlődése szempontjából a birodalom felbomlása volt jelentős (mely nem élte túl létrehozóját), A
Karolingok utáni időszakban alakult ki viszonylagos egység. A népeket a szuverenitás igényével fellépő
uralkodók irányították, akik minél nagyobb területre kiterjedő állami hatalmat akartak.

A középkori Európa sokszínűsége az államik alakulásával növekedett, de az egyház egységesítő szerepe
is fontos volt. Európa határai kezdetben addig terjedtek, ameddig a kereszténység. A nyugati rítusú
kereszténység teremtette meg Európa máig legteljesebb, a valóságban is érvényesülő egységét. A
Respublica Christiana alapja a közös hit, a közös kultúra és az univerzális egyházszervezet volt. A
kánonjog tételei alátámasztották a pápai hatalom primátusát. A római állam összeomlása után a
keresztényegyház rendelkezett olyan eszközökkel, amelyek azonos kultúrát teremthettek, az irányító
egyházi főhatalom egyre szélesebb területeket fogott át. A pápa világi főhatalomra vonatkozó igénye azt
jelentette, , hogy a világi uralkodók számára intenciókat adhatott a hatalomgyakorlás módjára. Fontos
még a közös tudományos nyelv a latin, a szerzetes közösségek, az azonos tanterv szerintő egyetemek.
A humanizmus és reneszánsz időszakában a politikai és tudományos gondolkodásban két ellentétes
tartalmú felfogás alakult ki, egyrészt a földrajzi felefedezések révén kinyílt a világ a távoli országok felé,
másrészt a kontinens önvédelemre kényszerült, a kereszténység védőbástyája lett. Ekkor alakultak ki az
első elméletek, amelyek az akkor ismert világot egységes egészében, azonos államjogi keretek között
képzelték el. Silvio Piccolomini – II. Pius pápa dolgozta ki az egységes világ koncepcióját, amely azonos
valláson, egységes népi közösségen , azonos jogon és egy természetjogi alapon álló alkotmányos renden
nyugodott volna. Ez a koncepció a keresztény világra épített, bár egyes követői ár az egész világ
egységéről elmélkedtek. A késő-középkori Európát is a vallási gondolat fogta egységbe. A középkor
folyamán azonban nem jött létre tartós szövetség az európai államok között, a szövetségi rendszerek csak
néhány esetben bizonyultak tartósnak (pl. Dánia –Norvégia -Svédország, Jagellók szövetsége, svájci
kantonok, Németalföld tagállamainak szövetsége.

A 18. században öt Európai nagy állam gyakorolta a kollektív hegemóniát. Napóleon Nagy Britannia
és Oroszország kivételével rövid időre kényszeregységbe vonta a kontinenst.
A Szent Szövetség, amelynek nagy-Britanniát és a pápát kivéve minden Európai állam tagja volt, szintén
az európai egység jegyében jött létre, ez volt az első olyan integrációs elképzelés, amely a
gyakorlatban is érvényesült. A krími háború után megszűnt az európai nagyhatalmak ideológiai és
politikai egysége. Az európai nagyhatalmak tagjai rákényszerítették a kisebb államokra saját
értékrendjüket

A 19. sz-ban Európa egy nyugati liberális és egy kontinentális-konzervatív blokkra szakadt szét.
Bismarck Európáról, mint az egyes államok érdekeinek összességéről beszélt, mások a kontingens
államainak közös érdekeit helyezte előtérbe, ennek ellenére a földrész a nagyhatalmak zárt rendszere
maradt, amelynek más kontinensekkel szemben közös érdekei voltak.
Kialakult egy zárt, baloldali gondolatrendszer, amelynek alaptételei a felvilágosodás elveit és a francia
forradalom eszméit tükrözték. Az eszme összekötötte a demokratikus nacionalizmust a nemzetek fölötti
európai universalizmussal. (Giuseppe Mazzini- legfőbb képviselője). A pacifizmus is találkozott a közös
Európa gondolatával. 1849-ben Victor Hugo használta először az „Európai Egyesült Államok” fogalmát,
az első párizsi nemzetközi békekonferencián.
 Az első világháború minden addigi európai egységkezdeményezést meghiúsított. A visszarendezések
után éledtek fel ismét egy új Európa megteremtésére irányuló mozgalmak. Az Európa-gondolattal
szemben azonban a világegység elképzelése kerekedett felül, azonban ezt az eszmét az USA kezdettől
fogva ellenezte.
43. Európai egységkoncepciók a középkorban

    13. sz. Dante Alighieri „Monarchia” c. művében vetette fel első ízben az államok közötti föderáció
kialakításának gondolatát. Elvetette a pápai hatalom primátusát hirdető két kard elméletét, és az államot
az egyháztól független világi intézménynek tekintette. Szerinte a földi boldogság megvalósításához
intézményes biztosítékok kellenek, és a garanciák legfontosabbika a világ összes államának egységes
kormányzása lenne. A világállam élén álló császár legfontosabb feladata az emberiség békéjének
megteremtése lenne, az uralkodónak figyelembe kell vennie a népek sajátosságait, azok alaptörvényeit.
Univerzális államának koncepciója szöges ellentétben állt a korabeli államfejlődési tendenciákkal. A mű
megjelenésének időpontjában alakultak ki a határhoz kötött nemzetállamok Európában.

     A széttagoltságot figyelembe vevő álláspontot alakított ki Pierre Dubois szerzetes 1306-ban
megjelent művében, a terv az európai katolikus fejedelmek állam-szövetségét kívánta megalakítani.
Az európai béke megteremtése érdekében olyan közös állam létrehozatala, ahol a tagállamok nem
léphetnek ki a szövetségből, nem indíthatnak háborút, ha ezt megszegik, elveszítik önálló létüket,
területüket, vagyonukat. Egy állandóan működő békebíróság létrehozását szorgalmazta a béke
biztosítására. Kongresszusokon egyeztetnének az államok vezetői a tagállami érdekeket, ennek vezetője a
francia király. Végső fórum a pápai udvar lehetne. Gazdasági egység is lenne, minden állam csak olyan
termékeket állíthat elő, amit a többi államnál olcsóbban termel. Egyházszervezet reformja. Részletes
oktatási é kulturális koncepciót is kidolgozott. A terv francia érdekeket kívánt érvényesíteni,
megvalósulása esetén a francia király befolyása alá került volna a terület fele. Történetileg ez volt az első
olyan egységterv, amely ma is elfogadott nemzetközi jogi alapelvekre épült. Az európai integrációt
ugyanis olyan államközösségi keretben képzelte el, melynek tagjai önként mondana le szuverenitásuk egy
észéről, az államhatalom maradó többségének védelmét, pedig maga a közösség szavatolná.

    E két terv a világ lakosságát keresztényekre és nem keresztényekre osztotta. A humanista Silvio
Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa Európa-felfogásánál újszerűsége volt, hogy az államot alkotó
népesség minősítésekor első ízben keresett valláson kívüli sajátos jegyeket, elkülönítő kulturális,
történelmi jellegzetességeket. Európát már nem a nyugati kereszténységgel azonosította, hanem az itt élő
népek hazájának tekintette, a törökellenes harc érdekében egy közös európai hadsereg felállítását
követelte.

    Podjebrad György, cseh király alkotta az európai történelem első, szövegszerűen megszerkesztett
föderációs tervét (1474): célja szintén törökellenes szövetség, amelyből azonban a pápai udvart ki akarta
zárni. Formailag Franciaország, Csehország és Velence nemzetközi jogi egyezménytervezete volt.
Megállapodtak, hogy jogvitáikat békés úton rendezik, külső támadás közös elhárítására, szövetségi
bíróság felállítása a tagállamok közötti konfliktusok rendezésére. A föderáció nyitott volt, a tagállamok
delegáltjaiból álló gyűlés döntött külső államok felvételéről. A szövetkezett államik önálló adót vethetnek
ki. Az egyházi tizedet a központi államkincstárnak fizették be  közös hadsereg felállítása. Szövetségi
gyűlés a tagállamok képviselőiből (5 évre), évente változó székhellyel irányítja a közös államot. A terv
újszerűsége, hogy szakított a sajátos középkori univerzalizmussal. Helyébe az egyes nemzetállamok
önkéntes föderációjának olyan felfogása lépett, amelyben az egyes államok lemondanak a hadindítás
jogáról, a pénzügyi főhatalomról és a külkapcsolatokkal kapcsolatos szuverenitásukról.. Nem számolt a
német császár és a pápa hatalmával, a két univerzális hatalommal szemben a kisállami fejedelmek
szövetségét kívánta megvalósítani..




44. A „Nagy Terv” Európa újraosztásáról (1632)

A17. sz. legnagyobb hatású európai egységterve Maximilien de Béthune (Sully hercege, francia): „Bölcs
királyi kormányzat”. IV. Henrik francia király egykori külpolitikai elképeléseit fejleszti tovább, emlékirat,
egyes részei 1638-1662 között jelentek meg. Az első olyan felfogás volt, amely az államok közötti
hatalmi egyensúly kialakításának szükségességét hangsúlyozat. Reagált a Habsburgok túlhatalmi
törekvéseire és a véres háborúkhoz vezető vallási ellentétekre. Európa belső ügyeit telintve
mindenekelőtt a vallás kérdéseit kellett rendezni, Sully a római katolikus, a református és a lutheránus
egyház egyenjogúságának elismerését szorgalmazta. A létrehozandó szövetségben minden állam
nyilatkozhatott volna, mely vallásokat engedélyezi, a döntést később nem lehetett volna megváltoztatni.
Minden lakosnak csatlakoznia kellett volna egy a hazájában elfogadott irányzathoz. Aki nem fogadta el a
hivatalos vallást szabadon, elhagyhatta az országot.

A reformterv nagy hangsúlyt fektetett az államok közötti hatalmi egyensúly megteremtésére. Álláspontja
szerint Európát 15, nagyjából egyenlő terjedelmű államra kellene osztani (közös megegyezéssel, a
méltányosság szellemében).
Az államokat három csoportba kívánta osztani.
            Választókirályságok (6): Franciaország (eredeti állapotban maradna), Anglia (régi
              területén maradna, de nem szerezhet újabb területet a kontinensen), Spanyolország (csak
              az Ibériai-félsziget és a tengerentúli gyarmatok), Dánia (eredeti állapot, önként lemondott a
              hódításokról), Svédoszág, Lombardia (Savoja- Milánói Hercegség).
            Választómonarchiák (5): Német-római Birodalom (történeti határok között, Németalföld
              és Svájc végleges elszakadásával), Pápai állam (megkapná Dél-Itáliát), Magyar Királyság
              (visszakapta volna régi függetlenségét, de nem indíthatott hódító háborút a Balkánra),
              Cseh királyság (megőrizte volna történelmi tartományait), Lengyelország (korlátlan
              terjeszkedési lehetőséget kapott volna az orosz és az oszmán birodalom rovására), a két
              utóbbit nem tekintette Európa részének, ok: eltérő vallás.
            Köztársaság (4): Németalföldi köztársaság, Svájc, Velencei Köztársaság, Itáliai
              köztársaság (helyi dinasztiák uralta, más államokhoz nem tartozó részekből állt volna
              össze).

Az egyensúlyi állapot megváltoztatására csak békés úton kerülhetne sor. Az államszövetség közös
tanácsának egyik legfontosabb feladata az egyensúlyi állapot fenntartása lenne.
A legfőbb kormányzó testület összetételére és hatáskörére két elképzelés alakult ki:
        66 tagú tanács, háromévente megújítva, delegátusi hely az egyes államok nemzetközi
           befolyásának arányában: nagyok 4-4, magyar, cseh, svájci állam és Hollandia 2-2. Centrális
           irányító tanács mellett három regionális tanács (Krakkó, Trentó, Párizs) segíteni a végrehajtó
           tevékenységben.
        Testület mindig együtt ülésezne, csak a székhelye cserélődne évente. Hat regionális tanács az
           összeurópai tanács mellett.
A tanácsok a közösnek tekinthető ügyek többségében döntött volna. Idetartozik a vallási kérdések,
határozatok megváltoztatása, közös hadsereg költségei, egyensúly fenntartása, új területek elosztásáról
(elsősorban a 2. és 3. csoport között). Egyetlen tag sem léphetett volna ki. Békebontás esetén a közös
haderő bármely tagállam ellen felléphetett volna.
A terv nagy hatással volt a későbbi európai egységelképzelésekre (Saint-Pierre abbé 1713-as „örök
békére” vonatkozó tervezete; majd Rousseau mindkét tervezetet támogatta). III. Napóleon a piemonti
háború idején a nagy tervet németre fordítva terjesztette a saját neve alatt.

Az államközi viszonyok békés rendezésére irányuló újszerű elképzelést a 20. század is becsülte.
Hivatkoztak rá az államok közötti konfliktusok döntőbírósági elbírálásakor, a nemzetközi bíróság
felállításakor, a lelkiismereti szabadság tartalmának II. világháború utáni meghatározásakor.




45. A Felvilágosodás Európa-koncepciója. Rousseau és Jeremy Bentham Európa-terve


A veszfáliai béke (1649) Európa történetének új időszakát nyitotta meg. A 30 éves háború után
hosszú időre stabilizálódtak a nemzetállamok határai. A békét az első összeurópai konferencia teremtette
meg, amelyen valamennyi érdekelt állam részt vett, a békekötésben részt vevő országok szuverén
jogalanyokként írták alá a megállapodást, nem ismertek el maguk felett semmilyen univerzális hatalmat.
Az új politikai helyzet átfogó egységtervek kialakítására ösztönzött.

Leibnitz: a felvilágosodás jegyében született, első tervében egy európai összkormány gondolatát és a
görög amphiktyoniák mintájára létrehozott döntőbíróságok létrehozatalát szorgalmazta. Az ún. Egyiptom
terv már Európa határainak kiterjesztését célozta, Egyiptom elfoglalását. A létrehozandó világállam
racionálisan épülne fel (természettudományok, jog uralma).

Comenius (1666): Európa-terve, az univerzalitás jegyében, a világszövetség alapja nem a nemzeti
felosztás, hanem a kultúra, a politika és a vallás lenne. A kormányzó testület is ezen három részre oszlana,
a részt vevő államok elismernék Krisztus főhatóságát, a Tudás tanácsa (arra felügyelne, hogy a lakosság a
szükséges tudást megszerezhesse, és megfelelő színvonalú vallásos nevelésben részesülhessen),
Konsistorium (hitélet megszervezése), Béketanács (tagállamok közti vitás kérdésekről dönt).

A kontinensen újabb háborúk: XIV. Lajos újabb 30 éves háborúja, oszmán offenzíva, 1668-ban háború
Franciaország és Anglia között a tengeri hatalomért, spanyol örökösödési háború→ Franciaország hatalmi
befolyása csökkent. Az ultrechti béke (1713) az európai egyensúlyt akarta visszaállítani. Az
egyensúly elméleteket sokan bírálták, hiszen nem akadályozta meg az európai államok egymás közti
háborúját, a politikusok és a korabeli gondolkodók más megoldásokat keresztek. Nem csak az uralkodói
politikát bírálták, hanem a hagyományt és a vallást is. A felvilágosodás eszméje ismét összekötötte a
kulturált európai államokat és alapot adott arra, hogy a földrészt ismét egy több provinciából álló nagy
köztársaságnak tekintsék.


Saint-Pierre abbé (1706, 1712): a híres fejedelmi szövetségi elméletet dolgozott ki. Politikai Akadémia
felállítását követelte, amelyben Franciaország negyven legjelentősebb politikusa tanítana, a fiatalok itt
megtanulhatnák a kormányzás művészetét, a legjobbakból kerülnének ki a miniszterek és a legmagasabb
állami tisztviselők.. Javasolta az adóbevallás és adótarifa-rendszer bevezetését. Felfedezte a munka
jelentőségét, börze létesítését javasolta. Lehetővé kívánta tenni a pápa rendelkezéseinek félre tételét, a
cölibátus eltörlését, egy egyházak az államoktól és ne Rómától függjenek, születési nemesség eltörlése
(helyette vásárolt nemesség). Állandó döntőbizottság felállítása az államok közötti vitás kérdésre.
A kidolgozott terv anonim változatban, 1712-ban Kölnben jelent meg. A mű hét fejezetből állt.
    Az első részben határozza meg történetfilozófiai álláspontját, felfogása nem etikai, hanem utilitarista
alapállású. Azt vallotta, hogy az ember természetétől fogva rossz, de biztonságigénye arra kényszeríttet,
hogy közösséget teremtsen, elismerje a hatalmat. A fejedelmek kötelesek a biztonságot minden magán
ember számára garantálni. Álláspontja szerint csak az biztosítana békét, ha az uralkodók – ahogyan a
polgárok – egy közösséget alkotnának. A monarchikus államforma mellett állt ki, de hangsúlyozta, hogy a
fejedelmeknek az alattvalók érdekeit kell szem előtt tartaniuk.
    A második részben a példaadónak tekintett a Német Birodalmat, mint egy lehetséges államszövetségi
modellt jellemzi
    A harmadik részben sorolja fel az európai államszövetség előnyeit: kollektivitás az élet minden
területén erősítené a kereskedelmet, növelné a lakosság számát, jelentősebbek lennének a bevételek,
csökkennének az állami kiadások. Erősödne a gazdaság.
    A negyedik rész 12 cikkelyből áll, ez tartalmazza a legfontosabb gondolatokat.
    1. Fejedelmek állandó szövetsége, biztosítja az örök békét a keresztény Európa számára, közös
    fellépés a török ellen. Szövetségi tanács létrehozása
    2. A szövetség nem avatkozik bele az egyes államok kormányzásába, de felügyeli, hogy az államok
    megtartsák saját alkotmányukat. Trónöröklési rend garantálása
    3. A szövetség védi az egyes államok uralkodóinak hatalmát, idegen beavatkozásoktól és belső
    harcoktól
    4. Kötelező a jelenlegi status quo megtartása, az államok feladnak minden korábbi egymás ellen
    támasztott igényt. Külön megállapodások az államok között, ha a többi 2/3-a engedélyezi.
    5. egy uralkodó sem birtokolhat két országot
    6. A spanyol királyság nem vehető el a francia Bourbonoktól, mindaddig, amíg van két férfi
    képviselője a dinasztiának, egyik Spanyolországban, a másik Franciaországban uralkodik (Saint-
    Pierre ebben az esetben a francia érdekeket képviselte, úgy vélte Franciaország hatalmi pozíciójának
    megerősítése az európai közösség érdeke.
    7. Azonos kereskedelmi törvények minden országban
    8. Egyik uralkodó sem léphet fel erőszakkal a másik ellen, kivéve, ha azt a szövetség ellenségnek
    nyilvánította
    9. A szövetségi tanács 24 tagból áll (minden állam egy-egy szavazat)
    12. Szövetségi szerződés csak a tagállamok egybehangzó szavazatával módosítható
     Az ötödik rész hangsúlyozza a terv könnyen végrehajthatóságát
    A hatodok és hetedik részben igyekszik cáfolni a tervvel szembeni fenntartásokat
Elképzelését támogatta Voltaire, Leibniz, Nagy Frigyes


Rousseau (1750): újra fogalmazta Saint-Pierre abbé gondolatait, írásaiban élesen bírálta a szociális,
társadalmi igazságtalanságokat, a komplikált jogrendszert és teológia korabeli tanításait. A paradicsomi
állapot megteremtésének feltételét a szabad tulajdonban látta. Ez az oka, hogy az emberek polgári
jellegű társadalmat kívánnak, ezzel magyarázhatóak a háborús törekvéseik. Az állandó harc ezek szerint a
fejlődés eredménye, A társadalmi béke megteremtéséhez viszont elengedhetetlen a társadalmi szerződés.
Ez önkéntes szövetség a társadalom tagjai között, amelynek folytan az emberek egyenlősége és
szabadsága az állam által garantálttá válik. A fejedelem a nép akaratát képviseli és testesíti meg. Saint-
Pierre könyvét átírta érthető formában. A béketeremtés gondolatát új alapokra helyezte, abból a
felfogásból indult ki, hogy az emberel inkább érdekeik, mint hajlamaik, szenvedélyeik szerint élnek.
Ennek alapján 2 kötet formált. 1) összefoglalta elődje munkáját; 2) saját álláspontja. A kivonat 1761-ben
jelent meg. Más alapokon gondolt Európára, mint elődje, az Európához tartozást elvi alapon ítélte meg,
döntő szerepet tulajdonított Európa megteremtésében a rómaiaknak. Rousseau nem tulajdonított a
közjognak olyan békítő, kiegyenlítő szerepet, mint Saint-Pierre. Szerinte a háborút csak akkor lehet
elkerülni, ha minden állam fejedelme igazságosságra törekszik. Ezen alapelvekből kiindulva az alapmű
12 artikulusát ötre szűkítette le:
     1. örök és felbonthatatlan békeszerződés, állandó kongresszus, pártatlan döntőbíróság a politikai
         vitás kérdésekre
     2. A tagok számát, szavazatarányt, a költségekhez való hozzájárulást a kongresszus állapítja meg
     3. A szövetség garantálja a tagállamok határait. Egymás ellen nem folytathatnak háborút, kifelés
         közös védekezés
     4. ha egy szövetséfi állam a másikra támad, fegyveres erővel kényszeríthető a közös érdekeknek
         megfelelő magatartásra
     5. A kongresszus elé minden olyan kérdést elő lehet terjeszteni, amelyet az egyes államok vagy a
         közösség szempontjából fontosnak tartanak a képviselők
A mű második része Rousseau saját elképzeléseit tartalmazza. A nemzetközi béke megteremtése szerinte
mindaddig eredménytelen marad, amíg az államok egymás közötti kapcsolataikban nem érvényesítenek
erkölcsi alapelveket. A belső reformokat nem a fejedelmek önkéntes belátásától, szabad akaratától várta
el, szükségesnek látta a társadalmi ellenőrzést

18. sz.-tól felismerik, hogy az európai béke és egység melletti legfontosabb érv az államok kereskedelmi,
gazdasági érdeke. A gondolat szülőhazája Anglia, ahol a felvilágosodás alaptételeinek a többsége a
gyakorlatban is érvényesült. Itt bontakozott ki a nemzetgazdaságtan tudománya. Itt alakult ki az a
fiziokrata gyakorlat, mely szerint az állam kötelessége a tulajdon védelme, egyebekben azonban
szabadságot biztosít a gazdasági élet résztvevőinek. Az elmélet nem fogadta el a gazdaság irányításának
gondolatát, követelte a kereskedelmi és szerződési szabadságot. A felfogás egyik alváltozata volt az
utilitarizmus.
Jeremy Bentham: utilitarizmus képviselője Angliában, minden emberi cselekvés egyedüli mércéje a
hasznosság. Mindenki köteles érdekeit követni. Az egyéni érvényesülés közösségi érdek is egyben. 1789-
ben jelent meg Bevezetés a jog és törvényhozás elveibe című műve, az általános és tartós béke iránti
igényt is tartalmazza. A béke érdekében alapvető belpolitikai reformok kellenek, valamint a
külkapcsolatok radikális átalakítása. Az egyes államok kötelesek tekintetbe venni az emberiség közös
érdekeit. Egyik uralkodó sem hagyhatja figyelmen kívül más országok alapvető érdekeit, mert ezzel
konfliktust teremt, végső soron háborút idéz elő.
Szerinte a háborúnak hét oka van:
     Trónöröklési rend bizonytalansága
     Szomszéd államok közötti hatalmi feszültség
     Területi viták
     Újonnan felfedezett területek feletti felségjogok
     Vallási előítéletek
     Politikai vitakérdések
A háború legfontosabb ellenszerének a nemzetközi jogot tartotta, melynek íratlan szabályait kodifikálni
kell, az államközi kérdéseket, ami jogilag nem egyértelműen szabályozott, nemzetközi törvényekbe kell
foglalni.
Egy nemzetközi szervezet felállítását javasolta, a béke megteremtésének két fontos feltételét biztosítaná:
kiküszöbölné az európai államok közötti vitákat ill., közreműködne a gyarmatok emancipációjában.
Álláspontja szerint az államok közötti feszültség oka a gyarmati rendszer, a gyarmatok veszteséges
vállalkotások, fenntartásuk többe kerül, mint amennyi a hasznuk, birtoklásuk luxusnak minősül, az
államok között rivalizálást vált ki. A béke megtartása garantálható lenne, ha létesülne egy kongresszus
(minden állam 2 képviselőt küldene ide: delegátus, ellenőr) és egy nemzetközi döntőbizottság, a vitás
kérdések békés rendezésére. A kongresszus nyilvánosan tárgyalna, a javaslatokat és a határozatokat
nyilvánosságra kellene hozni. A kongresszus legfontosabb távlati feladata az európai államok egységének
megteremtése. Sajtószabadság minden államban garantált lenne, Bentham volt az első gondolkodó, aki a
sajtószabadságot a jól szervezett állam és a nemzetközi béke feltételeként határozta meg. A titkos
diplomácia szerinte a politikusok gátlástalanságát eredményezi, a szerződéseket nem szabad titkossá
nyilvánítani, mert ez a nép önrendelkezési jogát veszélyezteti.
46. A szabad államok föderalizmusa mint a kanti etika követelménye


Immanuel Kant felfogása a népek együttes politikai életéről különbözött az addigi elképzelésektől. Nem
utópiákra épített, realitásokból indult ki, kerülve a túlzásokat. Kant elfogadta a felvilágosodás értelembe
vetett hitét, természetjogi felfogását, de nem osztotta a korai felvilágosult gondolkodók feltétlen
optimizmusát, miszerint az ésszerűség automatikusan utat talál magának. A fejlődés célja nem a
boldogság, hanem az etikai maximum elérése. Ennek megvalósulása és a jogi ideálok teljesülése maga
után vonja a boldogságot is. Szerződés elmélete Rousseauéval rokon, republikánus nézeteket vallott, a
népnek közvetlen beleszólást kívánt biztosítani az állami ügyek vitelébe.
1781 – Tiszta ész kritikája: ideális állam olyan alkotmányt feltételez, amelyben az egyik ember
szabadsága a másikét nem zárja ki.
1788 – Gyakorlati ész kritikája: cselekedj úgy, hogy akaratod az általános törvény előírásait kövesse.
Ezeket az elveket Kant érvényesnek tekintette a nemzetközi kapcsolatokban is.
1795 – Örök béke: itt fejtette ki az államközi viszonyokra vonatkozó gondolatait, nincs teljes szabadság
szabályozott külkapcsolati rendszer nélkül; a békét összefogással kell megteremteni. A béke nem
emberbaráti, hanem jogi kérdés. A jog három szférát fog át: állampolgárok joga az államon belül,
nemzetközi jog, világpolgárok joga (az idegen állam területére lépő polgár élete és vagyona biztonságban
legyen). Mindegyiket részletesen szabályozni kell, csak akkor képzelhető el a világbéke. Művét az
államközi szerződések szokásos tartalmi tagolása szerint írta.
     Preambulum: etikai alapelvek. A békeszerződést nem szabad titokban tartani, az állandó hadsereget
meg kell szüntetni, az államok nem avatkozhatnak egymás belügyeibe
    Rendelkező része: három fontos kérdés. A mű elsőként meghatározza a tartós békerendszer
előfeltételeit. Minden államnak köztársasági államformát kell választania, ebben a rendszerben ugyanis a
polgárok szavazata, egyetértő döntése szükséges a háború indításához. Olyan alkotmányt sorolt ide,
amely az emberi szabadság, függetlenség és törvényelőtti egyenlőség elveit érvényesíteni kívánta. A
rendszerében képviseleti demokrácia érvényesült, a bírói és végrehajtói hatalom elkülönült. A második
része azt a követelményt tartalmazza, hogy a nemzetközi jogot a szabad államok föderalizmusára kell
építeni. Ez a föderatív államszövetség azonban nem lehet központosított világállam. Nem lenne helyes, ha
egy olyan főállam alakulna ki, amely túlhatalmat gyakorolna az őt létrehozó tagállamok fölött. A
szövetség önkéntes. A harmadik részben a világpolgári jogról ír. Ennek a jognak garantálnia kell, hogy
az idegen állam területére lépő polgár élete és vagyona biztonságban legyen. Itt foglalt állást a
gyarmatosítással szemben.
47. Jogalanyiság a koloniális jogrendszerben Észak-Amerikában


A koloniális amerikai jog jogállás szerint különbséget tett egyrészt férfiak és nők között, másrészt a
szabadság állapota alapján. Ebben a korban általános jelenség, hogy az ember jogképességét neme és
szabadságának állapota is befolyásolta.

NŐK
A korabeli Angliában a férjezett nő társadalmi státusza magas, de jogképessége korlátozott. A
házasságkötéssel férj és feleség eggyé vált, a nő önálló jogalanyisága megszűnt, vagyoni jogai is férjére
szálltak. Nem köthetett szerződést, nem pereskedhetett, a férj jogi védelme alatt állt, bűncselekményéért is
a férjet vonták felelősségre (abszurd formája, amikor a házasságtörő feleség helyett a férjet korbácsolták
meg). Az angol jogban a hajadon rendelkezett korlátozott jogképességgel, lehetett tulajdonos és szerződő
fél, bizonyos perképességgel is rendelkezett.

Koloniális jogban a telepesek az angol jogi hagyományokat azzal a változtatással vették át, hogy
nagyobb szabadsággal rendelkeztek a nők, de jogi függőségük fennállt. A 17. sz. termelési viszonyai
között a család a legfontosabb termelő egység, a nők nagyobb gazdasági szerepe, felelőssége jogaikat is
növelte. Nyitva álltak a nők előtt a legkülönbözőbb foglalkozások. A házasságkötéssel itt is csökkentek
jogaik, de kisebb mértékben, mint Angliában.
    - New England korlátozott jogalanyiság, távollévő férjet a perben a feleség ügyvédként
        képviselhette.
    - Gyarmatokon: jogképességük elismerése, földtulajdon feletti jogaik garantálása, szerződési,
        kártérítési igényeket támaszthattak, a common lawtól eltérően saját nevükben is pereskedhettek. A
        nők a koloniális társadalomban funkciójukat tekintve egyenlők voltak, de státuszuk függőségi
        volt. A férfiak kerültek ki győztesen a válóperekből, gazdasági függetlenséggel rendelkeztek,
        politikai és vallási vezető tisztségeket tölthettek be, több köztük az írástudó.
    - 18. sz. végén kialakuló gazdasági liberalizmus és kereskedelem megszüntette a nők
        funkcionális egyenlőségét is, ezzel addigi korlátozott jogalanyiságuk is megszűnőben volt.

SZABADSÁG ÁLLAPOTA
A nők elkülönült jogállása mellette a szolgaság állapota is egyfajta csökkentett jogállású társadalmi
réteg kialakulásához vezetett. A gyarmatokon ritka volt a munkaerő, az ültetvényesek a szerződéses
szolgaságon és a rabszolgaságon keresztül biztosították a munkaerő áramlását
Szerződéses szolgaság: a szerződött időre (4-7 év) a munkások munkaadójuk személyes tulajdonába
kerültek, ezáltal biztosított volt a munkaerő a földeken. A bevándorlás pénzügyi fedezetét is jelentette,
egyfajta szakmai képzésre is lehetőség nyílt ennek keretében, szociális biztonságot jelentett a munkaképes
szegény rétegnek. Korlátozott szabadságuk volt: nem köthettek szerződést, házasságot sem, nem iparűzési
joguk, azonban nem szűnt meg teljes mértékig a munkások személyisége, bíróság előtt elvben
felelősségre vonhatták munkaadójukat, szerződéses idő letelte után visszanyerték szabadságukat,
szolgaság ideje alatt is beperelhették a munkaadót („isteni és emberi természettel ellentétes, hogy a
keresztények szolgaságban éljenek- egy marylandi ítélet szerint)
Rabszolgaság: 1619 Virginiában jelent meg először. Számuk gyorsan nő. Jogi státuszukat
törvényekben rögzítették, ezekre a rabszolgatörvényekre nyúltak vissza a későbbi gyarmatok. A
forradalom előtt minden gyarmat elismerte a rabszolgaság intézményét, de egyes területek törekedtek a
korábbi szabályok betiltására, korlátozására. A rabszolgatörvények meghozatalakor a faji gyűlölködéstől
való félelem és a gazdasági szükségszerűség vezette a törvényhozókat, s a rabszolgaságot élethosszig
tartó, anyai ágon átörökíthető állapotnak tekintették. Kizárólag a feketéket tekintették rabszolgának.
Adásvétel tárgyát is képezték.




48. Gazdasági jog és büntetőjog a gyarmati korban Észak-Amerikában

GAZDASÁGI JOG
Jogi szabályozási területek: bűn, bűncselekmények, erkölcsi rend szabályozása mellett a koloniális
gyűlések és bíróságok a gazdasági kérdések szabályozásának tulajdonítottak legnagyobb jelentőséget.
Bírósági ügyek nagy része magánjogi gazdasági per. A koloniális Amerikában a gazdasági növekedés
szabályozását a kormányzat feladatának tekintették. A 18. sz. közepén az elkülönült telepek területi
egységgé kezdtek válni→ Kapitalizálódó viszonyok, piacorientált termelés, specializálódás,
tőkefelhalmozás felgyorsult folyamata. Az anyaországi kereskedelem már nem volt összeegyeztethető a a
koloniális érdekekkel. A birodalom az egyes gyarmatok közötti kereskedelmet is adóztatta, szabályozta a
keresletet, kínálatot, meghatározta, hogy a telepesek kinek szállíthatnak.
A gazdasági szabályozás helyi szinten volt a legeredményesebb, városi tisztviselők ellenőrizték az
árakat és a minőséget. A gyarmati törvényhozás is törekedett a piacszabályozásra: pl.: munkaadók
jogszabályban rögzítették a maximális béreket, hogy megakadályozzák a ritka munkaerő elvándorlását; a
helyi érdekek kívánatossá tették a gazdaság ellenőrzését a gyarmati kormányzat aktív részvételével, a
dohányárak stagnálása a délieket meggyőzte a közraktárak szükségességéről, a minőség a csomagolás
ellenőrzésére és az árak szabályozására: független gyarmati hatóság ellenőrizte az áruk minőségét, és azt
tanúsítvánnyal látta el. A leglényegesebb eszköz a helyi kereskedelem és gazdasági növekedés
szabályozásában a jog volt.
A szolgáltatásokat, az ipari termelést is szabályozták, pl.: vendéglő működésének szabályozása- fix
szolgáltatási árak; vasárnap megtartása; szerencsejátékok betiltása a fogadókban (Virginia) a
törvényhozók eredményesebbnek bizonyultak a gazdasági szabályozások megalkotásában, mint azok
végrehajtásában, a helyi tisztviselők szemet hunytak a törvénysértések felett, s a gazdasági
rendelkezéseket lényegtelen és végrehajthatatlan intézkedéseknek tekintették.
A földtulajdon és az elidegenítés szabályozása kiemelkedő fontosságú volt. Gyarmati területeken a föld
feletti hatalom a koronáé, mely gazdasági társaságokra és vállalkozókra ruházta át a tulajdonjogát. A
tulajdon mentes a feudális kötöttségektől, a korai korszakban közösségi osztatlan birtoklás a
gyülekezet vagy telepes csoport által.
18. sz-ban eltűnnek a közösségi érdekek, megjelent az egyenlőségen alapuló egyéni földtulajdon,
szükségessé vált a földnyilvántartás. Angliában már a 16. sz-ban is létezett, s ezt a rendszert vitték
magukkal a telepesek. Minden földet érintő jogi változásról feljegyzés készült, ezeket a városi tisztviselők
hivatalában tartották nyilván. Jogvitában a bizonyítás legfontosabb eszköze lett.
Öröklés primogenitúra helyett a fiú utódok egyenlő öröklése, ha nincs végrendelet.
Szerződési jog még nem volt önálló jogág, a tulajdonjogba tartozott. Feladata a tulajdoni jogcím
biztosítása. Az ügyleteket azonnali teljesítésre kötötték, később teljesítendő pénzügyleteket nem kötöttek.


BÜNTETŐJOG
Kezdetben kevés számú bűncselekmény, legfőbb ellenőrző szerv a család, települési közösség,
gyülekezet. A csekély létszámú településekből álló társadalomban mindenkinek meg volt a helye és a
státusa. Az erőszakos bűncselekmények kezdetben hirtelen felindultságból fakadtak, s e szociális
keretekből jelentettek kitörést
18. sz. megnőtt a társadalmi mobilitás, vándorló nincstelenek, nagyvárosok jelentek meg. A korábbi
kisközösségi ellenőrző fórumok már nem tudták ezt a feladatot ellátni. Megnőtt az erőszakos és vagyon
elleni bűncselekmények száma. A hivatásos bűnözés a gyarmati korszak végén a vagyoni különbségekkel
alakult ki.
Büntetőjog forrása az angol büntetőjog, mellette a Biblia és a vallási parancsok bírtak
precedensjelleggel. Radikálisan protestáns helyeken a Biblia volt a büntetőjog legfontosabb forrása.
Kegyetlen és kíméletlen volt a büntetőjog, de a korabeli Angliához és Európához képest enyhébb.
Kevesebb halálbüntetés volt, leginkább visszaesőknél. Kínvallatás, boszorkányperek rabszolgák elleni
megtorlás intézményesített formában. Gazdasági szempontból értelmetlen volt az értékes munkaerő
elpusztítása, ezért ehelyett különböző testi büntetéseket alkalmaztak. A büntetések nyilvánosak voltak,
melynek célja az elrettentés, megszégyenítő büntetések alkalmazása (skarlátbetű, megkülönböztető
betűk), korbács, pellengér. Különbséget tettek az elkövető szociális státusa szerint is a
büntetéskiszabásánál. A büntetőjog feladata nem az elkövető átnevelése, hanem a megfélemlítés volt.
17. sz-ban a bírák nagy szabadsággal rendelkeztek a büntetés kiszabásakor, maguk határozták meg a
büntetőjogi normákat.
18. sz. elején kodifikálták a büntetőjogi szabályok nagy részét, common law szerepe csökkent. A
kódexek középpontjában továbbra is az erkölcsi magatartás szabályozása állt. A korai amerikai
jogfejlődésben a jogszabályok egyszerűek, humánusak, racionálisak. A jog megegyezésen alapuló,
konszenzuális jellegű szabályokból állt, jelentősek a fejlődésben a méltányosság és a jogszerű eljárás
elvei. A jogszabályok legitimitását a közösség széles körű egyetértése biztosította. A forradalom
idején, az új nemzet születésekor e megegyezésen alapuló jogelvek képezték az Egyesült Államok
jogának az elméleti alapját.




Államok működése
    Kormány (és tanács): Angol király nevezi ki, határozatlan időre, általában a gyarmati gyűléstől függetlenül.
Jogköre: egész végrehajtó hatalom
                 hadsereg irányítása
                 abszolút hivatali hatalom
                 rendeletalkotás: executive orders
                 kegyelmezési jogkör
                 külkapcsolatok (indiánok)
    Gyarmati gyűlés
Központi népképviseleti szerv
Törvényhozó szerv részben- adóztatáshoz kell a hozzájárulása
Nem határozták meg pontosan a jogkörét, nem tudott jelentőssé válni
Az itt hozott törvényeket a Privy Council felülvizsgálathaja- megsemmisítheti (5 % volt csupán)
A gyűlés hatáskörét csak a kormányzó, így a király rovására tudja növelni.
    Békebíróság
„iuruisdictio” ex has- önkényes
Békebíró: ló+colt =jogtudomány
        polgári ügyek, kisebb helyi bűncselekmények
County bíróság- súlyos bűncselekményekben,
         fellebbezés a kormányzóhoz
Privy Council- legfelsőbb bíróság, árulási ügyek
Különbíróságok
Admiralitás Bíróságok- tengeri kereskedelem ellenőrzésére
    Gyarmati jog
vallási jelleg
büntetőjog: angol minta, de kevesebb a kemény büntetés, inkább megszégyenítő intézkedések (puritán elv)
nők helyzete: angol mintát hozzák be, de változik, mert szükség van a nőre (jogképesség, tulajdonképesség,
perképesség) stb.
egyházi bíróságok : nincsenek, egyházi ügyekben is laikus bíróság fog ítélkezni
49. Függetlenségi küzdelmek, a konföderációs korszak, az alkotmány előkészítése

A dicsőséges forradalmat követő évtizedekben a gyarmatok birodalmi kormányzásának a kiépítésére
törekedtek az angolok, mely természetszerűen a telepesek ellenállásával találkozott. Elvileg ugyanazon
jogok illették meg a gyarmati lakosságot, mint az anyaországbelieket, mert ők is a birodalom
alattvalóinak számítottak. Hozzájárulásuk nélkül nem kötelezhették adófizetésre, s mivel a londoni
parlamentben, mely az adófizetésről határozott nem rendelkeztek képviselettel, a hiányzó egyetértés
alapján megtagadhatták azt. Az anyaország és a gyarmatok közötti kapcsolat a gazdasági, kereskedelmi
szabályozás és az adókivetés miatt mérgesedett el. A 17. sz-i elv szerint a gyarmat az anyaországot
szolgálja, és a gyarmatok nem voltak elég erősek az első másfél évszázad folyamán ahhoz, hogy
tiltakozzanak e politika ellen-első telep Jamestown 1607, a 13 gyarmat az indiánokkal és más
gyarmatosító idegen hatalommal szemben is az anyaország segítségére támaszkodott Kezdetben az
amerikaiaknak katonailag és gazdaságilag is szükségük volt a britekre. 1763 után megváltozott a helyzet,
a virágzó gyarmati gazdaság nem igényelte többé az anyaország támogatását, sőt a gyarmatokon széles
körben terjedtek azok a nézetek, amelyek a londoni kormányzat befolyásának a csökkentését követelték.
A 18. század második felében gazdasági és politikai tekintetben egyre erősebb lett az anyaország
nyomása. 1764-ben a brit parlament elfogadta a papírpénztörvényt az infláció megfékezésére, azonban a
gyarmatoknak megtiltották a papírpénz kibocsátást, ez elsősorban az amerikai földbirtokosokat és
kereskedőket sújtotta, mert ekkor még a gyarmatokon nem léteztek nemesfémbányák, a gyarmatok nem
rendelkeztek arany- és ezüstérmékkel. 1765-ben Bélyegtörvény, az újságokra, a házassági engedélyekre
és egyéb jogi okmányokra vetettek ki külön adót. A virginiai törvényhozó gyűlésen fogalmazták meg azt
az elvet, hogy mivel a gyarmatok nem rendelkeztek Londonban parlamenti képviselettel, a brit
törvényhozás nem volt jogosult a gyarmatokon adót kivetni. Az amerikaiak megtagadták az adófizetést,
egyezményeket kötöttek a brit árucikkek bojkottjára. A brit kormányzat részéről újabb adók kivetésére
került sor , melyre tiltakozó akciókkal reagáltak a gyarmatok.


A brit parlament 1773-as törvénye a gyarmati idők legkedveltebb italának, a teának a
forgalmazását szigorította meg (Tea törvény). 1773. dec. 16. bostoni teadélután: a massachusettsi
polgárok a Kelet-indiai társaság raktáriból a bostoni kikötőbe öntötték a teát. A brit kormányzat erre
bezáratta a bostoni kikötőt, és korlátozta a gyarmat önkormányzati jogát. Massachusettset nem sikerült
elszigetelni a többi gyarmattól, sőt ennek kapcsán a gyarmatok összefogására került sor.1774-ben, a
Philadelphiában megtartott első kongresszuson a brit áruk bojkottját szavazták meg.
1775. áprilisában a 13 gyarmat és az anyaország között kitört a fegyveres konfliktus. Ekkor még a
telepesek jogaik biztosítását a brit birodalmon belül igényelték, kevesen gondoltak az elszakadásra.
Az 1775-76-os függetlenségi háború során Nagy-Britannia kísérletet sem tett a megegyezésre,
nyilvánvalóvá vált, hogy a birodalomtól független formában képzelhető csak el az amerikaiak számára
jogaik biztosítása. A függetlenségi harc nemzetté egyesítette az egykori gyarmatokat, a függetlenség
kimondásakor az egykori gyarmatok már új államalakulatot alkottak.
A Függetlenségi nyilatkozatban mondták ki a 13 észak-amerikai brit gyarmat elszakadását, melyet
a Philadelphiában ülésező harmadik kontinentális kongresszus 1776. július 4-én fogadott el. A
tervezetet Thomas Jefferson készítette. Jefferson korábbi Brit Amerika jogairól írott művében kifejtette
elveit, a gyarmati törvényhozás autonómiáját hirdette meg. Az amerikai gyarmatokat a birodalon többi
tagjával együtt a királyság alatt egyesült önálló államalakulatnak tekintette, melyet csak a király személye
köt össze→ kizárólag az uralkodónak tartoznak engedelmességgel a gyarmatok, nincsenek alárendelve a
parlamentnek.
A Függetlenségi nyilatkozat az angolok jogaiból és a természetjogból eredő alapjogok és a
társadalmi szerződésen alapuló kormányzat elméletén alapszik. A dokumentum két részből áll, a
bevezetőben a természetjog alapján az egyesült Államok polgárainak az egyenlőségét hirdették meg, a
második rész az uralkodó által elkövetett gyarmati sérelmek listáját tartalmazta. III. György sorozatosan
megsértette a királynak és a gyarmatoknak a kormányzásra vonatkozó megállapodását.
A Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásával elszakították a gyarmatok a brit koronához fűződő
összes szálat, deklaráltá egy új nemzet születését, önálló kormányzatot azonban még nem hoztak
létre.
A KONFÖDERÁCIÓS KORSZAK
A függetlenségi harc egységes politikát követel, a kontinentális kongresszus látta el ebben az időben a
kormányzati teendőket, azonban nem volt lehatárolt hatásköre, megillette mindazon hatalom, mely
háború idején az effektív kormányzathoz szükségeltett. Többen úgy vélték békeidőben is szükség van egy
központi kormányzatra, mely szabályozza a kereskedelmet, a nyugatra települést, korlátozza a papírpénz
kibocsátást. Az unió létrehozása a közös hagyományra, nyelvre, politikai nézetre is támaszkodhatott.
Azonban a központi kormányzat létrehozatala erős ellenállásba ütközött: eltérő szokások, eltérő
gazdálkodás, vallás, társadalmi különbségek észak és dél között stb.
A függetlenségi háború utáni békeidőben a kormányzati elvek rögzítése megoldásra várt, a chartális
alkotmányoknak már a gyarmati korszakban is hagyományuk volt. A kongresszus 1777-ben alkotta meg
az első írott alkotmányt, az ún. Konföderációs cikkelyeket, mely 1781-es ratifikálásától az alkotmány
elfogadásáig és a kormányzat felállításáig volt hatályban. Elfogadásával a 13 egykori gyarmat létrehozta
az első központi kormányzatot. Már a megalkotáskor élesen eltérő nézetek alakultak ki, abban a
kérdésben, hogy mekkora legyen a létrehozandó kormányzat hatalma, Az ültetvényesek, kereskedők erős
központi hatalmat akartak, a farmerek, munkások bizalmatlanok voltak minden központi hatalommal
szemben (britek miatt), szerintük a politikai hatalmat közvetlenül a nép gyakorolja az egyes államok
útján. A gyenge kormányzatot képviselő nézet győzött, ennek értelmében az adószedés és a kereskedelem
szabályozásának joga az államokat illette meg.
A konföderációs cikkelyek szuverén államok közötti szerződésként értelmezhetők, mely azok
szövetségét hozta létre. A központi hatalmat az évente újraválasztott konföderációs kongresszus
gyakorolta, ahol minden állam egy szavazattal rendelkezett. Hatáskörét pontosan rögzítették: nemzetközi
szerződések kötése, háború viselése, hadsereg és flotta állomásoztatása, minden más ügy az államok
hatáskörébe tartozott. A cikkelyek nem hoztak létre szövetségi végrehajtó és bírói hatalmat, a
kongresszus nem tudta az általa elfogadott törvényeket végrehajtatni, ez az államok egyéni
hajlandóságától függött. A kongresszus adóztatási hatalom hiányában, pénzügyekben is az államokra
támaszkodott→ állandó pénzügyi nehézségek.
A brit birodalomtól való kiválással megszakadtak a többi gyarmattal (Nyugat-indiai szigetek pl.) a
kereskedelmi kapcsolatok, Európa mediterrán vidékein és a Távol-keleten igyekeztek kiépíteni a
kereskedelmet, de ehhez erős központi kormányzatra volt szükség. Az ország hitelképessége egyre
romlott. Az adószedés, az államadósság kezelése, az államok közötti kereskedelemszabályozása, a
külföldi kormányokkal folytatott tárgyalások mind az államok hatáskörébe tartoztak, A külpolitikában
fenyegetést jelentettek az angolok és a spanyolok. Egyre romlott a mezőgazdaság helyzete, a farmerek
nem tudták a jelzálogkölcsönök mellett a növekvő állami adókat is fizetni. 1786-87-ben Nyugat-
Massachusettsben Daniel Shays vezetésével a farmerek fegyveresen felkeltek. Leverték ugyan, de
újabbaktól lehetett tartani valamint féltek, hogy délen rabszolgafelkelésre kerül sor. A jogbiztonság
fenntartásáról is maguknak, az államoknak kellett gondoskodniuk.
Ebben az időszakban különösen fontos volt a nyugatra település kérdése, a konföderáció nagy
kiterjedésű földeket bocsátott jutányos áron kereskedelmi társaságok rendelkezésére, a nyugati
betelepedés pénzhiány és az indiánok ellenállása miatt nehézségekkel járt. Egy erős kormányzat
elősegíteni az indiánok elleni harcot és a nyugati telepek kiépítését.


AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ALKOTMÁNYA
A Cikkelyek megváltoztatása a kormányzati hatalom javára lehetetlen volt, mert ahhoz mind a 13 állam
egyetértése szükségeltetett. A reformmozgalom híve James Madison virginiai képviselő vezetésével
1786-ban Annapolisban (Maryland) gyűltek össze az államközi kereskedelem szabályozásának
megvitatására, nem vezetett eredményre. Alexander Hamiltonnak, New York állam képviselőjének
javaslatára 1787 tavaszán újabb tanácskozás Philadelphiában, célja a központi kormányzat
újjászervezése volt. A képviselők azonban új kormányzati terv helyett az alkotmány megalkotásáról
határoztak.
Az új alkotmány meghatározta a nemzeti kormány hatáskörét, nevesítette az amerikai nép alapvető
szabadságjogait, és szabályozta az államok és egyének jogainak védelmét. Az alkotmány nem csak
államszövetséget hozott létre, hanem felállította az állampolgárok felett közvetlen hatalmat
gyakorló kormányzatot is. A kormányzatot a Konföderációs Cikkelyekben biztosított hatalmán túl
adókivetésre és az államközi és a nemzetközi kereskedelem szabályozására is felhatalmazták. Az államok
nem voltak jogosultak a papírpénz kibocsátására, a kormányzatot meg illette mindazon jogosítvány,
amellyel korlátozhatta az inflációt. Az alkotmány feljogosította a kormányzatot a határok védelmére,
felkelések leverésére, adósságállomány kezelésére és a kereskedelmi érdekek támogatására.
Az alkotmány megalkotása során döntöttek a hatalommegosztásról. A kongresszust illette meg a
jogalkotás, az elnököt a végrehajtás és a bíróságokat a jog értelmezésének a joga . Az alkotmány a
fékek és egyensúlyok, elvét valósította meg: az elnök élhetett a törvénykezdeményezés jogával,
megvétózhatta a képviselőház és a szenátus által elfogadott törvényeket, megillette továbbá a szövetségi
bírók kinevezésének a joga. Az elnök által megkötött nemzetközi szerződésekhez és a kinevezésekhez
viszont a kongresszus jóváhagyása is szükségeltetett, a kongresszus a bizalmatlansági indítvánnyal
egyfajta ellenőrzést gyakorolt a végrehajtó hatalom tisztviselői és bírái felett. A bíróságok az
alkotmányellenesnek talált törvényeket és végrehajtási rendeleteket hatályon kívül helyezhették. A
hatalommegosztás elve az alkotmány által létrehozott szövetségi rendszerben is érvényesült, a hatáskörök
megoszlottak az államok és az unió között. A föderalizmus elve megosztotta a szuverenitást az államok és
az unió között.
A képviselet kérdése is vita tárgyát képezte. A jelentősebb államok a népesség szerinti képviselet mellett
foglaltak állást (Virginia- terv), a kisebbek az államok egyenlő képviseletét kívánták megvalósítani (New
Jersey terv). Kompromisszumos megoldásként a Képviselőházban a népesség szerinti arányos képviselet,
a Szenátusban az államonkénti képviselet elve valósult meg. A szövetségi bírákat élethosszig ill. jó
magaviseletükig, a szenátorokat hat évre, az elnököt négy évre választották. Az elnököt közvetett útón
elektorok útján választották, újraválasztását ekkor még nem korlátozták. Az államok kormányzói ezzel
szemben csak egy évig maradhattak hivatalukban.
50. Az alkotmány ratifikálása és gyakorlati érvényesülése

A philadelphiai gyűlés által elfogadott alkotmányt az államoknak magukra kötelezőnek kellett
elismerniük, az új kormányzat működéséhez, pedig kilenc állam ratifikálása szükségeltetett. Az
alkotmány ratifikálása ellen országszerte széles körű ellenállás bontakozott ki.
A föderalisták az alkotmány elfogadása mellett foglaltak állást, vezetőik: Madison és Hamilton,
támogatók: polgárok, bankok, kereskedők, jogászok, klerikusok- erős kp-i kormányzat sokkal
hatékonyabb gazdaságot eredményezett. Érveik erősebbnek bizonyultak és a sajtó is az ő oldalukon állt.
A föderalistákat segíti, hogy a Kongresszus kezességet vállalt a felvett hitelekért. Madison és Hamilton
Publius álnéven fejtették ki nézeteiket; „The Foederalist” című cikksorozatban a lakosságot kívántak
meggyőzni, e cikkeket később összegyűjtötték és a mai napig az alkotmány értelmezésének elsődleges
forrásául. Szerzőik támadták a konföderációt gyengéssége miatt, s a társadalom minden szektorában az
alkotmány előnyeit hangsúlyozták.
Antiföderalisták. Az iparilag fejlett államokban volt befolyásuk, fölöslegesnek tartották egy erős
központi kormányzat felállítását, úgy vélték az egyének jogainak a védelme eredményesebb lenne az
államok szintjén. támogatók: farmerek- attól féltek, hogy a szövetségi állam könnyen a pénzemberek
befolyása alá kerülhet.
1787-88 folyamán végül is sor került az alkotmány ratifikációjára. 1789.03.04-től a Konföderációs
cikkelyeket felfüggesztették és életbe lépett az új alkotmány. A föderalisták és antiföderalisták közötti
nézetkülönbségek feloldásaként tíz alkotmány-kiegészítést fűztek az alkotmányhoz, melyet Bill of
Rights néven 1791-ben szintén ratifikálták.
Bill of Rights – az államok, és az egyének jogait védte a szövetségi kormányzat esetleges hatalmi
visszaélésével szemben, s nevesítette a common law szabadságjogokat.
 1. szabad vallás és szólásszabadság, sajtó és gyülekezési szabadság garantálása, kormány kihágásai
     ellen tiltakozási jog
 2. szabad fegyverviselés
 3. védte a magánszemélyek otthonát a katonák beszállásolásával szemben
 4. megalapozatlan házkutatás és elkobzás elleni ellenállás joga
5-8. jogszerű eljárás garanciái: ártatlanság vélelme; saját államból való esküdt bíróság dönt, védelemhez
      való jog, tanú szembesítés (no családtag)
 9. kimondták, hogy ezeken felül további jogok is megilletik az egyéneket. A jogokat kiterjesztőleg,
     kötelezettségeket szűkítőleg kell értelmezni.
10. A föderalizmus alapelvét rögzítette, az államok jogait védte azáltal, hogy kimondta, hogy az
     alkotmány által a szövetségi kormánynak nem kifejezetten fenntartott hatáskörök az államokat illetik
     meg.
Az alkotmányban a felvilágosodás 18. századi eszmeisége nyert megfogalmazást, Locke, Voltaire és
Montesquieu tanai alapján. Ezeket a nemzeti kormányzat alapelveiként fogalmazták meg, ami
egyedülálló alkotmányos kísérletnek tekinthető A kormányzatok egyetértéséből eredeztetik a kormányzati
hatalmat, megfogalmazza a személyek természetes elidegeníthetetlen jogait, mely szabadon születettnek
és a törvény előtt egyenlőnek tekintett minden embert.
Ez a legrégebben hatályban lévő chartális alkotmány, mivel rendelkezései általánosan nyertek
megfogalmazást, ez lehetőséget nyújtott a változó viszonyoknak megfelelő jogértelmezésre.
1789-ben az új alkotmány szerint tartott első választásokon a föderalista párt került ki győztesen,
elnök George Washington. A föderalista párt volt az USA egyik első politikai pártja. Képviselői:
Hamilton, Marshall és John Adams, alkotmány támogatása, az államokkal szemben a szövetségi hatalom
megerősítése, támogatóik a gazdaságilag fejlett részekről. Gazdasági érdekek védelme, Nagy-Britanniával
keresetek kereskedelmi és diplomáciai megállapodást.
Velük szemben állt az egykori antiföderalistákból szerveződött demokrata- republikánus párt
Thomas Jefferson és Madison vezetésével, a nemzeti kormányzattal szemben az államok jogait védték,
Franciaországot támogatták az európai hatalmi konfliktusban.

Hamilton a föderalista politika égisze alatt a gazdaságpolitikai reformok megvalósítását vette tervbe, a
Bank of England mintájára létrehozta az Egyesült Államok bankját, s belső pénzügyi stabilitást
kívánt megteremteni.
A föderalisták Washingon újraválasztása, majd John Adams elnöksége után vereséget szenvedtek. 1800-
ban Thomas Jefferson a republikánus árt vezetője lett az elnök. Egyik legnépszerűbb intézkedése az
volt, hogy Louisiniát 1803-ban kedvezményes áron megváltotta Franciaországtól, s politikája
következtében az ország területe több mint kétszeresére nőtt.

Az amerikaiak jogi reformokat nem hirdettek meg. A szokásjogi gyakorlat a republikánus elvek
irányába tolódott (pl.: örökjogban a primogenitúra eltűnik, egyenlően osztották fel az örökséget,
egyenlőség és individualizmus elvének átültetése jogi alapokra). A jog és a politika, a szövetség és az
államok, a kereskedelem és a mezőgazdaság viszonylatában 1885-re a jeffersoni mérsékelt republikánus
nézet jutott érvényre, amely egy legitim kormányzati ellenzék megszületéséhez vezetett. (föderalisták-
radikális republikánusok között középút).
Mérsékeltek: a szövetség és az államok szintjén a politikai elit és a demokrácia vegyes rendszerét
valósították meg, decentralizált, de hierarchikus felépülő jogrendet hoztak létre. Egyszerre felvilágosult
és amerikai kapitalista.
        - demokratizálták a gazdasági változásokat,
        - független bírói hatalmat hoztak létre
        - jog politikai konfliktusok megoldásának eszköze lett

Társadalmi változások: a függetlenségi harc jelentős változásokat eredményezett az egykori gyarmati
társadalomban. A szabadság és egyenlőség eszméi éles ellentétben álltak a rabszolgaság intézményével,
amely a gazdaság alapját jelentette. Az északi államokban, a rabszolgaság eltűnőben volt, de a
felszabadított, szabad közösségben élő feketék jogállása hátrányosabb volt a fehérekénél. Déli
ültetvényeken viszont a faji megkülönböztetés elméletével kapcsolták össze a rabszolgatartást. Az indián
őslakosokkal kapcsolatosan sem volt egységes politika- az USA-n belül, autonóm politikai egységet
képeztek, nem voltak állampolgárok, nem fizettek adót sem. „függőségi viszonyban álló belföldi
nemzet”-nek tekintették őket, nem terjedt ki rájuk a törvény előtti egyenlőség. Az uniót illette meg az
indiánok ügyeivel kapcsolatos törvényhozó hatalom. A nyugati határokon háborúba csapott át az
ellenségeskedés, melynek végén csekély ellenérték fejében elzavarták az indiánokat földjeikről és
betelepültek a fehérek.
Nők társadalmi és gazdasági szerepe is változott a függetlenségi háború idején- a háborúk idején a
gazdaságok vezetését teljes mértékig ők látták el. A republikánus eszmék a nők között is terjedtek,
hatására oktatásban, jogállásban és társadalmi szerepvállalásban egyenlőséget követeltek. Ennek hatására
néhány államban változtak, pl. az örökjogi szabályok (ingatlanok egy része örökölhető nők által, de a
házasság után továbbra is korlátozott jogokkal bírtak, de tulajdonuk felett ők is rendelkezhettek), de nem
lettek független a férfiakkal egyenlő politikai és polgárjogi státusúak.
Vallás területén a felvilágosodás eszméi hatottak: szabad vallásgyakorlás joga, az állam mindenfajta
vallás szabad gyakorlását biztosítja, de egyet sem részesít előnyben.
51. A törvényhozás szervezete és működése az USA alkotmányában

1. §. A törvényhozó hatalom a Kongresszusé, ami a Képviselőházból és a Szenátusból áll.
2. §. A Képviselőház tagjait az egyes államok választják. Képviselő az a 25. évét betöltött személy lehet,
aki legalább hét éve az USA állampolgára és a választáskor az adott állam lakosa. A képviselői helyeket
és az adókat az államok lélekszámaránya szerint osztják el: szabad személyek, adott ideig szolgálatra
kötelezettek, rabszolgák 60 %-ban, nem adózó indiánokat nem számolják. A számarány megállapítása
tízévente történik. A megüresedett képviselői helyre az adott állam új választást tart. Tisztségviselőit
maga választja és vonja közjogi felelősségre.
3. §. A Szenátusba minden állam két szenátort delegál, akiket az államok törvényhozása választ.
Mandátumuk hat évre szól, de harmaduk helyett kétévente újat választanak. Megüresedett helyre az állam
végrehajtó hatalma jelöl ki új szenátort a törvényhozás következő üléséig, akkor újat választanak (17.
kiegészítés módosította). Szenátor az a 30. évét betöltött személy lehet, aki legalább kilenc éve az USA
állampolgára és a választáskor az adott állam lakosa. A Szenátus elnöke az USA alelnöke, de szavazati
joggal csak szavazategyenlőség esetén rendelkezik. Egyéb tisztségviselőit, ideiglenes elnökét maga
választja és vonja közjogi felelősségre. Az USA elnökének közjogi felelősségre vonásakor a Legfelsőbb
Bíróság elnöke az elnök, csak 2/3-os többséggel marasztalható el.
4. §. A szenátorok és képviselők megválasztásának körülményeiről az egyes államok határoznak, de azt a
Kongresszus módosíthatja, ami évente legalább egyszer összeül december első hétfőjén (20. kieg.
módosította).
5. §. Az egyes házak bírálják el a választásokat, azok eredményét és tagjaik választhatóságát. Saját
szabályaikról, tagjaik büntetéséről, kizárásáról maguk döntenek. Üléseikről naplót vezetnek, titkosság
kivételével közzéteszik, 20 %-uk kérésére az igen-nem szavazatokat is feltüntetik.
6. §. A szenátorok és képviselők tiszteletdíjat kapnak. Hazaárulás, békebontás, súlyos bűncselekmény
kivételével az ülésen, oda-vissza úton nem tartóztathatók le, kongresszusi beszéd, vita miatt sehol nem
vonhatók felelősségre. Mandátumuk alatt más állami hivatalra nem nevezhetők ki és fordítva. (mentelmi
jog és összeférhetetlenségi szabályozás)
7. §. Állami bevételekre irányuló törvényjavaslatokat a Képviselőház kezdeményez, a Szenátus
módosíthatja. A törvényjavaslatokat az elnök elé kell terjeszteni, egyetértésekor aláírja, ellenvetés esetén
visszaküldi. Újbóli megvitatáskor 2/3-os többségű elfogadás esetén a másik háznak is át kell adni az
ellenvetésekkel együtt. Ha ez a ház is elfogadja 2/3-osan, akkor törvényerőre emelkedik. Csak igen-
nemmel lehet szavazni, név szerinti közölve. Ha az elnök tíz napon belül nem reagál, a javaslat
törvényerőre emelkedik, kivéve, ha elnapolás miatt nem teszi.
8. §. A Kongresszus hatásköre:
1) adók, vámok, illetékek, járulékok kivetése, behajtása, adósságok fizetése a közös védelem és az
    általános jólét biztosítására, ezek egységes mértékűek és fajtájúak az egész USA-ban;
2) kölcsönfelvétel az USA számára;
3) kereskedelem szabályozása;
4) állampolgárság megszerzésének és csődeljárás lefolytatásának egységes szabályozása;
5) pénz verése, értékének megállapítása, szabványok, mértékek rögzítése;
6) pénzhamisítás büntetése;
7) Legfelsőbb Bírósághoz tartozó bíróságok, postahivatalok és –utak létesítése;
8) tudomány és művészet támogatása;
9) kalózkodás és nemzetközi jog elleni cselekmények üldözése;
10) hadüzenet; hadsereg, hajóhad szervezése, fenntartása, irányítása, szabályozása; milícia igénybevétele;
11) kisajátítás állami érdekből;
12) törvényalkotás a felruházott hatáskörök érvényesítésére.

9. §. Személyiségi jogok védelme:
 1) személyek bevándorlása, behozatala a tagállamok érdekből megengedett;
 2) a Habeas Corpus csak kivételes esetekben függeszthető fel;
3) visszaható hatályú és kivételes törvény nem alkotható;
4) fejadó, egyenes adó csak népességarányosan vethető ki;
5) kereskedelmi, hajózási szempontból az egyes államok egyenlők; az államkincstár csak törvényes
   kifizetéseket teljesíthet, az állami költségvetésről mérleget, beszámolót kell készíteni; az USA nem
   adományoz nemesi címeket, egyéb kiváltságokat.

10. §. Az egyes tagállamok különjogai:
 1) nem lehetnek külföldi szerződés, szövetség, konföderáció tagjai;
 2) nem bocsáthatnak ki pénzt, hitellevelet;
 3) nem hozhatnak az USA törvényeivel ellentétes szabályt, intézkedést;
 4) csak a Kongresszus hozzájárulásával vethetnek ki saját vámot, illetéket;
 5) békeidőben nem tarthatnak fenn haderőt;
 6) nem háborúzhatnak, kivéve a megtámadás és fenyegető veszély esetét.




A tervezet 7. cikkelye szerint kilenc állam ratifikációja elegendő az Alkotmány életbe lépéséhez. A ratifikációt
speciálisan erre a célra választott konvenciók, és nem az államok törvényhozása által rendelték megvalósítani.
Szerkezete: hét cikk, huszonhárom szakasz, I törvényhozó II végrehajtó III bírói hatalom IV tagállamok és
állampolgáraik jogállása V alkotmánymódosítás lehetősége VI vegyes rendelkezések VII alkotmányratifikáció.
Képviseleti demokrácia: a népszuverenitást a képviselőház tagjainak kétévenkénti, az adott állam által delegált
formában történő közvetlen választása biztosítja. A képviseletre nézve csak nemi, életkori, állampolgársági és
helybennlakási cenzust ír elő. Lélekszám szerinti kvóta. Szenátus: a szenátorokat az egyes államok törvényhozása
delegálta, a 17. kiegészítéssel (1913) közvetlenül.
Elnökválasztás: a népképviselet itt is közvetett, elektori választás, akiket az államok törvényhozása választ. A 12.
kiegészítés (1804) függetleníti az elektorok választását az egyes államok törvényhozásától. Prezidenciális jelleg:
elnök: államfő, kormányfő, hadsereg parancsnoka. Törvényhozási jogköre a törvénykezdeményezés és a vétó.
„President proposes, Congress disposes.”
Állami feladatkörök elhatárolása: az elnöki hatalom korlátozása a szenátus által: hozzájárulása szükséges
nemzetközi szerződések megkötéséhez, tisztviselők, legfelsőbb bírósági bírák, diplomaták kinevezéséhez.
Kongresszus: angol alkotmány szerinti szervezeti, működési jogok, saját tisztségviselők választása, képviselők,
állami tisztségviselők felelősségre vonása. Az elnök elleni eljárásban a Legfelsőbb Bíróság elnöke az elnök.
Föderalizmus értelmezése: 1) szuverén államok összessége: az államok előbb léteztek, mint az unió, az az
államok alkotása, ezért a föderáció szervezetét, működését az államok alakíthatják, 2) egységes nemzet: a nemzet
alkotmányozott, legfőbb törvényhozói hatalom a népszuverenitás, ami megelőzi az egyes államok szuverenitását.
Alapvető szabadságjogok garanciája, alapelvek: ex post facto law (visszaható erejű jogalkotás) és bill of attainder
(fej- és jószágvesztő ítélet alkotásának) tilalma. Nemességet, privilégiumot nem adományoz az állam A
kongresszus törvényalkotási jogköre kiterjed minden olyan jogalkotásra, amelyeket a rá ruházott hatalmak
végrehajtásához szükségesnek gondol.
Az államok viszonya a föderális kormányzathoz: Virginiai iskola: az államok szuverenitása az első, az átruházott
és a fenntartott hatalmakat el kell különíteni. A 10. kiegészítés (1791)!!! A föderáció fennhatósága: adók, vámok,
illetékek, közös külső és belső védelem, közös haderő és bizonyos esetekben az államok milíciáinak vezetése,
általános jólét, eladósodás, „interstate commerce law”, pénzverés.

52. A végrehajtó hatalom az USA alkotmányában

1. §. A végrehajtó hatalom feje az elnök, megválasztása: minden állam törvényhozása a képviselőinek és
szenátorainak megfelelő számú elektort jelöl ki, akik két személyre szavaznak. Legalább az egyik más
állambeli. A szavazatok száma szerinti abszolút többségű lesz az elnök. Szavazategyenlőség esetén, vagy
ha nincs abszolút többség, a Képviselőház dönt, utóbbi esetben az első öt közül. A második legtöbb
szavazatú lesz az alelnök, szavazategyenlőség esetén a Szenátus dönt Mindkettőt négy évre választják (a
12. Kiegészítés módosította). Elnök az a 35. évét betöltött személy lehet, aki az USA állampolgáraként
született vagy az Alkotmány elfogadásakor már az és 14 éve annak lakosa. Az elnök elmozdítása,
elhalálozása, lemondása, hivatalképtelensége esetén az alelnök elnököl. A hivatali idő alatt tiszteletdíjat
kapnak, mértéke ez időben nem változtatható, más juttatást nem fogadhatnak el. Hivatalba lépéskor esküt
vagy fogadalmat tesznek.
2. §. Az elnök jogkörei:
 1) a haderők főparancsnoka;
 2) büntetés végrehajtás felfüggesztése és kegyelmezés;
 3) nemzetközi szerződések kötése, diplomaták, legfelsőbb bírák, állami tisztviselők kinevezése, alsóbb
     szintű tisztviselők kinevezésének átruházása;
 4) megüresedett helyek betöltőinek átmeneti kijelölése.

3. §. Az elnök tájékoztatja a Kongresszust az unió helyzetéről, intézkedéseket ajánlhat, elnapolhatja és
rendkívüli esetben összehívhatja a Házak üléseit, fogadja más országok diplomatáit, felügyeli a törvények
betartását, átadja az állami tisztviselők kinevezési okmányait.
4. §. Az elnököt, alelnököt, tisztviselőket közjogi felelősségre vonásuk esetén el kell mozdítani
hivatalukból hazaárulás, vesztegetés, egyéb súlyos bűncselekmény és vétség miatti elítélésükkor.




53. A szövetségi bírósági rendszer

Az alkotmány III. cikkelye rendelkezett a bírói hatalomról, a Legfelsőbb Bíróságról (elsőfokú és
fellebbezési hatáskör). Az alkotmány az USA illetékességét a peres felek, és a per tárgyának tekintetében
határozta meg. A bírákat jó maga viseletükig nem lehet elmozdítani, fizetésüket nem lehet csökkenteni.
Az alkotmányban felvázolt szövetségi bírói hatalmat az 1789. évi Bírósági törvény konkretizálta.
Megkezdte működését a hat bíróból álló Legfelsőbb Bíróság, s egy háromfokozatú szövetségi bírósági
rendszer. A szövetségi bíróságok rendszere a föderalista nézetek gyakorlati megvalósulását jelentette. A
törvény 13 kerületre osztotta az ország területét, határai az államok határai mentén voltak. Szövetségi
kerületi bíróságok hatásköre: magánjogi és kisebb büntetőügyek, a partvidéki kerületekben tengerjogi
jogviták. A kerületi bíróságoktól a legfelsőbb bírósági bírák által vezetett, évente kétszer ülésező
felsőbíróságokhoz lehetett fellebbezni, akik a szövetségi kormányzatot érintő legsúlyosabb
büntetőügyekben és magánjogi perekben ítélkeztek. Ezek a felsőbíróságok képviselték a szövetségi
kormányzatot az egyes kerületekben. Működésüket nehezítette, hogy a bíráknak évente kétszer hatalmas
távolságokat kellett megtenni.
A bírósági törvény megerősítette a Kongresszusnak azt a jogát, hogy ellenőrzést gyakoroljon az
alacsonyabb szintű szövetségi bíróságok ítélkezése felett. Az alkotmányt és a szövetségi törvényeket
érintő ügyekben a szövetségi bíróságok felülvizsgálhatták az államok bíróságainak a döntését is.
1789-1865 között a Legfelsőbb Bíróság legfontosabb törekvését alkotmányos hatalmának megalapozása,
a bírói hatalom megszilárdítása és a szövetségi-állami kormányzat viszonyának rögzítése jelentette. A
szövetségi bíróságok befolyása már az 1790-es években is jelentős volt, de igazi presztízsüket csak a
későbbi évtizedekben érték el. A Legfelsőbb Bíróság első tíz évében mindössze száz jogesetet bírált el.
A Legfelsőbb Bíróság a föderalista párti John Marsall vezetésével alapozta meg befolyását , 34 éves
bírói működése alatt a bírósági felülvizsgálat elvei alkotmányos gyakorlattá váltak. Szerinte el kell
választani a jog uralmát a politikától, mert a jog politikai meggyőződéstől független értékek hordozója,
ezért is kellett a bíróknak politikai következményekkel járó, alkotmányjogi jogvitákban is döntést
hozniuk. Marsall legjelentősebb érdeme, hogy a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati jogát mind a
szövetségi, mind az állami törvényeket illetően megfogalmazta.
A legfelsőbb Bíróság e jogosítványát az 1803-as Marbury v. Madison ügyben alapozta meg. Az ügy
középpontjában egy bírói kinevezés állt. William Marbury egyike volt azoknak a békebíróknak, akiket
Adams elnök leköszönése előtt 1 nappal nevezett ki, megbízó levelüket kézjegyével ugyan már ellátta
(éjféli bírók), a megbízó levelek kézbesítése azonban már az új kormányzat feladata volt. Jefferson elnök
négy bíró kinevezését nem hagyta jóvá, az új republikánus államtitkár, James Madison megtagadta a
megbízólevél kézbesítését. Marbury társaival közvetlenül a Legfelsőbb Bírósághoz fordult jogorvoslatért
(illetékessége: az alkotmány szerint első fokú hatáskör is megillette). Marbury a bíróságtól az oklevél
kibocsátásra kötelező writ of mandamus kiadását kérte, amellyel a bíróság a kormányzati tisztviselőket
bizonyos lépések megtételére kötelezheti.
Marshall vezető bíró ítéletének első részében helyt adott Marbury igényének. A kinevezés a megbízólevél
aláírásával megtörténtnek tekintendő, s az államtitkár, aki ez lepecsételi, és tovább küldi a hivatalos
nyilvántartásnak, nem jogosult visszatartani. A kézbesítés megtagadása Marbury elidegeníthetetlen
jogainak a megsértését jelentette, mert a kinevezés egyúttal tulajdoni jogosítványt is biztosított neki.
Ítéletének második részében másrészről viszont megtagadta Marbury igényét- a writ of mandamus-ra (az
oklevél kibocsátására vonatkozó kötelezés), mivel az alkotmányban nevesített jogköre erre nem tejed ki,
ellentétben a bírósági törvény rendelkezésével. Marshall az alkotmány és a bírósági örvény
rendelkezésének konfliktusát a felsőbbrendű jogszabály javára döntötte el.
Marshall ítéletének jelentősége: megalkotta az elidegeníthetetlen jogok elméletét, védelmüket a
Legfelsőbb Bíróság feladatának rendelte, megalapozta a jogszabályok bírósági felülvizsgálatát, melynek
alapján az államok felsőbíróságai is alkotmányossági felügyeletet gyakorolhattak az állami szintű
törvényhozás felett.
Mi a bíróság feladata, ha két törvény egymással, vagy egy törvény az Alkotmánnyal ellentétes?
 A bíróság feladata eldönteni, hogy az ellentétes szabályok közül az adott esetre melyiket alkalmazza!
Egyben jogforrási hierarchiát állít fel, melyben a föderatív jog megelőzi az egyes államokét. Szintjei: 1)
Legfelsőbb Bíróság: legfelsőbb fellebbezési szint; 2) 11 fellebbezési bíróság: meghatározott területi
beosztás (13 db állam); 3) szövetségi kerületi bíróságok: az egyes államokban meghatározott számban
működnek

Alkotmány III. cikkelye
1. §. A bírói hatalom a Legfelsőbb Bíróságé és a Kongresszus által megalkotott bíróságé, ami egyben az
alkotmánybíróság is. Az alsóbb bíróságok létrehozása szövetségi szinten a Kongresszus hatáskörébe
tartozik. A bírák hivatalukat jó magaviseletük tartamáig gyakorolhatják, a végrehajtó hatalom nem
mozdíthatja el őket (angol garancia).
2. §. Hatálya:
   1)   a törvény és méltányosság (equity) alá tartozó ügyek;
   2)   az USA eddigi és jövőbeli jogalkotása;
   3)   nemzetközi szerződések;
   4)   diplomatákat érintő esetek;
   5)   tengeri jogi esetek;
   6)   az USA érintettsége esetén;
   7)   két vagy több szövetségi állam érintettsége esetén;
   8)   egyik állam és a másik polgárai közötti esetben;
   9)   idegen állam polgárai vagy alattvalói érintettsége esetén (11. kiegészítés módosította). Állam és a
        saját polgárára viszont nem, csak ha földjogi vita van közöttük Diplomáciai és nemzetközi
        ügyekben eredeti, a többi esetben fellebbviteli joghatóság jog- és ténykérdésekben egyaránt.
Magánbűnügyekben esküdtszék dönt a bűnösségről, tárgyalás az elkövetés államában, több helyszín
esetén a Kongresszus jelöli ki a tárgyalás helyszínét.
3. §. Árulás elkövetésének esetei: háborúindítás, csatlakozás az ellenséghez, tanáccsal, tettel való
segítése. Elítélni csak két tanú vallomása vagy nyilvános beismerés alapján lehet. Ez esetben a
Kongresszus dönt a büntetésről, de az a hozzátartozókat és a vagyont csak az elítélt élete alatt sújthatja,
(kongressus tárgyalja) örökösöket nem sújtja, jószágvesztés.
Normakontroll: az Alkotmány nem tartalmazza, a Legfelsőbb Bíróság lát el alkotmányosság vizsgálati
feladatot. Legfontosabbak az emberi jog védelme és az állam túlzott gazdasági beavatkozásának
megakadályozása. A mai jogélet egyik legfontosabb kérdése, ami az Alkotmány nem precíz
megfogalmazásából ered.




54. A gazdasági jog szabályozása az Egyesült Államokban a polgárháború előtt

A függetlenségi háború egyik legjelentősebb vívmánya, hogy a gazdasági esélyeik felett már az
amerikaiak maguk rendelkezhettek. Polgárháború előtti 70 év az ún. antebellum korszaka, jellemzői
kisvárosi, vidékies élet.
A 19. sz-ban a gőzgép forradalmasította a piacgazdaságot, szállítás és közlekedés forradalmát
eredményezte. A koloniális amerikai gazdaság helyén egy növekvő szövetségi és nemzetközi
piacgazdaság jött létre. Lakosságnövekedés (magas születési ráta és bevándorlás) pl. New York,
Philadelphia 1 millió lakos. Észak-Kelet volt a legsűrűbben lakott, kereskedelmi és ipari érdekeltséget
jelentett a déli államoknak, felvevő piac a nyugati élelmiszertermelő államoknak..
Az 1790-es években a föderalista Hamilton kongresszus által elfogadott gazdasági programja a
kereskedelmi és ipari érdekek előmozdítása céljából először a kamatlábak emelt, majd belső adókat és
illetékeket vetett ki az adósságok visszafizetésére és a belső gazdaság védelmére, nemzeti bankot hozott
létre a fizetőeszköz stabilizálása céljából.
Szövetségi kormányzat támogatta a magánvállalkozókat: kedvező gazdasági körülményeket teremtett az
kereskedelmi és ipari tevékenységhez; pénzügyi támogatásokat nyújtott az infrastruktúra fejlesztéséhez.
Ezek a kongresszusi intézkedések a mezőgazdasági és ipari termékek belső, nemzeti piacának fejlődését
hozta magával. Déliek (Jefferson vezetésével) szembe helyezkedtek a föderalista gazdaságpolitikával,
mivel a jeffersoni gazdaságpolitika a mezőgazdaság fejlesztését tűzte célul, s az erős központi
hatalommal szemben az államok gazdasági tevékenységére helyezte a súlyt.
A polgárháború előtt az állam mérsékelt gazdasági beavatkozási politikát folytatott: a
közérdekében avatkozott be a magángazdaságok működésébe jogszabályi úton, törvényeket alkottak
a piac előmozdítására és szabályozására, de ne vindikált magának az állam meghatározó szerepet a
gazdasági szabályozásban. Gyakoribb volt az államok szintjén, inkább itt történtek gazdasági
beavatkozások- tehát a föderáció elve érvényesült.
Szövetségi szintű szabályozás a gőzhajózás miatt vált szükségessé: a gőzgép robbanásai miatti
katasztrófák meggyőzték a szövetségi törvényhozást, hogy nem lehet csak a magán kézben hagyni ezt a
tevékenységet. 1852 évi tv. a gőzhajók működésének szabályozásáról. – az első szövetségi szintű
törvény. Szabályozta a gőzgép működtetését, testületeket hozott létre a gőzhajók engedélyezésének a
felülvizsgálatára. Azonban a gazdasági növekedést elősegítő és szabályozó intézkedések továbbra is
elsősorban az államok hatáskörében maradtak.
Bankgazdaság: gazdaságilag jelentős, politikailag ellentmondásos ágazat. A bankjegyeket az államok
bankja bocsátották ki, a kölcsönügyleteik a hitel legfontosabb forrását jelentették a polgárháború előtti
gazdaságban. Bankjegy értékét a bank arany- ezüst készletei határozták meg. A bankok egyre több
bankjegyet bocsátottak ki, hogy több hitelt tudjanak kihelyezni, de nem volt rá sokszor fedezet,
elértéktelenedett a bankjegy. Az Egyesült Államok szövetségi bankját 1791-ben alapították, az
alapítólevél 20 évre garantálta a működését. Alkotmányjogi vita alakult ki: Jogosult-e a kongresszus
bankot és más gazdasági társaságot létrehozni? 1811- republikánus nézet győzött: bankalapítás joga
kizárólag az államokat illette meg, a Szövetségi Bank alapító levelét nem újították meg, ez pénzügyi
válságot idézett elő: az állami bankok önkényesen, fedezet nélkül bocsátottak ki bankjegyeket, ezeket más
bankok nem fogadták el. A szövetségi kormányzat csak nagy nehézségek árán tudta készpénztartalékait
az ország egyik részéből a másikba átcsoportosítani→ már a republikánusok sem vitatták az alapítás
alkotmányjogi kérdését: 1816-ban a kongresszus létrehozta az Egyesült Államok Második Bankját.
A bank adóztatásával kapcsolatban tárgyalta a legfelsőbb bíróság a McCulloch v. Maryland ügyet, ebben
Marshall bíró álláspontja: az alkotmány felhatalmazta a kongresszust a „szükséges és megfelelő”
intézkedések megtételére, így a bank alapítása nem ellentétes az alkotmánnyal.
A Második bank a mérsékelt állami beavatkozás modellje szerint működött: alaptőkéjének egy
részét a szövetségi kormány jegyezte, az igazgatótanács tagjainak 1/5-t az elnök nevezte ki. A Bank
pénzügyi tartalékul szolgált a szövetségi kormányzat, a szövetségi pénzügyi alapok és a külföldi
beruházásoknak. Fedezetet nyújtott a kormányzatnak a bankjegy kibocsátáshoz. Stabilizálta saját
bankjegyeinek értékét (nem fogadta el az állami bankok elértéktelenedett bankjegyeit), így az állami
bankokat elővigyázatosabb pénzügyi politikára ösztönözte. Az államok sorozatosan támadták a szövetségi
bank pénzügyi politikáját, 1832-ben Jackson elnök megvétózta az alapítólevél meghosszabbítását, a bank
működésének végét jelentette. 1913-ig a Federal Reserve alapításáig nem létezett szövetségi szintű
bankrendszer.
55. A magánjog fejlődése az Egyesült Államokban a polgárháborút megelőző időszakban

A common law szerepe a függetlenedés után is meghatározó marad, a 19. századtól a kontinentális jog
hatása is megfigyelhető a jogfejlődésben.
Kontinentális hatás: Louisiana magánjogi és eljárási kódexe kontinentális civiljog befolyása alatt állt,
1825-ban francia nyelven, francia mintára alkották meg, a francia mintájú törvényhozás és a törvényi
interpretáció hatása a mai napig érzékelhető. Egykori délnyugati, mexikói-spanyol befolyási
övezetben (Kalifornia, Nevada, Utah, Arizona, Texas): család-, örökjog, földbirtoklás jogcímei spanyol
mintára fejlődtek (még ma is család és ingatlanjogban spanyol befolyás felfedezhető).
A common law kodifikációja többször is szerepelt tervként, a kodifikáció mozgalom hátterében
Jeremy Benthem angol filozófus tanai állottak.
Az USA jogfejlődésének polgárháború előtti korszaka az angol common law amerikai viszonyokra való
átültetésével jellemezhető. A common law amerikanizálódása elsősorban a bírósági jogértelmezéseken
keresztül történt, az állami szintű bíróságoknak volt meghatározó szerepük. A bírósági jogértelmezés
hatására teljes mértékben átalakult az amerikai jog, az 1861-re kialakult társasági-, munka-,
tulajdon-, szerződési és felelősségi jog teljesen eltért az 1787-es szabályoktól. A szövetségi bíróságok
is hozzájárultak ehhez a jogfejlődéshez (tőkefelhalmozás, egyéni kockázat vállalás jogi keretei)
A gazdasági átalakulással járó magánjogi változások a tulajdonjog fejlődésén jól nyomon követhetők: A
polgárháború előtti jogfejlődés teljesen újraértelmezte és átalakította a tulajdonjog tartalmát. A 18. sz-ban
puszta biztosítékként kezelték a tulajdonjogot, amely rangot jelentett és társadalmi helyét határozta meg a
tulajdonosnak. A statikus tulajdonjogi felfogás megszilárdulásában William Blackstone művének,
amely az abszolút tulajdon és az elidegeníthetetlen jog doktrínáját fogalmazta meg, nagy szerepe
volt. „a tulajdon hasznosítása nem történhet mások jogainak megsértésével”; „a tulajdon terjedelme a
földtől az égig tart”- abszolút tulajdon alapelve, ez alapján a tulajdonosok megvétózhattak minden olyan
tevékenységet, mely a tulajdon békés élvezetét zavarta. Az elidegeníthetetlen jogok doktrínája képezte
a statikus tulajdon másik alapelvét, mely minden tulajdonost tulajdonának az önkényes,
adminisztratív beavatkozástól mentes élvezetére jogosította fel.
 A kisajátítási jog a gazdasági fejlődés, vasútépítés, út, csatorna stb. nyomán fejlődött ki. A tulajdon
közcélú, megfelelő kártalanítás ellenében történő hasznosítását szabályozta, alapvető változást idézett elő
a tulajdonjogról alkotott elképzelésben, mert a tulajdon értékét már nem a puszta birtoklás, hanem a
hasznosítása határozta meg. Ez a dinamikus szemlélet a Kht.-ék működésénél volt különösen jelentős.
A tulajdonjog, mint elidegeníthetetlen jog ellentétben állt az államok aktív gazdaságfejlesztő
politikájával. A polgárháború előtti állami szintű törvényhozás a kisajátítási jog útján igyekezett
fenntartani a tulajdon biztonsága és a gazdasági növekedést elősegítő közérdek közötti egyensúlyt.
Az alkotmányozók is elismerték a közösség jogait a magántulajdonnal szemben, az 5. kiegészítés
tartalmazta a jogos kártalanítás szabályát, de az alkotmány-kiegészítés nem vonatkozott az államokra, a
föderalizmus értelmében a kongresszus nem volt jogosult korlátozni az államok szuverenitást,, a
kisajátítási jog alapjait újra kellett szabályozni az államok szintjén.
Az állami szintű törvényhozás által gyakorolt igazgatási hatalom egyik legkorábbi példája a vízimalmok
szabályozása: az állam először avatkozott be a tulajdonjog elidegeníthetetlen szférájába, rögzítette a
kisajátítás alapelveit: a vízimalmok közérdekű tevékenységnek minősültek, a tevékenység támogatása az
állam érdekében állt. Törvényhozás útján megváltoztatták az eredeti common law szabályt (gátépítés,
elárasztás a tulajdonjog korlátozása, így jogsértés), amikor is engedélyezték, hogy a vízimalmok
működtetői eláraszthassák az általuk nem birtokolt földeket is. Az elárasztott földek tulajdonosai pert
indíthatott a törvényben meghatározott nagyságú kártérítésre, de ha az nem fedezte a valós kárát, többet
nem követelhetett. Ez ellentétes az 5. kiegészítéssel, de az alkotmány nem befolyásolhatta az állami szintű
törvényhozást az államok szuverenitására hivatkozva.
A polgárháború előtti törvényhozás a közhasznú társaságok engedélyezése során is előszeretettel
alkalmazta a kisajátítás szabályait, mely közhasznú vállalkozás útján biztosított a beruházó tőkésnek
privát profitot.
- nagy hatás: Harward és Columbia egyetemek (szakvélemények a LB-nak)
- nõi váljog-i törekvések: 1848: összehangolt fellépés, megalakul a Nõi Jogok Nemzeti Szövetsége
           - polg háb: négerek jogegyenlõséi küzdelmeihez kapcsolódnak
           - Colorado és Idaho: nõknek váljog
56. A büntetőjog fejlődése az Egyesült Álamokban a függetlenségi harc után

1790 után vita arról, hogy létezik-e szövetségi, szokásjogon alapuló (common law) büntetőjog.
1789-es bírósági tv: az USA hatalmába ütköző bűncselekményeket és kihágásokat a kerületi
felsőbíróságok hatáskörébe utalta. A törvény nem nevesítette e cselekményeket, s nem rendelkezett
a szövetségi hatalom kiterjesztéséről sem. ;
Föderalisták: szokásjogi bűncselekmények mellett, a szövetségi bíróságok működéséhez széleskörű
hatalom; föderalista bírók a common law alapján ítélkeztek. A republikánusok mindezt ellenezték.
1790- Kongresszus: Törvény a bűncselekményekről
- 17 fajta bűncselekmény nevesítése (a bírósági eljárás akadályozásától a hazaárulásig)
- eljárásjogi garanciákat is szabályozta (pl. vádlottnak joga, hogy kézhez kapja a vádirat egy
példányát)jogsértések szűk köre, keretszabályozással a kongresszus az államok törvényhozásának és a
szövetségi bírók jogértelmezésének hagyott helyett.
A common law érvényesülését jól példázza az 1797-es Worall ügy, a bevételi biztos vesztegetési kísérlete
volt a per tárgya. Az 1790-es törvény vesztegetési tényállása nem nevezte meg a tisztviselők között a
bevételi biztost. A vádat arra alapozták, hogy az angol common law általában tiltja a vesztegetést. A
védelem szerint a bíróságnak nem volt joga a common law alapján eljárni, mert a szövetségi bíróságok
csak a törvények alapján ítélkezhetnek + 10. alkotmány-kiegészítés szerint az alkotmányban nem
nevesített hatásköröket az államoknak, tartotta fenn. Bírók eltérő nézeten voltak. Egyik vélemény: a
szövetségi kormányzat nem hivatkozhat a common lawra, mert annak érvényesülését sem az alkotmány,
sem a szövetségi törvények nem alapozták meg. Másik vélemény: 1789-es bírósági törvény általános
felhatalmazása szerint minden az USA hatalmát sértő bűncselekmény üldözendő. Eltérő vélemények
miatt a vádlott fellebbezhetett volna a Legfelsőbb Bírósághoz, de nem élt vele. Ítélet. 3 hónap börtön→
enyhe büntetés a kompromisszumos jellegét sugallja.
 A Legfelsőbb Bíróság tagadta a common law bűncselekmények létjogosultságát; a szövetségi
bíróságoknak nem áll jogukban eljárást kezdeményezni, és büntetést kiszabni olyan
bűncselekmények miatt, melyeket nem nevesített törvényi rendelkezés, s kizárólag szokásjogi
normákat sértettek. E nézet szerint a jog közösségi akaratból létező norma volt.
1798- államellenes nyilatkozatokról szóló törvény- ellenzék visszaszorítására fogadták el a föderalisták,
ez volt az első lépés a szövetségi büntetőjog törvényi szintű szabályozásában
        - megtiltotta a szövetségi kormányzattal szembeni bizalmatlanságot keltő nézetek publikálását
        - megváltoztatta a publikálás common law szerinti közvetlen felelősség elvét. Az új rendelkezés
            szerint a véleménynyilvánítás nem alapozott meg közvetlen felelősséget, mivel a törvény az
            igaz állítást helyben hagyta, a büntetőeljárásban az állítás igaz voltát kellett a jury előtt
            bizonyítani
Vélemények megoszlanak a törvényről, egyesek szerint a törvény a szövetségi kormányzat részéről a
hatalommal való visszaélés szembeszökő példája, mások az ország jövője szempontjából szükséges
kormányzati intézkedésnek tartották.
Függetlenségi harc után többen a büntetőjog reformját, mert az addigi kegyetlen szabályok nem az
amerikai, hanem a brit elképzeléseket tükrözték.
1784- New Hampshire alkotmánya, pl. már a törvényhozó hatáskörébe sorolta a büntetőjog
megváltoztatását, de nem éltek vele igazán
Virginia: a Függetlenségi nyilatkozat aláírása után törvényt fogadtak el az állam jogszabályainak
felülvizsgálatáról, hogy azok összhangba kerüljenek a republikánus nézetekkel. A bizottság tagja Thomas
Jefferson a büntetések új rendszerére egy törvénytervezetet dolgozott ki. A törvénytervezetre
legnagyobb hatást Cesare Beccaria utilitarista nézetei gyakorolták (Bűntett és büntetés 1764) Jefferson:
történeti tanulmány a büntetésekről, büntetettekkel szembeni magatartásokról
        - a büntetőjog egyedüli célja az elrettentés
        - ezt nem érhető el kegyetlen törvényekkel, mert ezeket nem hajtják mind végre, sok bűntett
            büntetlen marad
        - tükröző büntetések legyenek (szimbolikus válasz a bűntettre)-mérgezést méreggel büntetnék
        - enyhe büntetések kiszabása a felvilágosodás eszméi szerint
        - halálbüntetés: csak hazaárulás és gyilkosság büntetésére maradna meg
Jefferson törvénytervezetét megvitatták, de elvetették a tervezetet, sohasem emelkedett törvényerőre. A
virginiai kísérlethez hasonlóan az európai büntetési elméletek hatására a szövetségi és az állami
büntetőjog is humánusabb irányba mozdult el.
Pl.. 1794- Pennsylvania: differenciálta a szándékos (halál) és gondatlan emberölést (börtön) és
büntetésüket, ez a 2 fokozatú büntetés bekerült a szövetségi büntetőjogba és az államok is alkalmazták

Livingstone-kódex: a polgárháború előtti korszak egyik legjelentősebb kodifikációs kísérlete.
Jeremy Bentham hatását mutatja, Louisiana 1820-ban megbízza Edward Livingstone-t egy büntető
törvénykönyv elkészítésével, 1826-ban be is terjesztette.
    A négy részből álló törvénytervezet a büntetőjog első átfogó kodifikációs kísérleteként értékelhető az
angolszász jogrendszerben. Négy különálló részben szabályozta a
         - büntettek és büntetések jogát
         - eljárásjogot
         - a bizonyítás jogát
         - börtönügyi javaslatokat is tartalmazott
    szembehelyezkedett a bírói jogalkotással, saját erkölcsi megítélését is visszaszorítani kell
    csak taxatíve meghatározott bűncselekményeket lehet büntetni
    igyekezett minden kérdést nagyon részletesen szabályozni, hogy minél kevesebb hely maradjon a
bírók erkölcsi meggyőződésének
    tervbe vette a halálbüntetés eltörlését
    bűncselekmények forrása: szegénység és a tétlenség, így az elkövetőket foglalkoztatni kell a
börtönökben
    elítéltek ellátása: ruha, élelem
    szabályozta a börtönőrök képzését és magatartását
    Börtönbüntetés célja: az elítéltek későbbi társadalmi integrálása és a visszarettentés
Javaslata messze megelőzte a korát, de a louisianai törvényhozás nem fogadta el.




57. A polgárháború előzményei: a rabszolgaság kérdése az Egyesült Államokban

A rabszolgaság intézményét szövetségi szinten nem szabályozta törvény, az intézmény jogi gyökerei az
államok szintjén keresendők.
Északnyugati Ordinance- 1787-ben fogadta el a konföderáció, a rabszolgaság első szövetégi szintű
szabályozása, amelyben eltörölte a rabszolgaságot az ország észak-nyugati részén. (Illinois, Michigan,
Ohio, Indiana, Wisconsin)
Az USA alkotmánya nem rendelkezett a rabszolgaságról, s a függetlenségi háború után fontosabb
feladatok háttérbe szorították a kérdést. A kérdés akkor merült fel újonnan, amikor újabb államok
felvétele volt soron (Csatlakozás: területfoglalással, hozzácsatolással, új felvétellel, katonai
segítségnyújtás utáni önkéntes csatlakozással (Mexikó) vagy vásárlással (Luisiana1803- Jefferson veszi
Napóleontól; Alaszka az Oroszoktól). Az északi államokban nem volt szükség a rabszolgamunkára, s az
1780-as évekre a rabszolgaság intézménye eltűnőfélben volt. Délen a rabszolgák száma és gazdasági
jelentősége is nagy volt, elszórtan ugyan de itt is megfogalmazódtak a felszabadítást szorgalmazó
gondolatok- nem volt akkor lényeges kérdés.
Az alkotmány ratifikálásának az idején az északi államok lakossága megegyezett a déli rabszolgatartó
államokéval. A rabszolgaság kérdése továbbra is megosztotta az uniót, s az egyenleg fenntartása
érdekében 1819-ig arányosan vettek fel rabszolgatartó és ún. szabad államokat az unióba.
1820- Missouri kompromisszum, felvételével az egyensúly felborult, egy időre újrarendezték a
rabszolgaság kérdését, az északiak féltek, hogy a mérleg a rabszolgatartók javára billen, mint
rabszolgatartó államot vették fel, de határaitól északra teljesen eltörölték a rabszolgaságot
A konfliktus továbbra is fennállt, északon a vasútépítés felszabadított rabszolgák ezreinek kínált munkát,
a déli területeken megszorító intézkedésekkel szabályozta a fehér és fekete lakosság viszonyát. A
rabszolgalázadások után minden déli állam megalkotta a maga rabszolgakódexét. Szabályozták a
        - rabszolgatartók tulajdonjogát
        - rabszolgák kötelességeit
        - rabszolgatartás formáit
        - őrség a helyi lakosság védelmére
        - szökött rabszolgát vissza kell szolgáltatni a tulajdonosának
1848-ban a Mexikótól megszerzett területek csatlakozása nyomán kiújult a rabszolgaság körüli vita,
Wilmot pennsylvaniai képviselő törvénytervezete: egykori mexikói területeken minden önkényes
szolgasági forma eltörlését követelte, vele szemben a déli államok egyenesen alkotmány-kiegészítést
kértek a tulajdonjoguk deklarálására.
1854- Kansas-Nebraska Act: rendezte egy időre a rabszolgaság kérdését, a kongresszus az
államokra delegálta a rabszolgaság rendezésének jogát; megfogalmazta az ún. populáris
szuverenitás elvét, mert a rabszolgaság eltörlését az egyes államok tetszésétől tette függővé.
A feketék politikai és szociális egyenlőségét a polgárháború előtt sehol sem ismerték el, egyedül
Massachusetts államban lehettek a feketék esküdtek és tanúskodhattak fehérek pereiben. 1849- Roberts
versus Boston városa ügyben, melyben a gyermekek szín szerinti iskolai elkülönítését (szegregáció)
támadták, a legfelsőbb bíróság álláspontja: mindenki egyenlő a törvény előtt korra,nemre, születésre vagy
színre tekintet nélkül, , de a törvényhozásnak joga van bizonyos jogok gyakorlását a szín alapján
korlátozni.
1857-Dred Scott-ügy: a polgárháború előestéjén országszerte heves vitát váltott ki.
Scott déli rabszolga és családja Minnesota államban éveket dolgozott egy oda helyezett katonai orvos
szolgálatában, ahol eltörölték a rabszolgaságot, később visszatértek a rabszolgaságot elismerő Missouriba,
ahol Scott kérte a bíróságtól szabadságának elismerését. Az ügy központi kérdése: Van-e joga pert
indítani? Scott akkori tulajdonosának ügyvédje szerint sem, állami sem szövetségi szinten a feketék nem
állampolgárok, így nem perképesek. A Legfelsőbb Bíróság vezető bírája, Roger Taney elutasított minden
Scott melletti érvet, álláspontja: a négerek az Alkotmány szerint nem „állampolgárok” legyenek szabadok
vagy szolgák, missouri kompromisszumot is alkotmányellenesnek ítélte, mivel a kongresszusnak nem áll
jogában egy adott területen eltörölni a rabszolgaságot és korlátozni a rabszolgatartók tulajdonjogát. Sőt a
szövetségnek biztosítani kell a tulajdon védelmét, így a rabszolgatartók tulajdonjogát is, véleményével
szövetségi szintre emelte a korábban államok szintjén szabályozott rabszolgakérdést és jogi alapot
teremtett a feketék statusának jogi korlátozására.
A Legfelsőbb Bíróság határozata nyomán kiújult az északiak és a déliek között a vita. Északon attól
tartották, hogy ezek után a szabad államokban is elismerik a rabszolgaságot, a döntést csak
alkotmánymódosítással lehetne megváltoztatni, ehhez viszont kellene a déliek együttműködése, amire
persze nem lehetett számítani.
1860- Ábrahám Lincolnt elnökké választják -északi
1861- hét déli állam külön szövetségre lépett, saját elnököt választott és megalakította az Amerikai
Konföderációs Államokat.
Az unió fenntartása végett fegyveres konfliktusra került sor ►
1861-1865 Polgárháború (a megnyert háború ünneplésekor Lincolnt lelövik)
Kezdete 1861. április Fort Sumter elleni támadás (dél-Karolina), vége 1864. április Lee tábornok
fegyverletétele.




58. A polgárháború utáni alkotmány-kiegészítések az Egyesült Államokban

1865. az északi államok győzelme, rebellis déli államokat katonai körzetekbe sorolták, az unióba való
újrafelvételükig, az új nemzeti kormány megválasztásáig katonai igazgatás alatt álltak:
A polgárháború utáni új alkotmányos rendet három alkotmányos kiegészítésben fogalmazták meg.
Szövetségi Ezek szövetségi szinten rögzítették a feketék társadalmi és politikai státusát; a központi
kormányzat és az államok viszonyát.
1865-ben röviddel a Lincoln gyilkosság után ratifikálták a 13. alkotmány kiegészítést: Eltörölte a
rabszolgaság intézményét, megszüntette a faji megkülönböztetés jogi alapját. Az alkotmány történetében
elöször elhatalmazást kapott a kongresszus a végrehajtásról szóló törvények megalkotására, melyek
hatálya lerontott minden ellentétes állami szabályt.
Fekete Kódexek: a déli államok válasza, melyben szabályozták az újonnan felszabadítottak státusát,
megfosztották őket számos a fehérek által élvezett jogtól, korlátozták a feketék jogait a tulajdon
birtoklása, a fehérek pereiben tanúskodás, a szerződéskötés, az utazás, a gyülekezési jog és a
szólásszabadság tekintetében. A feketéket nem tekintették állampolgárnak (Drad-Scott ügy)
1866 első szövetségi polgárjogi törvény megalkotásával a tételes jogszabályok közötti joghézagot
igyekezett a kongresszus alkotmányos felhatalmazás birtokában kiküszöbölni. A törvény minden
Egyesült Államokban született egyént állampolgárnak nyilvánított, minden állampolgárnak azonos jogok
(szerződéses, per, tanú, örökjog, tulajdon), kimondta, hogy a feketék is egyenlők a törvény előtt, azonos
jogokat élveznek a fehérekkel az eljárási jogok tekintetében is. A törvény hatálya nem terjedt ki az indián
őslakosságra, továbbra sem állampolgárok, törzsi igazgatás alatt állnak.
A konföderációsok tagadták a polgári törvénykönyv alkotmányosságát, Johnson elnök is megvétózta.
Az 1868-ban ratifikált 14. alkotmány-kiegészítés alkotmányi szintre emelte az 1866-os polgárjogi
törvény állampolgársági jogot garantáló szakaszát, s az államok háromnegyede ratifikálta azt. Ezzel
végleg hatályon kívül helyezték a Dred Scott határozatot.
A 14. kiegészítés öt szakaszból állt, ebből három a déliek ellen irányuló tiltó intézkedéseket tartalmazott a
negyedik felhatalmazta a kongresszust a végrehajtáshoz szükséges törvények meghozatalára . Az első
szakasza volt a legjelentősebb. Létrehozta a szövetségi állampolgárság intézményét, kinyilvánította,
hogy az egyenlő jogi védelem mindenkit megillet. Az alkotmány-kiegészítés forradalmi változásokat
idézett elő a föderalista rendszerben. Három államokat korlátozó intézkedése: állampolgárok
immunitását és privilégiumait nem lehet csorbítani, jogszerű eljárás nélkül nem lehet korlátozni az
élethez, szabadsághoz és tulajdonhoz való jogot, s az állampolgárok ügyeinek egyenlő elbírálását írta elő.
A végrehajtási törvények megalkotásának jogával a szövetségi törvényhozás jogosult volt az államok
politikájába is beavatkozni az állampolgárok szabadsága érdekében. Mindez forradalmi változást idézett
elő az alkotmányjogban, csökkent az államok szuverenitása, a szövetségi kormányzat hatásköre, pedig
megnőtt

14. kiegészítés körüli alkotmányos vitákviták:
1. Bill of Rights vonatkozik-e közvetlenül az államokra?
1833- Marshall bíró: Barron v. Baltimore ügy: véleménye szerint a Bill of Rights csak a szövetségi
kormányzat eljárását köti, „az alkotmányt az USA állampolgárai magukra és kormányzatukra
vonatkozóan határozták meg, amely azonban nem kötelezi az egyes államokat”. A 14. kiegészítés azáltal
változtatott ezen a gyakorlaton, hogy az állampolgárok privilégiumainak és immunitásának védelmére
kötelezte az államokat. Alkotmánytörténeti viták hosszú sora, hogy jelenti-e ez a védelem a Bill of Rights
kiterjesztését az államokra.
2. Due process of law elve:
 Jogszerű eljárás elve, mely szerint jogszerű eljárás nélkül nem korlátozható az állampolgárok élethez,
szabadsághoz és tulajdonhoz való joga. A Bill of Rightsban a jogszerű eljárást biztosító 5. kiegészítés
eljárásjogi garanciát fogalmazott meg (pl. jury eljárás nélkül senkit nem ítélhettek szabadságvesztésre), de
a 14. kiegészítés a jogvédelmet eljárásjogi szintről törvényhozási szintre emelte- tehát a törvények
nem sérthetik az állampolgári jogokat, ez alapozta meg a törvényekkel szemben a substantive due process
követelményét. Ezzel a 14. kiegészítés a jogalkotás bírósági felülvizsgálatának motorját jelentette:
1873-1888 között az LB 70, 1888-1918 között 725 due process döntést hozott.
 A Legfelsőbb Bíróság kezdetben, szűk körben alkalmazta a 14. kiegészítés, eredetileg a kisebbségi
védelemre született a kiegészítés, majd a tulajdon és a vállalkozások jogi védelmére, később, pedig a
gazdasági kisebbségek védelmére is kiterjesztették védelmi körét.
A due process eredetileg eljárásjogi követelményének az alkalmazási területét a 20. században tovább
bővítették. Lochner v. New York ügy (1905) a due process elvére való hivatkozással a legfelsőbb
bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, és hatályon kívül helyezte azt a rendelkezést, amely a pékek
munkaidejét 10 órában határozta meg, mivel ez 14. kiegészítés alapján a szerződési szabadságot sérti.( a
pékek többet akartak dolgozni). Ez a döntés a lassiez-faire gazdaságpolitikai korszak nyitánya is egyben.
Ebben a korszakban a 14. kiegészítést már a gazdasági szabadságok és a szerződéskötési szabadság
védelmére alkalmazták, a 20. század elejétől teljesen átértelmezték az alkotmány-kiegészítés alkotmányos
védelmének a rendszerét, a személyi szabadságot a gazdasági liberalizmus sarokkövévé nyilvánítva.
1869-ben ratifikálták a 15. alkotmány-kiegészítést. A fekete lakosságnak nem biztosított közvetlenül
választó jogot, de alkotmányellenesnek nyilvánított minden olyan szövetségi és állami szintű intézkedést,
mely faj, szín vagy előző szolgai állapot alapján megtagadta, vagy korlátozta a választójogot. A déli
fehérek ellen kívántak fellépni. A legfelsőbb Bíróság ezt a kiegészítést is megszorító módon értelmezte, s
korlátozta a feketék szavazati jogának szövetségi szintű szabályozását.


AZ ALKOTMÁNYMÓDOSÍTÁSOK A GYAKORLATBAN
1875 –ben alkotta meg a kongresszus azt a polgárjogi törvényt, melynek preambulumában minden
ember törvényelőtti egyenlőséget fogalmazták meg. Eszerint a kormányzás feladata, hogy származásra,
fajra, színre és nemre való tekintet nélkül egyenlő és igazságos módon bírálják el az állampolgárok
ügyeit. A törvény a lehetőségek teljes és egyenlő élvezetét biztosította mindenki számára az USA
törvénykezési területén. A vita során több képviselő alkotmányellenesnek nyilvánította, 1883-ban a
legfelsőbb bíróság 8:1 arányban alkotmányellenesnek nyilvánította, és hatályon kívül helyezte a
törvénynek a vendéglőkben, tömegközlekedési eszközökön és a szórakozóhelyeken a szegregációt
tilalmazó rendelkezéseit. Indok: a felszabadított rabszolgák nem rendelkeznek ugyanazzal a jogokkal,
mint a többi állampolgár. A határozat hatályon kívül helyezte az egyenlőséget védelmező szövetségi
jogot, s szövetségi és állami szinten a faji megkülönböztetés hosszú folyamata vette ezzel kezdetét
(feketék, indiánok, kínaiak diszkriminációja)
Az 1870-es évek végén a déli államok visszanyerték eredeti politikai függetlenségüket, törvényi utón újra
korlátozták a feketék társadalmi és politikai jogait. Rabszolgaság helyett önkéntes szolgaság intézménye,
szabályozták a munkaadók fekete munkásaikra vonatkozó tulajdon igényét, munkás felmondása
bűncselekmény. A feketék gazdasági lesüllyedése szociális jogaik csökkenésével is járt, az önkéntes
szolgaság intézményével párhuzamosan kialakult a szegregáció intézményrendszere. A diszkrimináló
törvények a fehérek felsőbbrendűségét deklarálják (1880-90). Állami szinten szabályozták, hogy a
vasúton külön kocsikban kell szállítani a fehéreket és a feketéket, hiába sértette ez a vasúti társaságok
érdekeit.
A 14. alkotmány-kiegészítés értelmezésére a Legfelsőbb Bíróság a megkülönböztetett, de egyenlő
szolgáltatások elvét fejlesztette ki.
Plessy v. Ferguson ügy (18969fentartotta az utasok kényelmére meghozott törvény hatályát. A döntés
értelmében a vasúton és a hajókon a faji megkülönböztetést előíró állami szintű szabályozás nem volt
alkotmányellenes, nem sértette az egyenlő jogi védelem elvét, amennyiben a szín alapján elkülönített
szolgáltatás egyenlő feltételek között történt. A döntés 1898-ban az oktatási intézményekre is
kiterjesztette a megkülönböztetett, de egyenlő szolgáltatások elvét. Az állami iskolák, a közérdekű
intézmények és a tömegközlekedési eszközök viszonylatában a megkülönböztetett, de egyenlő
szolgáltatások elve a pénzügyi források aránytalan elosztásához vezetett, így a szolgáltatás vitathatatlanul
egyenlőtlen volt. Délen jelentős volt a választójog korlátozása, elkülönítések a szavazó helységben, írni-
olvasni tudáshoz kötötték a választójogot.
59. Az állam szabályozó szerepe a gazdasági expanzió korában

Az USA-ban a polgárháború és az I. világháború közötti korszak radikális gazdasági és társadalmi
változásokkal, a modern ipari társadalom létrejöttével jellemezhető. A tömeges bevándorlás
megváltoztatta az etnikai és kulturális viszonyokat, a szétszórt farmok helyett, a városok kerültek
előtérbe, 1920-ra a lakosság több mint fele városokban élt. A. 19. sz. végén az USA az egyik
leggazdagabb országnak számított, a gazdasági növekedés hatására mezőgazdaságon és kereskedelmen
alapuló gazdasági nagyipari országgá alakult (fémgyártás, textil ipar robbanásszerű fejlődése).
Az individualizmus és a laissez-faire polgárháború előtti ideológiája az ipari forradalom korának
19. század végi jogfejlődésében is meghatározó jellegű volt.
A kormányzat beavatkozását a gazdaságba a közérdekkel ellentétesnek tekintették, a korszak
gazdaságpolitikájában a szerződéskötési szabadság jutott kifejezésre, mely az egyénnek az a képessége,
hogy állami beavatkozástól mentesen rendelkezhessék gazdasági esélyei felett. Emellett a korszak
ideológiai nézete a szociális darwinizmus, Darwin biológiai evolúciós elméletét a társadalomra
alkalmazták, a gazdasági fejlődés az emberek közötti harctól és a legéletképesebb túlélésétől függ, ezért,
az állam gazdasági szabályozó szerepét korlátok közé kell szorítani.
A gazdasági expanzió következtében megnövekedett a szövetségi kormányzat szabályozó szerepe,
egy 1887-es Legfelsőbb Bírósági határozat kimondta, hogy a vállalkozásoknak az az ága, melynek a
közérdekre közvetlen a befolyása, (vendéglők, raktárak) széleskörű állami szabályozást igényel. A
kongresszus illetékeket vetett ki a belső ,nemzeti piacok védelmére, megalkotta a nemzeti bankok
rendszerét és szabályozta a forgalomban lévő pénz mennyiségét.
1890. Sherman ohiói szenátor nevét viselő trösztellenes törvény, a gazdasági hatalom koncentrálódását
volt hivatott megakadályozni. A század végén a Legfelsőbb Bíróság feladata volt, hogy megszabja az
állam gazdasági szabályozó szerepét.
A 19. sz. végén a vasútépítés volt a legjelentősebb vállalkozása, jelentős állami beavatkozást
igényelt, vasútépítés céljára óriási területeket bocsátott a kongresszus rendelkezésre, az egyes államok
pedig, adókedvezményekkel, kötvény kibocsátásokkal támogatták a helyi vasútépítést A vasút vonalak
kiépülésével szűkség lett a működésük szabályozásra.
1887-ban felállított Államközi Kereskedelmi Bizottság szövetségi szinten rendezte a vasutak
működését, különös tekintettel a szállítási díjakra.
A vasúti társaságok mellett az államok a biztosítótársaságok felett is adminisztratív felügyeletet
gyakoroltak. A gazdasági növekedéssel megnőtt a biztosítási igény, a biztosítótársaságok működését a
vállalkozás minden részletére kiterjedő szabályokkal igyekeztek ellenőrzésük alatt tartani az államok.
Az államok a társasági jog egységesítésével is ellenőrizni kívánták a gazdasági vállalkozásokat. A
19. sz. végére az állami szintű törvényhozás felismerte, hogy a vállalkozásoknak kedvező gazdasági
környezetet úgy teremthetnek, ha azok működéséhez széleskörű szabadságot biztosítanak  laissez-faire
gazdaságpolitika kezdete.


A PROGRESSZIVIZMUS KORA
A gazdasági változások a politikai életben is éreztették hatásukat. A két pártrendszeren alapuló korszakot,
amelyre a választók tömeges részvétele volt jellemző, az 1890-es évektől leváltotta az ún. progresszív
korszak. A progresszívizmus reformmozgalom volt, mely a korszak gazdasági, társadalmi és
kulturális változásaira aktív állami beavatkozás útján kereste a választ. Roosevelt elnöklésétől a
hangsúly a széles körű politikai részvételről a gazdasági tevékenységgel előmozdítása és egy pártatlan
bürokratikus kormányzati politika irányába tolódott el. Jellemző társadalmi-gazdasági jelenségek:
trösztellenes szabályozás, vasúti szabályozás, helyi önkormányzatok reformja, női választójogi
mozgalom, munkaidő és munkafeltételek szabályozása, gyermekmunka tilalma (19. sz. végi 20.sz.
eleji jogi reformok)
A közérdekű igazgatási hatalom, a közegészség, a közbiztonság és a közerkölcs védelme az államok
hatáskörébe tartozott.(nagy számú gazdasági és szociális szabályok). Maga a kongresszus is adóztató és
kereskedelmet szabályozóhatalma birtokában 1906 és 1916 között nagyszámú szociális törvényt alkotott.
Nagy számban alakultak vállalkozások, nőtt a munkavállalók száma. A munkások száma erősen függött a
recesszió hullámaitól, az 1893-97-es gazdasági válság idején több ezer munkás vált munkanélkülivé. A
legnagyobb törés a munkaerőpiacon az ún. nagy depresszió idején, az 1930-as évek elején
következett be. Ezek a változások kiélezték a tőke és a munkások konfliktusát. Kialakultak a
munkavállalók szakszervezeti mozgalmai, a legkorábbi mozgalmak a munkások egyéni érdekét kívánták
hangsúlyozni, azonban az iparosodó új világban a szakszervezetek már szorosabb összefogást sürgettek,
céljuk a munkafeltételek javítására a törvényhozás befolyásolása volt. A tömeges sztrájkokra, a munkások
radikális szerveződéseire az államok szakszervezet ellenes törvényekkel reagáltak. (büntetés a
sztrájkolóknak, ún. sárga kutya szerződés: a munkaszerződés feltétele volt, hogy a munkavállalók ne
lépjenek be a szakszervezetbe).
Az új gazdasági rendben jelentős volt a gyermek- és női munka. Az iparban és a kereskedelemben
1900-ra 700.000 10-15 év közötti gyermek dolgozott, egész családok éltek munkájukból, 10-12 óra
munkaidő, veszélyes és ártalmas környezet megjelent fokozatosan az államok törvényhozásában a
gyermekmunka tilalma (1842. Connecticut először), 1900-ra szinte minden állam törvényt hozott a
gyermekmunka védelmére, a törvények végrehajtása azonban esetleges volt. A gyermekmunka védelme
mellett a nők munkaidejére is korlátokat szabtak, a munkavédelmi törvények a munkafeltételek javítását
is célul tűzte ki. A túlságosan hosszú munkaidőt nemcsak a munkások, hanem a közérdek szempontjából
is veszélyesnek tekintették, a törvényhozók a veszélyes és egészségtelen munkafeltételek csökkentetésre
törekedtek, s általános cél a nők és gyermekek védelme. A Legfelsőbb Bíróság megerősítette a
munkavédelmi törvények hatályát a különösen veszélyes munkakörülményeknél, bányákban a
munkaidő max. napi 8 óra, viszont hatályon kívül helyezte a pékek munkaidejét, korlátozó törvényt (1905
Lochner ügy). A Lochner üggyel a gazdasági liberalizmus korszaka kezdődött, amelyben az állam nem
tekintette többé feladatának, hogy beleavatkozzon a munkavállalók és munkáltatók között fennálló
jogviszonyba, mivel a munkafeltételek szabályozása, a munkaidő korlátozás sértené a szerződéskötési
szabadság alkotmányos elvét. Ezen az ítélkezési gyakorlaton először csak a New Deal idején változtattak.




60. Az ancien régime válsága és a modem polgári állam alapjainak lerakása

A korai polgári átalakulások során a klasszikus francia jog az elavult institúciók következetes
felszámolásával és egyidejűleg kiépített új jogrend megszilárdításával vonta magára a figyelmet kiépített
új jogrend megszilárdításával vonta magára a figyelmet. A latin-román jogcsoport centrumországa volt, a
római jogi kultúra örököse. A római jog árutermelő joga érvényesült az új árutermelő társadalomban.

A nagy francia forradalom kirobbanására közvetlenül az állam pénzügyi válsága adott indítatást. A
feudális abszolutizmus nem ismerte a költségvetés szerinti gazdálkodást, s ez pazarló költekezésre
vezetett. Súlyosbították a helyzetet a háborúk, melyek teljesen kimerítették az ország anyagi erejét. A
válságot az egymást követő pénzügyi főfelügyelők a nemesség és a papság megadóztatásával kívánták
megoldani. A király az események sodrába kerülve 1788 augusztusában visszahívta a pénzügyi
főfelügyelőségbe, a korábban elcsap ott, de a polgárság körében népszerű Necker genfi bankárt, akinek
tanácsára 1789. május 1-jére összehívta az országszerte követelt rendi gyűlést.

A forradalom első szakaszában létrejött az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, amely hivatva volt arra,
hogy Franciaország számára egy új, polgári alkotmányt adjon. Az alkotmány szövegezése és vitája
hosszú időt vett igénybe, a gyűlés azonban nem késlekedhetett sokáig a feudalizmus megszüntetésével,
amelyre 1789. augusztus 4-én került sor. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kimondta a kötött jobbágyi
(serf) minőség, a robot, a holtkézi jog, a nemeseket megillető vadászati és halászati jog, a személyes
szolgáltatások, az úriszékek, a tartományi és városi kiváltságok megszüntetését. E határozatokat nem
jegyzőkönyvezték, ami az első rémület elmúltával megkönnyítette a törvényhozók számára a
magántulajdon "szentségének és sérthetetlenségének" védelmében, hogy az augusztus 5-e és 11-e között
hozott dekrétumokban már csak a személyes jellegű szolgáltatásokat és a tizedet töröljék el. A
paraszti telek birtoklásához fűződő dologi tartozások (pl. földbérek, dézsmák) elengedését a földesúr és a
paraszt önkéntes megegyezésétől függő megváltáshoz kötötték, s a váltságösszeg lerovásáért egyazon
földesúri birtok parasztjait egyetemlegesen tegyék felelőssé. Noha a parasztnak csupán a személye szabadul
fel, a földje még nem, az augusztus 4-i határozatok rendkívül nagy jelentőségűek, mivel elvileg
megszüntették a feudális rendszert.
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1789. augusztus 26-án megszavazta az Ember és Polgár Jogainak
Deklarációját, amelyet a készülő alkotmány alapvető, elvi bevezetésének szánt. A Deklaráció létrejöttére
hatottak a polgári forradalmat ideológiailag előkészítő "felvilágosodás századának" bölcseleti, forradalmi
természet jogi, társadalompolitikai, fiziokrata - Voltaire, Montesquieu, Rousseau, Quesnay és Turgot -
tanai. Ezeknél nagyobb jelentőségűek a francia társadalmi erők követelményei, amelyek parancsolóan
írták elő, hogy a polgári rendszer klasszikus elveit alaptörvényben dolgozzák ki.
A bevezetésből és 17 szakaszból álló Deklaráció egyrészt az emberi jogokat, másrészt az államra
vonatkozó alapelveket sorolja fel az egyetemesség igényével. A jogalkotó a Nyilatkozat kiadásának
indoklásaként megállapítja, hogy a kormányzat megromlásának és a közbajoknak egyedüli oka az emberi
jogok nem ismerése, elfelejtése vagy megvetése, s ezért szükséges az ember "természetes,
elidegeníthetetlen és szent" jogainak alkotmányos és mindenki javát szolgáló ünnepélyes kinyilvánítása.

A Nyilatkozat emberi jognak minősíti a szabadságot, a tulajdont, a biztonságot (személyes
szabadságot) és az elnyomással szembeni ellenállást. Kimondja, hogy minden ember szabadnak
születik és az is marad, veleszületett jogai gyakorlását csak mások, és a társadalom ugyanazon jogainak
biztosítása korlátozhatja, törvény szabta keretek között. Véleményét, még a vallásosat is, a törvény által
megállapított "közrend" sérelme nélkül szabadon közölheti szóban, írásban és nyomtatásban, megtehet
mindent, amit a törvény nem tilt. Senki sem kötelezhető arra, amit a törvény nem parancsol; mindenki
ártatlannak vélelmezendő, amíg bűnössége megállapítást nem nyert, a törvény által meghatározott
feltételek hiányában és az előírt formák megszegésével senki sem vádolható és fogható el. Csupán a
cselekmény elkövetése előtt hozott törvény alapján szabható ki büntetés, a tulajdon "szent és sérthetetlen
jog", amelytől megfosztani senkit sem lehet, kivéve, ha "a közszükség törvényesen megállapítva azt
nyilvánvalóan nem követeli", de a tulajdonost még ekkor is megilleti az "igazságos és előzetes" kártérítés.
Szoros kapcsolatban a szabadsággal a Deklaráció meghirdeti a törvény előtti és adózási egyenlőséget is:
az emberek születésüktől egyenlők, hogy a társadalmi megkülönböztetés csupán a "közjón", az "erényen"
és a "tehetségen" alapulhat, ezért minden állampolgár egyenlően viselhet tisztségeket, vagyoni
helyzetének megfelelően, pedig egyformán köteles az adó lerovására.

Nem hiányoznak a Deklarációból az új típusú állam alapelvei sem. Kimondja a Nyilatkozat a nemzet
szuverenitásának és az államhatalmi ágak elválasztásának az elvét. Kinyilvánítja, hogy az állam az
ember és polgár jogainak biztosítására szolgáló közhatalom, amely "mindenkinek" előnyére jött létre,
hogy a törvény a "közakarat" kifejezése annak megalkotásában minden állampolgár jogosult
személyesen vagy képviselői útján közreműködni. Végül kimondja, hogy az állampolgároknak,
ugyancsak személyesen vagy képviselőik igénybevételével, joguk van az adókat szabadon megajánlani és
felhasználásukat ellenőrizni, a társadalom, pedig számadást követelhet a közigazgatás bármely köz-
megbízottjától.
A Nyilatkozat jogerőre emelkedését a királyi megerősítés kicsikarásával az 1789. október 5-i
népmozgalom elérte ugyan, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés azonban hamarosan hozzálátott az
általánosan meghirdetett elvek részleges módosításához. Törvényt hozott az ostromállapotról: elmében a
helyi hatóságok élhetnek a statárium fegyverével, eltilthatnak és fegyverrel is feloszlathatnak minden
csoportosulást, ha a tulajdont veszélyeztetve látják.
A választási rendszert szabályozó törvénnyel a "passzív polgárok" millióit megfosztotta politikai jogaitól,
az 1791. június 14-i, ún. Le Chapelier-féle törvény, büntetés terhe alatt megtiltott minden szakmai
szervezkedést és sztrájkot, ez a formális jogegyenlőség sérelme nélkül alapvetően a széles néptömegek
ellen irányult. A nagy ültetvényesek érdekében még a rabszolgaság intézményét is csak Franciaország
területén szüntette meg, de a gyarmatokon fenntartotta, s a színes bőrűeknek nem adott állampolgári
jogokat.
61. Az 1791.-es francia alkotmány

Az alkotmány kidolgozásához 1789 júliusában fogott az Alkotmányozó Nemzetgyűlés. Az előkészítő
munkálatok elvégzésére harminctagú bizottságot jelölt ki. A gyűlés már 1789-ben megszavazta az
alkotmány bevezetését és néhány fejezetét (Deklaráció, választójog stb.), amelyeket királyi jóváhagyással
külön törvényekként életbe is léptetett. A végleges szöveg megvitatását csak XVI. Lajos szökési kísérlete,
az ennek nyomán kibontakozott népmozgalom és a Mars-mezei vérengzés után, 1791 augusztusában
kezdte el. Az ellenforradalom restaurációs törekvéseitől és a demokratikus népmozgalmaktól egyaránt
tartó alkotmányosok végre 1791. szeptember 3-án elérték, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés
megszavazta az alkotmányos monarchia alaptörvényeit.
Franciaország első írott alkotmánya a Deklarációból és a Francia Alkotmány címet viselő részből áll.
Megszűnteti a hűbériséget, a kiváltságokat, a rendi előjogokat, címeket, rangokat, méltóságokat, a céhe-
ket, a hivatások és mesterségek szervezeteit. A tulajdonjog általános garantálása mellett -az egyházi javak
megvásárlóira figyelemmel - biztosítja az 1789 óta elidegenített birtokok új tulajdonosainak a
tulajdonjogát is. Kimondja, hogy az állami főhatalom (szuverenitás) a nemzeté, amelyet azonban nem
gyakorolhat közvetlenül; hanem csak képviselői útján.

A legfőbb államhatalmi szerv az egykamarás, két évre választott és a király által fel nem oszlatható, ill.
el nem napolható Törvényhozó Nemzetgyűlés, amely saját elhatározásából ül össze, maga dönt üléseinek
helyéről, idejéről, ülésszakainak időtartamáról és arról, hogy tevékenységének színhelyétől 30 mérföldes
körzeten belül tartózkodhat-e katonaság vagy sem. Tagjai, mandátumuk lejárta után sem fogadhatnak el a
végrehajtó hatalomtól semmilyen kinevezést, sérthetetlenek, azaz megilleti őket a mentelmi jog: eljárás
csak akkor indítható meg ellenük, ha erre a törvényhozó testület az általa kijelölt bíróságnak engedélyt ad.
Tanácskozásai nyilvánosak, és a tárgyalások zavartalanságának biztosítására saját teremőrséggel
rendelkezik, sőt más fegyveres erőt is igénybe vehet.

Választási rendszert : az alkotmány különbséget tesz a politikai jogokkal és így választójoggal is
rendelkező aktív polgárok, továbbá a politikai jogok gyakorlásából kizárt passzív polgárok között, akik a
képviselő-választásokon kívül más közületi választásokon nem vehetnek részt.
Aktív polgár: 25. életévet betöltött, francia állampolgár férfi, legalább egy év óta egy helyben lakik, nem
áll szolgai viszonyban, minimum évi három napszám értékének megfelelő egyenes adó befizetését tudja
igazolni, és letette a polgári esküt.
A képviselő-választások közvetettek, mivel az aktív polgárok az ún. ősgyűléseken csupán a minden száz
aktív polgárra előírt egy-egy elektort választhatják meg, hogy azután ezek a még magasabb mértékben
megszabott adócenzusnak megfelelő polgárok a département-ok székhelyén tartott választói gyűléseken a
képviselőkre szavazhassanak.
Törvényhozó Nemzetgyűlés hatásköre igen kiterjedt:
    Megilleti a törvényalkotás joga, bár ennek gyakorlásában a király, némileg korlátozza.
    Teljhatalommal rendelkezik a pénzügyek terén, ellenőrzi a közigazgatást, és kérdőre vonhatja, vád alá
helyezheti a minisztereket.
    Törvényben dönt a hadsereg és hajóhad létszámát, szervezetét, a fegyveres erők személyi
állományának díjazását illetően.
    Jelentős befolyása van a külügyekre is, a nemzetközi szerződések csak jóváhagyásával érvényesek,
előzetes hozzájárulása nélkül a király nem üzenhet hadat, és nem köthet békét. Diplomáciai Bizottságán
keresztül rendszeresen szemmel tartja a kormány külpolitikáját.
Az állam élén a király áll,
    trónját fiágon az elsőszülöttség rendje szerint örökli, de eskü alatt köteles az alkotmány megtartására
    Az ország első közigazgatási és katonai tisztviselője, évi tiszteletdíjban részesül (udvartartásának
költségeit is ebből fedezi.)
     Általában nem tartozik felelősséggel, hazaárulás esetén, vagy ha engedély nélkül távozik az
országból, a Nemzetgyűlés megfoszthatja méltóságától.
     Hatásköre a legfőbb végrehajtó hatalom gyakorlása: Kinevezi a magas rangú katonai és polgári
tisztségviselőket, közöttük az általa bármikor elmozdítható hat minisztert, akik, noha képviselők nem le-
hetnek, a Nemzetgyűlés ülésein mégis megjelenhetnek és felszólalhatnak, sőt kötelesek az ott hozzájuk
intézett kérdésekre válaszolni.
     Legfelsőbb szinten ellenőrzi a közigazgatási szervek munkáját, azok jogellenes határozatait
megsemmisítheti.
     Kormányzati jogainak érvényesítésében korlátozza őt a miniszteri ellenjegyzés, ill. a miniszteri
felelősség intézménye. Bármely rendelkezése csak úgy érvényes, ha azért valamelyik miniszter aláírásával
felelősséget vállal.
     Nincs kizárva teljesen a törvényhozó hatalomból sem, az alkotmány kétszeri felfüggesztő hatályú
vétójogot biztosít a számára, amellyel a nemzetgyűlési határozatok jogerőre emelkedését mintegy négy
esztendőre elodázhatja, e jog azonban nem alkalmazható a Nemzetgyűlés kizárólagos hatáskörébe tartozó,
alkotmányjogi és pénzügyi természetű, valamint a miniszterek felelősségre vonását elrendelő döntésekkel
és a gyűlésnek közvetlenül a néphez intézett kiáltványaival szemben.

A helyi szervek vonatkozásában az alkotmány a decentralizmus és a polgári önkormányzat elveire
alapozó reformokat valósít meg. Az országot 83, megközelítően azonos nagyságú megyére
(département) osztja, ezek kerületekre, kantonokra és községekre tagolódnak. A megyék élére a
megyei elektorgyűlés egy 36 tagú tanácsot választ, amely tagjaiból végrehajtó szervül 8 tagú
direktóriumot delegál. A megyékéhez hasonló önkormányzati szervezettel rendelkeznek a kerületek is, a
kantonokban azonban csak a békebíró tevékenykedik. A községekben az aktív polgárok az elektorságra
képes polgárok közül közvetlenül választják meg a községi elöljáróságot, amelyet minden fontos ügy
eldöntésére vagyonos polgárok bevonásával községi főtanáccsá egészítenek ki. A központi hatalomnak
alig van lehetősége arra, hogy befolyásolja a helyi önkormányzati szervek tevékenységét.

Megújítja az alkotmány az igazságszolgáltatást is,
    A bíráskodást elválasztja a közigazgatástól
    A bírói hatalmat az aktív polgárok, magasabb szinten az elektorok által választott bírák, ill. az
esküdtszékek kezébe teszi le, és új bírósági szervezetet épít ki.
    Kisebb perértékű polgári perekben 50 livre-ig fellebbezés nélkül, 100 livre-ig első fokon a
kantononként szervezett békebíróság jár el, a nagyobb polgári perek eldöntése, pedig a legalább 5 évi
joggyakorlattal rendelkező jogászok közül 6 évre választott kerületi bíróság hatáskörébe tartozik,
amelytől 1000 livre-nél nagyobb perértékű perekben egy másik kerületi bírósághoz lehet fellebbezni.
    A kisebb bűnügyek elbírálása a községtanácsból alakult kihágási bíróság, ill. a békebíróság feladata,
bűntettek tárgyában viszont megfellebbezhetetlenül a megyeszékhelyen működő választott szakbíróság, a
büntető törvényszék ítélkezik, ha az elnökből és az aktív polgárok közül sorshúzással kiválogatott 8
esküdtből álló vádesküdtszék szótöbbséggel helyet ad a vádemelésnek, és a szintén aktív polgárok közül
kisorsolt 12 tagú ítélkező esküdtszék minimum 10 szavazattal kimondja a bűnösséget.
    A bírósági hierarchia csúcsán két felsőbíróság áll:
    1. Semmítőszék: törvény vagy eljárási szabály megsértése esetén új eljárás elrendelése mellett
    kétszer megsemmisítheti bármely bíróság panasszal megtámadott ítéletét, de harmadszor már a
    Nemzetgyűlés dönt
    2. Nemzeti Főtörvényszék: a miniszterek és vezető állású hivatalnokok bűnügyeit, és az állam
    biztonsága elleni bűncselekményeket bírálja el.




62. Az 1793 – as francia alkotmány
Az 1791. évi alkotmány alig egy évig maradt hatályban. A felfegyverzett nép 1792. augusztus 10-én
megdöntötte a királyságot, a törvényhozó gyűlés, pedig arra kényszerült, hogy általános férfi
választójogokat szavazzon meg. Az új választójog alapján 1792. szeptember 20-án összeült Nemzeti
Konvent már a következő napon kikiáltotta a köztársaságot, napirendre került tehát egy új,
köztársasági alkotmány kidolgozása. Az alkotmány első tervezetét (Condorcet filozófus előterjesztése
alapján) 1793. február derekától tárgyalt, girondista tagokból álló bizottság szövegezte meg. A girondista
kormány bukása után a Közjóléti Bizottság a politikai demokrácia követelményeinek megfelelően
átdolgozta a javaslatot, melyet a Konvent 1793. június 24-én elfogadott, majd pedig népszavazás alá
bocsátott. A népszavazás óriási többséggel megerősítette a köztársasági időszámítás szerinti 1. év
alkotmányát. Szövegét a királyság megdöntésének első évfordulóján, 1793. augusztus 10-én ünnepélyesen
elhelyezték a Konvent üléstermében, de végrehajtását a háború befejezéséig elhalasztották.
A jakobinusok alkotmánya bevezetésében átveszi az Ember és Polgár Jogainak Deklarációját, de igen
lényeges bővítésekkel és módosításokkal. Az emberi jogok közül a fő hangsúlyt a szabadság helyett az
egyenlőségre teszi, kinyilatkoztatja a munkához, a köztámogatáshoz, és az általános oktatáshoz való
jogot, a tényleges egyenlőséget mégsem biztosítja, fenntartja a magántulajdon szentségét, sőt kimondja a
gazdasági szabadságot is, amelyről az 1789-es Deklaráció még hallgatott. Új a jakobinus
Nyilatkozatban, a népi társulatokban való gyülekezési jog elvi garantálása, valamint a
nemzetszuverenitás helyett a népszuverenitás elvének a meghirdetése. A jakobinus Deklaráció szerint
az "egy és oszthatatlan, elévülhetetlen és elidegeníthetetlen" főhatalom a "népben él"→ a nép egyrészt
megváltoztathatja alkotmányát, másrészt, nemcsak jogosult, hanem köteles is felkelni, ha a kormányzat
megsérti jogait.
Az alkotmány szerint Franciaország államformája köztársaság, és a szuverén nép gyakorolja az állami
főhatalmat, jogalkotó hatalmát közvetlenül választott képviselői útján vagy népszavazással, közigazgatási
és igazságszolgáltatási hatalmát, pedig közvetve úgy, hogy elektorokat küld ki, akik megválasztják a
tisztviselőket és a bírákat.
A nép jogalkotó hatalmában osztozik az egykamarás Nemzetgyűlés, melynek tagjait, minden 40 000
lakosra egyet-egyet, azok a 21. életévüket betöltött francia állampolgárságú férfiak választják egy
esztendőre titkos vagy nyílt szavazással az ősgyűléseken az egész nemzet képviselőivé, akik nincsenek
megfosztva polgári jogaik gyakorlásától, és legalább hat hónapja egy helyben laknak.
A gyűlés kétféle jogszabályt alkot, a fontosabb ügyekben (büntetőjog, magánjog, költségvetés stb.)
törvényeket, a sürgős intézkedést igénylő, főként rendészeti természetű tárgyakban, pedig rendeleteket,
amelyeket azonnal végre lehet hajtani.
A törvényalkotás módja: A törvényhozó testület vita után elfogadja a törvényjavaslatot, majd a
megszavazott szöveget kinyomtatják és megküldik az ősgyűléseknek. Ha a megyék többségében az
ősgyűlések 10%-a 40 napon belül nem tiltakozik a gyűlés határozata ellen, a tervezet törvényerőre
emelkedik, ellenkező esetben össze kell hívni az ősgyűléseket, ahol a választásra jogosult polgárok igen-
nel vagy nemmel döntenek.
Végrehajtó hatalmát a nép egy 24 tagú, évente felerészben megújuló, két évre választott Végrehajtó
Tanáccsal osztja meg, ennek megalkotásába azonban csak közvetve szól bele. Az ősgyűlések 200-200
polgárra választanak egy-egy elektort, akik a megyénként szervezett elektorgyűléseken egy-egy, összesen
83 személyt jelölnek. E jelöltek közül a Nemzetgyűlés válogatja ki a Tanács tagjait, akik felelősséggel
tartoznak a törvényhozó testületnek, általa elmozdíthatók és vád alá helyezhetők. A Végrehajtó Tanács
hatásköre kiterjed a különböző, de nemzetgyűlési képviselőséggel nem rendelkező "megbízottak"
(miniszterek, követek stb.) kinevezésére, valamint a közigazgatás legfelsőbb irányítására és
felügyeletére a törvények és rendeletek szerint.
A helyi igazgatás és bíráskodás keretei nem sokban térnek el az 1791. évi alkotmány megoldásaitól.
Mindkettő szerint érvényesül a decentralizmus, a községeknél magasabb önkormányzati szerveket, a
béke-, a nyilvános döntő(kerületi) és a büntetőbírákat, a Semmítőszék tagjait elektorgyűlések választják, a
vád- és ítélkező esküdtszékeket sorsolással alakítják meg. A formai megegyezések ellenére tartalmilag
nagy a különbség a két rendszer között. Míg az 1791-es alkotmány csak az aktív polgároknak adja meg a
szavazati jogot és az esküdtképességet, az elektorrá választhatóságot, pedig még az aktív polgárokénál is
súlyosabb feltételekhez köti, addig a jakobinus alkotmány lényegileg minden felnőtt francia férfi
számára "alkalmassági" megszorítások nélkül biztosítja a választás és a választhatóság jogát.
64. A jakobinus diktatúra forradalmi államberendezkedése

A jakobinus diktatúra legfőbb államhatalmi szerve a Nemzeti Konvent volt. (tagjait 1792
szeptemberében általános férfi választójog alapján egy, a forradalom megvédésére kész kisebbség
választotta). A girondisták eltávolítása után a jakobinusok és a párizsi szegénynép befolyása alatt a
Konvent jelentős törvényhozó munkába fogott:
 Elrendelte az emigránsok elkobzott birtokainak, később az összes nemzeti javaknak tíz esztendei
részletfizetéssel kis parcellákban való kiárusítását, a parasztságtól a harmadolási jog címén 1669 óta
elvett földek visszaadását és a községi földek felosztását egyenlő részekben a község állandó lakosai
között, ha a község felnőtt lakosságának egyharmada ezt kívánja.
 1793. július 17-én megváltás nélkül eltörölte az összes földesúri szolgáltatásokat, és előírta az
ezekre vonatkozó oklevelek hatósági megsemmisítését.
 Az ún. ventose-i (1794. február-március) dekrétumokban a gyanúsak vagyonából földosztást helyezett
kilátásba.
 Megszüntette a rabszolgaságot a francia gyarmatokon is.
 Évjáradék, segélyek és ingyenes orvosi ellátás a munkaképtelenek és a sokgyermekes anyák részére.
 Kimondta a kötelező, ingyenes és világi jellegű elemi iskolai oktatás elvét.
 Bevezette az általános hadkötelezettséget (18-25 éves nem családfenntartó férfiak). Forradalmi
hadsereget állított fel: ellenforradalmárok megfékezésére, és a gabonabeszolgáltatás biztosítása céljából.
 Egymilliárd frank kényszerkölcsönt szavazott meg a nagyobb jövedelmű polgárok terhére, akik vagy
kamatozó kötvényt kaptak, vagy a nemzeti javakból vásárolhattak a rájuk progresszíven, kirótt
kölcsönösszeg értékéig.
 Halálbüntetéssel fenyegette a közszükségleti cikkek rejtegetőit, majd elrendelte a legjelentősebb élel-
miszerek árának és a béreknek a maximálását.
 A Köztársaság első napjától (1792. szeptember 22.) új időszámítást vezetett be, polgári ünnepeket
létesített, kinyilatkoztatta a vallásszabadságot és új vallást alapított.
 Törvényhozó tevékenysége mellett megválasztotta, utasította és ellenőrizte a központi igazgatási
szerveket, a bizottságokat, kinevezte továbbá a Forradalmi Törvényszék bíráit, esküdtjeit, közvádlóját és
a katonai parancsnokokat.

A jakobinusok kormánya a Közjóléti Bizottság (9-11 tag) volt, amely a Konventnek a politikai élet és
a közigazgatás különböző területeinek irányítására vagy ellenőrzésére hivatott 21 bizottsága közül
kiemelkedő jelentőségre tett szert, s szerveződött a forradalmi diktatúrát gyakorló legfőbb központi
igazgatási szervvé. A Konvent még 1793. "április 5-én állította fel a Védelmi Bizottmány helyébe, hogy a
konventképviselők közül havonta újraválasztott és titkosan tanácskozó tagjai ellenőrizzék és mozdítsák
elő az Ideiglenes Végrehajtó Tanács munkáját, sürgős szükség esetén, pedig tegyék meg a megfelelő
védelmi intézkedéseket. Szeptember 13-án azt a megbízatást kapta, hogy szervezze újjá a bizottságokat,
közöttük a belső ellenforradalom elleni harc vezetését ellátó Közbiztonsági Bizottságot is, gyakoroljon
felügyeletet felettük és irányítsa tevékenységüket. Újabb lépésként a forradalom ideiglenes
alkotmányának számító 1793. október l0- és december 4-i dekrétumok a Közjóléti Bizottság
közvetlen felügyelete alá helyezték a 6 minisztert (1794. április 1-jétől ezek helyett a 12 végrehajtó
bizottságot), a tábornokokat, a törvény által létrehozott testületeket, a közhivatalnokokat, hatáskörét
kiterjesztették a hadügy, a diplomácia és az államkincstár ügyeinek kivételével a gazdasági élet
irányítására. Rendkívül nagy hatalmát jogilag csak az korlátozta, hogy működéséről 8 naponként
jelentést kellett tennie a Konventnek, amely felelősségre vonhatta.

A helyi szerveknél is a centralizáció elvei érvényesültek. A jelentőségüket vesztett megyék mellett
megmaradt, de egyre csökkenő önkormányzattal rendelkező körzeteket és községeket a Közjóléti
Bizottság által kinevezett nemzeti megbízottak ellenőrizték, akik az elmozdítható bírák és tisztviselők
helyébe a helyi jakobinus klubok meghallgatása után új hivatalnokokat neveztek ki, ezek felettes
hatóságuknak tíznaponként beszámoltak tevékenységükről. Az ellenforradalmi lázadások megelőzése és
megtorlása, a rekvirálások lebonyolítása, a köztársaság hadseregeinek ellenőrzése, és szükségleteiről való
gondoskodás céljából a Konvent is küldött ki teljhatalmú konventbiztosokat, akiknek a működését a
Közjóléti Bizottság igyekezett összehangolni. A forradalmi kormányzat az ellenzékének bénítására,
megtiltotta a helyi hatóságoknak és a népi társaságoknak, hogy egymással megbízottak útján
érintkezzenek, vagy közös gyűléseket hívjanak össze.

Az ország nem mondhatott le arról, hogy a nemzet és a forradalom ellenségeivel szemben a forradalmi
bíráskodás fegyverét is felhasználja. Ezért kényszeríttették ki a jakobinusok már 1793 márciusában a
girondista Konventtől a Forradalmi Törvényszék megalakítását, amelyet ez év szeptemberében újjá
szerveztek: a vádesküdtszéket megszüntették, és kizárták ítéletei ellen a jogorvoslat lehetőségét.
Vidéken a konventbiztosok szerveztek statáriálisan ítélkező rendkívüli bíróságokat az ellenforradalmárok
felelősségre vonására. A forradalom védelmében a Konvent 1793. szeptember 17 -én megalkotta a
gyanúsakról szóló törvényt : meghatározta azon gyanús személyek körét, akiket a Közbiztonsági
Bizottságnak alárendelt forradalmi bizottságok letartóztathattak és a Forradalmi Törvényszék, ill. a
rendkívüli bíróságok elé állíthattak. 1794 áprilisában és májusában a vidéki forradalmi bíróságokat ritka
kivételektől eltekintve megszüntették, s a forradalmi ítélkezést a felemelt taglétszámú párizsi
Forradalmi Törvényszék kezébe összpontosították, amely az 1794. június l0-i törvény alapján, az ún.
Nagy Terror eszközeként, védelem és előzetes kihallgatás nélkül ítélje, halálra vagy mentse fel a vádlot-
takat.
64. A thermidori ellenforradalom alkotmánya

Az 1794. július 27 -én uralomra került ellenforradalmi kormányzat fokozatosan felszámolta a
jakobinus diktatúra szerveit, s ennek során megszüntette az államhatalom központosítottságát.
 Elrendelte, hogy a konventbizottságok tagjainak egynegyedét havonta cseréljék ki (egy hónap eltel-
tével választhatók újra).
 Az 1794. augusztus 24-i törvény a hatalmat 16 konventbizottság között osztotta meg.
 Közjóléti Bizottság a hadüggyel és a diplomáciával, a Közbiztonsági Bizottság a rendészettel, a Tör-
vényhozási Bizottság, pedig a közigazgatás és az igazságszolgáltatás ügyeivel foglalkozhatott.
 Uralmát a kormánynak biztosítania kellett az ancien régime visszaállítására törő royalistákkal
szemben. ► Ilyen körülmények között határozta el a Konvent, hogy 1795. augusztus 22-én
megszavazza, és népszavazással elfogadtassa a III. év alkotmányát és az ún. kétharmados
törvényeket (az elektorgyűléseket az új képviselők kétharmadának a működő konventtagok közüli
megválasztására kötelezték, és felhatalmazták az újraválasztott konventtagokat, hogy az új törvényhozó
testületek létszámának kétharmadára egészítsék ki magukat, ha ez az arány a választások eredményeként
nem jön létre)
 Államforma: köztársaság, hatálya Franciaországon kívül a francia gyarmatokra is kiterjed.
 Bevezetése egy, az 1789-eshez sokban közel álló Deklaráció, ez azonban már nemcsak az ember és
polgár jogairól, hanem általánosságok formájában ugyan, de kötelességeiro1 is nyilatkozik.
 Az 1793. évi jakobinus Deklarációhoz képest jelentős, hogy népszuverenitás helyett a francia
polgárok összességének a szuverenitásáról beszél, és nem ismeri el a munkához, a köztámogatáshoz,
az általános oktatáshoz és az elnyomással szembeni felkeléshez való jogot.
 Legfőbb államhatalmi szerv két kamarás:
Ötszázak tanácsa: legalább 30 éves férfiak           Öregek tanácsa: 40. évüket betöltött férfiak, 250 tag.
Mindkét kamara tagjainak egyharmadát évente újra kell választani. Az Ötszázak Tanácsát megilleti a
törvénykezdeményezés joga, határozatai azonban csak akkor válnak törvénnyé, ha az Öregek Tanácsa is
megerősíti azokat. A tanácsok hatásköre: törvényalkotás, adók évenkénti megszavazása, ill.
beszedésének és felhasználásának az ellenőrzése, a legfőbb végrehajtó szerv megalakítása, felügyelete és
tagjainak vád alá helyezése, hadüzenet, nemzetközi szerződések megerősítése.
 Választójog: cenzusos és közvetett, 21. életévét betöltött írni és olvasni tudó francia férfi polgár, aki
egyévi helyben lakást és egyenes adó fizetését tudja igazolni, vagy legalább egy hadjáratban harcolt a
köztársaságért.
     A szavazati joggal rendelkező polgárok az ősgyűléseken minden 200 polgárra egy-egy elektort
(min. 25 éves francia férfiak, tulajdonában, haszonélvezetében vagy bérletében olyan ingatlan van,
amelynek az évi jövedelme vagy bére eléri a 200, a 6000 lakosnál kisebb településeken a 150
napszámbért). Az elektorok évente összeülnek a megyék székhelyein, ahol megválasztják a törvényhozó
testület, a Semmítőszék, a megyei polgári és büntető törvényszékek tagjait, a Nemzeti Főtörvényszék es-
küdtjeit és a megyék 5 tagú végrehajtó bizottságait.
 A legfőbb végrehajtó hatalom a Direktóriumot illeti meg (5 tagú, 40. év feletti francia férfiak). Az
Ötszázak Tanácsának titkos szavazással összeállított, 50 nevet tartalmazó listája alapján titkosan az
Öregek Tanácsa választ meg. Évente egy-egy direktor sorshúzással tisztségét veszíti, s helyébe újat
választanak. A Direktórium hatásköre: a törvények végrehajtásának ellenőrzése és biztosítása, az állam
biztonságáról való gondoskodás, elővezetési és elfogatási parancsok kiadása, a hat miniszter, a
tábornokok, az önkormányzati szervek mellé biztosok és a diplomáciai megbízottak kinevezése, valamint
a nemzetközi szerződések megkötése. A haderő felett rendelkezési joga van, de egyik tagja sem veheti át
a közvetlen vezényletet.
 A helyi igazgatás keretei, a kerületek megszüntetését nem számítva, lényegileg megegyeznek az
1791. évi megoldásokkal. Érvényesül a decentralizmus elve, de korlátozott mértékben, mivel az
önkormányzati szervek mellé a Direktórium biztosokat nevez ki, akik közül a megyei biztosok közvetlen
kapcsolatot tartanak a belügyminiszterrel.
 Az alkotmánynak az igazságszolgáltatás szervezetére vonatkozó rendelkezései érdemben a polgári
bíráskodás terén megszüntetik a kerületi bíróságokat, s azokat 5 évre választott megyei polgári
törvényszékekkel helyettesítik.
65. A konzulátus és a császárság alkotmánya

A Direktórium alkotmánya 1799. november 9-10-ig volt érvényben, amikor Napóleon katonai
államcsínnyel megragadta a hatalmat, gránátosaival szétkergette az Ötszázak Tanácsát, és az Öregek
Tanácsa többségének, valamint az Ötszázak Tanácsa kisebbségének közreműködésével formálisan is
hatálytalaníttatta az alkotmányt.
     Az ország irányítását a Direktórium helyett háromtagú ideiglenes konzuli bizottság vette át.
     Az alkotmány gyorsan elkészült, a konzulok a katonai diktatúra elpalástolása céljából 1799. de-
 cember 15-én kiadott kiáltványukkal népszavazás alá bocsátották. A szuronyok árnyékában megtartott
 nyílt népszavazás (mindenkinek jegyzőkönyvbe kellett diktálnia szavazatát) óriási többséggel elfogadta
 a VIlI. év alkotmányát, és ezzel hozzájárult a bonapartizmus kiépítéséhez.
     Az alkotmány már nem deklarálja az ember és polgár jogait
     A végrehajtóhatalom a nem felelős, 10 évre választott és újraválasztható, de először az alkotmány
 által személy szerint kinevezett három konzul (első konzul Napóleon) kezében van. Tényleges
 ügyintézési jogköre csak az első konzulnak van, a második és harmadik konzul szerepe szinte csak a
 tanácsadás.
      Az első konzul hatásköre: az Államtanács tagjainak, a felelős minisztereknek, a követeknek, a
 magas rangú katonatiszteknek, a helyi igazgatás vezetőinek, az ügyészeknek és néhány kivétellel a
 bíráknak a kinevezése, sőt a nem bírói tisztségűeknek az elbocsátása is. Megilleti a törvények
 kezdeményezésének és kihirdetésének a joga. A Törvényhozó Gyűlés megerősítési jogának
 fenntartásával nemzetközi szerződéseket köthet, és hadat üzenhet, ő haderő főparancsnoka. Nagy
 hatalmát némileg korlátozza a miniszteri ellenjegyzés intézménye.
    Törvényhozási eljárás: Törvényt csak az első konzul kezdeményezhet az általa kinevezett
Államtanácsban. Ez szövegezi meg a törvényjavaslatot, majd átteszi a Tribunátushoz. A Tribunátus a
tervezetet vita után elveti, vagy elfogadás esetén megküldi a Törvényhozó Gyűlésnek, amely az
Államtanács és a Tribunátus küldötteinek a meghallgatása után vita nélküli titkos szavazással dönt. A
Gyűlés határozata még nem jogerős, mivel az alkotmányellenesség címén a Tribunátus panasszal élhet
ellene a Szenátusnál. Ha a Szenátus 10 nap alatt nem ad helyt az alkotmányossági óvásnak, az első
konzul köteles kihirdetni a törvényt.
    Az alkotmány antidemokratikus voltát az egyes államszervek létrejöttének a módja is
bizonyítja. A konzulokat a 60 tagú Szenátus választja meg a jövőben, de 31 szenátort a második és a
harmadik konzul nevez ki az alkotmány hatálybalépésével távozó ideiglenes második és harmadik
konzullal együtt, és ezek egészítik ki magukat 29 fővel, hogy azután a 60 tagú testület tíz éven át évente
még 2-2 személyt beválasszon a konzulok jelöltjei közül. A Szenátus választja meg a Tribunátus 100,
legalább 25 éves és a Törvényhozó Gyűlés 300, minimum 30 éves tagját is a nemzeti listáról, amely a
bonapartizmusra jellemző választási rendszer eredményeként jön létre.
    A választójog általános, kiterjed lényegében minden 21. életévét betöltött francia férfira, de
többszörösen közvetett. A "polgárok" egytizedüknek megfelelő számú elektort a községi listára, ezek
ismét tizedrészt a nemzeti listára vesznek fel, úgyhogy az alapfokon választásra jogosultak ezrelékének
van csupán esélye arra, hogy bekerüljön a legfőbb államszervekbe.
    Az alkotmányt kiegészíti az 1800. február 17.-i közigazgatási törvény, amely a bürokratikus
centralizmus elveit érvényesíti. Az országot megyékre, körzetekre és községekre osztja, élükön a
prefektusokkal, az alprefektusokkal és a polgármesterekkel, akiket az első konzul nevez ki. A helyi
tisztviselők kinevezésének a joga a prefektusokat illeti meg. A törvény megszünteti a helyi
önkormányzatokat, hogy a tisztviselők Napóleon akaratának végrehajtóivá legyenek.
    Napóleon tovább haladt a monarchiához vezető úton. 1801-ben konkordátumot kötött a pápával,
eszerint az egyház végleg lemond a forradalom alatt államosított javairól, az első konzul nevezi ki a
püspököket, akik egyházi megbízatásukat a pápától kapják, és az állam gondoskodik a papság fizetéséről.
    Napóleon 1802-ben utódkijelölési joggal felruházott életfogytiglani konzullá kiáltatja ki magát (X.
év alkotmánya), majd 1804 májusában nyílt népszavazással és szenátusi határozattal a "köztársaságot"
császársággá alakítja és felveszi a Franciák császára címet.
    A Napóleon császárságát biztosító XII év alkotmánya a konzuli alkotmányon nyugszik, azzal az
eltéréssel, hogy az egyeduralom érvényesülését még annál is nyersebben juttatja kifejezésre.
    Trónbetöltés módja: fiági öröklés, előbb Napóleon, majd Bonaparte József, végül Bonaparte Lajos
lemenő ágán, de Napóleonnak megvan az a joga, hogy testvéreinek bármelyik fiát vagy unokáját örökbe
fogadja és így azt tegye trónörökössé. A nemzet csak a három ág kihalása után választhat császárt a
Szenátus jelölése alapján.
    A császári dinasztia tagjait megilleti a francia hercegi cím, és a császárhoz hasonlóan évdíjban
részesülnek. Az alkotmány új arisztokráciát, hercegi rangúfámélt6ságokat teremt. A Szenátusban a
császári kinevezettek, a legalább 18 éves francia hercegek és a főméltóságok is helyet kapnak.
    Az örökös császárság alkotmánya modern alkotmány, mert a polgári magántulajdon alapján áll, és
a császárnak esküt kell tennie, hogy tiszteletben tartja és tartatja a jogegyenlőséget, a politikai és polgári
szabadságot, a nemzeti javak eladásának visszavonhatatlanságát stb.
      A felidézett közjogi változások nyomán meg kellett semmisülnie a feudális jognak. Az
 Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1789. augusztus 4-i határozatával lerombolta az ancien régimet, és az a
 feladat várt reá, hogy új, az egész ország területén hatályos jogot alkosson. Ezért már 1790-ben
 elrendelte, majd az 1791. évi alkotmányban újból előírta az egész királyság számára egységes civiljogi
 kódex elkészítését. Érezte a kodifikáció szükségességét a Nemzeti Konvent is, az 1793. évi
 alkotmányban kimondta, hogy a magánjogi kódex "egységes az egész köztársaságban". Így az al-
 kotmányok elvi jelentőségű megnyilatkozásainak gyakorlati végrehajtása céljából már 1793-ban a
 Konvent elé terjesztettek egy magánjogi törvénykönyvtervezetet, ez azonban nem válhatott törvénnyé.
A forradalom évei nem voltak alkalmasak, hogy egy teljes és rendszeres magánjogi törvénykönyv
készüljön el, de az új helyzetnek megfelelő részletszabályozások elől kitérni nem lehetett.
    Mindenekelőtt a feudális tulajdoni kötöttségeket kellett felszámolni és ezzel a szabad földtulajdon
alapjait lerakni. Eltűntek vagy mérséklődtek azok az öröklés jogi korlátozások is, amelyek a családi,
nemzetségi, ill. a hűbérviszonyból fakadtak. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megszüntette az elsőszülött
fiúnak a hűbérbirtok nagyobb részére kiterjedő öröklési jogát, és kimondta az összes gyermekek, fiúk és
lányok egyenlő öröklését. A Nemzeti Konvent 1793-ban - a végrendelkezési szabadság
korlátozottságának fenntartása mellett - megszüntette az ősi és szerzett vagyon közötti különbséget és az
ági öröklést. Elrendelte, hogy lemenők hiányában a vagyont, eredetére tekintet nélkül, a felmenők (vagy
ágaik) örököljék fele-fele arányban.
    A feudális tulajdoni kötöttségek megszüntetése a forradalom idején még nem hozta meg a
tulajdonosok számára a korlátlan rendelkezési szabadságot. Az 1793. évi alkotmány megemlíti, hogy
minden polgár "tetszése szerint rendelkezhetik" javai felett, de a meghirdetett elv érvényesülését a
harcban álló forradalom helyzete nem tette lehetővé, ez akadályozta meg azt is, hogy a szerződési
szabadság elve maradéktalanul gyakorlattá válhasson. A háború kirobbanása előtt születtek olyan intézke-
dések, mint pl. a gabonaárak felszabadítása, a kereskedelmi monopóliumok eltörlése és a céhek
megszüntetése (1791. március 2-i Allarde-törvény), amelyek a szerződési szabadság útját egyengették, a
honvédelem követelményei miatt és a városi szegénynép nyomására azonban át kellett térni az irányított
gazdálkodásra.
     Családjog: az 1791. évi alkotmány elvileg megállapította, hogy a házasság polgári szerződés, így az
1792. szeptember 20-i dekrétum egységesen szabályozta a házasságjogot és az anyakönyvezés rendjét. A
törvény a polgári házasság mellett foglalt állást, és megengedte a válást az egyik házastárs kérelmére is,
pl., ha házastársa megtébolyodott, vagy ha az elhagyta és legalább 2 hónapja külön él.




66. A Code Civil és a Kereskedelmi Törvénykönyv
A jakobinus diktatúra bukása után újból felvetődött az igény, hogy kodifikálják a magánjogot, majd a
Direktórium által folytatott előkészítő munkálatok eredményeit végül Napáleon hasznosíthatta.
1800-ban alakított egy bizottságot a magánjog egész anyagát rendszerbe foglaló törvénykönyv
kidolgozására. Az elkészült tervezetet az Államtanácsban megvitatták, majd a kódex egyes fejezeteit
1803-1804-ben külön törvényekként kihirdették. Az egész törvénykönyvet Code Civil des Francais
címmel 1804 márciusában hirdette ki Bonaparte Napóleon első konzul.

A Code Civil (Code Napóleon) szövege igen világos, egyszerű és szabatos. Könnyen áttekinthető, hiszen
mindössze 2281 szakaszt foglal magába. A bevezetésen kívül három könyvből áll. Az első könyv a
személyekről, a második a dolgokról és a tulajdon módosulásairól, a harmadik, pedig a
tulajdonszerzés különböző módozatairól rendelkezik. Legfőbb alapelvei a törvényelőtti egyenlőség, a
polgári magántulajdon, a forgalmi biztonság, a rendelkezési és a szerződési szabadság, valamint a
polgári házasság.
Központi helyet foglal el a magántulajdon szabadsága, így az 544. §-a szerint "a tulajdonjog a javak
élvezetére, a velük való rendelkezésre irányuló legteljesebb jogosultság; tilos azonban azzal a törvénybe
vagy rendeletekbe ütköző módon élni". A meghatározás idején a hangsúly a tulajdon korlátlan él-
vezetére esett, ami megfelelt a hűbéri kötöttségek alól felszabadult parasztság és a forradalom alatt a
nemzeti javakból birtokokat szerzett polgárság érdekeinek. Ezt a célt szolgálták a kódex azon
rendelkezései is, amelyek a tulajdonközösségek bármikori megszüntetésére adtak lehetőséget, illetve
eltiltották az alapítványokat és a hitbizományokat. A definíció második helyen említi a legteljesebb
jogosultságot a szabad rendelkezésre (elidegenítésre, elzálogosításra stb.), ami a tulajdon árujellegének
elismeréséről tanúskodik. A meghatározás harmadik eleme a tulajdon használatának korlátozására ad
lehetőséget. A használat korlátozásán túl a tulajdon elvonását, a kisajátítást is megengedi: tulajdonának
átengedésére senkit sem lehet kényszeríteni, kivéve "közszükségből" előzetes és igazságos kártérítés
mellett.
A kódex a halál esetére szóló rendelkezési jogot korlátlanul megengedi, de csak lemenő és felmenő
rokonok hiányában. Ha vannak egyenes ági rokonok, azokat kötelesrész illeti meg. Ilyenkor a
végrendelkezés szabadsága csupán a hagyaték egy részére (negyedére, harmadára, felére) terjed ki.
Jellemző a végrendelkezési jog hatókörének kiterjesztésére, hogy 1800-ban még csak a hagyaték
tizedéről, ill. hatodáról lehetett szabadon végintézkedést tenni. A törvényes öröklés szabályozásában nem
állapít meg különbséget az ingó és ingatlan, a szerzett és az ősi vagyon között. Rendelkezései értelmében
a hagyatékot, természetére és eredetére tekintet nélkül, a fiú- és leánygyermekek egyenlő arányban
öröklik, ezek hiányában, pedig a felmenők, az anya és az apa, illetve águk fele-fele részben.
Fontos alapelve a francia magánjognak a forgalmi biztonság. A kódex kimondja, hogy a tulajdonos
elveszett vagy ellopott tárgyát a birtokostól, az elvesztéstől vagy ellopástól számított legfeljebb három
évig visszakövetelheti, de ha a birtokos a szóban forgó tárgyat piacon, vásáron, nyilvános árusítás
alkalmával vagy hasonló áruk eladásával rendszeresen foglalkozó kereskedőtől vette, a kifizetett vételárat
köteles neki megtéríteni. A forgalmi biztonság érdekében megengedi, hogy noha a tulajdonjog
megegyezéssel száll át az eladóról a vevőre, az ingók tekintetében a birtokátruházás megtörténtéig
harmadik személyek az eladót tulajdonosnak tekintsék.
Megtalálható a Code Civil alapelvei között a szerződési szabadság : "törvényesen megkötött szerződés
törvény gyanánt érvényes azok között, akik megkötötték". Ez az általános szabály vonatkozik a
munkaszerződésekre is.
A családjog területén a forradalom vívmányaként érvényesül a polgári házasság elve. Szabályozza a
törvénykönyv az állami hatóság előtti házasságkötést, a házassági akadályokat, a házasság felbontásának
a módozatait, valamint az állami anyakönyvezést. A polgári házasság intézményének fenntartása nem
akadályozza meg abban, hogy a feleség joghelyzetét, akinek igényt biztosít a férj vagyoni helyzetéhez és
társadalmi állásához igazodó tartásra, kedvezőtlenül állapítsa meg: a lakóhely megválasztásának a joga a
férjet illeti meg, a feleség engedelmeskedni tartozik férjének, ennek beleegyezése nélkül nem fordulhat
bírósághoz, és nem rendelkezhet vagyonáról. Hátrányos a házasságon kívül született, ún.
"természetes" gyermekek jogállása is, mivel apjuk csak házasságból született gyermekei jogainak
sérelme nélkül ismerheti el őket sajátjának. Jellemző, hogy a leányanya elcsábításának az esetét kivéve,
megtiltja az apaság kutatását, s ezzel a természetes apát a házasságon kívül született gyermek terhére
minden kötelezettség alól felmenti.
A Code Civilt kiegészítette az 1807. évi Kereskedelmi Törvénykönyv (Code de Commerce), ez azonban
már kevésbé sikerült alkotás volt.




67. A modern büntetőjog és büntetőeljárás-jog alapjainak lerakása Franciaországban
Az ancien régime büntetőjoga a bűncselekmények és a büntetések meghatározásának a hiányában
tág teret engedett a bírói önkénynek. Hiányzott a jogegység a büntetőjog területén. A különböző
bíróságok tetszésük szerint szabták ki a legkegyetlenebb büntetéseket, gyakran a vallási türelmetlenség
jegyében. Nem véletlenül érte bírálat az abszolutizmus büntetőjogát a felvilágosodás írói részéről.
Montesquieu abból kiindulva, hogy "az állampolgár szabadsága elsősorban a büntetőtörvények jóságától
függ", követelte a bűncselekmények és a büntetések törvényi meghatározását, a szükségesnél súlyosabb
büntetés mellőzését, az elkövetett bűncselekmény és büntetésének arányosságát, továbbá a büntetőtörvé-
nyek alkalmazásának kiküszöbölését vallási téren. Az ő nyomdokain haladva Beccaria olasz jogtudós "A
bűnökről és büntetésekről" c. híres művében (1764) meggyőződéssel adott hangot többet között annak a
véleményének, hogy "a büntetéseknek egyenlőknek kell lenniük mind a legelső, mind a legutolsó
polgárra nézve". Közben Voltaire röpiratok tömegével egyengette a talajt az új büntetőjogi intézmények
kialakítására.
Az 1789-es Deklaráció törvénybe iktatta a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elveit,
amelyek szükségessé tették egy új típusú, polgári büntető törvénykönyv megalkotását. Az Alkotmányozó
Nemzetgyűlés bizottságot küldött ki a kódex tervezetének az elkészítésére, majd pedig a javaslatot
megtárgyalta, és 1791. szeptember 25-én megszavazta az első modem büntetőkódexet. A
törvénykönyv megszünteti a hűbéri rendet támadó és a vallás elleni cselekmények büntetését. Eltörli a
kegyetlen büntetéseket, korlátozza a halálbüntetés kiszabásának a körét, és védelmet nyújt az önkény
ellen. Elismeri a törvényelőtti egyenlőséget, és megismétli a Deklaráció fent említett elveit. Először
osztályozza a bűncselekményeket bűntettekre, vétségekre és kihágásokra. Mintaként szolgált ilyen
értelemben a bűncselekmények hármas felosztásának (trichotomia) a megfogalmazásában, amely fontos
hozzájárulás volt a bírói önkény felszámolásához.
A jakobinus diktatúra a forradalom külső és belső ellenségeivel vívott harcában nem tarthatta magát a
büntető törvénykönyv rendelkezéseihez. Arra kényszerült, hogy a hadiállapotnak megfelelően rendkívüli
intézkedéseket foganatosítson. Bukása után Napóleonra várt a feladat, hogy törvénykönyvet
szerkesztessen és adjon ki 1810-ben.
A Code Pénal bevezetésből és négy könyvből, összesen 484 szakaszból áll.
A bevezetés és az első két könyv elvi kérdéseket szabályoz, a bűncselekmények osztályozását (bűntett,
vétség, kihágás), a kísérletet, a törvénykönyv hatályát, a büntetésnemeket, végrehajtásuk módját, az
elítélés következményeit, a visszaesést, a részesség eseteit (felbujtás, bűnsegély, bűnpártolás), legalább
részben a bűncselekményt kizáró és enyhítő körülményeket, amelyeket ma Általános Rész cím alatt
foglalnak össze a büntetőkódexek. A harmadik könyv az egyes bűntettek és vétségek definícióit,
valamint az azokra kiszabható büntetéseket, tehát a mai Különös Résznek megfelelő rendelkezéseket
tartalmazza, de a kor büntetőjogi felfogását követve, itt intézkedik a bűncselekményt kizáró jogos
védelemről is. A negyedik könyv a rendőrségi kihágásokkal foglalkozik.
A kódex kimondja, hogy csak olyan büntetés szabható ki, amilyent a cselekmény elkövetése előtt
törvény rendelt el. Büntetései sok esetben az elrettentést célozzák, de a szabadságvesztés-büntetéseket is
széles körben alkalmazza "bűnjavítás" céljából, helyt a bírói mérlegelésnek, a kiszabandó büntetéseket
általában nem mereven, hanem úgy határozza meg, hogy azok alsó és felső határát rögzíti. Alapelve a
törvényelőtti egyenlőség.
Napóleon büntető törvénykönyve a liberálkapitalizmus korának a szülötte. Gondoskodni kíván a
forgalom biztonságáról és a szabad verseny érvényesüléséről. A forgalom biztonságát szolgálják többek
között azok a rendelkezései, amelyek súlyos büntetéssel fenyegetik a nem csalárdul vagyonbukottakat is,
a hamis bukásban vétkes tőzsdeügynököket, pedig életfogytiglani kényszermunkával büntetik. A szabad
verseny biztosítására úgy intézkedik, hogy egy hónaptól egy évig terjedő fogsággal és 500-10000
franknyi bírsággal büntetendők mindazok, akik a törvényben meghatározott árakat fölfelé vagy lefelé
eltérítik attól a szinttől, melyet "a kereskedelem természetes és szabad versenye megállapított volna".
A Code Pénal kétarcú jogalkotási termék volt, miután eszköze lett a feudalizmus teljes
felszámolásának, egyúttal lezárta a forradalmat, és alkalmas fegyvernek bizonyult az új jogrend
megszi1árdítására.


A Deklarációban meghirdetett elvek szöges ellentétben állottak a feudális büntetőeljárás-joggal, ezért
ennek átalakítása is szükségeltetett. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1789. október 8-án alkotott egy
törvényt, amely ideiglenesen szabályozza a büntetőeljárást. A törvény új perrendtartás elkészültéig
átmenetileg hatályban tartja az 1670. évi kódexet, de eltörli a titkosságot, a tortúrát és a védelem
korlátozását. Bevezeti a nyilvánosságot, amely az eljárás nyomozati szakaszában még korlátozott, a
vádlott megidézésétől kezdve azonban már teljes. Meghonosítja a szóbeliséget is, bár az írásbeliséget még
nem szünteti meg maradéktalanul. Biztosítja a terhelt számára, hogy védőt válasszon magának, és
szabadon tanácskozzék vele. 1789 decemberében a Nemzetgyűlés mintegy az ideiglenes büntetőeljárásról
szóló törvény kiegészítéseként megszavazta azt a javaslatot, hogy a tárgyaláson az utolsó szó joga a
védelmet illeti meg.

1791. szeptemberében az Alkotmányozó Nemzetgyűlés új büntető perrendtartást alkotott. Ez a
törvény eltörli az 1670. évi kódexet, a hozzácsatolt utasítással az eljárást az esküdtszéki rendszerhez
igazítja, és érvényesíti a modern büntetőeljárás-jogi alapelveket. A bírói hatalom gyakorlását a
közigazgatástói elválasztott szervekre bízza, és biztosítja a törvényelőtti egyenlőséget, a védelemhez való
jogot, valamint a vádesküdtszék vádhatározatától a nyilvánosságot. A bírósági tárgyaláson érvényesítteti a
szóbeliség, a közvetlenség, továbbá a kontradiktórius eljárás (a vád és a védelem kölcsönös
meghallgatása és egyenjogúsága) elvét. A Nemzetgyűlés már 1791 januárjában megszüntette a kötött
bizonyítékok rendszerét, és helyébe azt írta elő, hogy a bírák meggyőződésük, tehát a bizonyítékok
szabad mérlegelése alapján döntsenek.

A kodifikációs hullám egyik jeles eredményeként született a Code d'instruction criminelle (1808). A
kódex Napóleon császársága idején születő klasszikus polgári jogi kodifikáció egyik része volt, amely az
anyagi büntető törvénykönyvet (1810) megelőzve került lerögzítésre. A büntetőeljárás-jogi kodifikáció
közvetlen előzménye volt a forradalmi jogalkotás termékeként ismert 1791. évi Code d'instruction
criminelle. Így az abban lerögzített eljárásjogi garanciák (szóbeliség, nyilvánosság, a védelem jogai stb.)
pontos jogdogmatikai kimunkálást nyertek az 1801. évi eljárásjogi kódexben, a katonai diktatúrába
menekült napóleoni rendszer leplezetlenebb érvényesülésében, a kontradiktórius eljárás, ill. a laikus bí-
ráskodás megszorításában azonban a visszalépések jegyei is feltűntek.

A Code d'instruction criminelle Franciaország határain túlterjedő jelentőségre tett szert, a 19. században a
megkésett polgári átalakulás útját járó népek jogalkotásában is modellként szolgált.




68. A restauráció és a júliusi monarchia államszervezete Franciaországban
A Bourbon-dinasztia királyságának a helyreállítását Napóleon visszatérése sem tudta megakadályozni. A
császár veresége Waterloonál (1815) arra adott alkalmat, hogy az ország 1792. január 1-jei határait
biztosító első párizsi békeszerződés (1814. május 30.) megváltoztatásával a második párizsi
békeszerződés (1815. november 20.) Franciaország területét az 1790-es állapotra szorítsa vissza (700
millió frank hadisarc, kifizetéséig 150 ezer főnyi megszálló haderőt). Az utóbbi szerződés azért is
jelentős, mert Anglia az orosz, az osztrák és a porosz uralkodók által életre hívott Szent Szövetséghez
csatlakozva az ekkor megalakult négy szövetség (Anglia, Ausztria, Oroszország, Poroszország) egyik
aláírójaként közreműködik Franciaország megfékezésében és az európai "béke" fenntartásában. A
négyes szövetség, ill. a Szent Szövetség biztosította XVIII. Lajos hatalmát, amelyet a "négy nagy"
aacheni tanácskozása 1818-ban azzal szilárdított meg, hogy Franciaországot befogadta ötödik
tagként az európai nagyhatalmak sorába.
A Charte (király privilégiumnak tekintett), annyira leszűkíti az emberi jogok kiépült rendszerét, hogy
inkább a franciák közjogairó1 szól. Biztosítja a törvény előtti egyenlőséget, a tisztségviselés jogát, a volt
nemzeti javakra is kiterjedően a tulajdon sérthetetlenségét, az adók igazságos elosztását, a sajtó-, a vallás-
és a személyes szabadságot, valamint az államadósságokat (az államnak hitelezőivel kötött szerződései
épségben tartandók).
Az állam feje és a haderő főparancsnoka a király, aki trónját örökli. Személy sérthetetlen, csupán
minisztereit helyezheti vád alá a képviselőház és ítél heti el a pairek háza. Hatásköre a kormányzati
hatalom teljességének gyakorlásán túl a törvényhozás döntő részére is kiterjed. Kinevezi az összes
tisztviselőket és szakbírákat, az esküdtszékek összeállításába azonban nem szól bele. Megilleti a
kegyelmezés és a büntetésenyhítés joga. Hadat üzenhet és nemzetközi szerződések, köthet. Összehívja,
sőt feloszlathatja a képviselőházat, de azzal a feltétellel, hogy három hónapon belül újat hív össze. Övé a
törvénykezdeményezés kiváltsága, kamarák együttesen csak azt kérhetik, hogy terjesszen elő
valamilyen javaslatot. Még arra is felhatalmazást kap, hogy az állam biztonsága és a törvények
végrehajtása végett tetszése szerint bocsásson ki rendeleteket.
A törvényhozó testület két kamarából, a pairek házából és a képviselőházbó1 áll. A pairek házának
a tagjait a királyi hercegek kivételével, akik született pairek, a király nevezi ki életfogytiglan vagy esetleg
apáról fiúra örökölhetően. Az évente ötödrészben megújuló képviselőház választások útján jön létre.
Képviselő: legalább 40 éves francia férfi állampolgár választható meg, aki minimum 1000 frank évi
egyenes adót fizet (kb. 10 000 nagy vagyonú ember)
Szavazati jog feltételei szintén rendkívül súlyosak, betöltött 30 év életkor és legkevesebb 300 frank évi
egyenes adó lerovása a követelmény, (100 ezren tettek eleget a 30 millió lakosból).
 A képviselőház nyilvánosan, a pairek háza titkosan tanácskozik, és a két ház írásban érintkezik
egymással. A képviselőket megilleti a mentelmi jog, letartóztatásukhoz vagy perbe fogásukhoz ki kell
kémi a képviselőház engedélyét. A törvényalkotásban mindkét kamara részt vesz, a pénzügyi
javaslatokat azonban először a képviselőháznak kell letárgyalnia és elfogadnia ahhoz, hogy törvénnyé
válhassanak.

Jellemző az Alkotmánylevél korabeli értelmezésére, hogy hatalom urai átültették az életbe saját
alaptörvényük sajtószabadságot deklaráló cikkelyét, amely megszorításként csak a "visszaélések"
törvénnyel szabályozott utólagos megtorlását helyezi kilátásba. Az 1819. évi sajtótörvény ennél sokkal
tovább ment, kimondta a nyomdaköltségeknek nagyjából kétszeresére rugó sajtóbélyeg fenntartása
mellett, hogy a lapindításhoz a megjelenési helytől és időköztől függően kisebb vagy nagyobb összegű
biztosítékpénzt kell letenni. E törvény a sajtószabadságot nyíltan előjoggá minősítette vissza, 1820-
ban és 1822-ben alkotott újabb sajtótörvényekkel megadták a kormánynak a lapbetiltás jogát, illetve a
sajtóügyeket kivonták az esküdtszékek hatásköréből. 1827-ben rendeleti úton időlegesen bevezették az
előzetes cenzúrát.
Ilyen előzmények után a júliusi forradalom semmisítette meg a X. Károly által vezetett születési
arisztokráciának a feudális abszolutizmus visszaállítására törő uralmát, de a hatalmat a nagypolgárság
kezén hagyta. Jól tükrözi ezt az 1830. évi Charta, amely alig különbözik az 1814. évi Alkotmánylevéltől.
Az új alkotmány kimondja, hogy a király "az Isten kegyelméből és a franciák akaratából" uralkodik.
69. A második Francia Köztársaság alkotmánya

Az 1848-as februári forradalom megdöntötte a királyságot. A fölfegyverkezett Párizsnak a
köztársaság kikiáltásán kívül azt is sikerült elérnie, hogy az ideiglenes kormány eltörölje a politikai
lapokra megállapított magas kauciót és a hírlapbélyeget.
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1848 májusában kiküldött egy 18 tagú bizottságot az alkotmány
tervezetének az elkészítésére, amelyet június 19-én terjesztette a Nemzetgyűlés elé. Az 1848. júliusi
felkelés után kihirdetett ostromállapot fenntartása mellett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés újból hoz-
zálátott az alkotmányozó munkához. Előbb elhatározta, hogy az alkotmányt kiegészítő alaptörvények
megalkotásáig nem oszlik fel, majd vita után november 4-én megszavazta az alkotmányt.
Az 1848. évi alkotmányból sem hiányoznak az emberi, helyesebben "az alkotmány által a
polgároknak biztosított jogok.
     a személyes szabadság biztosítása az önkényes letartóztatással és illetéktelen bíróság eljárásával
szemben
     a magánlak sérthetetlensége
      politikai ügyekben a halálbüntetés eltörlése
      a rabszolgaság felszámolása a gyarmatokon,
      a vallásszabadság, az egyesülési, a gyülekezési és a kérvényezési jog, a szólás-, a sajtó- és
tanszabadság, a tisztségviselési jog,
      a magántulajdon szentsége, a vagyonelkobzás megszüntetése,
      a munka és az ipar szabadsága
      az államadósságok visszafizetésének a garantálása
      vagyon és képesség szerinti közteherviselés.
 Az emberi jogok kata1ógusa tehát meglehetősen széles körű volt, de az alkotmány később hozandó
törvényekre bízta legtöbbjük korlátozását mások "jogai, szabadsága és a közbiztonság" határai
között.
Az alkotmány alapelvként hirdeti meg, hogy a szuverenitás a francia polgárok összességét illeti. Az
államhatalom a néptől ered, és nem tehető örökletessé. Kimondja az államhatalmi ágak elválasztását.
Külön fejezetben intézkedik a fegyveres erőről, amely nemzetőrségből, hadseregből és haditengerészetből
áll, amely a törvényes hatóságoknak köteles engedelmeskedni és "nem politizálhat”, hogy annál jobban
tudja a "rend fenntartását és a törvények végrehajtását biztosítani”.
A törvényhozó hatalom: 750 tagú egykamarás Törvényhoz6 Nemzetgyűlés, amelybe a díjazott,
újraválasztható és nem utasítható "népképviselőket" a lakosságtó1 függő számban a département-ok
szerint közvetlen, általános és titkos szavazással három évre választják meg. A kivételektől eltekintve a
képviselők nem viselhetnek fizetéses hivatalt, ilyenre nem nevezhetők ki a végrehajtó hatalom által
(összeférhetetlenség), a tettenérés esetét leszámítva nem tartóztathatók le, a Nemzetgyűlésben elmondott
véleményükért nem vonhatók felelősségre, csak a gyűlés hozzájárulása alapján indítható ellenük eljárás
(mentelmi jog), de a házszabályok felhatalmazzák a Nemzetgyűlés elnökét a képviselő rendreutasítására,
megbírságolására, fizetésének megvonására vagy az ülésekről időleges kitiltására.
A törvényhozó testület hatásköre: a képviselők bármelyike által kezdeményezhető törvényhozás, a köz-
társasági elnöki tisztség betöltésével kapcsolatos egyes teendők ellátása, meghatározott kivételes esetben
az elnök megválasztása, az államfő és minisztereinek ellenőrzése, vád alá helyezése, a nemzetközi
szerződések megerősítése, a hadüzenet jóváhagyása, valamint közkegyelem engedélyezése.

Végrehajtó hatalom a négy évre választott és legkevesebb négy év időköz után újraválasztható
köztársasági elnök kezében. Az elnöknek igen kiterjedt a hatásköre. Miniszterei útján
törvényjavaslatokat terjeszthet elő, a Nemzetgyűlés határozataival szemben egyszeri vétójoga van, gon-
doskodik a törvények végrehajtásáról, a haderő főparancsnoka, személyesen vezetheti azt, nemzetközi
szerződéseket köthet a Nemzetgyűlés jóváhagyásának a reményében, ennek beleegyezésével hadat
üzenhet. A Főtörvényszék által elítéltek kivételével egyéni kegyelmet gyakorolhat, kinevezi és
elbocsátja a főbb tisztviselőket, közöttük a felelős minisztereket, akiknek a számát és ügykörét maga
állapítja meg, felfüggesztheti, és az Államtanács hozzájárulásával leteheti a választott tisztviselőket, és
ugyancsak az Államtanáccsal egyetértésben feloszlathatja az önkormányzati testületeket, tőle kapják
kinevezésüket a főtörvényszéki bírák kivételével az összes szakbírák, a magasabb rangúak életfogytiglan.
Nagy hatalmát némileg korlátozza csupán a miniszteri ellenjegyzés intézménye.
A rendes bírói hatalmat a békebírák, továbbá az első folyamodású és fellebbezési törvényszékeknek,
valamint a Semmítőszéknek, a törvény szabta esetek kivételével, elmozdíthatatlan bírái gyakorolják.
Bűnügyekben esküdtszékek járnak el, a politikai és a sajtóvétségekben kizárólagos hatáskörrel. (1848.
augusztus 7-i törvény: esküdtképességük csak az olvasni és írni tudóknak). Az öt bíróból és a
département-tanácsokból kiválogatott harminchat esküdtből álló Főtörvényszék jogorvoslati lehetőség
nélkül ítélkezik a Nemzetgyűlés által vád alá helyezett köztársasági elnök, a miniszterek és mindazon
politikai bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyek felett, akiknek az ügyét a törvényhozó
testület e törvényszék elé utalja.
70. Állam és jogfejlődés a II. császárság idején

1851. december 2-án Bonaparte Lajos katonai államcsínnyel feloszlatta a Törvényhozó
Nemzetgyűlést, ostromállapotot hirdetett ki, és a haza és a köztársaság megmentőjének álcázva magát,
kiáltvánnyal fordult az "egyetlen szuverén" néphez, hogy további 10 évre hosszabbítsa meg elnökségét, és
bízza rá egy olyan alkotmány kidolgozását, amely kétkamarás gyűlést, államtanácsot és csak a végrehajtó
hatalomtól függő miniszteri tisztségeket szabályoz. A népszavazási komédia teljesítette a kívánságait. A
népszavazástól egy hónap sem telt el, és Bonaparte Lajos 1852. január 14-én közzétette alkotmányát,
amely formálisan nem szakít ugyan a köztársasággal, de csak halvány látszatát őrizi meg.

Az alkotmány nagymértékben növeli a köztársasági elnök súlyát az állam életében.
    Mind a törvényhozó, mind a végrehajtó, mind a bírói hatalom gyakorlásában döntő szava van.
    A törvényhozás területén hatáskörébe tartozik a Szenátus elnökének, alelnökeinek és tagjai
többségének kinevezése, üléseinek összehívása, elnapolása és időtartama meghatározása, a Törvényhozó
Gyűlést, fel is oszlathatja, bár ez esetben hat hónap alatt köteles újabb gyűlés összeüléséről gondoskodni.
    Csak ő kezdeményezhet törvényt, de hogy akarata feltétlenül érvényesülhessen, megilleti még a
törvények és a szenátusi végzések szentesítésének, valamint kihirdetésének a joga.
    A végrehajtó hatalom gyakorlásában szinte korlátlanul járhat el. Mint az állam feje és a haderő
főparancsnoka kinevezi a jelentősebb tisztviselőket egészen a községi polgármesterekig, tetszése szerint
üzenhet hadat, köthet békét és más nemzetközi szerződéseket, rendeleteket adhat ki és ostromállapotot
hirdethet akár az egész ország területére.
    A bíráskodást illetően az ország legfőbb bírájának számít, nevében ítélkeznek, és korlátlanul
gyakorolhatja a kegyelmezés jogát.
    Túlhatalmát igazolja az is, hogy ő nevezi ki a köztársaság alelnökét, és élhet az utódajánlás jogával.
A diktátor elnök mellett a Szenátus az az államszerv, amelynek számottevő befolyása van. (80-150 tag,
bíborosok, a tábor- és tengernagyok, és akiket az elnök elmozdíthatatlanul életük végéig kinevez). Nem
kapnak rendszeres fizetést, a köztársaság elnöke azonban szolgálataikért fejenként évi maximum 30 ezer
frank adományt engedélyezhet a számukra. Hatásköre főként a jogalkotásban való közreműködésre
terjed ki. Hozzájárulása nélkül törvény nem hirdethető ki. Szenátusi végzéssel hitelesen magyarázza az
alkotmány nem egyértelmű szöveghelyeit, és szabályozza egyrészt a gyarmatok alkotmányát, másrészt
mindent, ami az alkotmányban nem nyert rendezést. Az elnöknek törvényjavaslatot terjeszthet elő, és
ajánlhatja az alkotmány módosítását, amely elnöki jóváhagyás esetén szenátusi végzéssel jogszabállyá
válik, ha az 1851. december 2-i kiáltványban foglaltakat nem érinti, ellenkező esetben népszavazás dönt.
Ha az elnök a Törvényhozó Gyűlést feloszlatja, az újabb összehívásáig átveszi annak hatáskörét.
Megilleti az alkotmánybíráskodás joga is, a kormány megkeresésére vagy a polgárok kérésére megsem-
misíthet minden alkotmányellenes cselekményt.
A Törvényhozó Gyűlésnél gyakorlatilag sokkal jelentősebb az Államtanács (40 vagy 50 jól fizetett tag,
az elnök tetszés szerint nevezi ki és bocsátja el). Feladata az államfő vagy helyettesének vezetése alatt a
törvényjavaslatok és a rendeletek kidolgozása, a kormány nevében a Szenátus és a Törvényhozó
Gyűlés előtt a törvényjavaslatok támogatása, valamint az államigazgatás legfőbb irányítása.
Az 1852 végén császárrá választott Bonaparte Lajosnak nem sokat kellett módosíttatnia a januárban
kihirdetett alkotmányon ahhoz, hogy mindenben megfeleljen a monarchia elveinek. Az 1852. december
18-i és az ezt követő változások még inkább növelték az államfő, most már az örökletes császár
hatalmát, aki 1860-ban alkotmányos látszatokkal próbálta némileg palástolni önkényuralmi ál-
lamrendszerét. Császárságának megmentéséért 1870 februárjában parlamentáris alkotmányt
fogadtatott el.

A napóleoni kodifikációktól a második császárság bukásáig
A francia magán- és büntetőjog I. Napóleon óta. A kapitalizmus fejlődő követelményeinek megfelelő új
törvények csak kiegészítették, módosították, illetve pontosították a napóleoni kódexeket. A joggyakorlatot
megkönnyítette, hogy többször adtak ki hivatalos szöveg-összeállításokat, ill. a törvénykönyveket a
módosítások beillesztésével adták közre. 1830-tól a tulajdonos rovására "közre hasznosság" címén
megengedetté vált a kisajátítás. A forgalom biztonsága elvének maradéktalanabb érvényesítése céljából g
egy 1855. évi törvény hatályon kívül helyezte a Code Civilnek az ingatlanforgalom és a jelzálogi adósság
nyilvánosságra hozatalát eltiltó rendelkezését, kötelezővé tette nyilvános lajstromok (telekkönyvek)
felfektetését és azokba a terhelések bevezetését. A jogtudomány a bírói gyakorlattal karöltve kialakította
a közcélra, a mindenki használatára rendelt vagyon (domaine public) jogintézményét, ami szerint a
közutak, a hajózható folyók, a kikötők, a bányák, a tengerpart vízzel borított része, továbbá más
meghatározott javak nem tartoznak sem az egyének, sem az állam tulajdonába, és ezeknek a
rendeltetésszerű kezelése a jogi személlyé nem alakult közigazgatási szakágazat feladata. 1868-ban
eltörölték a polgári törvénykönyvnek azt az intézkedését, hogy a bíróság köteles elfogadni a
munkáltatónak eskü alatt munkabér tárgyában tett nyilatkozatát.
A munkajog még nem különült el önálló jogágként a magánjogtól. Már voltak a munkaidőt szabályozó
gyári törvények. Az első ilyen törvény 1841-ben eltiltotta a 8 évesnél fiatalabb gyermekek bármikori és a
16 éven aluliak éjjeli foglalkoztatását, a munkaidő hosszát, pedig a 8-12 évesekre 8, a 13-16 évesekre 12
óra maximumban állapította meg, s a szabálysértőt 15, több gyermek esetén legfeljebb 100 frank
pénzbírsággal fenyegette, de a rendelkezések alól a belügyminiszter, vidéken a megyei prefektusok
felmentést adhattak.
A büntetőjog területén is több módosítást hajtottak végre, de nem változtatták meg a Code Pénal alapvető
intézményeit és jellegét. Lényegesebb átszövegezésekre először 1832-ben került sor, amikor eltörölték a
pellengérhez kötözést (kivéve a hamisítóknál), a szülőgyilkos jobb kézfejének a levágását kivégzés előtt,
a megbélyegzést tüzes vassal és a lopás bármely (akár rablási) változatának halállal történő megtorlását.
Mindezek jobbára a modern büntetőjog humanizálódásának a tünetei voltak, és a klasszikus francia
büntető anyagi jog alapintézményeit nem módosították. A hosszabb távú stabilitás tehát általános
jellemzővé lett a modern jogi kodifikációk történetében.
71. A Belga Királyság 1831. évi alkotmány

    Belgium sokáig nem önálló terület. Napóleon alatt francia megszállás. Belgium + Hollandia►
Egyesült királyság (Hollandoké a vezető szerep)
    1830. Forradalom. Belgium leválik
    1830. nov.12 Függetlenség (Hollandia csak 1839-ben ismeri el)
    első lépés az alkotmányos keretek megfogalmazása (általában 1 éven belül szokott megtörténni az új
államoknál)
    1831. okt. 04. Alkotmány elfogadása
    1892-93 I. módosítás
    1919-21 II. módosítás                       } Csak részleges módosítások
    1967-71 III. módosítás
    1980-81 IV. módosítás
    Az amerikai, norvég alkotmány mellett az egyik legrégebbi alkotmány, amely nem változott és nem
helyezték hatályon kívül.
    A belga alkotmányhoz felhasználták a korábban megszületett amerikai és francia alkotmányt.
    A Belga alkotmány 1848-48-ben Közép-Európában mintául szolgált azon államoknak, akik először
alkotmányoztak, vagy új államformát alkotmányozták.
    139 cikkelyből áll
    Államforma: Alkotmányos monarchia
    Monarchia utal arra, hogy az állam élén az uralkodó áll. Alkotmányos: polgári berendezkedés, az
    alkotmány a legmagasabb szintű jogszabály, amit nehéz megváltoztatni. Választott törvényhozó szerv
    felállítása.
    Választójog: szűk réteg kap, a nép, nemzet szót szűken értelmezik, de a 19. században természetes,
hogy a választójog nem mindenkit illet meg. A polgárság felett illett meg, papság, nemesség és
földbirtokos
    A belgák jól össze tudták illeszteni a polgárság elveit az alkotmányos királyság elveivel
    Belgium semleges ország.
    A hatalmi ágak szétválasztása megvalósult, a belgáknál négy hatalmi ág volt, a negyedik a helyi és
regionális szervek hatalmi kompetenciája.
    Két kamarás törvényhozó szerv: Alsóház a Képviselőház, a Felsőház a Szenátus. A törvényhozó szerv
kizárólagos jogosultsága a költségvetési és adó törvénymegszavazása a királynak nincs beleszólása. A
képviselőház joga a törvénykezdeményezés, tagjait 8 éves ciklusra választják.
    A végrehajtó hatalom feje a király. A király szentesíti és kihirdeti az elfogadott törvényt. Vétójoga
nem terjedt ki arra, hogy végleg elodázza a törvényjavaslat létrejöttét, meggondolásra visszaküldhette a
javaslatot.
    A királyt a szokásos államfői jogosítványok illették meg.
    - Személye sérthetetlen
    - Ő képviseli az államot kifelé
    - Kinevezési jogkör: miniszterek kinevezése→ fel is mentheti
    - Összehívhatja, elnapolhatja, feloszlathatja a parlamentet
    - Fogadja a követeket, diplomáciai kapcsolatok
    - Hozhat jogszabályokat, de ez nem törvény, ehhez szükséges egy szalmai szerv ellenjegyzése
    - A király nem felelős, ugyanis a miniszteri ellenjegyzéssel át száll a felelősség a miniszterekre
    A Kormány a szokásjog alapján áll össze és működik. Nincs miniszterelnök, a miniszterek között
nincs hierarchia. 5 minisztérium (belügy, külügy, hadügy, pénzügy, igazságügy), ma 29 minisztérium
van. A miniszterek hatalma a király végrehajtó hatalmának átruházáson alapul. 1919-től van
miniszterelnöki cím és 1961-től miniszterelnök helyettesi cím.
    Népesség francia és holland eredetű. E két nemzetnek egyensúlyban kell lennie a kormányzatban,
nem lehet egyik sem túlsúlyban
    Amit az alkotmány nem fogalmaz meg azt a szokásjog pótolja.
    Gyakran emlegetik a népszuverenitást a belga alkotmánnyal kapcsolatban, de ezt az alkotmány nem
fogalmazza meg,
    A nemzet fogalma alkotmányos szempontból a polgárok összessége, akik rendelkeznek
választójoggal.
     A választójogot részletesen külön törvény szabályozza, a választó jogi törvényt többször módosítják,
pl. 1886-ban. Plusz szavazattal rendelkezik az akinek bizonyos életkörülményei fenn állnak
    - 1 szavazattal rendelkezik 25 év feletti férfi állampolgár
    - + 1 szavazat annak, aki 35 év feletti, családfő és évi 5 fran házadót fizet
    - még + 1 szavazat, ha felsőfokú végzettsége is van (összesen három)
     Bírósági rendszer francia mintára épült fel. Vannak hagyományos bíróságok, büntető és polgári
valamint külön bíróságok, pl. katonai bíróság
     1842-től Munkaügyi bíróság (általában máshol később alakulnak ki, békéltető funkció a
munkavállalók és a munkáltatók között
72. A Szárd királyság 1848. évi alkotmánya

Az olasz területek a 19. századtól válnak egységessé, ekkortól lehet Olaszországról beszélni. Napóleon
megszáll olasz területeket, az itt létrehozott királyság trónjára testvérét ülteti. Bukása után ez az állam
felbomlik több kisebb államra, hercegségre. A 48-as forradalmi hullám hatására megváltozik a félsziget
egész berendezkedése. Több nagyhercegség, több különböző alkotmány jön létre, ezek általában oktrojált
alkotmányok.

     A Szárd királyság alkotmánya lesz az egységes Olaszország alkotmánya, és egészen a II.
Világháború végéig hatályos marad.
     1848. március 4-én Károly Albert király kiáltvány formájában közli a néppel a statútum formájában
a népnek ajándékozott alkotmányt. 1848. márc. 14-én Piusz Pápa szentesíti az alkotmányt.
     Kiadásának oka: rendkívüli körülmények, a forradalom
     Hatással volt rá a francia és a belga alkotmány
     84 cikkelyből áll. Az első 23 cikkely tartalmazza az alapelveket: emberi és polgárjogok. A 24-32
cikkely az állampolgárok jogait és kötelezettségeit fogalmazza meg, a vallás és lelkiismereti szabadság
nem kerül benne megfogalmazásra. Az állampolgárok jogait sajátosan értelmezi, korlátai az állam érdekei
szerint vannak meghatározva. Alapelve, hogy a szabadságot nem választják el a rendtől, addig
terjedhetnek a szabadság jogok, amíg azok nem zavarják a rendet. A 33. cikkelytől a végrehajtó
hatalmat szabályozza: a király és a miniszterek jogkörei, a két kamarás törvényhozó szerv
(képviselőház, szenátus) és az igazságszolgáltatás szervezete. A záró rész átmeneti rendelkezéseket
tartalmaz.
     Az államforma alkotmányos monarchia
     A király jogosítványai szélesebbek, mint a francia vagy belga alkotmányban.
    - A törvényhozó szerv mind a két kamaráját ő hívja össze, fel is oszlathatja, évente egyszer köteles
    összehívni
    - Törvénykezdeményezési joga van, a törvényeket ő szentesíti és hirdeti ki
    - A szenátus tagjait a király nevezi ki, a tagság életfogytig szól, a szenátus feladata a képviselőház
    ellenőrzése
    - A minisztereket saját belátása szerint nevezi ki és menti fel (van ugyan miniszteri ellenjegyzés, de
    így nem ér semmit)
     Az alkotmány deklarálja a sajtószabadságot. Melynek korlátja, hogy más törvény megtilthatja a
sajtószabadsággal való visszaélést. (ellentét: az alkotmány a legmagasabb szint, kimondja, hogy van
sajtószabadság, mégis alacsonyabb szintű törvény ettől eltérhet)
     A 32. cikkely foglalkozik a gyülekezési joggal. Békés, fegyvertelen állampolgároknak gyülekezési
szabadság (a belgáknál is), de ezt a közérdek korlátozhatja (nem határozza meg milyen esetekben). A
gyülekezési jog nem korlátozható ott, ahol a rendőri felügyelet egyébként is biztosítható: utcán,
közterületen, középületben. Ott korlátozható, ahol rendőrök jelenléte kizárva (magánház, magán
személyek titkos összejövetele.
     A képviselőket közvetlenül választják 5 évre, vagyoni cenzus alapján. A választópolgárok nem
utasíthatják a képviselőiket. A mentelmi jog is szabályozva van, mint minden polgári alkotmányban
     A nők a II. Világháború után kapnak szavazati jogot
     A hatalom megosztása, elválasztása nem túl szigorú
     A bíróság független, de nem ellenőrizheti az igazságszolgáltatás a kormányzatot és a törvényhozást
     Az alkotmányt ugyanúgy lehet módosítani, mint más törvényeket
     1850-60 között sok olasz állam átveszi ezt az alkotmányt
     1861. Olasz királyság is átveszi, 1871-ben Róma lesz a főváros, összetűzések árán a Vatikánnal.
     1922. október 30. A király Mussulinit nevezi ki miniszterelnöknek. Felesküszik az alkotmányra,
kivételes hatalom eszközeit megkapja (mint a Weimari alkotmányban), szükségállapot elrendelése.
     1925. Alkotmány módosítása. Lebontja az addigi intézményeket, berendezkedést
     1924. júliusában a sajtószabadságot már eltörölték
     1925. felbomlanak a politikai pártok→ megszűnnek a választójog demokratikus alapjai
     Az alkotmány formálisan hatályos, valójában diktatúrát alkotnak
     1925.dec. A király illetékessége átkerül a miniszterelnök kezébe (Mussolini). A parlament nem
ellenőrizheti a végrehajtó hatalmat,
    1926. jan. A végrehajtó hatalom háttérbe szorítja a törvényhozó hatalmat, a rendeletekkel törvényt tud
módosítani→ a végrehajtóhatalom megszerzi a törvényhozó hatalmat
    1926. Önkormányzatok felszámolása, központi irányítás, a képviseleti szerveknek csak konzultatív
szerepük van.
    1927. Korporatív rendszer kiépítése a munka törvénykönyve alapján:
    - funkcionális képviseleti rendszer
    - fasiszta szakszervezetekre épül
    - munkáltatói és munkavállalói szervezetek
    - 22 korporáció átfogja az egész államot (a párt)→ képviseleti rendszer
    1928. A választójogot a korporációkra építik, így oszlanak fel választókerületekre
    Fasiszta Nagytanács: 1923-ban alakul, védelmi szerep, jogi szabályozás nélkül működik, döntése
minden kérdésben mérvadó, ráépül az állami intézményekre. (Szindikátusok, szakszervezetek
formájában)
    A parlamenti demokrácia Mussolini alatt teljesen megszűnik.
    1939. Korporációk Kamarája választott képviselet, törvényhozó szerv lesz, amely nincs elválasztva
a párttól, a Fasiszta Nagytanács tagjai is benne vannak ► megszűnnek az összeférhetetlenségi szabályok,
a hatalmi ágak összefonódnak.
73. A milánói és nápolyi iskola, Beccaria munkássága

Az olasz jogfilozófia fejlődésében két iskola alakult ki a két neves képviselő körül:
Cesare Beccaria (1755-1794)► Milánói Iskola
Filongieri (1752-1788)► Nápolyi Iskola

Beccaria
Legjelentősebb műve a Büntetés Büntetése című tanulmánya (1764). A büntetőjog területén az olasz
felvilágosodás legjelentősebb alkotása. Arányban legyen a büntetés a bűncselekménnyel. Halálbüntetés
ellenes. Beccaria szerint nincs felhatalmazásunk arra, hogy valakinek az életét elvegyül (téves ítélet
esetén nem lehet visszavonni). E tanok alapján egész mozgalom alakul ki a halálbüntetés ellen. Kritikusai
pongyolának tartják a megfogalmazását, nem túlságosan jogászi, de olvasmányos, világos stílusú. Nagyon
népszerű a kötet, hatására a felvilágosult abszolutistauralkodók eltörlik a tortúrát, részben a
halálbüntetést, alkalmazzák az arányosság elvét, korlátozzák a vagyonelkobzást. Különösen a jogi
reformokra van hatással már a francia forradalom előtti időszakban is. Az 1786-os Toscanai
büntetőtörvénykönyvbe Beccaria hatására a fentieket belevesztik, nincs büntetés bűncselekmény nélkül
elv, politikai bűncselekmények szabályozása. A felvilágosult uralkodók hatására az osztrák
törvénykönyvekben is érvényesül, és ezeken keresztül Magyarországon is.

Filongieri
Képzettebb jogász, mint Beccaria. Célja enciklopédikus egységbe foglalni mindazt, ami a büntetőjog
területéhez tartozik. A maga korában ez egy óriási feladat, ekkor még nincsenek előzmények, nem
történtek meg a kodifikációk. A törvényhozás tudományát egy hét kötetes könyvben akarja összefoglalni,
halála miatt ebből csak négy valósul meg. Ezekben általános tételeket fogalmaz meg, politikai, anyagi és
eljárásjogi büntető szabályok rendszerbe foglalása. Művét a következő évtizedek kodifikációiban
felhasználják.

A 19. században alakul ki a kriminológia, melynek különböző ágai vizsgálják, hogy mi lehet a
bűncselekmények oka.

Cesare Lombrozo
Orvos, kriminológus, büntetőjogász. A kriminál antropológia megteremtője. 1862.-től tart pszichiátriai
előadásokat majd a kriminál antropológia egyetemi professzora. Nézete szerint a bűncselekmények okát
az elkövetők veleszületett tulajdonságaiban kell keresni, erről egy összefogó művet készít 1876-ban. Az
emberek különböző testi-lelki rendellenségekkel születnek, ők a született bűnözők. A külső jelek, a
stigmák alapján felismerhetőek, jó, ha a társadalom figyel rájuk és elkülöníti őket. (gyilkos-keskeny
koponya, tolvaj-sűrű szemöldök). A bűnözői hajlam öröklődik. A bűnözők különböző fokozatait
határozza meg:
- született bűnözők: velük szemben nem lehet jó indulat, selejtezni kell őket
- elmebetegek
- bűnözésre hajlamosak }           megelőző intézkedésekre van szükség
Nézeteit a mai tudomány cáfolja, de állítási fellendítették a kutatásokat (szociológiai, orvosi). Hatására a
bűnmegelőzés előtérbe került.
74. Az olasz büntetőjog és büntetőeljárás a XIX. század második felében

Eljárás jogi szabályozások
    A Napóleon által megszállt területeken bevezetik a Code Civilt. Az olaszok számára a franciák
mellett, minta a belga szabályozás is.
    Gyakorlatban folynak le a perek. Kisebb súlyú bűncselekményeknél, ha tetten érés van, leggyorsabb
az ítélkezés, nincs vizsgálódás, hanem azonnali ítélet.
    Növekszik a helyi szintű járásbíróságok hatásköre, ők végzik az előkészítő vizsgálatokat, melyekről
15 napon belül jelentést kell küldeni a megye szintű büntető bíróságnak→ költség kiemelés, időkímélés,
hatékony felderítés
    Röviden, gyorsan kell eljárni. A vádlott számára is megrendítő, ha egy bűncselekményért 10 év múlva
kap büntetés. Ha az elkövetéstől a tárgyalásig nagyon sok idő eltelik már nem is emlékeznek pontosan,
sem a bűnöző, sem a tanú, rendőr stb. Hatékony felderítéssel az állam a polgárokat is jobban megtudja
védeni.
    Ismerik a vádlott ítélkezés előtti ideiglenes szabadlábra bocsátásának intézményét. Ennek kérelmét
meg kell indokolni, csak királyi ügyész járhat el ebben, kinek javaslatára egy háromtagú törvényszéki
tanács dönti el, hogy a vádlott szabadlábra helyezhető-e, kell-e óvadék, mekkora stb. E döntés ellen lehet
fellebbezni. Kizárt a szabadlábra helyezés, ha az illetőt olyan bűncselekménnyel vádolják, amiért
életfogytig tartó börtön vagy fegyházbüntetés jár, ha államellenes bűntettről van szó és visszaeső. Ha
csavargó, dologkerülő csak rendőri felügyelet mellett lehet ideiglenesen szabadlábra helyezni. Az
óvadékot (olaszoknál kaució) bárki megfizetheti, de csak a szabadlábra való helyezésről szóló döntés
után. Ha az ügyben az ítélet pénzbüntetés beszámítják a kauciót, ha felmentés visszakapja. Kaució
összege ellen fellebbezni észszerű határok között lehet.
    Laikus bíróság, esküdtszékek francia mintára
Esküdt lehet 25-60év közötti férfi állampolgár, nincs cenzus.21 társadalmi kategóriát állítanak fel, aki
ezek valamelyikébe tartozik, az lehet esküdt. A törvényhozó szerv aktív vagy volt tagja is lehet esküdt,
megfelelő nagyságú, mértékű adófizetés alapján, állami tisztviselő csak akkor lehet esküdt, ha elér
bizonyos szintű fizetést. Nem lehet esküdt miniszter, pap, katonai vezető (kivételezett kör), elítélt,
elmebeteg (alkalmatlan, méltatlan kör). Az esküdtség feltétele az írni-olvasni tudás → a társadalom
legalsó rétegét ezzel kizárják. Felmentést kaphatnak alóla, pl. az orvosok. Esküdtlistát állítanak fel, erre
lehet jelentkezni szabadon, a helyi igazgatási vezetők szűkítik ebből a kört. Két héttel a tárgyalás előtt
össze kell állítani az esküdtszéket a pótesküdtekkel együtt. A bíróság elnöke választja ki őket, de a vád és
a védelem is válogathat jelölteket és elutasíthatják a bíró jelöltjeit.
    1865. Nyilvántartásról szóló törvény
Nyilvántartást készítettek minden elítéltről, csődbe jutottakról, a kiutasítottakról ill. veszélyesnek
nyilvánítottakról. Minden megyei büntető törvényszéknek kellett vezetni és frissíteni a nyilvántartást,
számon kellett tartani az elítélteket, törölni a meghaltakat, bevezetni az ott születetteket.

Büntető anyagi jog
A büntetőtörvénykönyv 1890-ben jelenik meg, az akkori igazságügyi miniszterről nevezik el: Code
Zanardelli
   Megfogalmazzák benne mindazt, ami a polgári korszakban eredmény lett.
   Nem tartalmaz halálbüntetést, tág büntetési kereteket szab meg (-tól –ig határok)
   Tanult bírák bíráskodnak, a határok között szabadon mérlegelhetnek
   3-24 év közötti börtönbüntetések
   ismerik a feltételes ítéletet (francia-belga minta alapján)
   próbára bocsátás (angolszász minta, hatályos jogunk is ismeri)
   A büntetőeljárásban a bíróság előtt van az ügy, a bíró mérlegeli a bizonyítékokat →
                                Megállapítja a bűnösséget
Megszűnteti az eljárást                                               Megállapítja, hogy bűnös
Nincs bizonyíték, mert ártatlan                                                   ↓
                                                                           Ítélet kimondása
                                                                                  ↓
                                                                           Végrehajtás
     A bíró kimondhatja, hogy az ítélet végrehajtásának a hatályát felfüggeszti→ Feltételes ítélet: maga a
döntés elég fenyegető, hogy újabb bűnt kövessen el. Ha a megállapított idő alatt újabb bűncselekményt
követ el, akkor a felfüggesztett büntetést és az újabb bűncselekményért kapott büntetést is végre kell
hajtani
     Próbára bocsátás: a bírósság megállapítja a bűnössége, de nincs ítélet és végrehajtás, egy bírósági
intézkedéssel véget vet az ügynek, próbára bocsátja a vádlottat, mert olyan kis mértékű a bűn, ez is
meghatározott időre szól, ha ez alatt bűncselekményt követ el, visszatérnek erre az ügyre is, ítélet
meghozatal, végrehajtás
     Ismeri a törvénykönyv a bírói dorgálás intézményét
     Egy hónapnál rövidebb időre szóló elzárást otthon is le lehet tölteni, ez a lehetőség nincs társadalmi
réteghez kötve
     Ismeri a visszaesés fogalmát, a visszaeső súlyosabb büntetésben részesül. Sajátos esete: aki mindig
ugyanazt követi el
     Fiatalkorúakkal külön foglalkozik a szabályozás, speciális bíróság jár el ügyükben, enyhébb
büntetések, végrehajtásnál elkülönítik a felnőtt elkövetőktől, három kategória, külön a gyermekkorúakkal
is foglalkozik
     Lehet fiatalkorúaknál mérsékelni a büntetést, meg van szabva, hogy mennyivel
     Nagy hatással van a századvégi büntetőjogi törvényekre
75. Államszervezeti változások a német jogterületen 1789-1815 között

A "Német Nemzet Szent Római Birodalma" 1806. augusztus 6-án megszűnt.
II. Ferenc császár lemondott címéről, Napóleon nem gondolt a német császári cím felvételére, a németek
területeiről azonban nem mondott le.
Az évszázados belső ellentétek által szabdalt Német Birodalom alig élte túl a francia forradalom
időszakát. A bázeli béke (1795) után francia megszállás alá került egykori német kisállamokban, a bal
parti Rajna-vidéken, megszűntt a rendi struktúra, véget ért a területi széttagoltság. Felszámolták a
céhrendszert, a földesúri kiváltságokat, kiárusították az elmenekült világi és egyházi birtokosok földjeit,
és polgárosult igazgatási rendszert hoztak létre. A francia forradalom hatására a délnémet államokban ott
belső reformkísérletekre, államszervezeti reformokra került sor Bajorországban. Baden és
Württemberg iskolaügyét és vallási viszonyait korszerű polgári elvek szerint alakították át, csökkentették
a jobbágyok kötöttségeit.
Az Ausztria vereségét követő lunéville-i béke alapján 1803-ban, francia-orosz terveknek megfelelően
osztották fel a Német Birodalmat. Kárpótolták a birtokukat vesztő franciabarát fejedelmeket, felszámolták
az egyházi hercegségeket, megszüntették a birodalmi városok önállóságát. Ausztria rovására jelentős
területeket kapott Poroszország, és jelentősen gazdagodtak a délnémet államok is. Az átrendezés (korabeli
kifejezéssel: a "fejedelmek forradalma") során összesen 112 törpeállamot számoltak fel.
Az időközben kiújult háborúban az osztrákok Austerlitznél döntő vereséget szenvedtek (1805).
Napóleon háborús terveinek támogatására a délnémet államokból 1806-ban létrehozta a Rajnai
Szövetséget. A 16 állam között nemzetközi jogi jellegű kapcsolat jött létre. Tagállamai - Poroszország és
Ausztria kivételével - átfogták a legfontosabb német területeket. A Napóleon protektorátusa alatt álló laza
konföderáció kiegyensúlyozó szerepet vállalt a kívül maradt két rivális német állam között. A szövetség
köteles volt összesen 63 000 katonát készenlétben tartani és bármely tagállam veszélyeztetettsége esetére
együttesen hadba küldeni. Ezenfelül a francia hadsereg részére felvonulási területet és hadibázisokat
(fegyver- és lőszerraktárakat, hadtápintézményeket) biztosított.
A szövetség átmenetileg táplálta a német egység fenntarthatóságának illúzióját, egyúttal a tagállamok
belső rendjének alkotmányos kiépítését is előirányozta. Alapokmánya szerint a régi birodalmi címek,
testületek helyett új képviseleti rendszert és áttekinthetőbb működési formákat kellett volna bevezetni. A
társult országok legfőbb szerve az uralkodói kongresszus, amely két, királyi és fejedelmi kollégiumban
ülésezett volna. A testületek összehívására azonban nem került sor. Az ügydöntő szervek
megalakításának módjára, határozathozatali és végrehajtási rendjére sem született szabályozás. A részt
vevő államok belső szervezetére a szövetségi tagság mégis jótékony hatással volt. A legnagyobb
délnémet államok (Bajorország, Württemberg, Hessen-Darmstadt és Nassau) kormányzati rendszere,
igazgatása egységesebbé, korszerűbbé vált. Eltűntek a birodalmi különjogok (pl. megszűnt a birodalmi
lovagok kivételezett helyzete), a rendiségre jellemző viszonyok francia mintára alakultak át. Az
államszervezeti reformok révén elkülönültek egymástól a dinasztia és az állam érdekei. Az uralkodók
rendelkezéseinek érvényességéhez miniszteri ellenjegyzés kellett, a kormányzás a bürokratikusan
szervezett szakapparátus kezébe került. A helyi igazgatást átszervezték, új területi beosztást hoztak
létre. A reformok nagy része Napóleon bukását is túlélte.

Poroszország helyzete
A franciákkal szembeni német ellenállás központja a 19. század legelején. III. Frigyes Vilmos feladta
semlegességét, 1806 őszén ultimátumot juttatott el Napóleonhoz követelve a francia csapatok
haladéktalan kivonulását, meg volt az ürügy a háborúra. A jenai és auerstadti csatában a poroszok súlyos
vereséget szenvedtek. A király feltétel nélkül megadta magát; a régi Poroszország összeomlott. Az új
1807. Tilsiti béke: Poroszország elveszítette területének harmadát, tekintélyes hadisarcot kellett fizetnie,
és 150 000 fős francia hadsereg állomásozik az országban. Önálló állami létét a cár és Napóleon
kegyeinek köszönhette célszerűnek tartották, hogy a két birodalom között egy ütközőállam jöjjön létre,
amely elég kicsi ahhoz, hogy egyiküket se veszélyeztesse, viszont van annyi ereje, hogy tompítsa a két
nagyhatalom közötti elkerülhetetlen konfliktusokat.
A király kénytelen volt korábbi elveit feladni; elűzött reformpolitikusait visszahívta, és megbízta őket az
állam célszerű átalakításával, Karl von Stein és August von Hardenberg irányításával. A központi
államszervezet átalakításának legfontosabb célja a területi széttagoltság megszüntetése és a korszerű,
egységes irányítás alatt álló szakigazgatás megteremtése.
    A dikasztériumok helyett minisztériumokat hoztak létre, melyek egyszemélyi vezetés alatt álló,
ügydöntő és felelősséggel tartozó központi hivatalok lettek.
    Bevezették a miniszteri ellenjegyzés intézményét. A monarchikus hatalom túlsúlyának
megszüntetésére ellenőrző szerepet kaptak a rendi képviseleti szervek.
     A kormányzati ágak koordinálására létrejött az Államtanács, amely 1817-től kezdve a legfőbb
polgári és katonai tisztviselőket, a dinasztia nagykorú hercegeit, a kor kiváló elméleti és gyakorlati
szakembereit foglalta magában. Ez a testület véleményezte a törvénytervezeteket, és külpolitikai
ügyekben központi tanácsadó szervként működött.
    A hadsereg radikális átalakítására is sor került, jelentősen megváltozott a tábornoki kar személyi
összetétele, megtiltották a katonák ütlegelését, megnyitották a tiszti állásokat a nem nemesi
származásúak előtt. Bevezették a "póttartalékos rendszert", amellyel ügyesen ki lehetett játszani a hadi
létszám tilsiti békeszerződésben rögzített, 42 ezer főre korlátozott felső határát.
    Stein legmaradandóbb reformja a városi önkormányzati rendszer alapjainak megteremtése
volt. Az 1808-as városi rendelet megszüntette a földesurak városok feletti hatalmát és minimálisra
csökkentette az állam főfelügyeleti jogát. Egységesítette a városi polgárjogot, eltörölte a városban élők
közötti rendi különbségeket. A magisztrátust a városi képviselők gyűlése, a képviselőket titkos és
egyenlő választójog alapján polgárok választották. A rendelet biztosította az önkormányzatot, tág teret
engedett a helyi közcélú tevékenységnek. Szabályozta a közösség és az egyén viszonyát; pontosan
körülírt kötelezettségekkel és garantált jogokkal igyekezett az egyéni érdekeltséget és a helyi kötődést
erősíteni. Ellenőrzött, szakszerű igazgatást hozott létre, a hatáskörök elhatárolásával, közszolgálati
jogviszony korszerű szabályozása. Ez a rendelet szabályozta a tisztviselői összeférhetetlenséget, a
hivatali előmenetel rendjét, a nyugdíjazás szempontjából figyelembe vehető szolgálati időt, a
hivatalnokok fizetését.
    Stein nem tudta keresztülvinni a községi önkormányzat és a rendi képviselet megváltoztatására
irányuló elgondolásait. Művét Hardenberg folytatta, aki főként az állampolgári jogok és gazdasági
szabadság kiteljesítésére törekedett. A rendi képviselet radikális átalakítására irányuló javaslata azonban
a junkerek kemény ellenállásán megbukott. A minisztériumok felügyeletét államkancellári rangban
ellátva Poroszországot tíz provinciára osztotta. Hivatali ideje alatt különítették el a felsőbb katonai és
kincstári ügyeket az igazságszolgáltatástól. A király Hardenberg kitartó ösztönzésére vezette be az
általános hadkötelezettséget; a férfiak katonai szolgálata ettől kezdve kivétel nélküli és meghatározott
ideig tartó lett.


Habsburg Császárság
A francia forradalom eseményei hatással voltak a Habsburg császár országainak államberendezkedésére
is.1789 őszén Belgium elszakadt a monarchiától. Európa jelentős államai valamilyen okból rövidesen
szembekerültek II. Józseffel, egyetlen támogatója II. Katalin cárnő volt, akinek szövetségesi hűsége
hamarosan ingatagnak bizonyult. Halála után a jozefinizmus birodalmon belüli ellenzéke is felbátorodott,
e mozgalom az érdekeiben megsértett rendi csoportok restaurációs törekvéseit szolgálta.
A hogy a birodalom népei között a klasszikus és felvilágosult abszolutizmus évszázadai alatt nem jött
létre tartós kapcsolat. Az összetartó állami erő megszűntével felülkerekedett a rendi szeparatizmus. A
tagállamok és tartományok egykori szervezetükhöz, korábbi kiváltságaikhoz ragaszkodva igyekeztek
korlátozni a birodalom központi kormányszerveinek befolyását. Csehország nemesei a mellőzött rendi
országgyűlésük összehívását követelték, szankciókat terveztek a hazai polgáraikkal szemben, és
támogatást ígértek a katolikus klérus részére. A stájerországi rendek önkormányzatuk helyreállítása
végett előkeresték az egykori hercegi koronát, azt remélve, hogy szabadon választott uralkodójuk
szembeállhat az osztrák császárral. Tirol a 17. századi virágzó tartományi autonómiáját szerette volna
viszontlátni, a lombardiai olasz nemesség a Mária Terézia idején eltörölt rendi gyűlés összehívásán
fáradozott. A "német világ" elmúltával a magyar nemesi mozgalom is lángra lobbant.
     II. József halála után a birodalom élére II. Lipót került. A toszkánai nagyhercegség államfőjeként
modernizálta a közigazgatást, eltörölte a céheket, valóságos fiziokrata mintaállamot valósított meg.
Betiltotta a halálbüntetést és a kínzást, Beccaria eszméit követve humanizálta a büntetőjogot. Testvérével
ellentétben nem volt autokrata, ritkán használt erőszakot, és nem ragaszkodott a személyes ügyintézéshez.
Montesquieu nyomán törekedett az államhatalmi ágak elkülönítésére. A szétesés előtt álló birodalom
átvétele után igyekezett alattvalóit megnyugtatni. Hetven év után mind a 11 tartomány összehívhatta rendi
országgyűlését, megfogalmazhatta követeléseit és akceptálhatta az uralkodónak egyes főhivatalnokokat
leváltó, terheket eltörlő intézkedéseit. A belső béke megteremtése után az uralkodó megegyezett a
poroszokkal. A Magyarország önállóságát támogató egyetlen jelentős külső erő semlegesítése után
országunk rendjeivel is közjogi egyezséget köthetett.
Hatalma megszilárdítása után Lipót lázas reformtevékenységbe kezdett. Igyekezett elérni, hogy
minden tagállamban országgyűlési képviseletet biztosítson a nem nemes csoportoknak, elsősorban a
polgárság képviselőinek. Maga küldte ki ügynökeit a birodalom részeibe, hogy ők ösztönözzék az
uradalmak, községek és városok lakóit, képviseleti jogot sürgető kérvények beadására. Magyarországon a
császár erre a bizalmi feladatra Martinovics Ignácot szemelte ki. Jó szándékú közös tervük Lipót váratlan
halála miatt hiúsult meg.
     Az osztrák tartományok ura 1792-ben II. Ferenc császár lett. Ez az időszak a jelző nélküli
 abszolutizmus, mereven ragaszkodott a régi formákhoz, irtózott minden változástól. Kialakította a
 kabineti abszolutizmust, amelyben az uralkodó bizalmát élvező tisztviselők döntő befolyást nyertek. Az
 állam mindent ellenőrizni kívánt, és minden fontos tevékenységet engedélyhez kötött. Lassan a rendőrség
 vált a legfontosabb kormányzati szervvé. Ferenc császár igyekezett az egyes tagállamok önállóságát
 háttérbe szorítani, és főtisztviselőit udvar hű személyekkel kicserélni. Elődei reformtörekvéseit feladta;
 túlélésre berendezkedett, kisszerű uralmat honosított meg. Metternich szavaival élve Ausztriát ebben az
 időszakban nem kormányozták, hanem csupán igazgatták.
76. A Német Szövetség

A lipcsei csata (1813) után úgy tűnt, hogy a franciák elleni közös harc esélyt ad az egység
megteremtésére. Stein minden békéltető törekvése ellenére ismét kiújult az ellentét Ausztria és
Poroszország között. A német történelem alapkérdését (egységes állam vagy szövetség) a napóleoni
uralom összeomlása után is Európa győztes nagyhatalmai döntötték el. A bécsi kongresszuson
létrehozott Német Szövetség olyan föderatív államalakulat volt, amely megfelelt az angol-orosz
egyensúly követelményének és a legbefolyásosabb német állam, Ausztria érdekeinek.
A szövetség sokban emlékeztet a Rajnai Szövetség szervezetére; "szuverén német fejedelmek és szabad
városok nemzetközi jogi egyesülése" volt. Meghatározó állama Ausztria lett, de működésére jelentős
befolyást gyakorolt Poroszország is. A két német nagyhatalomnak csak azon tartományai váltak a
szövetség részévé, amelyek az egykori német-római birodalomhoz tartoztak, így kívül maradt
Magyarország, Erdély, Galícia, Horvátország, Szlavónia, Lombardia, Velence, illetve Kelet-
Poroszország. Német birtokai révén három külföldi uralkodó is tagja lett a Német Szövetségnek. (Anglia-
Hannover, Németalföld uralkodója- Luxemburg, dán király -holsteini hercegség). A 41 tagú
szövetségben a négy birodalmi város, Lübeck, Hamburg, Bréma és Frankfurt is helyet kapott.
Az alapító okirat szerint a szövetkezés célja "Németország külső és belső biztonságának garantálása,
az egyes tagállamok függetlenségének és sérthetetlenségének védelme."
     A részt vevő államok a belső rend fenntartására fordítottak nagyobb figyelmet. Metternich hatására a
 szövetség elsősorban a tagállamok hagyományos rendjének változatlanságán őrködött.
      Védekezett minden liberális és össznemzeti törekvés ellen, rendőri, bírói eszközökkel harcolt a
 monarchikus-dinasztikus és föderatív rendszer megtartásáért.
      A lakosság jóléti ügyei, a szociális gondoskodás, a gazdasági-szervező tevékenység háttérbe szorult a
 szövetség defenzív jellegű tevékenységévei szemben.
      Korlátozta a kereskedelem szabadságát, szigorú feltételekhez kötötte a sajtótermékek megjelenését.
      Az 1819-es reakciós karlsbadi határozat alapján az egyetemek oktatói és hallgatói közösségei is
 felügyelet alá kerültek. A rendszerellenes tanokat hirdető tanárokat elmozdították, megtiltották az
 egyesülési és gyülekezési jog gyakorlását.
      Mainzban központi vizsgálóbizottságot állítottak fel a "forradalmárok" felkutatására és
 megbüntetésére.
     A Szövetség legfontosabb szerve a Szövetségi Gyűlés volt, amely a tagállamok és a tagsági joggal
 rendelkező városok kormányainak, tanácsainak képviselőiből állt. A testület nélkülözte a népképviselet
 jegyeit, valójában egy állandó követi kongresszus volt. Frankfurtban ülésező kongresszusnak plenáris
 és egy szűkebb testületi formája volt. A tagállamok követeinek teljes ülésére a szövetség fennállása alatt
 16 alkalommal került sor, itt minden résztvevőnek legalább egy, maximum négy (Ausztria,
 Poroszország) szavazata volt, a döntésekhez általában kétharmados szótöbbség kellett. Voltak ügyek,
 melyekben a Szövetségi Gyűlés plénuma csak egyhangúan dönthetett: alapokmány megváltoztatása,
 vallási reformok kérdése. A kevésbé jelentős tárgyakat egy szűkebb tanács intézte, amelybe a nagyobb
 súlyú tagállamok egyenként, a kisebbek kúriákba tömörülve delegáltak képviselőket. A legfelsőbb
 képviseleti szerven kívül más közös intézmény nem alakult ki. A szövetség jellegének megfelelően az
 együttes határozatot a tagállamok helyi képviselőtestületeinek jóvá kellett hagynia.
Az 1820-as bécsi záróakta megnövelte a szövetség hatalmát a tagállamokkal szemben. Bevezette a
szövetségi végrehajtás intézményét: a vezető nagyhatalmak rendszabályozó szándékának kifejeződése
volt. A kisebb tagállamok féltékenyen őrizték önállóságukat. Metternich minden törekvése ellenére nem
alakult ki egységes szövetségi hadsereg, központi bíróság, és nem jött létre föderációs törvényhozás sem.
     Az egyes tagállamok belső alkotmányos rendjéről a szövetség alkotmányának 13. cikkelye
 rendelkezett: "minden szövetségi államnak országrendi alkotmánya lesz". Ezt a bécsi záróokmány már
 úgy magyarázta, hogy a fejedelmeknek kötelességük rendi alkotmányt adni országuknak, de ez
 teljhatalmukat nem korlátozza. Az egyes rendek a fejedelem szövetségi kötelezettségeinek teljesítését
 nem akadályozhatják meg. A tagállami alkotmányok változatos formában és tartalommal jöttek
 létre. A délnémet államok közül Bajorország, Baden, Württemberg, Hessen-Darmstadt "alkotmányos
 monarchia" lett, ahol az uralkodók polgári színezetű alkotmánnyal ajándékozták meg népüket. Az 1830-
 as júliusi francia forradalom és a liberális belga alkotmány (1831) hatására az északnémet államok egy
 részének (Szászország, Hannover, Kurhessen, Braunschweig) államberendezkedése is a képviseleti
 elveknek megfelelően alakult át. Voltak államok, amelyek a 17-18. századi rendi alkotmányaikat
újították fel, a négy birodalmi város is a régi rendi-patriciusi berendezkedését tartotta meg. Négy
tagállam nem tett eleget a szövetségi akta előírásainak, nem készített alkotmányt. Közéjük tartozott
Ausztria, amely a birodalom egységét védve joggal tartott nem német tartományainak önállósodásától.
Poroszország is egészen 1847-ig halogatta a képviseleti rendszer átalakítását.
    A Német Szövetség megőrizte a részt vevő államok összetartozásának tudatát. A tagállamok köl-
csönösen ügyeltek egymás területének védelmére, vitás ügyeik egy részét a Szövetség előtt rendezték. A
részt vevő államok alattvalói egyben szövetségi polgárjogot is nyertek, nem lehetett idegennek tekinteni
őket, az egyezményt aláíró országok területén. A szövetség polgárai rendelkeztek a szabad átköltözés
jogával, lehetőségük volt vagyonukat pótadó nélkül más területre átvinni. Ezek a szabályok elősegítették
az egységes német állampolgársági jog későbbi megalkotását.
77. Az össznémet államszervezet 1848-1849-ben

A "népek tavasza" elsöpörte a Német Szövetséget. 1848. március 5-én a délnémet liberálisok
Heidelbergben egy össznémet nemzetgyűlés megtartását javasolták. Ennek előkészítésére 1848.
március 31.-re"előparlamentet" hívtak össze, amely választásokat írt ki. Ennek képviselői az al-
kotmányos folyamat végrehajtásához a tartományi kormányok segítségét kérték.
A frankfurti parlament 1848. május 18-án ült össze. Önmagát alkotmányozó nemzetgyűléssé
nyilvánítva hozzálátott az elkerülhetetlen társadalmi reformok megalkotásához, az abszolutizmus
intézményeinek lebontásához. A testület azonban már összetételénél fogva sem volt alkalmas a múlttal
való radikális szakításra, tagjainak csupán ötödét képezték a köztársaságpárti demokraták, a képviselők
fele vezető közhivatalnok volt, a mérsékelt változásokat igénylő liberális polgári követek elképzeléseit
pedig a velük azonos létszámban megválasztott nemesek semlegesítették. A gyűlés minden döntése
tudatos kompromisszumra épült. Létrehozott egy átmeneti kormányt, amelynek vezetését Jánosra, a
Habsburg-ház főhercegére bízta. A minisztérium döntéseit azonban a tagállamok saját belátásuk szerint
hajtották végre vagy vetették el. Megmaradt a rendi intézmények jelentős része, Ausztria ellenállásán
meghiúsult a német vámszövetség. Az új Németország hadsereg és nemzetközi elismertség nélküli állam
volt.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés hosszasan vitatta a német egység kérdését.
A képviselők töredéke állt ki csupán az egységes Német Köztársaság megalkotása mellett. A
nemzetgyűlés arról vitatkozott, hogy a kisnémet megoldás, tehát Ausztria kirekesztése vagy a
Poroszország mellőzésével tervezett nagynémet változat szerint hozzák-e létre az egységes birodalmat.
A kilátástalannak tűnő tanácskozás egyetlen fontos eredménye: 1848 végére elfogadták a "Német nép
alapjogairól" szóló törvényt.
A dokumentum először rögzítette a német polgár szabadságjogait.
      Szemben francia elődjével, ez a nyilatkozat hangsúlyozottan a német polgárok jogairól szólt,
  mellőzve az egyetemesség igényét.
      Az alaptörvény minden német számára birodalmi polgárjogot biztosított, megszüntette a személyi
  jogot korlátozó rendi kötöttségeket, kinyilvánította az általános védkötelezettséget.
      Garantálta a német polgár személyi szabadságát, lakásának és tulajdonának sérthetetlenségét.
  Megfogalmazta a gondolatközlési és lelkiismereti szabadság igényét, rögzített néhány
  igazságszolgáltatási alapelvet is.
      Kinyilvánította a bírák függetlenségét, az eljárás nyilvánosságát és a szóbeliség elvét.
      A deklaráció célja a korabeli értelemben vett jogállam kiépítése volt, amelyben az igazgatás
  törvények alapján, az ítélkezés független bíróságok által történik. Az állampolgár számára ez a
  dokumentum is állami befolyástól mentes, szabad mozgásteret ígért. A jogok 1848-as német katalógusa
  maradandó értéknek bizonyult, a későbbi alkotmányok kiegészítő részévé vált.
A frankfurti parlament másik fontos dokumentuma az 1849. március 28-án elfogadott alkotmány
tervezet volt. A Német Birodalom eszerint szövetségi állammá alakul át, amelyben szigorú szabályok
szerint külön ülne el a tagállamok és a birodalom hatásköre. Az államalakulat élén a németek császára ,
már nem teljhatalmú monarcha, hanem az államhatalom egyik tényezője csupán. Ő a végrehajtó hatalom
birtokosa, amelyet miniszterei útján gyakorol, ő látja el a Német Birodalom és az egyes német államok
nemzetközi jogi képviseletét, ő nevezi ki a birodalmi követeket és irányítja a diplomáciai kapcsolatokat.
Megilleti a hadüzenet és a békekötés joga, ő rendelkezik a birodalom fegyveres erejével. Az államfő
azonban csak miniszteri ellenjegyzéssel gyakorolhatná jogosítványait.
A kétkamarás Birodalmi Gyűlés a törvényhozás legfontosabb szerve, a költségvetés elfogadása is a
hatáskörébe tartozik. Tagjait nem korlátozzák instrukciók, működésükért napidíjat kapnak. Alsóházának
tagjait a lakosság választja. Szavazati jog: 25 éven felüli német férfi, aki nem állt gyámság vagy
büntetőítélet hatálya alatt, és legalább három éve egy adott német állam polgára. A Felsőház felét az
alkotó államok kormányai nevezték ki, a másik felét az egyes államok törvényhozó szervei választották.
A két kamara egyetértő határozatával szemben a császárt csak felfüggesztő vétójog illette volna meg.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés a tervezet elfogadásakor a porosz királyt választotta meg német
császárrá. IV. Frigyes Vilmos elfogadó nyilatkozatától függött az alkotmány gyakorlati életbeléptetése. A
király visszautasította a "forradalmi vetésből kinövő nemzetgyűlés" kérését, hiszen ő "Isten kegyelméből,
nem pedig a pékek és szatócsok akaratából" kívánt Németország uralkodója lenni. Ausztria érthető
sértődöttséggel hívta vissza követeit a nemzetgyűlésből, majd az o1mützi alkotmány kiadásával nyíltan is
deklarálta: nem fogad el másodlagos birodalmi szerepet. A délnémet államok 1849 májusában bátran
kiálltak a frankfurti alkotmány mellett. Egyetlen támaszuk azonban a magyar szabadságharc maradt,
amely a Habsburg Birodalom felbomlasztásával a német egység ügyét is szolgálta volna. A remény hiába-
valónak bizonyult. Az időközben Stuttgartba menekült csonka német parlamentet a helyi katonaság
szétkergette. A németek országaiban ismét abszolutisztikus uralom következett.
78. Ausztria államszervezete 1848-1849-ben

Az 1848-as év Milánóban osztrák ellenes tüntetéssel kezdődött. Az uralkodó Toszkánában februárban
liberális alkotmányt vezetett be. Az általános elégedetlenség miatt Lombardiában és Velencében háborús
állapotok alakultak ki, a hatalom hadijog alkalmazására kényszerült. A február 23-i párizsi forradalom
híre birodalomszerte újabb forradalmi hullámot indított el. A délnémet liberálisok március 5-i határozata
nyomán másnap Bécsben a tömeg alkotmányos jogokat, a kormány lemondását és a cenzúra eltörlését
követelte. Március 13-án a fővárosban kitört a forradalom, hatására Metternichet az udvar még aznap
este menesztette, remélve, hogy ezzel a rendszert megmentheti. Március 4-én megszüntették a cenzúrát,
megalakították a nemzetőrséget. Az uralkodó másnap megígérte a rendi gyűlés összehívását, amelynek
feladatául egy új alkotmány elfogadását jelölte meg. A régi kormányszékek (dikasztériumok) felelős
minisztériumokká alakultak át.
Az uralkodó az összmonarchia fenntartása érdekében igyekezett a nemzeti mozgalmakat lecsillapítani.
     1848. április 8-án kiadta a Cseh Chartát, melyben elismerte a cseh önállóságot, a cseh nyelv
 egyenrangúságát, megígérte egy önálló tartománygyűlés összehívását.
     Megerősítette a magyar áprilisi törvényeket is, amelytől a rebellis ország megnyugvását remélte.
     A helyzet stabilizálása után V. Ferdinánd "közölte" alattvalóival az Osztrák Császárság alkotmányát,
 amely az előzőekkel ellentétesen vázolta a birodalom jövőjét.
Ausztria első kartális alkotmánya, (a belügyminiszter Pillersdorffró1 neveztek el) 1848. április 25-én
jelent meg. Az osztrák császári államhoz szorosan kapcsolódó országokat egy szétválaszthatatlan
alkotmányos monarchiában egyesítette. Hatálya nem terjedt ki Magyarországra, és a megígért cseh
önállóságot sem említette. Az alkotmánylevél az 1831-es belga alkotmányhoz hasonlóan osztotta meg az
államhatalmat az uralkodó, a Birodalmi Gyűlés és a függetlennek nyilvánított bíróságok között. A
végrehajtó hatalom birtokosa a császár, akit "szentnek és sérthetetlennek" deklarálták, és kizárva ezzel
személyes felelősségre vonását, intézkedéseinek érvényességét miniszteri ellenjegyzéshez kötötték. Az
uralkodó joga: az állami főhivatalnokok kinevezése, háború indítása és a békekötés, nemzetközi
szerződések kötése, a törvényhozó testület összehívása, elnapolása, berekesztése és feloszlatása. (90
napon belül köteles volt az újonnan választott Birodalmi Gyűlés összehívni).
A törvényhozás Szenátusból és Képviselőházból állott. A Szenátus: a dinasztia 24. életévét betöltött
főhercegeiből és a császár által a nagybirtokosok közül élethosszig kinevezett 150 tagból tevődött össze.
A Képviselőház 383 tagjának megválasztását az egyes tagállamok lakosságszámához igazodva,
közvetett módon írta elő az alkotmány. A választójog feltétele a 24. életév betöltése, fél éves
helybelakás, önállóság volt. Nem szavazhattak a nők, a napi- vagy hetibérből élő munkások,
alkalmazottak és a köztámogatásban részesülők.
Az alkotmány deklarálta az állampolgári alap jogokat: törvényelőtti egyenlőség, lelkiismereti, sajtó és
szólásszabadság, a birodalom polgárainak levéltitokhoz, kivándorláshoz, petíciók beadásához való joga, a
büntetőeljárás nyilvánossága, szóbelisége, esküdtszéki rendszer bevezetése.
Az alaptörvény heves ellenkezést váltott ki, különösen a választójogi szabályozás, a rendi maradványok
és a nemzetiségi kérdés megoldatlansága. A császár új választójogi szabályokat adott ki, az
Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása azonban már elkerülhetetlen volt, a testület 1848. július 22-én
ült össze, nehezen haladt az új rendszer alaptételeit rögzítő alkotmány összeállításával. A nemzetiségi és
politikai kérdések hátráltatták az alkotmányozást, az előrelendítő forradalmi mozgalmakat 1848 októbe-
rében leverték. V. Ferdinándot lemondatták, Ferenc József a gyűlést áthelyezte egy morva kisvárosba,
Kremsierbe, itt született meg az új alkotmánytervezet.
A kremsieri javaslat nem lépett hatályba, de egyes részei haladóbbak voltak a korábbi alkotmánynál.
Az alkotmányos monarchia elveit rögzítette, de a császári hatalmat az áprilisi alaptörvényhez képest
korlátozni kívánta. Az uralkodótól az alkotmányra letett esküt várt el, a dinasztia tagjainak miniszterré
történő kinevezését megtiltotta.
Az alkotmánytervezetben helyet kapott a föderalizmus gondolata. A Birodalmi Gyűlésben döntő
befolyást kapott a képviselőház, amelynek 360 tagját közvetlenül a 24. életévüket betöltött adófizető
férfiak választották volna. Az államok kamarájának a törvényhozásban alárendelt szerepet szántak, tagjait
az egyes országok törvényhozó testületei delegálták volna. A Birodalmi Gyűlés hatáskörét a tervezet az
egyes országok önrendelkezési jogainak részletezéseivel állapította meg. A föderáció nem dönthetett a
tagállamok pénzügyeiről, tudományos, művészeti, jóléti, katonai, egészségügyi, oktatási kérdéseiről.
Előremutató elképzelése szerint a választókerületek tagállami kialakítása a nemzeti-etnikai határok figye-
lembevételével történt volna.
A kremsieri alkotmánytervezet megígérte a községi önkormányzat bevezetését, a hatalmi ágak
elkülönítését, a bírák függetlenségét és törvényes úton kívüli elmozdíthatatlanságát, továbbá előirányozta
egy alkotmánybíróság megalakítását, ezer lakosnál nagyobb településeken saját nemzetőrséget. Tiltotta
halálbüntetés kiszabását politikai jellegű bűncselekményekért, kötelezővé kívánta tenni a polgári
házasságkötést, garantálta minden lakos oktatáshoz való jogát, és korlátozni akarta a vallásfelekezetek
befolyását az iskolai oktatásba.
A császár 1849. március elején úgy ítélte meg, hogy a kremsieri alkotmányozó nemzetgyűlés nem
teljesítette feladatát. Feloszlatásával egy időben, március 4-én az olmützi alkotmánnyal "ajándékozta"
meg népét. Ebben már hazánk is részesült volna, hiszen a "jogeljátszás" teóriája alapján Ferenc József
szerint elvesztettük az önálló alkotmányhoz és szabadsághoz való jogunkat. Az előirányzott államrend
kulcs szerve a császár, akinek a végrehajtási és a törvényhozásban betöltött kettős szerepe nem volt
világosan elkülönítve. Az államfőnek "rendkívüli" esetben - ha a törvényhozó testület éppen nem ülésezett
- teljhatalmat szántak.
A Birodalmi Gyűlés Felsőházát az egyes tagállamok törvényhozó testületének delegáltjaiból tervezték,
az Alsóház tagjait cenzusos választójog alapján választották volna. Ez a tervezet tartalmazta először a
kuriális választójogot, miszerint a lakosság minden csoportja azonos számú képviselőt küldhetett a
legfőbb hatalmi testületbe. Négy kúriát terveztek, a nagybirtokosok, a városok, a kereskedelmi és
ipartestületek, valamint a községek részére.
Az olmützi alkotmány jelentős visszalépést jelentett volna 1848 osztrák vívmányaihoz képest:
határozott abszolutista tendenciája, a népképviselet háttérbe szorítására irányuló törekvése, a rendi
intézmények részbeni továbbélése, a tagállamok nemzeti érdekeivel szembeni érzéketlensége miatt.. A
tervezet egyedüli maradandó intézményének a Birodalmi Tanács bizonyult, amelynek tagjait - tanácsadói
jogkörrel - a császár nevezte ki. A hadiesemények miatt az alkotmány 1849-ben nem lépett életbe. A
benne megfogalmazott abszolutista kihívásra a Függetlenségi Nyilatkozatban egyedül hazánk adott méltó
választ.
79. Poroszország államszervezete 1848-1849-ben

Az uralkodónak 1847 tavaszán pénzre volt szüksége, ezért hosszú idő után összehívta az egyesült
tartománygyűlést. A képviselők cserébe a politikai, kormányzási jogok egy részét, liberális alkotmányt
kértek tőle, IV. Frigyes Vilmos ehhez nem járult hozzá. A porosz értelmiség és polgárság egyre
határozottabban követelte a feltétel nélküli sajtószabadságot, a politikai és sajtóvétségekért elítéltek
azonnali és teljes amnesztiáját, az állandó hadsereg csökkentését és a nép fölfegyverzését. Amikor az
1848-as európai forradalmi események híre Poroszországba is eljutott, a király az orosz cártól katonai
segítséget kért e mozgalmak ellen. A berlini lakosság azonban nem várt gyorsasággal és erővel követelte
a reformokat. A király 1848. április 27-ére összehívta az alkotmányozó gyűlést.
Az itt megfogalmazott alkotmánytervet a népjogok őrzőjeként legendás hírnévre szert tett
kidolgozójáról Waldeck Chartának nevezték el. Erre a dokumentumra is a belga alkotmány gyakorolt
kimutatható hatást. Abban azonban különbözik tőle, hogy mellőzi a népszuverenitás kinyilvánítását, és
megtartja a monarchikus túlhatalmat. Új, a kontinensen eddig ismeretlen jogokat is deklarál, pl. minden
28. életévét betöltött porosz férfi fegyverviselési jogát.
A nemzetközi szerződések megkötésében, a nemzetközi kapcsolatok irányításában a törvényhozó
testületek meghatározó szerepe dominált. Az újszerű elképzelés szerint a kétkamarás törvényhozó testület
minden tagját. A merész, de kétarcú tervezet nem nyerte el sem a radikálisok, sem a megerősödő reakció
tetszését. A király először átköltöztette (Brandenburg), majd feloszlatta az alkotmányozó nemzetgyűlést.
Mivel korábban megígérte, ő is alkotmánnyal "ajándékozta" meg népét.
Az 1848. december 5-i oktrojált alaptörvény különös gonddal írta körül a porosz király jogait:
     Birtokolta a végrehajtó hatalom teljességét, kinevezte és felmentette minisztereit.
     Kihirdette a törvényeket és rendelkezett végrehajtásukról.
     A hadsereg feletti fővezérlet és a kinevezési jog birtokosa volt.
     A hadüzenet, a békekötés és az idegen kormányokkal való szerződéskötés ismét királyi előjog lett.
A törvényhozó hatalom gyakorlása a király és a kétkamarás testület együttes joga volt. Az első
kamarába közvetett módon minden olyan porosz férfi választható volt, aki 40. életévét betöltötte és
legalább öt éve az állam polgára volt. A második kamara (képviselőház) tagjai azok lehettek, akik
harmincadik életévüket betöltötték és legalább egyéves állampolgársági viszonyuk volt. A képviselőket
nem kötötte választói utasítás, a kamarákban leadott szavazatuk és kifejtett véleményük miatt fe-
lelősséggel nem tartoztak.
Az alkotmány szinte szó szerint vette át a Waldeck Charta rendelkezéseit a poroszok jogairól.
     Deklarálta az állampolgári egyenlőséget, a közhivatalokat az alkalmas személyeknek elérhetővé tette.
      A Code Civil szerint szabályozta a tulajdon szabadságát, elvonásának eseteit, a kártalanítás módját.
     Vallásszabadság garanciái, a tudomány és az oktatás szabadsága
      Sajtószabadságról, megtiltotta a cenzúrát, a nyomdák és a könyvkereskedelem állami korlátozását.
     Zárt helyen minden engedély nélkül lehetőséget adott a békés és fegyvertelen gyülekezésre. A
 "szabad ég alatti gyülekezet" tervét azonban egy nappal korábban be kellett jelenteni a rendőrségnek,
 amely azt a közbiztonság és közrend érdekében megtilthatta.
Az alkotmány biztosította az uralkodónak a törvényhozói testület feloszlatásának jogát, ez a
törvényhozás és a végrehajtó hatalom közötti közjogi-politikai konfliktus esetén vehető igénybe. Ha
valamilyen kérdésben a két hatalmi tényező nem tud egységre jutni, a törvényhozó testület feloszlatható,
és új választások kiírására kerül sor. A feloszlatási jogot azonban a porosz király rendeltetésével ellentétes
módon alkalmazta: mivel a második kamara tagadta az Alkotmányozó Nemzetgyűlés december 5-i
feloszlatásának jogszerűségét, és elismerte a frankfurti alkotmánytervezetet, a király feloszlatta a
testületet és egyidejűleg új választójogi törvényt léptetett életbe. A törvényben szigorú feltételekkel,
megszorításokkal a második kamarát a királyi akarat engedelmes eszközévé tette.
Az 1849. május 30-án kiadott, ún. háromosztályos választójogot szabályozó rendelet célja az volt,
hogy csökkentse a néptömegek parlamenti befolyását. A 30. életévüket betöltött porosz polgárokat a lerótt
adó nagysága szerint három osztályba sorolták. Az első kategóriába került 153 000 legtöbb adót fizető, a
másodikba a 409 000 közepes jövedelmű polgár, a 2 651 000 csekély jövedelmű vagy adómentes lakos
egy harmadik önálló csoportot képezett. Mindhárom osztály azonos számú elektort választott, akik nyilt
szavazással döntöttek arról, hogy kik legyenek képviselők. A népképviseletet jelentősen korlátozó
választási rendszer érvényben maradt egészen 1918 novemberéig, a Hohenzollern-dinasztia
bukásáig.
80. A német államok szervezete 1850-1866 között

A német államok a bukott forradalmat követően az 1815 utáni időszakra emlékeztető módon igyekeztek
belső viszonyaikat stabilizálni. Az abszolutizmus pozíciói - különösen Ausztriában - jelentősen
megszilárdultak, a többi német állam is igyekezett a bevezetett liberális reformokat hatálytalanítani. E
periódus az államok közötti különbségeket is növelte, főként a két rivális nagyhatalom között.
Poroszország újra hegemóniára tört. Túlbecsülve erejét és rosszul felmérve a nemzetközi helyzetet
1850 márciusában Ausztria kizárásával akarta tömöríteni a német területeket. A cár által támogatott
Ausztria elhárította ezt a kísérletet, a porosz állam kénytelen volt meghátrálni. Az 1850 novemberében a
két rivális által megkötött olmützi egyezmény értelmében Poroszország lemondott osztrákellenes katonai
terveiről, feloszlatta a 21 kisnémet államból álló porosz uniót és elismerte a Német Szövetséget.
Ausztriai neoabszolutizmus
 Az 1849. márciusi alkotmányt az 1851. december 31-i szilveszteri pátens eltörölte, csak az
állampolgárok törvényelőtti egyenlőségét, a jobbágyfelszabadításra utaló szabályait és a
vallásszabadságot tartotta hatályban. A birodalom "koronaországait" autonómia nélküli területi
egységekké nyilvánította. Megszűnt a községi önkormányzat, a helyi tisztviselőket a kormány nevezte ki.
A részegységek területi kialakítása a történelmi határoktól függetlenül történt. Az igazságszolgáltatást
centralizálta, felszámolta az esküdtszékeket, községi szinten újra az igazgatási szervek bíráskodtak.
A császár Schwarzenberg halála (1852) után nem nevezett ki miniszterelnököt, maga elnökölt a
minisztertanácsban, tagjai kizárólag neki voltak felelősek. A Birodalmi Tanácsot csak az elkészített
császári javaslatok véleményezésére szolgált. Az abszolutista kormányzási módot különösen
ellenszenvessé tette a katonai és rendőrterror, a "népek börtönének" őrizetét tizenkilenc ezredből álló
csendőrség is szolgálta, a csendőrök díjazásban részesültek a beszállított foglyok után.
A neoabszolutizmus katonai, gazdasági és politikai sikertelensége az 1859es osztrák- francia-olasz
háború során Lombardia elvesztésével nyilvánvalóvá vált. A hadsereget újra kellett szervezni, amihez
a császárnak belső erőforrások nem álltak rendelkezésére.→ A birodalom országaival megegyezésre
kellett törekednie. Menesztette Beck belügyminisztert, és 1860. március 5-én kibővítette a Birodalmi
Tanácsot 38, közöttük hat magyar taggal. A császár megígérte, hogy az ország költségvetését a tanács elé
fogja terjeszteni és a jövőben adót megállapítani, államadósságot vállalni csak annak hozzájárulásával
fog. A tanács véleménye alapján, elsősorban a magyar konzervatív tagok ösztönzésére került sor az
Októberi Diploma kiadására.
Az 1860. október 20-án megjelent "állandó és visszavonhatatlan állami alaptörvény" következetlen
módon egyesítette az alkotmányos és abszolutisztikus, továbbá a föderalista és centralizáló
elemeket. A főhatalom továbbra is a császár kezében maradt, de megígérte, hogy törvényeket csak a
Birodalmi Gyűlés közreműködésével alkot. A birodalmi kormányt kiegészítették a tartományok
képviselőivel, közöttük "a magyar koronaországok" ügyeivel foglalkozó tárca nélküli miniszterrel. A
hadügy és külügy teljes egészében az uralkodó kezében maradt. Legfontosabb birodalmi ügyek tárgyalása
a Birodalmi Tanácsban történt, közreműködésével kellett intézni az összállam pénz-, hitel-, vám- és
kereskedelmi ügyeit, és "jóváhagyását" kellett kérni az adó-megállapításhoz, az állami kölcsönök
felvételéhez és az állami vagyon elidegenítéséhez.
A" visszavonhatatlan" alaptörvény fél évig sem volt hatályban. A császár 1861. február 26-án
kiadta a "A birodalmi képviseletről szóló alaptörvényt, amely az októberben célzott államszövetség
helyett egy centralizált birodalom körvonalait vázolta fel.
     A birodalmi kormány csupán az uralkodónak volt felelős, szükségrendeleteket adhatott ki, amelyről
 csak utólag kellett tájékoztatnia a tanácsot.
     A pátens két házból álló központi parlamentet létesített. Az Urak Házának tagjai a császár által
 kijelölt "nagybirtokos arisztokraták", katolikus egyházfők lehettek. A 343 tagból álló képviselőházat a
 tagállamok országgyűléseinek delegáltjai alkották, a "nemzeti egyenjogúság" deklarált elve ellenére a
 népességszámhoz viszonyítva aránytalanul.
     Az egyes országok tartomány- és országgyűléseinek szűk hatáskörük volt, engedetlenség esetén az
 uralkodó feloszlathatta őket.
     A körvonalazott alkotmányos elképzeléssel a birodalom nemzetiségei szembefordultak. Ausztriának
 súlyos belső ellentétekkel terhelten kellett készülnie a poroszok elleni háborúra.
Poroszország
Az 1848/49-es forradalom után Ausztriához hasonló itt is alkotmányjogi folyamatok zajlottak.
Külpolitikai veszteségeit, sikertelen hegemón törekvését represszív belpolitikával ellensúlyozta. A porosz
királyság ezekben az években alakult át katonaiból rendőrállammá. A korszak 1850. január 31-én egy
revideált alkotmány kiadásával kezdődött, mely az első világháború végéig maradt érvényben.
     Az oktrojált alkotmány személyi szabadságjogok felsorolásával kezdődött.
      A jogok szinte teljes katalógusát adta, azonban számtalan megszorító korlátokkal.
      A honvédelem érdekében korlátozta a kivándorlási jogot, az egyesülési és gyülekezési szabadságot a
 "közbiztonság" érdekeinek alárendelve biztosította. Háború, felkelés vagy a - sokféleképpen
 értelmezhető - közbiztonságot fenyegető veszélyben a szabadságjogokat fel lehetett függeszteni.
     A törvényhozó szerv a kétkamarás országgyűlés. Az első kamara tagja volt minden nagykorú királyi
 herceg, az egykori német birodalom fejedelmi családjainak képviselői és a király által tetszés szerint
 kijelölt tagok. Rajtuk kívül a három osztályos választójog alapján választottak vettek még részt ebben a
 testületben, de csak 1854-ig. Ekkor az "első kamara átalakításáró1" szóló rendelet megszüntette a vá-
 lasztást, a király a tagok többségét szabadon válogathatta ki.
Az 1860-as évek elején Poroszországban sűrűsödtek az alkotmányjogi konfliktusok. IV. Frigyes
halála után I. Vilmos került a trónra, aki 1860-ban Otto von Bismarckot nevezte ki kancellárrá. A
kormányzat új vezetője sajátos uralmi rendszert honosított meg, amelyben egyaránt helyet kaptak
diktatórikus és parlamentáris elemek. Az állam anyagi eszközeivel a parlament beleegyezése nélkül, de
célszerűen rendelkezett: modernizálta, átalakította a porosz hadsereget. A hivatalnoki apparátust
"depolitizálta". Poroszország lassan megerősödött, így néhány év múlva - a nemzetközi helyzet kedvező
változása után - elérkezettnek látta az időt a német egység megteremtésére.
81. A német jogrendszer és kodifikációs törekvések 1866 előtt

    A francia forradalom és a napóleoni háborúk nyomán a német területek jelentős részén fejlett
francia polgári jog érvényesült. A természet jogi alapokon nyugvó, rendi jellegű porosz Landrecht
kiszorult a franciák által elfoglalt területekről, a délnémet államok egy része, pedig a Code Civil német
fordítását léptette életbe.
    A német területen ez idő tájt megalkotott legjelentősebb kodifikációs munka az Osztrák Polgári
Törvénykönyv volt. Előzményei Mária Teréziáig nyúlnak vissza, aki 1753-ban egy jogtudósokból álló
testületet bízott meg, hogy országa számára egységes magánjogi kódexet állítson össze. Az elkészült ter-
vezet (Gaius Institutió rendszerét követte) túl terjedelmesre sikerült (7400 cikk), ezért az átvizsgálására
kiküldött revíziós testület átszerkesztése mellett foglalt állást. Az 1766-ra befejezett újabb tervezet sem
kapott császári megerősítést. Kaunitz kancellár elrendelte, hogy ki kell belőle hagyni mindent, ami
tankönyvbe és nem törvénybe való, továbbá ami homályos és kétértelmű. A mű első, személyi joggal
foglalkozó része csak 1786-ban II. József császár rendeletére lépett hatályba Galíciában. II. Lipót Karl
Martini tudósra bízta a munka folytatását, aki újabb fejezettel bővítette a nagy művet. A végleges változat
1811-re, Zeiller professzor irányításával készült el és került a császár elé, aki azt 1812. január 1-jével
hatályba léptette.
A természetjog rendszerét követve a kódex 1502 §-a - a bevezetésen kívül három részre oszlik.
    I. rész a személyekről szól: házassági, gyámsági jog, szülők és a gyermekek közötti jogviszony.
    II. rész a dologi jog szabályait rendszerezi: a birtok, a tulajdon, a zálog, a szolgalom intézményei,
öröklési jog, tulajdonközösség normái
    III. rész a kötelem teljesítésére, megszüntetésére, az elévülésre és elbirtoklásra irányadó szabályokat
tartalmazza.
    A bevezető rész meghatározza a polgári jog fogalmát: az állam lakosainak egymás közötti viszonyait
szabályozó normák összessége. Rögzíti, hogy a szabályosan kihirdetett törvény nem ismerésére senki sem
hivatkozhat, kizárja a magánjogi törvények visszaható hatályát. A törvényt általánosan kötelező módon
csak a törvényhozó értelmezheti, de kivételesen megengedhető az analógia is. Ha egy jogesetre
alkalmazható jogi norma hiányzik, a természetjog szabályai érvényesülnek. A kódex rendelkezése szerint
a szokásjogot csak akkor lehet alkalmazni, ha arra valamilyen törvény hivatkozik. Tiszteletben tartotta az
egyes személyeknek vagy testületeknek adott kiváltságokat és mentességeket.
    A személyi joggal foglalkozó rész elismeri, hogy minden ember születésétől kezdve természetes,
elidegeníthetetlen jogokkal rendelkezik. Megtiltja a rabszolgaságot és az örökös szolgaságot, védi a
méhmagzat jogait. A házasságot olyan szerződésnek tartja, amelyben különböző nemű személyek
ígéretet tesznek arra, hogy elválaszthatatlan közösségben élnek, gyermekeket nemzenek, azokat nevelik,
és egymást kölcsönösen segítik. Kölcsönösen elvárhatják egymástól a hűséget és az illendő bánásmódot.
A házasságban a férj a család feje. Ő vezeti a ház ügyeit, kötelessége nejét vagyonához képest illően
eltartani. A nő a férje nevét viseli, köteles őt lakhelyére követni, a háztartásban és a közös munkában
segítségére lenni. A házassági szerződést a felek önhatalmúlag nem szüntethetik meg.
    A törvény megkülönbözteti a törvényes és házasságon kívül született gyermekeket. Az utóbbiak
anyjuk családi nevét viselik, nem örökölhetnek, joguk van azonban a vér szerinti szülőktől ápolást,
nevelést és ellátást követelni. A "természeti gyermekek" a személyi állapotuk miatt sem polgári
becsületükben, sem előmenetelükben nem szenvedhetnek hátrányt. A személyekről szóló törvényi
fejezetet az atyai hatalomról, továbbá a gyámságról és gondnokságról szóló aprólékos rendelkezések
zárják.
    A dologi jogi szabályok a tulajdont a Code Civilhez hasonlóan fogalmazzák meg: mint jog, a
tulajdon azon szabadság, miszerint valaki a dolog állagával s annak hasznaival kénye-kedve szerint
bánhat s abból mindenki mást, kizárhat". A törvény ismeri a kettős tulajdonjogot is. A hűbéri
kötöttségekből eredő tulajdoni korlátozásoknak önálló fejezetet szentel és hosszasan tárgyalja a kötött
családi vagyon, a hitbizomány szabályait, öröklési rendjét.
    Az ingatlanforgalom biztonságát szolgálta a telekkönyv bevezetése. Ebben a bárki által megtekinthető
nyilvántartásban az ingatlan legfontosabb adatai, a tulajdonos neve és a fennálló terhek szerepeltek.
    Az OPTK mellett említést érdemel az 1813-as bajor Büntető Törvénykönyv, amelynek tervezetét
egy felvilágosult jogász, Anselm Feuerbach készítette el. A bűncselekmény súlya szerint különbséget tett
bűntett, vétség és kihágás között. Rögzítette a "nullum crimen sine lege" elvét, amely szerint csak az a
cselekmény minősül bűncselekménynek, amelyet elkövetése előtt a törvény annak nyilvánított. A
meghatározás két lényeges tartalmi eleme a visszamenőleges hatály tilalma, illetve a jogforrási feltétel.
A modem büntetőjog szerint szokásjog, statútum már nem keletkeztethet bűncselekményi tényállást.
A bajor törvénykönyv ismerte a "nulla poena sine lege" elvét is. Ennek értelmében csak olyan
büntetésnem alkalmazható, amelyet a törvény rögzít. Ez a kegyetlen tortúrák, elrettentést célzó egyedi
büntetések visszaszorítását szolgálta. A kódex az abszolutizmus megtorlást előtérbe helyező büntetési
rendszerévei szemben az általános megelőzést, a társadalom tagjainak a bűncselekményektől való
visszatartását tartotta szem előtt.
82. A Német Birodalom államszervezete 1866-1918 között

A porosz-osztrák konfliktus 1866-ban kiéleződött. A háborús feszültséggé érlelődött, amikor Bismarck a
Német Szövetség liberális átalakításának gondolatával bőszítette fel az osztrákokat. Ausztria hallani sem
akart az általános választójog alapján összehívandó új szövetségi parlamentről, a porosz király javaslatot
tett a Habsburg-monarchia kizárására, egyben a szövetség tagjaitól általános mozgósítást kért. A két
nagyhatalom közötti összecsapást követően a győztes porosz állam hozzákezdett a Német Birodalom
megteremtéséhez.
Északnémet Szövetség 1867. július 1-jei létrehozása: 30 millió lakost magában foglaló 21 német
állam összefogása, Poroszország dominanciájával, ebből bontakoztak ki a későbbi német császárság
körvonalai.
Az ország királya
      A Szövetség elnöke, egyben valamennyi szövetséges csapat főparancsnoka.
      Maga dönthetett háború és béke kérdésében.
      Kezében volt a kancellár kinevezésének joga, aki egyszersmind porosz miniszterelnök is volt.
      A tagállamok a belső igazgatás, az iskolák, egyházak felügyelete és az igazságszolgáltatás terén
 őriztek meg némi önállóságot.
      A szövetség határozott a külkereskedelmi és a belső gazdasági élet fontos kérdéseiben.
     A szövetség alkotmánya sajátos módon egyesítette a porosz korona örökös elnöki jogát, Poroszország
 németországi hegemóniáját a korlátolt helyi autonómiával.
     Előremutató megoldásként elfogadta a férfiakra kiterjedő általános, egyenlő, titkos választójogot
 és elismerte a népképviseleti szervek ellenőrző szerepét.
A franciákkal megvívott győztes háború után a félnémet államok is csatlakoztak a szövetséghez, így
létrejött a Német Birodalom. Alkotmányát 1871. április 17-én fogadta el a Birodalmi Gyűlés, amely
lényegében azonos volt az Északnémet Szövetség alaptörvényével.
    A törvényhozó hatalmat a Szövetségi Tanács és a Birodalmi Gyűlés együttesen gyakorolta. A
tanács a szövetség államainak 58 képviselőjéből állt, (legtöbb porosz-17, de minden állam legalább egy
tag). A tanács elnöke a birodalom kancellárja volt. A testület a Birodalmi Gyűlés elé önálló
javaslatokat terjeszthetett, és dönthetett a közösen hozott törvények végrehajtási módozatairól. Tagjaiból
állandó bizottságokat hozott létre, amelyek a honvédelem, tengerészet, vám- és adóügy, kereskedelem,
közlekedés, vasút, posta és távírda ügy, az igazságszolgáltatási, végül bevándorlással kapcsolatos
kérdésekben birodalmi érdekű javaslatokat terjesztettek elő.
    A Birodalmi Gyűlés tagjait Németország 25. életévét betöltött férfi lakossága titkos szavazással
választotta meg. Nem lehetett képviselő fizetett állami hivatalnok, sorkatona, cseléd. A képviselők ilyen
minőségükben elmondott felszólalásaikért sem bírói, sem fegyelmi úton nem voltak felelősségre
vonhatóak. Megillette őket a mentelmi jog, amely szerint a gyűlés engedélye nélkül ellenük vizsgálatot
lefolytatni vagy letartóztatást elrendelni nem lehetett. A képviselők fizetést nem kaptak, csupán költsé-
geik megtérítését igényelhették.
    Birodalmi törvények a két testület többségi határozata alapján jöttek létre.
A törvényhozás tárgyait az alkotmány nem írta pontosan körül. Az újonnan felmerült, törvényhozás elé
kívánkozó ügyeket már 1871-ben, a polgári jog kérdéseit 1873-ban, a szociálpolitika össznémet
szabályait 1881-ben birodalmi törvények rendezték. Fokozatosan, a gyakorlat igényei által alkották meg
azokat a pénzügyekre vonatkozó szabályokat, amelyek egyre inkább megkérdőjelezték az egyes
tagállamok pénzügyi önállóságát.
    A birodalom vezető tisztségviselője a császár volt. Ő képviselte Németországot a nemzetközi
kapcsolatokban. Az állam nevében hadat üzenhetett, és békét köthetett. A császár hívta össze a
törvényhozás szerveit, nyitotta meg, napolta el és rekesztette be üléseit. Az alkotmány őt hatalmazta fel a
törvények kihirdetésére és a "tagállamokkal szembeni háború", a szövetségi végrehajtás vezetésére. Ha
valamely állam nem teljesítette a központi hatalom elvárásait, a birodalom erőszakkal kényszeríthette
erre. A császár valójában monarchikus jogokat gyakorolt; különösen II. Vilmos hajlott arra, hogy
személyes hatalmát növelje. Elzász-Lotharingiát 1884-től közvetlenül igazgatta.
    Az államélet egyik legbefolyásosabb személyisége a kancellár volt, aki császári kinevezéssel nyerte
hivatalát. A birodalmi politika legfőbb gyakorlati irányítója egyben a porosz miniszterelnöki tisztet is
betöltötte. A birodalmi kormányzat független volt a legfőbb képviseleti szervtől. A tevékenységét irányító
kancellár kizárólag a császárnak volt felelős tetteiért. Az össznémet ügyeket intéző központi
tisztségviselők sem függtek a törvényhozástól, csupán a megbízást adó kancellárnak voltak alávetve.
Ezek az államtitkárok irányították a birodalom külügyi tevékenységét, összehangolták a belső rend
érdekében hozott tagállami intézkedéseket. Az alkotmány előírása szerint az egyes államok kötelesek
voltak a szövetségi törvényeket végrehajtani saját közigazgatási szervezetükkel. A császári időszak vége
felé egyre több birodalmi szintű végrehajtó testület alakult: birodalmi külügyi hivatal, admiralitás,
vasútügy országos főhatósága, igazságügy legfelsőbb szerve. A német háborús előkészületek idején, a
háború kezdetekor a centralizáció fokozódott, az országos hatáskörű végrehajtó szervek száma is
megnőtt.
    Az igazgatás a Német Szövetség fennállása idején teljesen, a birodalom alatt, pedig túlnyomó részben
a tagállamok hatáskörében maradt. Az egyes német államok átalakították közigazgatási rendszerüket. A
hagyományos rendőrállami felfogás, az alattvalókat korlátozó irányítói szellem is ekkor módosult.
Megjelent és intézményesült a szolgáltató közigazgatás gondolata, amely elsősorban azt állampolgárok
autonómiájának védelmére és életfeltételeik javítására törekedett. A tagállamok döntő többségében
kiépült a miniszteriális rendszer, a szakszerű hivatalnoki apparátus. Teret nyert az önkormányzat.
Az állam a helyi közösségek felett csupán korlátozott felügyeleti jogot gyakorolt. A tagállami igazgatás
átvette az iskolák, a szociális ügyek, a munka- és építésügy állami irányítását.
    A birodalom bírósági szervezeti rendszerét az 1879. október l-jén hatályba lépett törvény
szabályozta. Az igazságszolgáltatás tagállami jogkörben maradt, első fokon a járásbíróságok,
bonyolultabb ügyekben a törvényszékek jártak el. A Német Szövetség idején létrehozott lipcsei
kereskedelmi bíróság országos hatáskörét megtartotta, majd 1879-ben Birodalmi Főtörvényszékké
szervezték át. A bismarcki törvényhozás felállította a kereskedelmi, iparbíróságok rendszerét és
megalakította a mezőgazdasági bíróságot az egykori jobbágybirtoklásból eredő jogviták eldöntésére. A
korszakban született meg az első modern szemléletű kvalifikációs törvény, amely a szakértelmet és
gyakorlatot a hivatásos jogászi tevékenység alapfeltételeként írta elő. A súlyosabb bűncselekmények
elbírálására esküdtszékeket állítottak fel.
83. Német jogfejlődés 1866-1918 között

A német jog egységesítésének államjogi feltételei 1866-ra jöttek létre.
     A gazdaság fejlődését elősegítő birodalmi jogforrások közül az 1869-ben életbe léptetett
 ipartörvény volt a legfontosabb, biztosította a vállalkozás szabadságát, a vállalatalapítás lehetőségét,
 felszámolta a céhes kötöttségeket, az idejét múlt mennyiségi és minőségi előírásokat. A törvény a nők
 számára is lehetővé tette az ipargyakorlást, kellő szakismeret esetén férfiakkal egyen1ő eséllyel kérhettek
 működési engedélyt a hatóságoktól.
     A kereskedelmi törvény (1861) is hasonló szellemben liberalizálta a gyakorlatot.
      Megszületett a kereskedelmi társaságokról szóló szabályozás (1870), amely magas színvonalon
 rendezte a legmobilabb gazdasági szféra területén működő jogi személyek belső jogviszonyait és külső
 kapcsolatait.
     A 20. század elején került sor a biztosítási, kiadói és csekkjog átfogó birodalmi szabályzására.
     A belpolitikai egyensúly megteremtésének kormányzati igénye, a józan közigazgatási megfontolások
 és a munkáspártok harcos fellépése nyomán 1883 és 1886 között jelentős szociális tárgyú törvények
 születtek. Elsőként a betegbiztosítást szabályozták, amellyel a bérből élők többségének létbiztonságát
 erősítették: a betegellátás költségét a munkaadó és a munkavállaló 1:2 arányban viselte, a betegség első
 13 hetére törvényesen biztosított táppénz járt. A balesetbiztosításról szóló törvényt 1884-ben fogadták
 el: a munkaviszonyban lévők orvosi költségeit államilag garantálták, és teljes munkaképtelenség esetére
 a korábbi munkabér háromnegyedét kitevő nyugdíjat adtak. A harmadik törvény az öregségi és
 rokkantsági nyugdíjjogosultságot biztosította, nyugdíjkorhatár a 70. életév volt, (kevesen érték meg).
     Az 1872. január 1-jén hatályba lépő Büntető Törvénykönyv szintén a birodalmi jogegység
 megteremtését célozta. Általános rendelkezései főként a Code Penalt, különös részeinek szabályai a
 német hagyományokat és az 1851-es porosz szabályozást követték. Kiadását követő három évtizedben
 száznál több novella módosította. Nem teremtette meg a kívánt jogegységet sem. Megengedő szabálya
 alapján egyes tagállamok ugyanazon szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekményért eltérő vég-
 rehajtási módokat választhattak. Rendkívüli precizitással megalkotott különös részi tényállásai a
 Csemegi-kódex összeállítóira is hatással voltak.
     Az 1877-ben kiadott birodalmi büntető perrendtartás a kor haladó eszméit elfogadva biztosította a
 védelem jogát. Az esküdtszéki eljárásban és a 16 évesnél fiatalabb vádlott érdekében a kötelező védelmet
 írta elő. A vádelv rovására eltért a kor jelentősebb perrendtartásainak megoldásaitól. Rendelkezése
 szerint ugyanis a bíróság a főeljárást ügyészi indítvány nélkül is elrendelhette. Az állami érdeket
 túlhangsúlyozva csupán két esetben (becsületsértés, testi sértés) engedélyezte a magánvádat. Elmaradt a
 kontinentális szabályozástól az előzetes letartóztatást szinte korlátlanná tevő megoldása.
A Német Birodalom közjogi felépítése miatt egységes ügyészi (közvádlói) rendszer nem alakulhatott ki.
A Birodalmi Főtörvényszék mellett állították fel a főügyészi hivatalt. A testület nem rendelkezett
vádmonopóliummal: az eljárás megindításáról a bíróság határozott.
     A császári Németország legjelentősebb kodifikációs műve a Polgári Törvénykönyv (BGB) volt. Az
1900. január 1-jén hatályba lépett kódex a kései liberalizmus sajátos szellemi terméke: érvényesítette
az 1848-ban fölemelkedett polgárság érdekeit, de sokat megőrzött a rendi magánjogi hagyományokból. A
jogtudomány a civiljogi kodifikációt régóta sürgette, de igényelte azt a gyorsan fejlődő gazdaság érdeke,
és szorgalmazták a joggyakorlat képviselői is. Az egyes tagállamok önálló magánjogi szabályokat
alkottak (Bajorország: 1756, Szászország: 1863), a Rajnától balra, Badenban a Code Civil volt érvényben.
Németország egyéb részeiben a tartományi törvények, városi statútumok, a szokásjog kusza normái
rendezték a magánszemélyek egymás közötti viszonyát. A birodalmi alkotmány 1873-as módosítása
lehetőséget adott a magánjog egységes birodalmi szabályozására.
A kodifikációs előmunkálatok már ebben az évben megkezdődtek. A Birodalmi Tanács öt jogtudóst
bízott meg a kódex alapelveinek és szerkezetének összeállításával. Az általuk javasolt alapokon 1881-ben
egy tizenegy tagú testület kezdte el a rendszeres munkát, amely hat év alatt készült el az ötkötetes művel.
A tervezetet széles körben megvitatták és elvont, túlzottan tudományosnak vélt stílusa miatt élesen
bírálták. A birodalmi igazságügyi hivatal 1890-ben egy másik bizottságot hozott létre, amelynek
legfontosabb feladata a sajátos német jog figyelembevétele és a korabeli gazdasági érdekek érvényesítése
volt. A tervezet 1895-ben készült el, a következő évben a törvényhozás elfogadta, életbeléptetésére a hu-
szadik század első napján került sor.
A kiegészítésekkel máig hatályban lévő kódex megfelel a kodifikációval szemben támasztott Max
Weber-i követelményeknek: absztrakt fogalmi rendszer, tárgyszerűség és tudományos precizitás
jellemzi. Mentes a didaktikus magyarázatoktól, elkerüli a kazuisztikát. A 2385 szakaszt tartalmazó mű
pandektajogi hagyomány szerint öt részre (könyvre) tagolódik. Az első tartalmi egység általános
kérdéseket tárgyal. Itt kapnak helyet a személyek jogairól és kötelezettségeiről, a felelősség rendjéről
szóló előírások. A kódex a jogi személyek mellett ebben a részben szabályozza a dolgok felosztását, a jog
és cselekvőképesség feltételeit, a szerződések általános kérdéseit. A második könyv a kötelmi jogot
fogja át. Rendkívül részletesen tárgyalja a teljesítés szabályait, a szerződések általános előírásait, és sorra
veszi az egyes szerződésfajtákat. Csaknem 100 szakaszban rögzíti az adásvétel és csere szabályait. A
harmadik tartalmi egység a dologi jogot fogja át, amelyben a birtok, a tulajdon tartalmára, védelmére,
átruházására irányuló normákat találhatjuk. A negyedik könyv a családi jogról rendelkezik, ez a
legterjedelmesebb rész, 625 szakaszt tartalmaz. A zárófejezet az öröklési jogról szól.
A kodifikáció egységteremtő érdeme vitathatatlan. Egyes esetekben engedményt tett a tartományi
partikularizmus javára. A hatályba léptető rendelkezések harmadik fejezetében a részállamok
magánjogba vágó korábbi szabályainak jelentős részét érvényesnek tekintette. A bányajogra,
vadászatra, vízügyre, örökhaszonbérletre vonatkozó területi normák változatlanul érvényesültek. A
családi jog szabályozása nem nélkülözi a patriarchális jegyeket. A szülői felügyelet ellátásakor a férj
dominanciája érvényesül, aki a családi vagyon kezelésében is előjogokat élvez. A házasságon kívül élő nő
és gyermek hátrányos megkülönböztetésben részesült. A házassági vagyonjog szabályaiban erősen
tükröződnek a germán tradíciók. Az öröklési szabályokban a római jog hatása érződik. A kötelmi és
dologi jogban a polgári gazdasági rend érdekei dominálnak. A kódex a szerződési szabadság elveit
rögzíti, és a magántulajdon sérthetetlenségét biztosítja.
84. A Weimari Köztársaság államszervezete

Az első világháború terhei súlyos belpolitikai helyzetet teremtettek Németországban. A birodalom
vezetése kísérletet tett hatalma megmentésére: 1918 októberében alkotmánymódosítást fogadtatott el→
A hadsereg és a haditengerészet kikerült a császár egyszemélyi vezetése alól, a birodalmi kancellár a
Birodalmi Gyűlésnek lett felelős. Megsemmisítette a háromosztályos porosz választójogot, ígéret
hangzott el a kormányzat átalakítására. A tekintélyelvű uralom feladásának ígérete azonban nem
akadályozhatta meg az újabb elégedetlenségi mozgalmak kitörését. A katonáknak az értelmetlen háború
elleni lázadása, az éhínség és munkanélküliség kiváltotta mozgalom, a baloldali erők által szervezett
ellenállás, végül az antant határozott állásfoglalása következtében a császárság összeomlott. II. Vilmos
1918. november 9-én a semleges Hollandiába menekült.
     Az 1919. február 6-án összeült Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta a köztársaság
alkotmányát. Az 1919. augusztus 24-én hatályba lépett alaptörvény Európa legdemokratikusabb
alkotmánya volt.
     Kinyilatkoztatta a népszuverenitás elvét.
     Preambulumában, szakítva a monarchikus hatalomkeletkeztetés felfogásával, minden jog
gyakorlásának lehetőségét radikálisan kiterjesztette: választhatott minden 20. életévét betöltött német
állampolgár. Első ízben nyertek szavazati jogot a nők is.
     Az alkotmány biztosította a nép közvetlen részvételének jogát a hatalom gyakorlásában. A
köztársasági elnöknek lehetősége volt arra, hogy fontos kérdések eldöntésére népszavazást írjon ki.
     Magát a köztársasági elnököt is közvetlenül a lakosság választotta. A szavazóképes polgárok száma
kétszerese lett a császári időszakénak.
     Az alkotmány nem kötötte százalékos arányhoz a pártok parlamenti részvételét. A kis pártok így akár
egyetlen mandátummal is képviseltethették magukat a törvényhozásban. Ez az önmagában a népakaratot
tükröző elv később aztán a parlamenti erők szétforgácsolódásához vezetett. A húszas évek vége felé egyre
nehezebb volt kormányképes koalíciót létrehozni.
     Az alkotmány határozott kísérletet tett a jogállamiság megteremtésére, kinyilatkoztatta a bírák
függetlenségét. Törvényi rendelkezéshez kötötte a személyes szabadsághoz és a tulajdonhoz való jog
minden korlátozását. Senkit sem lehetett saját bírájától elvonni, tilos volt a különleges bíróságok fel-
állítása. Az állampolgárok jogait a közigazgatás törvényellenes rendelkezései ellen bíróságok védték. Az
alkotmány - követve a frankfurti alaptörvény példáját - a szabadságjogok teljes katalógusát
tartalmazta. Rögzítette a legfontosabb liberális szabadságjogokat, a lakás sérthetetlenségét, a levél és
postatitok védelmét, a szabad véleménynyilvánítási jogot. Kinyilatkoztatta a gyülekezési, egyesülési és
vallásszabadságot, továbbá a beadványok benyújtásának lehetőségét.
     Modern jogelveket is rögzített. Kijelentette a nők és férfiak állampolgári jogainak és
kötelezettségeinek egyenlőségét, a nemesi címek és rangok adományozásának tilalmát, a házasság, család
és az anyák állami védelmét. Az állam alkotmányos kötelességévé tette a többgyermekes családok
támogatását. Megszüntette a házasságon kívül született gyermekek hátrányos megkülönböztetését.
Gyakorlati érvényesülését akadályozta, hogy a szociális jogokat biztosító alacsonyabb szintű jogforrások
nem születtek meg.
     Az alkotmány köztársasági államformát vezetett be. Korszerű parlamentáris kormányforma jött
létre, az államhatalmi ágak egyensúlyát azonban nem tudta megteremteni. A Birodalmi Gyűlés
befolyásának ellensúlyozására bővítették ki a birodalmi elnök jogkörét, akit hétéves időszakra
választották, megbízatása egy alkalommal meghosszabbítható volt. A gyakran változó összetételű
parlamenttel és a még sűrűbben cserélődő kormánnyal szemben hivatalának stabilitása folytán jelentős
befolyással rendelkezett. Ő gyakorolta a hadsereg-főparancsnoki tisztet, rendelkezett a törvényhozó
testület feloszlatásának lehetőségével. Az ország nemzetközi jogi képviselője volt, végrehajtást
rendelhetett el a tagállamokkal szemben. Hatalmát és politikai befolyását különösen megnövelte az
alkotmányban biztosított szükségrendelet-alkotási jog. Eszerint a Német Birodalom közbiztonságának
és közrendjének nagymértékű megzavarása és veszélyeztetés esetén a birodalom elnöke a rend
helyreállítására fegyveres erőt is igénybe vehetett. A két birodalmi elnök összesen 250 alkalommal élt
ezzel a lehetőséggel.
     Az alkotmány a birodalmi központosítást segítette elő. Az 1920-as pénzügyi reform csökkentette a
tagállamok financiális önállóságát. Az egyes részek elveszítették az eddig fenntartott különjogaikat.
Egységessé vált a vasútügy, a posta és a hadiigazgatás is. A birodalmat alkotó belső államjogi egységek
száma is csökkent, az 1871-ben meglévő 24 állam az összevonásokkal 1928-ra már 17-re csökkent. A
gazdasági világválság idején bevezetett szociális és munkaügyi rendelkezések végrehajtására tartományi
határokra tekintet nélkül hoztak létre állami szerveket. Egyedül Poroszország részbeni különállása,
hatalmi túlsúlya maradt fenn.
85. Az osztrák jogállamiság kiépítésére tett kísérletek 1867 és 1918 között

A kiegyezési tárgyalások magyar részről támasztott egyik feltétele szerint az osztrák császárságnak
alkotmányos állammá kellett átalakulnia. Ez a követelés hozzájárult az ausztriai liberális erők
győzelméhez, melynek eredménye az 1867-es alkotmánytörvények elfogadása volt.
Az összefoglalóan "decemberi alkotmány" néven illetett hat alaptörvény jelentős előrelépés volt az
osztrák jogállamiság megteremtése terén. A törvényhozás rendes útján elfogadott (tehát nem oktrojált)
alapnormák rögzítették a törvényhozás alkotmányos kötöttségeit, szervezeti eljárási rendjét, a
végrehajtó hatalom ellenőrzésének garanciáit, megteremtették az állami cselekvés birodalmi szintű
bírósági ellenőrzését, deklarálták az igazságszolgáltatás függetlenségét, az állampolgári és emberi
jogokat.
A birodalmi képviseletről szóló Birodalmi Tanács (Reichsrat) néven kétkamarás törvényhozói szervet
hozott létre. Felsőházának tagjai örökletes főúri jogon, hivatal, méltóság alapján, továbbá császári
kinevezéssel nyerték megbízásukat. A népképviseleti elv alapján alakult képviselőház tagjait 1873-ig a
birodalmi képviselettel rendelkező tartományok gyűlései delegálták.
A testület hatáskörét taxatív felsorolás tartalmazta. Legfontosabb jogosítványai:
- a lakosságot terhelő államszerződések felülvizsgálata és ellenőrzése,
- költségvetési és adóügyek, közlekedés, posta, távírda,
- ipari, kereskedelmi szabályozás,
- oktatásügy,
- igazságügyi törvényhozás (magán- és büntetőjogi, anyagi és eljárásjogi normák alkotása).
A Birodalmi Tanács tagjait immunitási jog védte. Megbízásuk idején képviselői minőségükben tett
kijelentéseikért csak a testület által voltak felelősségre vonhatók. Büntetendő cselekményekért - tettenérés
esetét kivéve - csak a ház engedélyével voltak letartóztathatók, és bírói eljárást is csak így lehetett ellenük
indítani. A Birodalmi Tanács egybehívása, üléseinek elnapolása, felosztása császári jogkör volt. Az
alkotmányos alaptörvény kötelezte az uralkodót, hogy a testületet évenként, lehetőleg a téli hónapokban
hívja össze. Feloszlatása esetén az új törvényhozó tanácskozás összehívásának időpontjáról az uralkodó
korlátozás nélkül döntött. A törvények szentesítése és kihirdetése is császári jogkörbe tartozott.
A végrehajtó hatalomról szóló alaptörvény a kormányzati hatalmat a császár kezébe tette le. Az
uralkodó széles körű fenntartott hatáskörrel rendelkezett. Megillette a hadsereg irányítása,
államszerződések kötésének joga, a miniszterek, tartományi igazgatási főnökök kinevezésének, vissza-
hívásának lehetősége. Személyesen képviselte az államot, birtokolta a hadüzenet és békekötés jogát.
A császár "szent, sérthetetlen és felelősség nélküli" volt. Személye különleges büntetőjogi védelem alá
esett, teljes büntetlenséget élvezett, cselekedeteiért politikailag sem lehetett felelősségre vonni.
A miniszteri felelősségről szóló alaptörvény az uralkodói kormányzati aktusok érvényességi
kellékeként miniszteri ellenjegyzést kívánt meg. Ezzel a felelősség a reszortminisztert terhelte, aki ellen a
Birodalmi Tanács járhatott el. A központi igazgatás vitelére megszervezett minisztertanács szak- és tárca
nélküli miniszterekből állt. A közép- és alsó szintű szervek alkotmány szellemében történő
átalakítása során már 1868-tól elkülönítették a bíráskodást az igazgatástól.
Az alkotmány lehetőséget adott az uralkodónak szükségrendeletek kibocsátására, ha az állam
"krizishelyzetbe" kerül. A gyakorlatban a háború idején alkalmazott jogkörében a császár a törvényhozás
megkerülésével a Birodalmi Tanács helyett is dönthetett.
A bírói hatalomról szóló alaptörvény rögzítette, hogy az ítélkezés a császár nevében, általa élethosszig
kinevezett, független bírák által történik. A bíróságok dönthettek a rendeletek törvényessége felől. A
tárgyalások nyilvánosak voltak, a politikai, sajtó- és súlyosabb bűncselekmények elbírálásában
esküdtszékek működtek közre. Ezen összesen 25 deliktum esetében a bűnösségről kizárólag a 12 esküdt,
a büntetés neméről és mértékéről három szakbíró döntött. Az alaptörvény rendelkezett arról, hogy a
katonai és rendőri bírósági szervezetet és eljárást a polgári ítélkezéstől elkülönítve kell szabályozni.
Az ötödik alaptörvény egy birodalmi bíróság felállítását rendelte el, amely a mai értelemben vett
alkotmánybíróság előképének tekinthető. Döntött az alkotmány megsértése miatt benyújtott
panaszokról, továbbá az alapjogok, választói jogosultság hatósági megsértése, az állam és tartományok
között felmerült konfliktusok, a bíróságok és közigazgatási szervek hatásköri összeütközése esetén.
Az állampolgárok általános jogairól szóló alkotmányos erejű törvény a liberális szabadságjogok szinte
teljes katalógusát tartalmazta. Biztosította az ország lakosainak az állampolgársághoz való jogát,
deklarálta a törvényelőtti egyenlőség elvét, a szabad költözködési jogot, a katonai szolgálat letöltése után
a kivándorlás szabadságát. Minden osztrák állampolgárnak elvi esélyt ígért a köztisztségek elnyerésére,
kinyilvánította a tulajdonjog sérthetetlenségének elvét. Minden múltbeli személyi függőséget,
alávetettséget eltörölt, biztosította a személyi szabadság alkotmányos védelmét. A magánszemélyek
védelme érdekében deklarálta a lakás és a levéltitok sérthetetlenségét. Az állampolgárok számára
panaszjogot biztosított valamennyi alapjogot sértő állami intézkedéssel szemben. Rögzítette a szabad
véleménynyilvánításhoz, vallásgyakorláshoz való jogosultságot. Fontos elvi rendelkezés volt a
birodalomban élő összes nemzetiség egyenjogúságának kinyilvánítása.
A szabadságjogok köre a liberalizmus korabeli felfogásához igazodott: nem tartalmazott minden
politikai és nem garantált egyetlen szociális természetű jogosultságot sem. A törvény előtti
egyenlőség meghirdetett elve ellenére a lakosság nagy része nem rendelkezett választójoggal, a nők
politikai és társadalmi diszkriminációja az Osztrák Császárságban is megmaradt. Háború és belső
zavargások esetén a törvény lehetővé tette a szabadságjogok átmeneti felfüggesztését.
Az 1867-es alkotmány megteremtette a korabeli értelemben vett jogállamiság elvi kereteit
Ausztriában. Az első világháború kitöréséig eltelt időszakban további jelentős lépések történtek az
alkotmányosságot korlátozó tényezők, a monarchikus elv visszaszorítása és a népképviselet kiterjesztése
terén.
A rendi eredetű Államtanácsot 1868-ban megszüntették. Az államfő által kinevezhető felsőházi tagok
számát 1907-ben maximálták, kizárva annak lehetőségét, hogy létszámuk felemelésével az uralkodó
döntő befolyást gyakoroljon a felsőházban.
Az alsóházi reformra, a választójog átalakítására 1873-ban került sor. Innentől az alsóházat a
lakosság által közvetlenül választott képviselők alkották. A választójog nem volt általános (összlakosság
6%-a). Nem volt egyenlő sem, hiszen a választásra jogosult polgárokat négy kategóriába osztották
(nagybirtokosok, városi lakosok, kereskedelmi és iparkamarák tagjai, községiek), és az egyes választói
csoportok eltérő számú képviselőt választhattak. A választás csak részben volt közvetlen, a III. és IV.
kategória képviselőinek személyéről az elektorok döntöttek. A szavazás nem volt teljesen titkos, a IV.
lakossági körből a képviselőket nyilvánosan választották.
Az 1882-es választójogi törvény a II. és IV. osztályban csökkentette az adócenzust, ezzel 30%-kal
növelte a szavazók számát. Az 1896-os szabályozás létrehozta a V. kategóriát, ahol minden 24. életévét
betöltött férfi állampolgár szavazati jogot kapott. Az ily módon politikai befolyást nyert 3,8 millió lakos
számára azonban mindössze 72 képviselői hely jutott.
A társadalmi-foglalkozási csoportokra alapozott képviseleti rendszer helyett 1907-ben vezették be a
férfiakra kiterjedő általános, egyenlő, közvetlen választójogot és a titkos szavazást.
86. Az polgári jogfejlődés történelmi előzményei az Orosz Birodalomban

A bizánci joghatások alatt fejlődő szláv jogterület a 16-18. században új vonásokkal gazdagodott.
Oroszország a Kelet-Közép-Európára jellemző soknemzetiségű birodalmak egyikévé vált. A bizánci
jog végleges hanyatlása után megnőtt az orosz birodalmi jog szerepe. A történeti körülmények változása
eredményeként a keleti szláv jog helyét az orosz birodalmi jog foglalta el.
Formailag az orosz rendi jogalkotás, ill. a kodifikáció a 16-17. században is a bizánci
törvénykönyvek nyomdokain haladt (II. Szugyebnyik, Sztoglav stb.). A bizánci forrásokból táplálkozó
Szobornoje Ulozsenyije (1649) példáján jól látható, hogy már csak a birodalmi jogegység reputációjának
az alátámasztását szolgálta a császári jogra történő utalás. Ez a jogrendszer ugyanis már a késő
feudalizmus kelet-európai sajátosságainak kifejezőjévé lett azáltal, hogy a robotrendszert, illetve a
rövidesen válságba került feudális viszonyok konzerválását szolgálta. A konkrét jogelvek és intézmények
törvényesítésében a két kiváltságos (nemesi) rend létérdeke, illetve a soknemzetiségű birodalom
megszilárdítása dominált.
Az így kialakuló orosz birodalmi jog szervesen összefonódott az örökös jobbágyság rendszerével. A
költözködési szabadság korlátozása a 15. század végén) megkezdődött, s a teljes röghöz kötéssel fejeződött be.
Főként a pomesztyebirtokos nemesség (a dvorjansztvo) volt érdekelt az örökös jobbágyság kialakításában. A
személyes szabadság maradékától is megfosztott lakosság állami és földesúri terhei példátlan méreteket öltöttek.
Az orosz birodalom területi terjeszkedése lehetőséget adott a cári domínium, illetve az ún. udvari földek
gyarapítására. Ezek elidegeníthetetlen birtokok voltak, a termelő szervezet alapját itt is a függő kötöttség
képezte. A sokféle votcsinabirtok mellett tág lehetőség nyílott még a szolgáló nemesi (pomesztye)
birtok kiterjesztésére. A pomesztyebirtokhoz fűződő jogigény forrása a szolgálat volt, az ilyen földeket
nem a nemzetség, hanem a szolgálat viselésére alkalmas személy örökölte. Így a szolgáló nemesség
birtokjogának az átörökíthetősége a 17. század első felében intézményesült. Később az ún. új
ukázcikkelyek erősítették a pomesztye feletti rendelkezési jogot, míg a két alapvető földtulajdonjogi
forma egészen közel került egymáshoz. Ez a folyamat kiteljesedett a Nagy Péter reformjaiban, amelyek
egységes örökösödési normákat hoztak be (1714) a nemesi birtokjogba. Az egyidejűleg bevezetett
törzsöröklési rend a birtokok elaprózódásának akart gátat vetni. Tovább folytak a birtokadományozások,
amire módot adott az egyházi földek szekularizálása (1764), és a hódítás adott. Az orosz nemesség
földtulajdonjogi monopóliumát védelmezve vált a társadalmi haladás akadályozójává.
A birtoklási-vagyon jogi viszonyok változását mutatja, hogy korszakunk végén már az orosz birodalmi
jog elhatárolta a tulajdon és a birtok fogalmát, illetve az idegen dolgok feletti jogokat. A birtoksérelem
helyreállítását államigazgatási úton, a tulajdonjogi igényt bírói úton lehetett érvényesíteni. Nőtt a zálogjog
szerepe, az adós személyes felelősségét a vagyoni felelősség váltotta fel, törvényhozás tiltotta az
adósszolgaságot. A törvények szabályozták a hitelező kielégítését, megtiltották az idegen dolgok
elzálogosítását. A szolgáló nemesség érdekében az Ulozsenyije átmenetileg megtiltotta a kamatkikötést,
de annak nem lehetett érvényt szerezni.
A cári feudális abszolutizmus gazdaságpolitikai (merkantilista) törekvései nyomán jelentkeztek az első
kereskedelmi és iparos társaságok, működésüket azonban a nekik juttatott kiváltságlevelek és a növekvő állami
érdekek korlátozták. A családjogi viszonyok fejlődésében továbbra is a keleti keresztény egyház joga volt a
meghatározó. Az egyház az első házasság valódiságát védelmezte, de áldását adta adott esetben a másodszor, ill.
harmadszor házassági kötelékbe lépőknek is. A paraszti házasságnál megkövetelték a földesúr hozzájárulását.
A házasságban élő nő vagyonjogi helyzete fokozatosan enyhült. Továbbélt a lemenők osztatlan
vagyonközössége, amit csak a 18. század második felében számoltak fel. A férj halála esetén az özvegy
hozományának, illetve a lemenőket megillető törvényes résznek a kötelező kiadása is elismerést nyert. Az
öröklési jogban általában a törvényes öröklés kiszélesedése figyelhető meg. Nehezebben tört utat a
házasfelek egymás után történő öröklési joga.
A végrendeleti öröklés fő formái az okleveles végrendelkezés és a tanúkkal megerősített, oklevél nélküli
végintézkedés. Az okleveles végrendeletet az egyháziak állították ki, és a végrendelkező azt kézjegyével
megerősítette. A nem okleveles formánál is megkövetelték az egyháziak előtt történő bemutatást. Az
érvényességi kellékek legiszlálása a 18. században történt meg. I. Péter halála után megvalósult a
törvényes öröklés átfogó jogi szabályozása (1731). Mindaz a vagyon, amely felett az elhalt végrendeleti
úton nem rendelkezett, most már a lemenőket illette meg. Lemenők hiányában kerülhetett sor az
oldalrokonokra, a leánygyermeket illette meg az ingatlanvagyon egynegyede, az ingók nyolcada.
Az orosz birodalmi jogfejlődés legmarkánsabb jellemzői a büntetőjogi és az eljárásjogi
ágazatokban jelentkeztek. Az állami központosítás megszilárdítása, hatalmának kiterjesztése a
büntetőjog fokozottabb igénybevételével járt. A 16-17. századi jogalkotás a büntetőjog fejlesztésének
adott elsőbbséget, ami már az I. és a II. Szugyebnyik joganyagában is kitapintható volt. A bojárok, az
egyháziak és a szolgáló nemesség egyaránt a földesúri hatalom kiterjesztésére törekedtek, és ez a
társadalmi ellentéteket minden eddiginél jobban kiélezte. A rendi állam törvénykönyveiben kifejlesztette
azt az elrettentésre alapozott büntetőjogi rendszert, amely a soknemzetiségűvé lett birodalomnak és az
örökös jobbágyságnak egyaránt szilárd támaszt jelentett.
Bizánci hagyományokon alapuló kegyetlen büntetőjogi megtorlás jegyében fejlődött az orosz birodalmi
büntetőjog a 16-17. század folyamán, a századforduló zavaros politikai eseményei is növelték a belső és a
külső feszültségeket. Az államhatalom ismét a külső jogminták felhasználásához nyúlt, például a Litván
Statútum felhasználásával stabilizá1ta a közállapotokat. A rövid életű orosz rendiség utolsó nagy
jogalkotása a Szobornoje Ulozsenyije (1649) fölöslegessé tette a Litván Statútum felhasználását, mivel
abban már a robotrendszerrel, a második jobbágysággal, illetve az árutermelő földesúri gazdaság
védelmével összefüggő büntetőjog rendszerbe foglalására került sor.
Önálló helyet kapott benne az államhatalom, az egyház elleni támadások, a földesuraság és a
robotrendszer, az ingók és ingatlanok stb. büntetőjogi védelme. Különösen kegyetlenné vált a
törvénykönyv büntetési rendszere, a bűncselekmények nagy számára írták elő a halálbüntetés testi sa-
nyargatással összekapcsolt változatait. A büntetési rendszerhez szervesen hozzá tartoztak a
megszégyenítő és csonkító büntetések, amelyeket együttes megtorlásként is fel lehetett használni.
Az Ulozsenyije lett az abszolutisztikus állam, majd a hanyatló feudalizmus eszköze. A bizánci mintákat
követő orosz birodalmi jogegységtörekvés utolsó sikeres alkotása volt, amely átfogó rendszert
teremtett a büntetőjog fejlődésében. Joghézagait később pótolni törekedtek (pl. az ún. Új
ukázcikkelyekkel) az abszolutizmus kialakulása időszakában, de a modern polgári társadalom küszöbéig
hatályos jog maradt. A késői feudalizmus jogrendjének a tartós konzerválását az Ulozsenyijében benne
rejlő fejlett büntető jogdogmatika is hatásosan alátámasztotta.
A 16-17. század folyamán nőtt azoknak a jogellenes cselekményeknek a száma, amelyeket a sértett
panaszától függetlenül üldözendőnek minősítettek a törvények. A bizánci modelleket követő rendi
törvénykönyvek kialakították továbbá a bűncselekmények tárgy szerinti merev osztályozását. Az
állam, az egyház és a hivatali hatalom sérelmére elkövetett jogellenes cselekmények definiálása állt az
élén ennek a felosztásnak. Az Ulozsenyije megalkotói törekedtek a bűncselekmények fogalmi
meghatározatlanságának kiküszöbölésére. A jogalkotó elhatárolta már a szándékos, illetve a
gondatlanságból elkövetett bűncselekményeket, sőt ismerte az előre megfontolt bűnös szándék (gondolat)
fogalmát is. A kísérlet és a befejezett bűncselekmény elhatárolása, a részesség különböző alakzatai, a
büntetőjogi felelősség körének meghatározását célzó törekvés is mutatja a bizánci joghatásból fakadó
fejlett jogdogmatika jelenlétét.
A 18. század jogalkotása az egyszerű szándékot elhatárolta az előre megfontolt bűnös szándéktói, illetve a
fondorlattal elkövetett cselekményektől. A gondatlanságot a bekövetkezett eredmény súlya szerint
értékelték és büntették. Megfogalmazták az önvédelem, a végszükség eseteit, a törvény nem mentesített
egyetlen esetben "'sem a büntetés alól, csupán a bírói szabad mérlegelés határait bővítette. A
bűncselekmények osztályozásában az Ulozsenyijét az 1716-os Hadseregszabályzat, illetve az ún.
Tengerészeti Usztáv (1720) egészítette ki. Első helyen álltak az államhatalom és az egyeduralkodó
személye elleni bűncselekmények. Ezt követték a pravoszláv hit és az egyházszervezet elleni támadások,
a világi jog által büntetve az istenkáromlást csakúgy, mint a hitehagyást. Külön osztályokba
csoportosította a jog a "cári hatalmasság megsértését", az államigazgatás (illetve a pénzügyek)
megkárosítását, a bíráskodás rendjének a megzavarását stb. Végezetül a hanyatló feudális állam
védelmezéséből fakadt a politikai bűncselekmények fogalmának a legiszlálása (az uralkodó elleni
merénylet, lázadás, illetve az árulás), valamint a minden alattvalót terhelő följelentési kötelezettség is.
A két kiváltságos rend jogainak a védelmét az élet, a becsület és a vagyon elleni bűncselekmények egyre
szabatosabb körülírása által kívánta elérni a jogalkotás. A mindenható állami bürokrácia jelenlétéből
fakadt továbbá a hivatali bűncselekmények széles körű definiálása, a közrend és a köznyugalom
sérelmére elkövetett jogellenes cselekményekkel együtt. Az élet és a testi épség, a becsület védelme
területén szinte kizárólag nemesi érdekeket védelmezett a cári feudális abszolutizmus joga.
A büntetési rendszerben már a 16-17. században előtérbe került az elrettentés gondolata, de a bírói gyakorlatban
nem kis mértékben érvényesült az állami jövedelmek gyarapítása, illetve az erkölcsi és az anyagi elégtétel is. A
halálbüntetéssel sújtandó cselekmények száma szakadatlanul nőtt, miként a testcsonkító és megszégyenítő
büntetések is. Ennek ellenére csak a cári feudális abszolutizmus kora hozta a kegyetlen büntetési rendszer
kiteljesedését, amelyben már a tömeges elrettentés dominált, és az erkölcsi és az anyagi elégtétel messze háttérbe
szorult. A kormányzat az elrettentés útján kívánta elérni a jogellenes cselekmények megelőzését, létrehozta a
börtönrendszer (illetve a kényszermunka) intézményesítését. Dologházakat csak a 18. század utolsó harmadában
kezdték kiépíteni.
A vizsgált korszakban a nyomozó (inkvizitórius) eljárás, illetve a nyílt jogegyenlőtlenség további
térhódításának vagyunk tanúi. Az akkuzatórius rendszer teljes eltűnéséről nem beszélhetünk, a kisebb
súlyú bűnügyekben a 17. század végéig a vádelvi eljárás ismeretes. Az ítélkezési joggal felruházott szerv
minden ilyen esetben a panaszt írásba foglalta és a megfelelő illeték lefizetése ellenében prisztávot jelölt
ki a perbehívás lebonyolítására. Az alperest az ősi szokásnak megfelelően háromszor kellett a formaságok
betartásával perbe hívni. Meg nem jelenés esetén a bíró bűnösnek mondta ki a vádlottat, és erről okmányt
adott ki, amely felhatalmazta a felperest a prisztáv jelenlétében történő vagyoni elégtételre. Később a
perbe hívó okmányt a helyi államigazgatás szervei kapták meg az előállítás foganatosítását célozva,
miként a végrehajtásban is a helyi szervek közreműködését igényelte a kormányzat.
A perbe hívott fél személyesen, de a 17. század végéig nemzetsége (rokonai) útján is képviseltette magát.
Az ilyen eljárás a perbe belépés után a felek és azok esküdttársai, illetve a tanúk egymással folytatott
párbeszédévé vált. A vádelvi eljárás bizonyítási rendszerében az istenítéletek a 16. század végére
elvesztették jelentőségüket. A bizonyítás eszközévé lett viszont a pertársak feszületre tett esküje, az eskü
alatt szerzett tudakozódás (tanúbizonyítás), illetve az írásbeli (okirati) igazolás. Az így kialakuló bírói
döntések ellen még egy ideig a perorvoslati (fellebbviteli) lehetőségek is megvoltak, mígnem a 17.
században megtiltották az új bizonyítékok felhasználását, és ezzel a rendes fellebbviteli eljárás elsorvadt.
Most már csak jogot sértő ítélkezés, illetve a megvesztegetés vádjával lehetett a felsőbb bíróságokhoz
fordulni.
Mindez a vádelvi rendszer haldoklásának bizonyult, miután az 1694. évi bírósági tv. egyenesen
felszámolta azt, és a nyomozó eljárást tette kizárólagossá. Ettől alapelv lett, hogy a beismerő vallomás
kizár minden további bizonyítékot. Az önkényuralom, illetve a cár elleni bűncselekmények körében
visszatérés történt az inkvizitórius eljárás középkori formáihoz. (kínvallatás, tortóra alkalmazása). Az
állami szolgálatban álló felső rendek tagjait mentesítették az inkvizitórius eljárástól (1723), II. Katalin a
szisztéma szélesebb korlátozását tűzte célul (1763-1775). A bírói gyakorlat ettől függetlenül "más
bizonyíték hiányában" széltében a nyomozó eljárást alkalmazta. Az orosz birodalmi jog a 18. század
végén válságba jutott, a modem burzsoá jog kialakulásának a feltételei azonban még jó háromnegyed év-
századot várattak magukra.

Oroszország a feudalizmus válsága és a tőkés viszonyok kibontakozása idején

A korai polgári forradalmak korában Oroszország társadalmi rendje változatlan maradt. A
feudalizmus válsága csak a 18. század második felében jelentkezett, és a tőkés termelés fokozatos
térhódításával párhuzamosan a régi rend felbomlásának tünetei kifejlett formát öltöttek a 19. század első
felében. Az árutermelő tőkés viszonyok fejlődése, a modern gazdasági-piaci kapcsolatok nyomán a
feudális társadalom végleg válságba jutott. A jobbágytartó feudális rend a 19. század derekán már
tarthatatlannak mutatkozott. Sajátos történelmi feltételek között megkezdődött tehát Oroszország áttérése
a kapitalizmusra.
Oroszország a 18. század végétől az európai feudális reakció egyik legerősebb támasza lett, részt vállalt a francia
forradalom ellen szervezett európai koalícióban, eredményes harcokat vívott Nap6leon hódító törekvéseivel
szemben. 1. Pál (1796-1801) alatt Oroszország szövetséget kötött a napóleoni Franciaországgal, ez az angol
piacokat féltő nemesség ellenállásába ütközött. Az udvari összeesküvés leszámolt az uralkodóval, és fiát, I. Sándort
(1801-1825) ültette a trónra.
A Napóleon elleni koalíciónak Oroszország ismét szerves része lett, és osztozott a szövetségesekkel együtt
elszenvedett vereségekben. Súlyos békefeltételek elfogadására kényszerült (tilsiti béke, 1807), de lehetőséget nyert
arra, hogy terjeszkedő politikát folytasson Törökországig, Perzsia és Svédország rovására.. Oroszország
Franciaország megtörése után Európa legreakciósabb hatalmaival szövetkezve létrehozta a "Szent Szövetség"
rendszerét. Oroszország számára kedvező helyzetet teremtett az európai reakcióval való szövetség. A feudális
Oroszország fennmaradása most már összefonódott a "Szent Szövetség" rendszerével, amely szentesítette a
cárizmus újabb hódításait is (Finnország, Besszarábia, lengyel területek).A belső válság I. Miklós (1825-1855)
hatalomra kerülése idején éleződött (dekabrista felkelés), az önkényuralom megerősítése és az újabb hódító
törekvések azért szükségszerűen jelentkeztek. A Perzsia és Törökország ellen viselt sikeres hadjáratok azonban
csak átmenetileg enyhítették a cárizmus belső helyzetét. Oroszország balkáni térhódítása viszont kiváltotta Anglia
és Franciaország ellenállását, és a lengyel nép felkelése (1830-31) is lekötötte a cárizmus erejét. A bomló feudális
társadalom alapvető ellentmondásai mellett tehát sokasodtak a nemzeti ellentétek és az orosz gyarmatosítás
megoldhatatlan problémái.
A cári Oroszország a bomló feudalizmus legreakciósabb bástyájává lett a 19. század derekán. Az 1848-49-es
európai forradalmak idején az osztrák reakciót jelentős erőkkel támogatta. Az 50-es években azonban a végletekig
kiéleződtek a jobbágytart6 rend belső ellentmondásai. A krimi háború (1853-1856) sikeres befejezése még
megszilárdíthatta volna a cári Oroszország helyzetét, szövetségesei (Ausztria) azonban ellene fordultak, az angol,
francia beavatkozás, pedig megalázó békefeltételek elfogadásához vezetett (párizsi béke, 1856). Most már a vezető
tőkés hatalmak Oroszország minden további hatalmi törekvését törekedtek elvágni, kiszorították a Duna menti
államok sorából, semlegesítették a Fekete-tengert, valamint kötelezték a hadiflotta és az erődítmények
felszámolására.
Az elszenvedett súlyos vereség nemcsak a hatalmi törekvések kudarcát, hanem a társadalmi haladás gátját képező
feudális jogrend tarthatatlanságát is bizonyította. A cári feudális állam szervezetlensége és a gazdasági élet
elmaradottsága most már leküzdhetetlen nehézségek elé állították Oroszországot. A viszonylag gyenge és a
hatalmas birodalom területén szétszórt polgárság ugyanakkor képtelennek mutatkozott egy radikális polgári
átalakulás megvívására. így a népi forradalmi mozgalmak, a parasztfelkelések és a külpolitikai kudarcok a felülről
végrehajtott átalakuláshoz vezettek.
A 60-as évek elejére forradalmi helyzet alakult ki. Mindez elkerülhetetlenné tette a feudális jogállapotok reformját,
azaz a cári Oroszország a forradalmi válságból a jobbágyrendszer felszámolásával (1861) és az önkényuralom
megreformálását szolgáló gyors intézkedésekkel keresett kiutat. Így a reformok a megkésett polgári átalakulás
kezdetét jelentették.
87. Az önkényuralom átalakítását célzó törekvések Oroszországban

Az önkényuralom válsága.
 A cári Oroszország államberendezkedése a 18. század második felében a feudális reakció eszközévé vált.
Az egyeduralkodó hatalma és a felduzzasztott államapparátus a hanyatló feudális jog fenntartásának a
biztosítéka lett. A jobbágytartó rend erőszakos fenntartása és a fejlődő polgárság törekvéseinek
visszaszorítása a kiélezett társadalmi ellentétek állandósulásához vezetett. Ilyen körülmények közt az
állam belső elnyomó szerepe fokozódott, és a felemás reformokon nyugvó államberendezkedést a
politikai reakció vette birtokába. A cári feudális abszolutizmus a 18. század végétől nemcsak népének a
társadalmi haladását akadályozta, hanem az európai reakció erejével összefonódva a következetes polgári
átalakulás útját egyengető francia forradalom vérbe fojtására is kísérletet tett.
A 19. század elején megindult a válságba jutott államberendezkedés fokozatos átalakítása. Az új
uralkodó (I. Sándor) a nemesség rokonszenvének megnyerésére a reformok megvalósítását és az
önkényuralom korlátozását helyezte kilátásba. Az óvatos reformtervek meghirdetésével egyidejűleg
újabb terrorintézkedésekkel némították el az elégedetlenkedőket, majd a reformok megvalósítására"
Titkos Bizottság"-ot szerveztek, aminek az lett volna a feladata, hogy a zilált állam életet rendezze és
mérsékelt reformokkal a forradalmi megmozdulásoknak elejét vegye.
Az államélet egyes területeinek átalakulása elkerülhetetlennek mutatkozott. Az előző században
kifejlődött kollégiumi rendszer az önkényuralom válsága idején alkalmatlanná lett. A "Titkos Bizottság"
javaslatára a kollégiumi rendszert felszámolták, és nyolc minisztériumot hoztak létre (1802).
Miniszterek egyesített bizottsága: minisztertanács. Ez volt a legjelentősebb reform, amely külsőleg a
korszerű európai államépítés tapasztalatainak az átvételét mutatta. Gyakorlatilag azonban ez iss az
önkényuralom erejének fokozódásához vezetett, mivel a minisztertanács élén évekig az uralkodó
személyesen elnökölt, majd a kegyetlenségéről hírhedt bizalmasának, Arakcsejevnek adta át e szerepet.
Kezdetben még a cári rendeletek miniszteri ellenjegyzését is meghonosították. Arakcsejev szerepének a
növekedésévei azonban ez is elvesztette jelentőségét.
A minisztériumok száma eredetileg 8 (hadi, tengeri, külügyi, kereskedelmi, belügyi, pénzügyi, igazságügyi,
népművelési), 1811-től számuk 11-re emelkedett az újonnan megszerzett rendőr-minisztériummal, a hírközlési és
az állami ellenőrzés minisztériumával. A minisztertanács tagjai hivatalból és cári kinevezés útján kerültek a
testületbe. Így kerülhettek ide az Államtanács ügyosztályainak elnökei, az államtitkárok és más központi igazgatási
szervek vezetői is. A miniszterek (kibővített) tanácsa azonban eleve tanácsadó szerepre volt kárhozatva.
1802-ben megtörtént a Szenátus átszervezése. A Szenátust a birodalmi államszervezet legfőbb fórumává
tették, tehát a Szenátus lett a legfőbb államigazgatási és bírósági szerv, a törvények, rendeletek kiadása
feletti ellen őrzés biztosítója, ettől azonban rövidesen megfosztották, és ezzel a reform itt is elvesztette
tulajdonképpeni értelmét. A reformtervek eredeti célkitűzése szerint a Szenátus a birodalom legfőbb ha-
talmi szerve, amelynek döntéseit csak az imperátor akarata korlátozhatta. Felügyeleti jogköre szinte
korlátlan, az újonnan szervezett minisztériumok feletti ellenőrzést, azok évente történt beszámoltatását is
végezte. A kiemelkedő hatalmi jogosultságok ellenére Arakcsejev idejében gyors hanyatlásnak indult.
Az orosz feudális állam átalakítására irányuló kísérletek második hulláma a napóleoni háborúk
időszakában jelentkezett. Az elszenvedett katonai vereség és a megalázó tilsiti békefeltételek hatása alatt
keletkeztek Oroszországban a Szperanszkij-féle reformkövetelések. Szperanszkij már a korábbi
években (1803) is készített egy "Memorandumot" az állam átszervezéséről, szerepe azonban csak
1806-tól növekedett. Szperanszkij nagy hozzáértéssel dolgozta ki újabb tervezetét ("Az állam általános
átalakításának terve", 1809), amely felülről adományozott alkotmányos államberendezkedés
megteremtésére törekedett. A tervezet választott birodalmi képviselő-testület (állami duma)
létrehozását írta elő. A dumát vagyoni cenzus alapján választották volna, feladata lett volna az adók,
pénzügyek, a költségvetés megtárgyalása és a miniszterek tevékenységének ellenőrzése. A cár kezében
maradt a törvénykezdeményezés joga, amit kinevezett tagokból álló tanács segítségével gyakorolt.
Az orosz birodalom alkotmányos átalakítása tehát semmit sem változtatott volna a cári feudális ab-
szolutizmus jellegén. A nemesség ellenállása miatt azonban még ezek megvalósítására sem kerülhetett sor
Szperanszkij terveiből, csupán az önkényuralom számára is előnyös Államtanács megalakítására
(1810), valamint a minisztériumok átszervezésére került sor (1811). Az Államtanácsot kinevezett
főhivatalnokokból állt, a cár melletti tanácskozó, véleményező szervvé tették, összetételét kizárólag az
uralkodó határozta meg. (miniszterek, legfőbb hivatalok vezetői, udvari arisztokrácia hangadói) Közös
gyűlései mellett állandó jellegű ügyosztályai és a különleges ügyek vitelére rendelt départment-jai is
kialakultak. Az Államtanács ügyeinek a vitelére külön kancelláriát szerveztek, élén államtitkárral, a
minisztériumok átszervezése alkalmat adott a rendőr-minisztérium felállítására (1811). A
minisztériumok szervezetét szakszerűbbé alakították (ügyosztá1yok), és megszervezték a miniszterek
mellett működő kollégiumokat. A miniszterek hatáskörét (hatalmát) részletesen szabályozták. A
képzetlen és tudatlan nemesi hivatalnokokat képesítés megszerzésére, a hivatali rangok betöltéséhez
szükséges vizsgák letételére kötelezték. ("A polgári rangfokozatról" szóló rendelet, 1809.)
A reakciós nemesség megelégelte Szperanszkij tevékenységét, a kegyvesztett reformátort Szibériába száműzték.
Ezzel a reakciós államgépezet átalakításának ügye lekerült a napirendről 1815-től teljes nyíltsággal bontakozott ki
az Arakcsejev gróf által vezetett reakciós rendszer (arakcsejevscsina).Az uralkodót az európai reakciós hatalmakkal
folyó politika teljesen lefoglalta, és az országot kiszolgáltatta kegyetlen bizalmasának. Arakcsejev a miniszterek és
az uralkodó közvetlen kapcsolatát (beszámolási jogát) felszámolta, és a Minisztertanács irányítását is magához
ragadta. Intézkedéseit a besúgók és a kémhálózat által szolgáltatott értesülések határozták meg. Katonai
parancsuralommá változtatta a polgári közigazgatást is, parancsnoki hatalmat gyakorolt a miniszterek tanácsa felett,
és bírói eljárás nélkül juttatott száműzetésre bárkit. A liberális eszmék üldözésére politikai rendőrséget és mindenre
kiterjedő cenzúrát szervezett. A mindenható állami bürokrácia és a korrupció szinte teljesen felőrölte az állami
jövedelmeket. Arakcsejev katonai telepesek megszervezésével kísérletezett, amelyek keretében olcsón akarta
biztosítani az állami parasztok katonai szolgálatát.
Az Arakcsejev-rendszer kiváltotta a haladó gondolkodók ellenállását és az orosz állam gyökeres
átalakítására irányuló törekvéseket. Az önkényuralom tarthatatlanságának felismeréséből fakadtak a
különböző nemesi forradalmárok alkotmányos elképzelései. A dekabristák egyik irányzata (Déli
Társaság) az alkotmányos monarchia gondolatától eljutott a köztársasági államforma megteremtésének
szükségességéhez, a másik dekabrista irányzat (Északi Társaság) az alkotmányos monarchia
megteremtését sürgette. Tervezeteikben világosan felismerhetők a népszuverenitás, az államhatalmi
ágak megosztása, a népképviselet és a parlamentarizmus eszméi. A Murajov által szerkesztett
dekabrista alkotmány ki is mondta, hogy "a legfőbb hatalom forrása a nép".
A dekabrista felkelés vérbe fojtása a nemesi forradalmárok alkotmányos elképzeléseinek a
kivihetetlenségét bizonyította. Bebizonyosodott, hogy a haladó gondolkodók szűk csoportja nem képes
a nép általános forradalmi cselekvése nélkül a cári feudális abszolutizmus összezúzására.

A cári önkényuralom erőszakos uralma
A cári feudális abszolutizmus társadalmi és politikai válsága különösen a dekabrista mozgalom
időszakában éleződött k. I. Miklós csak az önkényuralom fokozásával, az államgépezet további közpon-
tosításával tudta feltartóztatni a feudális jogrend összeomlását.
Az arakcsejevi rendszer továbbfejlesztését jelentette a kancellária szerepének megnövelésével
összefüggő központosítás. Az "uralkodó személye körüli kancellária" közvetlenül a cár irányítása alá
került, ennek segítségével az uralkodó állandó ellenőrzést gyakorolt a minisztertanács, az államtanács, sőt
még az egyház felett is. A kancelláriában hat ügyosztályt szerveztek. Kiemelkedő szerepet játszott a
III. Ügyosztály (1826), mely a politikai (titkos) rendőrség szerepét töltötte be, vezetője egyben a
birodalmi csendőrség parancsnoka volt. Az országot csendőri kerületekre osztották, élén a csendőr
tábornokokkal, ezzel párhuzamosan szervezték meg a titkosrendőrséget, amely az államélet minden
területére kiterjedő ellenőrzést gyakorolt. Az uralkodó e szerv hatalmát és befolyását olyannyira
megnövelte, hogy gyakorlatilag a legfelsőbb ellenőrző és büntető hatalom megtestesítője lett. A
kancellária ügyosztályai közt jelentős volt a feudális jogrend uralmának fenntartását szolgáló II.
Ügyosztály is, amely az elavult jog rendezésével foglalkozott.
A cári hivatalnokok önkényeskedése, a kormányzók (Szibéria, Távol-Kelet) hatalmaskodása növelte az
elégedetlenséget. Kazahsztán területein például az orosz "adminisztrátorok" szervezték meg a gyarmati
igazgatást. A cári gyarmatosító berendezkedés alapjait I. Sándor idejében rakták le. Szperanszkij
kegyvesztettségének feloldása után a szibériai területek főkormányzója lett. Nevéhez tapadt az " idegen
nemzetiségek kormányzásáról szóló szabályzat" (1822), és a nyugati kirgizek számára kiadott
"szervezeti szabályzat".
A birodalom egyes területei lazább szálakkal, például "alkotmányos" eszközökkel (Lengyelország,
Finnország), mások a vazallusi kötelékek útján (Észak-Kaukázus, Dagesztán) kerültek a cárizmus
hatalma alá. Lengyelország központi területeit (Varsói Nagyhercegség) Napóleon leverése után kerítette
hatalmába Oroszország, de az európai hatalmak döntésének megfelelően alkotmányos charta (1815)
kiadásával. Hasonlóan a finnek berendezkedéshez, amely az 1790-es orosz-svéd háború eredményeként
jött létre, itt is fenntartották a két házból álló képviseleti gyűlést (de törvénykezdeményezési jog nélkül).
A cárt a helytartó képviselte, aki államtanácsával, ill. az ún. adminisztratív (közigazgatási) tanács útján
gyakorolta hatalmát. Ez utóbbi formailag a cár által kinevezett miniszterek (hadi, igazgatási, rendőrségi,
művelődési, hitügyi) tanácsa volt. A leigázott népek elnyomásának elrettentő példáját szolgáltatta az
1830-31. évi lengyel felkelés eltiprása és a liberális reformok idején keletkezett, ún. alkotmány
felszámolása. A lengyel királyság feletti korlátlan hatalom kiterjesztésére használták fel a felkelés bu-
kását, és az ország területét a közigazgatási tanács fennhatósága alá vetették. A tanács élére helytartót
állítottak, aki a legszigorúbb katonai megszállás rendszerét honosította meg. "Organikus Statútum"
(1832) szabályzat szerint a lengyel korona örökösödési joggal az orosz uralkodókat illeti meg, és ezzel
fölöslegessé vált az orosz cárok külön lengyel királlyá koronázása is. Ettől az időktől a képviseleti
rendszert (lengyel szejm) is végleg felszámolták.
Az orosz önkényuralom minden vonalon leplezetlen nyíltsággal törekedett a társadalmi haladás feltartóztatására és
a nemzeti függetlenség eltiprására. Ausztria, Poroszország és Oroszország uralkodói kölcsönös támogatás
kötelezettségét vállalták (münchengratzi konvenció, 1833) az európai forradalmi mozgalmak felszámolására.
Az európai reakciós hatalmakhoz fűződő, forradalom ellenes szövetség még az 1848-49-es forradalmak
idején is hatékonynak bizonyult, Oroszország jobbágytartó rendjének válságát azonban nem tudta
feltartóztatni. A krimi háborúban elszenvedett vereség, a külpolitikai elszigetelődés és a forradalmi válság
hamarosan nyilvánvalóvá tette az önkényuralom és a jobbágyrendszer tarthatatlanságát. A krimi háború
ideje alatt burzsoá-alkotmányos mozgalmak jelentkeztek, és a különböző politikai irányzatok az
önkényuralom nyílt bírálatába kezdtek. A cári feudális abszolutizmus erőszakos uralmát viszont II.
Sándor (1855-1881) is fenn akarta tartani, az udvar és a vezető uralkodó körök azonban rövidesen
belátták, hogy uralmukat csak halaszthatatlan reformok végrehajtása útján tudják megmenteni.
Elsőként a jobbágyreform került előtérbe, de a felülről kezdeményezett jobbágyfelszabadítás ügye
összefonódott az államberendezkedés átalakításával. A cári jóváhagyással keletkező kormányzósági
nemesi bizottságok (amelyeket választás útján hoztak létre) alkotmányos illúziókat keltett a nemesség
körében. Azt remélték, hogy ezúton az önkényuralom korlátozása lehetővé válik és a kormányzás egész
területén változások érhetők el. A titkos tanácsot átalakították a forradalom elhárítása végett, elsőrendűen
fontos parasztügyek főbizottságává (1858). A reformok ügye az udvar és a központi államszervek
kezében maradt, miközben az állami erőszak-apparátus szerte az országban kegyetlen megtorlással
nyomta el a forradalmi mozgalmakat.
A jobbágyreform Oroszországban mégis az alapvető társadalmi fordulat kezdetét jelentette, de
közvetlenül kihatott az államberendezkedés fejlődésére is. A volt jobbágyfalvak a közigazgatás önálló
egységeivé lettek. A falvak gyűlése választotta a falu bíráját és az adóbeszedés és más közigazgatási
teendők ellátását végző tisztviselőket. Több falu járási gyűlésen választotta meg a járási vezetőséget
(volosztytanács). A járási vezetők választás útján hozták létre a polgári és a közönséges paraszti
bűncselekmények felett ítélkező volosztybíróságot. A falusi közigazgatási szervek nem szabadulhattak a
birtokos nemesség és az államigazgatás felsőbb szerveinek gyámságától. A reform a paraszti
közigazgatási szervek ellenőrzésére rendelte a békebírók járási kongresszusát és a kormányzósági
parasztügyek felügyelőségét. A békebírókat és a paraszti felügyelőség tagjait a kormányzó nevezte ki, és
megbízásukat a belügyminiszter hagyta jóvá egyenként.
88. Polgári jellegű állami reformok Oroszországban

A polgári jellegű reformok 1863 és 1874 közt születtek. A reformokat a forradalmi helyzet nyomása
kényszeríttette ki az önkényuralomtól, de egy általános népforradalom elmaradása miatt azok
radikális átalakulást nem eredményezhettek. A reformok sorát a közigazgatási reformok
(zemsztvoreformok) nyitották meg (1864), amelyek a helyi ügyek vitelére választott önkormányzati
szervek kialakítását tették lehetővé a kormányzóságokban és a kerületekben. A helyi önkormányzat
legfőbb szervei a kormányzósági, kerületi zemsztvogyűlések lettek, mellettük működtek az
intézőszékek, amelyek a határozatok végrehajtásáról gondoskodtak. Az önkormányzati szervek
választásában megszüntették (formálisan) a rendi előjogok uralmát, és helyette vagyoni cenzust állítottak.
A közigazgatási reform a polgári államberendezkedés kifejlődése szempontjából haladás volt. A
kormányzósági és járási zemsztvók hatáskörébe a helyi ipar, a kereskedelem; a népoktatás és az
egészségügy, valamint a helyi szociális és köztevékenység tartozott. Így alkotmányos törekvések
melegágyává nem lehettek, egyébként is tevékenységük felett a Belügyminisztérium állandó ellenőrzést
gyakorolt. Az eredeti tervek ennél jóval többet ígértek, amelyeket még 1863-ban az "Államtanács
átalakításáról" szóló tervezet tartalmazott. E tervezet a kormányzósági és városi zemsztvók számára
biztosítani akarta a jogalkotás előkészítésében való közreműködést, évente egyszer a zemsztvók gyűlése
jogot nyert volna arra, hogy az Államtanács elé kerülő törvényjavaslatokat megvitassa (Valujev-terv). A
forradalmi válság hanyatlása után azonban ezek a tervek háttérbe szorultak.
Az önkényuralom átalakítását szolgáló polgári reformok másik jelentős lépése volt a városi
önkormányzat megteremtése. A 18. század második felében létrehozott városi dumák rendi alapon
keletkeztek (II. Katalin). Ezek helyébe az 1864-ben elkészült, de csak 1870-ben életbe léptetett városi
reformtörvény vagyoni cenzus alapján választott városi duma szervezését írta elő. A választásokon a
legnagyobb adófizetők túlsúlya érvényesült (kereskedő és iparos), az adót nem fizető városi
szegénységet, a munkásságot, pedig teljesen kirekesztették az önkormányzati testület megválasztásából.
A városi duma a helyi, főként gazdasági-kulturális ügyek vitelére alkalmas szabályzatok megalkotására
kapott jogot, és határozatainak végrehajtásáról a duma által kijelölt városi intézőszék útján gondoskodott.
A városi önkormányzati szervek hatásköre a helyi ipar és kereskedelem, a városrendészet, a piacok, az
egészségvédelem és a népoktatás körére korlátozódott. A városi végrehajtó szervek élére állított
polgármestereket tisztükben a kormányzók vagy közvetlenül a belügyminiszter erősítette meg. Ilyen
módon a városi önkormányzat élete is általában a központi kormányszervek gyámsága alá került.
A félmegoldást jelentő reformok a korlátozott feltételek mellett is nagy jelentőségű változást hoztak.
A városi dumák Oroszország alapvetően új intézményei lettek. A vagyonos polgárság számára megnyílt
végre a lehetőség, hogy a helyi tőkés fejlődést szolgáló szervekben befolyását fokozatosan kiterjessze.
A polgári reformok még számos területen jelentkeztek anélkül, hogy a bürokratikus cári államgépezet
egész rendszerét felszámolták volna. A látszólag változatlanul megmaradt központi államszervezet
működése sem maradhatott érintetlen. A feudális jogrend feladásának döntő lépését jelentette az 1863-
as bírósági reform. A feudális kiváltságokon alapuló bíráskodás felszámolása és az új bírósági
szervezet megteremtése a központi államszervek tevékenységére is kihatott. Az állami közigazgatás és
a bíráskodás formális elválasztása, valamint a modem jogelvek fokozatos érvényre juttatása az egész
államéletben éreztette hatását. Oroszország államberendezkedése a földbirtokos osztály politikai súlyának
megőrzése mellett végérvényesen megindult tehát a burzsoá monarchia felé. Ezt az átalakulást bizonyítják
a pénzügyi, a katonai és a közoktatásügyi reformok is.
Az állami pénzügyek és a költségvetés rendezésére a 60-as években került sor. Az adóztatás feudális rendjét
jórészt felszámolták, és az állami hivatalokat költségvetés összeállítására kötelezték. Az állami adók (egyenes
adók) nagy részét a földművelő parasztokra hárították, a földbirtokosokat jelentéktelen földadó fizetésére
kötelezték. Az állami bevételek jelentős hányadát a fogyasztási adók (közvetett adók) képezték (szesz, só, dohány
stb.), s ez ismét a dolgozó tömegek helyzetét súlyosbította. A megnövekedő állami jövedelmek jelentős részét az
állami bürokrácia és az erőszak-apparátus emésztette fel.
A katonai reform megteremtésére viszonylag későn (1874) került sor. E reform az általános hadkötelezettséget
vezette be, és csökkentette a katonai szolgálat idejét (16 évről 6-7 évre). A hadszervezetet átalakították, és a
sorköteles katonák kiképzése mellett megszervezték a tartalékosok és a népfelkelők állományát. Mindez azonban
nem szüntette meg a hadseregben tovább élő feudális eredetű kiváltságok fenntartását.
A kifejlődő tőkés társadalom számára a közoktatásügy is egyre jelentősebb volt. Az árutermelő társadalom
növekvő igényeinek kielégítésére szolgáltak az 1864. évi iskolareformok. Jelentős előrehaladás történt a
népoktatás és a középfokú iskoláztatás területén. Az új egyetemi szabályzatok (1863) pedig megteremtették a
felsőfokú tanintézetek testületi autonómiáját. A tanítás szabadsága ezzel még távolról sem valósulhatott meg, sőt e
szerény reformokat is rövidesen megnyirbálták.

Az említett reformok eredményeként Oroszország államberendezkedésében porosz mintájú
átalakulás zajlott le, amely a burzsoá monarchiára történő áttérést jelentette. Az átalakulást nem a
következetes polgári forradalom, hanem a tőkés fejlődés követelményeihez való alkalmazkodás
elkerülhetetlensége szülte. Ezért a kifejlődő polgári jellegű állam élet szinte minden területén
fennmaradtak a feudális maradványok.
89. Jogfejlődés az orosz önkényuralom válsága idején

Oroszország feudális jogrendje a 19. század második feléig (a jobbágyreformokig) megőrizte uralkodó
jellegét. Az új jog csírái jóval előbb kifejlődtek a tőkés termelés, az áruforgalom és a piaci kapcsolatok
terén, de azok általános elismerést nem nyerhettek. A kiváltságos osztály görcsösen ragaszkodott az
elavult jog fennmaradásához, az önkényuralom államhatalma eszközül szolgált a válságba jutott jogrend
konzerválásához. Elsőként a II. Katalin által kezdeményezett új kodifikáció (Nakaz, 1767) tett
kísérletet a felhalmozódó ellentmondások leküzdésére, de a sikertelen jogegyesítő törekvés után
elhatalmasodó nemesi reakció már minden előrehaladásnak útját állta.
Az Ulozsenyije (1649) formálisan a 18. században is érvényben volt. A cári feudális abszolutizmus
évszázados uralma átalakította az ebben lefektetett jogot, nagy számban születtek az 1649. évi
törvénykönyvet kiegészítő, módosító rendelkezések. A cári jogalkotás egyre kevésbé tudott rendet
teremteni az egymásnak ellentmondó jogforrások rengetegében. Az elavult jog rendezésének
szükségessége időnként felmerült, de az a nemesség ellenállásán általában elbukott. A hanyatló feudális
társadalom válságos helyzete így a jogélet területén is megnyilvánult.
A 19. század elején a feudális jog reformja ismét napirendre került. Ezeket a reformköveteléseket
nem a polgárosodás igényeinek a figyelembevétele irányította, ellenkezőleg, az elavult feudális jogrend
megszilárdítása volt acél. Szperanszkij első reformtervezete az állami reformokkal együtt törekedett a
bíráskodás általános rendezésére (Memorandum, 1803). I. Sándor kodifikációs bizottságot is
szervezett (1804), a nemesi reakció fellépése azonban megsemmisítette e kísérleteket. A konzervatív
nemesség a forradalmi (francia) jogalkotás hatásától rettegett. (a napóleoni jogi kodifikáció erőteljes
hatást gyakorolt a korabeli orosz jogi gondolkodásra).
A tíztagú kodifikációs bizottság munkája merített a francia példából, az 1810-ben elkészített polgári
Ulozsenyije tervezete (Projekt Grazsdanszkovo Ulozsenyija) a Code Civil felhasználásával készült. A
két részben kidolgozott tervezet az Államtanács elé került, ahol a történeti jog védelmét hirdető csoport
heves ellenállásán bukott el.
Az arakcsjevi rendszer lehetetlenné tette a kodifikáció ügyének a továbbvitelét. I. Miklós hatalomra
kerülése után ismét felmerült az orosz feudális jog átfogó rendezésének szükségessége, ekkor már nem
kodifikációról, hanem az elavult és jórészt használhatatlan jogforrások egyszerű összegyűjtéséről
(incorporatio) volt szó.
A cári feudális abszolutizmus erőszakos uralmát a dekabrista felkelés vérbe fojtása után a törvényesség
látszatával akarták leplezni. E gondolat jegyében született az uralkodó személye körüli kancellária II.
Ügyosztályának a felállítása (1826), amelynek fő feladatává tették az elavult jog rendezését. Az ural-
kodó reakciós környezetének befolyása miatt azonban a jogrend ésszerű átalakítását meg sem lehetett
kísérelni. Oroszország egyre áttekinthetetlenebb jogélete számára semmit nem nyújtott az 1649 és
1826 között megjelent összes törvények, rendeletek és szabályzatok összegyűjtése. Ez az első
gyűjtemény 45 kötetbe foglalta a nagyobb részben elavult és egymásnak is ellentmondó jogforrásokat,
amelyeket az Orosz Birodalom Törvényeinek Teljes Gyűjteménye címen adtak ki (1830), megalkotói
is jól tudták, hogy használhatatlan. A második gyűjtemény (további 6 kötet) az i. Miklós korában
megjelent törvényeket, rendeleteket foglalta írásba. A későbbi törvényeket, pedig folyamatosan
jelentették meg.
A joggyakorlat megoldatlan nehézségeinek enyhítésére összeállították a még érvényben lévő
jogszabályok gyűjteményét (1832), amit az újabb cári törvényhozással kiegészítve 1835-ben, mint
egyedül érvényes Törvénytárt (Szvod Zakonov) léptettek érvénybe. Az áttekinthetőség
megkönnyítésére elkülönítették a közjogi és a magánjogi törvényeket, és a gyűjtemény élére (1. köt.)
állították az ún. "Állami Alaptörvényeket". Az elavult feudális magánjogot a X. kötet (1. rész), a
büntetőjogot a XV. kötet tartalmazta. Külön kötetbe foglalták a bíráskodással összefüggő jogszabályokat
(XVI. kötet). A Törvénytár a közigazgatási és a bírói gyakorlat hivatalos kézikönyve lett, de a
jogfejlődésre nem hatott. A gyűjtemény a jogalkalmazás nehézségét átmenetileg enyhítette, de az új cári
törvények gyarapodásával és az idejétmúlt jogi normák fenntartásával a válság csak fokozódott.
A társadalmi válság közepette a cárizmus figyelme az elavult büntetőjog megerősítése felé fordult,
így a Törvénytár büntetőjogi kötete (XV.) nem soká maradhatott életben. 1846-ban a forradalmi
mozgalmak letörése jegyében született az új büntetőtörvény (Ulozsenyije o nakazanyijah), amely
rövid idő alatt megerősítést nyert, és nyomban életbe is léptette a kormányzat. Az új büntetőtörvény az
abszolutizmus büntetőjogi szabályainak minden eszközét egyesítette magában. Büntetési rendszere a
megtorlást és a tömeges elrettentést állította előtérbe. Az 1846-os törvény egészében a társadalmi haladás
ellen irányult. (egyes tételeiben a fejlődő polgárság védelmét szolgáló eszközök is megjelentek). A nyílt
jogegyenlőtlenség változatlanul megmaradt a privilegizált nemesség előnyére. A rendi jogok
kiterjesztését jelentette a vagyonos polgárok és kereskedők testi fenyítés alól történő mentesítése (alapja
az 1832-es városi törvény). Az egyszerű iparosok, közönséges polgárok és a városi szegénység a
jobbágyság sorsával osztozott.
Az orosz birodalom jogrendjének a válsága az egyes ágazatok területén is nyilvánvalóan tükröződött.
A Szvod Zakonov kereteibe foglalt magánjog alapvető jellegzetességei is ezt fejezik ki. A hatályos jog
anyagából leplezetlenül tűnt elő a polgári jogképesség korlátozottsága rendi, nemzetiségi és vallási
alapon. (Hasonlóan a cselekvőképesség esetében is.) A fennálló vagyonjogi viszonyok körén belül főként
a földtulajdonjog korlátai tűntek elő, miután az elavult feudális jog a föld nagy részét a polgári forradalom
köréből kirekesztette. Sem a kincstári, sem a paraszti (közösségi) föld nem lehetett a tulajdonviszonyok
tárgya. A nemesi birtok elidegenítésének mindenféle módozatát korlátok közé szorította a nemzetség
visszavételi joga, a hitbizomány jellegű "majorátus" pedig teljesen ki volt zárva a forgalomból. A
papságot vallási normák tartották távol a pénzfogalomtól, illetve a hitelélettől (váltóügyleti tilalom, de
még megbízási és szállítási szerződésektől is tartózkodni volt köteles). Zsidók és más nem tűrt vallásúak
polgári jogi jogképességét, pedig messzemenően korlátozták.
A pravoszláv házassági jog is megmerevedett diszkriminációkat követett (érvénytelen a házasság nem
kereszténnyel), a családjogban szinte érintetlenül élt tovább a családfő patriarchális hatalma. A 19.
századi orosz jog jogtechnikai elmaradottság ellenére kifejezésre juttatta a magánjog megnövekedett
szerepét. A tulajdonjog fogalmi pontosítása, a birtokjog, az idegen dolog feletti (szolgalmi) jogok már
rendszerbe foglalt szabályozást nyertek. A zálogjog, a hitelügyletek, illetve általában a kötelmi jog
területén pedig a modern jog egyes elemei is feltűntek. A szerződésből és a károkozásból eredő
kötelmek, a szerződések biztosításának jogi eszközei (foglaló, bánatpénz, kezesség, zálog stb.) tükrözi ezt
az előrehaladást. A szerződéstípusok nagy száma mellett főként a vagyonbérlet, a szállítási szerződés, a
megbízás és a bérmunka jogi szabályozása került előtérbe. A törvények nyíltan védték a munkáltató
jogait, csakúgy, mint a bérbeadót is előnyben részesítették a bérlővel szemben.
A jogrendezők már nagy figyelemben részesítették a társasági szerződéseket.
A Szvod Zakonov polgári jogi anyaga ismerte már a közkereseti, a betéti és a részvény társaságokat, de
még gyakori volt a személybérlet, amelynek segítségével a földbirtokosi üzemek magukhoz kötötték
munkásaikat. Ezúton a jobbágyviszonyok számos eleme ment át a bérmunka jogi szabályozásának
területére.
Család - és örökjog
     továbbra is vallási hovatartozás szerint különböztették meg az érvényes házasság, a válás feltételeit, a
házastársak, a kiskorúak és a sógorság jogait.
     férj szinte korlátlan hatalma a feleség és a család kiskorú tagjai felett. A férj erről jog szerint nem mondhatott
le. A családfő jogait sértő nő akár 4-8 hónapig tartó börtönbüntetéssel is sújtható volt.
     Súlyos diszkriminációk a törvényes házasságon kívül született gyermekek joghelyzetében
     Az örökjogban a törvényes és a végrendeleti öröklés különböző módozatait ismeri a Szvod Zakonov.
Törvényes öröklés: a vér szerinti leszármazók részesülnek a rokonság foka szerint változó mértékben. A lemenők
tehát nem együttesen örököltek, a közelebbi kizárhatta a távolabbit. A végrendeleti öröklést az elavult jog
módfelett részletes normákkal szabályozta. A végintézkedés érvényességi kellékei közt nemzetiségi, vallási
diszkriminációk (ingatlant végrendelet útján pl. lengyel, zsidó nem szerezhet stb.) éltek, a közjegyzői és az ún.
házi végrendeleten túl külön megkülönböztető jegyei voltak a paraszti, a polgári, illetve az özvegy nő
végrendeletének. Oldaláig öröklés csak az egyenes ág hiányában nyílt meg, itt is kizárta a közelebbi a távolabbit.
A felmenőt életre szóló haszonélvezet, a házastársat törvényes rész illette meg. A végrendelet végrehajtását
általában a felek végezték, kivéve, ha az örökhagyó meghatározott személyt jelölt erre.
A 19. századi orosz büntetőjog anyagát először az 1846-os törvénykönyv emelte a kodifikált jog
szintjére. A tételes büntetőjog csak igen kis mértékben adott helyet a modern jogelvek és
intézmények alkalmazásának. A büntetőjogi felelősség még mindig a rendi állás, illetve a feudális
kiváltságok adta keretek között alakult. A nemesség, a papság és más, a testi büntetések alól kivett
rétegek helyzete továbbra is a nyílt jogegyenlőtlenség elve szerint alakult a büntetőjogban. A
privilegizáltak a törvény szerint is enyhébb megítélésben részesültek (a nemes saját házában töltheti le
fogságát) cselekményeikért.
Jogtechnikai előrelépés: a felelősség elhatárolása: szándékos és a gondatlan cselekmények (kísérlet, előkészület,
befejezett bűncselekmény pontosítása, bűnsegéd, felbujtó, bűnrészes felelőssége).
A 35 fokozatra osztott kegyetlen büntetési rendszer áttekinthetetlen volt. A megtorlás és a javító büntetések
között nem voltak lényeges különbségek. Az első csoportba a halálbüntetés különböző változatai, a kényszermunka
(4-20 évtől a határidő nélküliig) és a száműzetés, az ezekhez hozzákapcsolt jogfosztás (nem viselhet címet, rangot,
hivatalt), a kiváltságosoknál az adott jogállapot és a vagyon elvesztését, másoknál a polgári halált jelentette
(vagyonvesztésen túl a házastárs és gyermek feletti hatalom is elenyészett). A javító büntetések a meghatározatlan
idejű száműzetéstől a megrovásig változtak).
A bűncselekmények felosztása is bonyolult képet mutatott. A súlyosabb bűncselekmények túlnyomó része a
politika és állam elleni cselekményeket foglalta magában. A hit és az állam védelmét különösen fontos büntetőjogi
feladatnak tekintették. Az istenkáromlás és a szentségtörés a legsúlyosabb bűncselekmények közé soroltattak. A
lázadás, az államhatalom és a cár elleni szövetkezés sokféle elkövetési módozata képviselte az önkényuralom meg-
őrzésének büntetőjogi eszközeit. A felsorolt sokféle cselekmény mindegyikének már a gondolatát is halállal és
teljes jogfosztással kellett sújtani.
A kodifikált orosz birodalmi büntetőjog egyéb összetevői (élet, a testi épség, az egészség, a becsület, a család
védelme stb.) közt a tulajdonjog védelmét kell kiemelni. A privilegizáltak és az állam tulajdonjogának védelme áll
előtérben, a minősített elkövetési módozatok nagy száma, pedig a hanyatló (feudális) tulajdonjogi rend védelmét
szolgálta.
90. A polgári reformok hatása az orosz társadalomra

A polgári társadalom jogi viszonyainak kibontakozása.
A 18. század utolsó harmadától az orosz birodalom jogéletét a feudális viszonyok növekvő válsága
jellemzi. A birodalom hatalmas térségében egymástól lényegesen eltérő jogi viszonyok kialakulására nyílt
lehetőség. Így a tőkés termelés egyes elemeinek kifejlődéséhez a cári feudális abszolutizmusnak is érdeke
fűződött. (pl. állami és földesúri manufaktúrák). A fejlettebb területeken a földesúri gazdaságok egy
része áttért az árutermelésre, ez a robot növelésével járt, de növelték a jobbágyok pénzbeli
kötelezettségeit is. A pénzszolgáltatások előteremtése végett a jobbágyok nagy számban szegődtek a
manufaktúrák szolgálatába. A jobbágy ideiglenes manufaktúramunkája azonban idővel a személyi
függőség meglazulásához vezetett. Növekedett a városi kereskedő- és iparosrétegek gazdasági
tevékenysége is. A városi polgárság felső rétegének kezében jelentős tőke halmozódott fel, és
megélénkült a tőkés vállalkozások kezdeményező szerepe. Ennek megfelelően a növekvő áruforgalom
és a piaci kapcsolatok terén merőben új jogi viszonyok keletkeztek.
Az államhatalom még képes volt a bomló feudális jogrend uralmát megőrizni, de a tőkés viszonyok
növekvő térhódítása előtt időnként engedményekre kényszerült. A nemesség ragaszkodott
földtulajdonjogi monopóliumához, a 19. század elején azonban megnyílt a lehetőség arra, hogy a
"kereskedők, polgárok és valamennyi városi jogokkal felruházott lakos", sőt a kincstári parasztok
is vásárlás útján jobbágy nélküli földeket szerezzenek (1801. évi ukáz a "jobbágy nélküli földek
vásárlásáról").
Oroszország egyre növekvő gazdasági nehézségeinek enyhítésére szolgált az ipari védővám (1825)
bevezetése, amely ösztönzően hatott a tőkés termelési viszonyok fejlődésére, de még minden lényeges
előrehaladás útját elvágta az alacsonyrendű jobbágymunka alkalmazása. Jelentős engedménynek
számított ezért az uráli gyárakban dolgozó jobbágyok felszabadítása (1840), amely azonban az
iparban dolgozó jobbágyok kis hányadának adott csak szabadságot. Az ipari tevékenység fokozására 1.
érdekében az 1826-ban megszervezett manufaktúratanács javaslatai alapján hozzákezdtek a gazdasági
életet bénító pénzügyek rendezéséhez (pénzreform, 1839).
Az elavult feudális jog tehát még mindig szervesen összefonódott a jobbágyság megőrzésével. A
tőkés viszonyok fejlődése azonban a jobbágyságra vonatkozó újabb jogalkotásban is éreztette
hatását. Az árutermeléshez kapcsolódó földesúri gazdaság számára előnytelenné lett a jobbágy
robotmunkája. A cári törvényhozás ezért megengedte, hogy a földesurak parasztjaikkal falvanként vagy
egyénileg szerződést kössenek (rendelet a szabad földművesekről, 1803) felszabadításuk pénzbeli
megváltásról. A megváltással szabaddá tett parasztok földbirtokot is szerezhettek. (50 év alatt a
jobbágyság 1,5%-a jutott ezúton a felszabaduláshoz). Kifejlődött egy vékony paraszti, amely a
jobbágyság terhei alól megváltással szabadította fel magát, és a törvény értelmében szabad rendelkezési
jogot (eladás, zálogosítás, örökbeadás, megosztás) kapott a föld felett. Visszanyerték költözési jogukat,
újabb földeket vásárolhattak.
A balti tartományokban a porosz utas jobbágyfelszabadítás már a 19. század elején
elkerülhetetlennek mutatkozott. Az első törvényes rendelkezések a napóleoni háborúk idején születtek,
és a paraszti szolgáltatások korlátozása mellett a jobbágytelek feletti birtokjog kiterjesztéséhez vezettek.
1. Sándor reformkísérletei során a liberális reformok gondolatával foglalkozó udvari politikusok több
tervezetet dolgoztak ki a jobbágyság felszabadítására. A belső politikai reakció elhatalmasodása azonban
ezeket a terveket rövidesen háttérbe szorította. A balti jobbágyfelszabadítás ügyét mégis befejezni
kényszerültek. Az 1816-18. közt hozott törvények alapján az észt, a kurlandi és a livóniai jobbágyság
személyes szabadságát elismerték. A parasztokat föld nélkül szabadították fel, a volt jobbágyok ettől
az időtől a birtokosokkal kötött "szabad" bérleti és ledolgozási szerződések alapján tarthatták meg te-
lekbirtokaikat. Egyidejűleg lehetővé tették a nem nemesek szabad ingatlanvásárlását. A porosz utas
jobbágyfelszabadítás gyakorlatilag a robotrendszer meghosszabbításának a lehetőségét nyújtotta a
"szabad szerződések" leple alatt, az elavult jog uralmát jelentősen a balti jobbágyreform sem módosította.
A cári Oroszország jogéletének tarthatatlansága és az új jogrend kialakításának szükségessége a
dekabrista forradalmárok eszméiben már világos megfogalmazást nyert. A nemesi forradalmárok
írásaikban az elavult jogrend éles bírálatát adták, és az önkényuralom elleni felkelés előkészítését
szolgáló kiáltványaikban már a klasszikus jogi alapelvek megfogalmazásához is eljutottak. Határozottan
felléptek a nyílt jogegyenlőtlenség, az önkény és a jogtalanság rendje ellen. (a nemességnek feltétlenül le
kell mondania visszataszító kiváltságaikról -Pesztyel), amelyek ellenkeznek a "józan ész alapelveivel".
Jól látták, hogy a feudális önkény és erőszak joga összefonódik az államhatalommal, hogy a
jogegyenlőtlenséget az önkényuralom szentesítette, ezért a kormányzatban nincs helyük a cároknak.
Hangosan hirdették a jogegyenlőség (Muravjov dekabrista katekizmusa) szükségességét. A dekabrista
forradalmárok a klasszikus jogelvek megrajzolásáig is eljutottak. Pesztyel a nemesi rend mindenfajta
kiváltságainak felszámolását hirdette, mert azok "sértik a törvényelőtti egyenlőséget". A
jogegyenlőséggel összeférhetetlen, hogy a társadalom egyik része csak előnyöket élvezzen, a másik csak
a terheket viselje. A dekabristák ismerték fel elsőként, hogy a jogrend átalakításának ügye szorosan
összefügg az államberendezkedés korszerűsítésével, és alkotmányos eszméik megvalósításától a
törvények uralmának kialakíthatóságát remélték, az állampolgárok jogainak, a törvényelőtti
egyenlőségnek a meghirdetésével összekapcsolták az államhatalmi ágak elválasztását.
A forradalmi mozgalom szinte minden irányzata kifejezésre juttatta a jog átalakításának a szükségességét.
Az alkotmánytervezetek és a felkelés pillanatára időzített "Kiáltvány az orosz néphez" a jogrend
forradalmi átalakításának a programjaként is tekinthető. A dekabrista forradalmárok nem elégedtek
meg a jobbágyság és a nemesi kiváltságok felszámolásával, hanem az új jog alkotmányos biztosítékait is
lerögzíteni törekedtek. Ugyanakkor egymástól lényegesen eltérő felfogások is születtek az alapvető
tulajdonjogi viszonyok átalakítására vonatkozóan, a tulajdon szentségének és sérthetetlenségének
gondolata azonban egységbe foglalta azokat ("Minden polgárnak joga van bármilyen tulajdont
szerezni, földet vagy házat falun vagy városon egyaránt.").
A klasszikus büntetőjogi jogelvek és eljárásjogi biztosítékok is megjelentek a dekabristák
törekvései között. Muravjov alkotmánya például a nullum crimen sine lege elvét határozottan hirdeti: "
Határozottan elvetették az elavult feudális jog értelmetlenül kegyetlen és a kiváltságosoknak kedvező
büntetési rendszerét. Követelték, hogy a büntetések az elkövető társadalmi helyzetétől függetlenül
sújtsanak mindenkit, aki a törvény ellen vét (Pesztyel). Egyforma bűntettre egyforma büntetés kiszabását,
a rendi megkülönböztetések felszámolását és a rendkívüli bíróságok önkényének megszüntetését
követelték. A fejlett eljárásjogi (Perjog) vívmányok lelkesítették a kor legjobb gondolkodóit.
Meggyőződéssel hirdették a vádelvi eljárás kialakításának a szükségességét, és mindenfajta bírói
eljárásban az esküdtek közreműködését, illetve a tárgyalások nyilvánosságának az elvét kívánták
megvalósítani.
Oroszországban a feudalizmus a 19. század derekán teljes válságba jutott, és a feudális viszonyok
bomlása a jogélet területén is kiélezetten jelentkezett. A jogrend válságának enyhítésére irányuló
kísérletek eredménytelenül zajlottak le, és az elavult jog uralmának fenntartásához való görcsös
ragaszkodás az alapvető társadalmi ellentétek végletekig történő kiéleződéséhez vezetett. Az érlelődő
társadalmi forradalom sajátos történelmi feltételei mégis lehetőséget adtak arra, hogy a cárizmus felülről
végrehajtott intézkedéseivel kezdeményezője legyen az átalakulásnak, amely a földbirtokosok
gazdasági és politikai pozícióinak megőrzése mellett utat nyitott a tőkés fejlődés előtt.
91. A polgári reformok hatása az orosz jogfejlődésre

A porosz utas jobbágyfelszabadítás kezdetét jelentette azoknak a jogi reformoknak, amelyek az új jog
kialakulásához vezettek. Következetes polgári forradalom hiányában az új jogrend csak fokozatosan
tudott kifejlődni, mivel a modern jogelvek alkotmányos lerögzítése nem volt lehetséges, a jogegység és a
kodifikáció megteremtését, pedig az átalakulás kompromisszumos jellege lehetetlenné tette. Az 1863. évi
bírósági reformtörvény keretei közt bontakoztak ki a modern bíráskodás legfontosabb intézményei,
és a törvény végrehajtása folyamán nyertek fokozatosan elismerést a modern jog alapvető elvei. A
bírósági szervezeti törvény és az azt kiegészítő eljárásjogi szabályok összessége alkotta ettől kezdve a
hatályos törvénygyűjtemény (Szvod Zakonov) XVI. kötetét.
A bírósági reform megalkotását a 60-as évek elején kialakuló újabb forradalmi helyzet érlelődése
kényszeríttette ki, így az a jobbágyreform által megkezdett átalakulásban a legkövetkezetesebb
változásokat eredményezte.
Az ország új bírósági kerületeinek megfelelően a jelentős polgári és büntetőügyek eldöntésére 106
elsőfokú (körzeti) bíróságokat szerveztek (okruzsnije szudi). Az elsőfokú bíróságok
büntetőügyekben vagyoni, műveltségi cenzus alapján listára felvett és sorshúzással kijelölt esküdtek
közreműködésével működtek. Az esküdtek a bűnösség felett döntöttek, majd az elnök két szakbíró
segítségével állapította meg a büntetés mértékét. Az elsőfokú bíróságok felett tizenegy fellebbviteli
bíróság, törvényszék működött (szugyebnije palati). Mindkét fórumon külön polgári és
büntetőosztályok működtek. Az esküdtek közreműködésével hozott első fokú határozatokat illetően és a
törvényszékek másodfokon meghozott ítéletei ellen fellebbezésnek helye nem volt. Az esküdtek nélkül
hozott első fokú döntések (gyakorlatilag a polgári ügyek) kerülhettek csak a törvényszékek fellebbezési
fórumai elé. Törvénysértés esetén mindenfajta bírói döntés ellen semmisségi panaszt lehetett emelni az
Államtanácsból alakult semmítőszék előtt. Az általános felügyeletet a Szenátus látta el.
A bírósági reform lehetővé tette a kontradiktórius eljárás bevezetését, növelte a felek szerepét, és
meghonosította a modern eljárásjogi alapelveket. (eljárás nyilvánossága, a szóbeliség, a védelem joga,
a bizonyítékok szabad mérlegelésének az elve). A jogélet biztonságossá tételére életre hívták az okirati
bizonyítékok hitelesítését végző közjegyzői hivatalt. A jogban járatos polgárok vitás ügyeiket maguk
képviselhették, de a szakképzett ügyvédek segítségét is igénybe vehették. Újjászervezték az ügyészséget
és az ügyvédséget, és bevezették a vizsgálóbíró intézményét. A bírósági reform törvényt kiegészítette az
1864-ben bevezetett büntetésekről szóló usztav (Usztav o nakazanyijah), amely a kisebb súlyú
ügyekben a békebírósági eljárások szabályozta. Választott békebírák látták el a feladatokat városon és
falun egyaránt. A magas vagyoni cenzus alapján választott békebírákat a gubernátor, illetve a Szenátus
erősítette meg. A fellebbviteli fórum egységesen a békebírák kerületi gyűlése volt, a békebírói ítélkezés
általános felügyelete, pedig a Szenátus kasszációs ügyosztálya alá tartozott.
A reformok eredményeként a modern társadalom igényeinek megfelelő bírói szervezet és
igazságszolgáltatás tudott kifejlődni annak ellenére, hogy az anyagi és eljárásjogi kodifikáció hiányzott. A
bírósági reformtörvény életbelépése (1864) tehát az új jogrend uralomra jutását közvetlenül
szolgálta. Vele egyidejűleg lépett életbe a polgári bíráskodásról szóló usztáv is, a benne lerögzített új
jogelvek gyakorlati megvalósítása előtt azonban súlyos akadályok álltak, miután például fennmaradtak az
egyházi és katonai különbíróságok, a politikai bűncselekményeket eleve kivették az esküdtbíróságok
hatásköréből. A forradalmi helyzet elmúltával, pedig a kiegészítő rendelkezések egész sora jelent meg, és
azok az új jogelvek gyakorlati alkalmazása elé újabb akadályokat gördítettek. Pl.: a sajtóügyek
elvonása az elsőfokú bíróságoktól (1866), a csendőrség szerepének fokozása a politikai bűncselekmények
felderítésében (1871) és a nyilvánosság elvének a korlátozása, a közigazgatási szervek intézkedési jogát a
bírák tevékenységének hatékonyabb ellenőrzése végett kibővítették. A nemzetiségi területeken csak
részben vagy hosszú ideig egyáltalán nem léptették életbe a bírósági reformokat.
A barbár kegyetlenkedésekről ismert feudális büntetőjog a reformok eredményeként fokozatosan
visszaszorult. A megszégyenítő büntetések (szégyenbélyeg), valamint a testi fenyítés megszüntetése
tárgyában is külön törvényben kellett intézkedni (1862). Ebben megtiltották a vesszőfutás és a
korbácsolás különböző változatainak az alkalmazását, a kisebb súlyú paraszti bűnügyekben azonban még
mindig lehetőséget adtak a botbüntetés alkalmazására.
92. A Porta jogfejlődésének általános jellemzői

A Balkánon szinte osztatlanul uralkodóvá lett az a török katonai-feudális államhatalom, amelynek a
felépítése, működése és az állam egész szerkezetében kifejeződő primitív katonai-feudális vonások,
idegenül hatottak a korabeli Európában. Az iráni tradíciókat hordozó Omajjád-dinasztia kalifátusa
szolgáltatta a mintát a hitre tért hódító török törzsi vezéreknek, akik a történelmi középkor
századaiban a legnagyobb kiterjedésű mohamedán állam megteremtői lettek.
Az államhatalom a hit uralmának kiterjesztését szolgálva már a korai feudalizmus idején a szigorú
központosítást kifejező hitelveken nyugodott, és a vallással összefonódva konzerválódott.
Korszakunkban a szultánok dinasztiáját már nem lehetett közvetlenül Mohamed utódaitól származtatni,
de hatalmukat Allahtól kapták, annak küldöttei, az istenség felkent földi helytartói, akiknek a kezében
egyesül a világi és isteni (egyházi) hatalom. A szultánok választása valójában a hitért fegyverrel harcoló
katonai arisztokrácia szűkebb körében zajlott le. Ismert a dinasztián belüli kijelölés is, amikor a szultán
isteninek mondott kinyilatkoztatásával (végrendelet) emeli trónra utódát. Az utódlás igen gyakran véres
küzdelmek tárgyává vált.
A mindenkori uralkodónak a hitben is járatosnak kell lennie, minden cselekedetében az iszlám vallás
terjesztését, az egyedül igaznak vélt hitelvek megőrzését kellett szolgálnia. Ehhez az alapvető küldetéshez
tapadt továbbá a hit szerinti igazság szolgálata, a hadügyek legfőbb irányítása, az állami hivatalok és
tisztségviselők kinevezése, a leigázott, "tisztátalan" népek adóztatásának megszervezése. A török
szultánok a szigorúan központosított és rendkívül kiterjedt állami tevékenységet a kiépített központi
hivatalok és a nagyhatalmú tisztségviselők útján láthatták el. Az uralkodó szűkebb környezetéből emel-
kedett ki a legfőbb állami tisztségviselő, a vezír (később nagyvezír), aki a szultán nevében végezte az
államhatalom legfontosabb ügyeit, irányította a központi hivatalokat és a legfontosabb méltóságok
viselőinek munkáját. A kormányzó nagyvezír mellett ismeretesek a szűkebb hatalmi jogosultsággal
rendelkező vezírek, akik a szultántól kapott megbízatásaik szerint gyakran a hatalmaskodó nagyvezír
befolyását ellensúlyozták.
A központi államgépezet még a késő középkorban is magán viseli az iráni eredetű tradíciók nyomait. A
legfontosabb központi tevékenység vitelére kancelláriát (díván) szerveztek, amely a szigorú
írásbeliség alapján működött. A szultáni kancellária mintájára a központi hivatalok vezetői mellett is
dívánokat szerveztek. A hadsereg, a közrend, az adók és pénzügyek hivatala mellett különös jelentőségre
emelkedett a hivatalnokok dívánja. A változó számú dívánok felett a hivatalszervezet főfelügyelője állt,
aki csak a szultán és a szűkebb szultáni kíséret jelenlétében felelt tetteiért.
A török katonai-feudális állam berendezésében a polgári és katonai igazgatás elválasztására nem nyűt
mód. A szultán hatalma korlátlan, de a nagyvezír is magához vonthatott bármilyen természetű állami
ügyet. A nagyvezír hatalmának ellensúlyozására szolgált a szu1tán dívánja, amely tanácsban hozta
döntéseit. Tagjainak összetétele rendkívül változatos, idővel a janicsárok agája (főparancsnoka) és az
ún. sejhüliszlám, vagyis a nagy hatalmú mohamedán papság (az ulemák) vezetője mindenkor tagja a
szultáni dívánnak. A birodalmi államszervezet csúcsszerveinek egyike a defterdár vezette állami
pénzügyek és adók dívánja. Létszámban és szervezettségben a legnagyobb hivatal. Egyedül ebben a
központosított hivatalban testesült meg az állami tevékenység funkcionális elkülönülése, miután a
defterdár csak pénzügyi természetű döntések végrehajtásával és szervezésével foglalkozott. A pénzügyi
igazgatás alsóbb egységeiben az elkülönülés már nem érvényesült, mivel a szigorú számadáskönyvek
alapján dolgozó hivatalnoki kar a meghódított földek adóinak behajtásában a polgári és katonai igazgatást
egyaránt kezükben tartó tisztségviselőkre támaszkodott.
A birodalom kezdetben csak a tartományi felosztást ismerte, amit vilájeteknek (ejalet) neveztek.
Ezek váltották fel a hajdani kalifátus rendszer emírségeit. Korszakunkban már a tartományok élén álló
pasa hivatali központjának megfelelően ezeket az egységeket pasalikoknak nevezték. Itt élt a török
hadszervezet nehézlovasságát alkotó szpáhik tömege, akiknek a javadalma, a leigázottaktól behajtható
jövedelme formailag meghatározott volt. Az eredetileg keresztényekből kiválasztott janicsárok a főváros
közelében éltek, és zsoldnak tekinthető állami juttatásban részesültek. Idők folyamán ezek egy része is a
pasalikok erődítményeiben kapott elhelyezést. Ennek a folyamatnak az eredménye a területileg már
pontosabban körülhatárolt szandzsák, amely szintén katonai igazgatási egység. A szerteágazó feladatok
miatt a pasalikok további alegységekre tagozódtak (nahijék, kazák). Szpáhik és egyszerű janicsárok is
juthattak ezúton tisztséghez, és feladataik kicsiben a polgári és katonai igazgatás szerves egységének
példáit mutatják. A helyi jogügyekben eljáró kádibíráskodás sem mentes ettől a jellemzőtől, mivel a
vitás ügyek eldöntése mellett a kádi közügyek felügyeletével és igazgatásával is foglalkozott. A kádik
munkáját ellenőrizte a tartományi főkádi, illetve a birodalom központjában megszervezett bírósági
hivatal, élén a kazaskerrel.
A délkelet-európai népek majd mindegyike ennek a sajátosan szervezett katonai-feudális
államhatalomnak az uralma alá került. Jobbára fejletlenebb volt ez az állami struktúra annál, mely a
hódítók csapásai alatt elenyészett. A korabeli európai viszonyokhoz mérten tehát primitív török birodalmi
államberendezkedés mégis tartósan megszilárdulhatott a Balkán térségében, aminek egyik oka a
mohamedán jogtípus történelmi szerepével is magyarázható.
A mohamedán jog (Shari'ah) az iszlám térhódításának idejében keletkezett. Alapforrása a Korán,
amit közvetlenül a prófétától származtattak (7-8. században keletkezet). Viszonylag rövid idő alatt
meghonosodott a volt Római Birodalom afrikai területein, Arábiában és Kis-Ázsia népei körében.
Számottevő maradványait őrizte meg ez a jog a már túlélt rabszolgaságnak, de egészében alkalmasnak
tűnt a feudális termelőmód megszilárdítására is. A politikai széttagoltság szintjén álló arab kalifátus
rendszer idején már jellegében feudális jogtípusként ismerjük, az iszlám jog az arab népelem körét
messze túlterjedő jelentőségre tett szert. (észak-afrikai térség, Hispánia jelentős része, Arábia) A jogrend
széleskörű hódításához hozzájárult a jog személyszerűségének elve. A hitre tért vagy a hitben
született moszlim légyen bárhol, és beszéljen bármely nép nyelvén, magával viszi jogát, és csak
aszerint élhet. Ez a jogcsoport uralmának kiterjesztését rendkívüli mértékben szolgálta.
A nagy világvallások tanaival összefonódó jogrendszerek különös ismertetőjelévé lett a jogi
konzervativizmus, az istenségtől származtatott és őseredeteinek vélt normatív anyag
megváltoztathatatlanságának tétele. Az iszlám jog különös példáját szolgáltatta ennek a
megmerevedésnek, mégsem állítható, hogy a hódító török feudális állam teljes változatlanságában őrizte
volna meg az "igaz hiten élők" jogát. A török hódítók által Délkelet-Európa jelentős területein uralkodóvá
emelt mohamedán jog alapforrása még a késő középkorban is a Korán volt, amit a Próféta halála után a
tanítványok és a hitben jártas atyák szerkesztettek egységes rendszerbe. A szent tanítások
normarendszere eleve nem állítható párhuzamba a kontinentális jogok fogalomépítő törekvéseivel.
Még a legkezdetlegesebb (germánszláv) barbár szokásjog is összehasonlíthatatlanul elüt ettől a jogtól. A
Próféta tanításait; példabeszédeit, intelmeit tartalmazó Korán a vallási és jogi normák prelegált
formákba öltöztetett rendszere. Általa az istenség maga nyilatkozott meg az emberek felé, tehát a
Korán szó szerinti (megrontatlan) kinyilatkozása annak, hogy a hit követője mi szerint éljen. A Korántig
több, egymástól időben is különböző szerkesztői munka ötvözte egységgé. A Próféta tanításait a szer-
kesztők 114 fejezetre (szúra) tagolták, és a mindvégig egységesen kezelt vallási és jogi normákat jelentős
mértékben át is formálták.
Az iszlám jog alapforrása alkalmas eszköznek bizonyult nemcsak az egyedül igaz hit, hanem a
kibontakozó új társadalmi viszonyok megszilárdítására is. A hatalmas birodalmakká duzzadt kalifátusok e
normákra támaszkodva építették ki a szervezett és szigorúan centralizált katonai-feudális
államhatalmukat. A feudalizálódás folyamata azonban bonyolult társadalmi problémák egész sorát hozta
felszínre, amelyeket már a Korán egyszerű szabályai alapján nem lehetett megnyugtatóan rendezni. Ezek
a konkrét társadalmi igények szülték az iszlám jog másik kiemelkedő jelentőségű alapforrását,
amelyet a tudomány a "hagyomány" (szunnah) fogalmával illetett. A tanítványokra és a Prófétát
kísérők "hiteles" elbeszéléseire támaszkodott a szunnah alkotója, amikor a Korán alapján megold-
hatatlan viszonyok rendezését szolgálva a Próféta cselekedeteire, viselt dolgaira, megnyilatkozásaira
hivatkozott. Idővel ez a forrásanyag is megmerevedett, és szervesen beépült az iszlám jog statikus
anyagába. A mohamedán török katonai-feudális állam készen kapta örökül, és önálló jogi kultúrája
nem lévén, annak továbbfejlesztésére sem törekedhetett. Hasonló okok miatt vette át a feudalizálódó
török birodalom a muzulmán jog harmadik alapforrását, az ijmát, amely mint a hitben és az
igazságban elismert jogtudók egybehangzó állásfoglalásainak anyaga vált ismertté. Ez az írásba
foglalt joganyag lett a mohamedán-török feudális jog legmozgékonyabb eleme, lehetőséget teremtve,
hogy a változó viszonyok és a konkrét társadalmi igények mindenkor kielégítést nyerjenek.
A jogi konzervativizmus azonban merev határt szabott az ilyen természetű törekvéseknek is, mivel a
felmerülő problémák megoldására alkalmas magyarázatnak mindig a Próféta tanításaival és a hagyomány
normáival összeegyeztethetőnek kellett lennie. Ahol ez a lehetőség eleve alkalmatlannak tűnt, segítségül
hívhatták az analógián alapuló jogot, amit kijasnak (qiyás) neveztek. Ez az analógia is eltér a
kontinentális jogokban megismert formáktól, hiszen az a Korán, a szunnah, illetve az ijmá tételein
nyugvó szultáni és a kádik ítéleteit veszi irányadóul.
Ebben a rendszerben első helyre kerültek és a jog minden tételében jelen voltak a mohamedánok hitbeli
kötelezettségei. Jelentőségében ezt követik a birtoklási vagyonjogi normák, a büntetőjogi szabályok, a hitetlenek
(ráják) elleni harc kötelmei, a piaci kapcsolatok, a rabszolga felszabadítására vonatkozó szabályok. Önálló
jogágazat kifejlődéséről a fejlődésben megrekedt török jogban a 19. század végéig nem beszélhetünk.
Szembetűnő merevsége ellenére ez a kontinentális jogok szellemétől idegen jogrendszer sem
akadályozta meg a katonai-feudális uralkodó osztály tagjainak és az államhatalom tisztségviselőinek
önkényét. Palotaforradalmak, szeparatista törekvések, az önkényes kádiítélkezés és a megvesztegetés
szélesen burjánzott a gyakorlatban, jogrendjét ezért fokozatosan a történelmi követelmények késztették
némi módosulásra. A publikált szultáni kánunok formájában jelenik meg ez a törekvés legkorábban,
amely a változó körülményekhez kívánta igazítani az isteni törvényt. Ez a jogalkotási forma a
birodalom válságának korát jellemzi, amely azonban a megrontás vádjától való félelem következtében
csak a joghézag kitöltése területén válhatott maradandóvá. A szultáni kánunok még így is fontos
elemeivé lettek azoknak az elháríthatatlan reformoknak, amelyek főként a 18. század második felében
tűntek fel. A publikált szultáni kánun törvényt pótló (törvényerejű) kinyilatkoztatás, amely az
uralkodó körök érdekeit szolgálva nyert elismerést. Ettől megkülönböztették a szultán bejratját, amely
az állami tisztségviselőknek, nagyvezíreknek adott végrehajtási utasításként vált ismertté. A
reformjogalkotás legismertebb módja a szultáni ferman, amely a katonai -hivatali-papi nemesség teljes
egyetértésével dívájában születik.
93. A magánjog és büntetőjog fejlődése a Török -Birodalomban

Mohamedán jog alapvető tulajdonjogi viszonyai
A birtoklási-vagyon jogi viszonyok, illetve a kontinentális értelemben vett magánjog anyagának
kidolgozatlanságával kerülünk szembe a mohamedán jog ősforrásai alapján. A Koránon alapuló
kezdetleges jog minden földet isteni vagyonként fogott fel, amely felett még a kalifák is csak
korlátozott jogosultsággal rendelkeztek. A rabszolgaságot is jó ideig megtűrte a muzulmán jog. A
kalifátus rendszer, és a szeldzsuk-török társadalom alapját azonban már a földtulajdonviszonyok
határozták meg.
A hit által birtokolt (meghódított) föld az ősi iszlám hitelvek szerint szent föld, amely nem válhat az
emberi kapzsiság tárgyává. Ez a felfogás a kalifátus rendszer idején az iszlám vallási központok területére
korlátozódott. A török hódítás is ezt a szemléletet követte, miszerint a szent földet (később minden
egyházi létesítmény területét) a hitetlenek lába sem érintheti, tilos rajta a vadászat és a növényzet
pusztítása is. Ebből az alaptételből fakadt a kalifáknak, később a török szultánnak mint Allah földi
helytartójának a joga a meghódított földekhez. A hódítások révén egész tartományok (Irak, Szíria, a Nílus
deltája stb.) kerültek a kalifák kezébe, a kalifák földtulajdonjogi igénye azonban érintetlenül hagyta a
termelő szervezetet, és a leigázottakat adóztatta. A hitért harcoló törzsi arisztokrácia, a behódolt iráni
és bizánci nemesség azonban elsőként jutott a meghódított földek birtokába. A hódításban
közvetlenül részt vevők esetében ez az allódiumhoz közel álló birtokjogot eredményezett. Ez a
birtokforma volt a mülk, amely a kalifa főtulajdonjogának időleges átruházása által a rajta élő lakosság
adóinak élvezetében realizálódott.
A föld számottevő mértékben még így is kívül maradt a magánbirtoklás lehetőségein. Az egyházi
szentélyek, vallási és jótékonysági intézmények, hadi utak, átkelőhelyek stb. elidegeníthetetlensége
sajátos eleme marad a mohamedán jognak. Az új mülkföld nagyobb hányada az istenség földi
helytartójának tulajdonjogaként hasonlóan elismerésben részesült. A török szultánság szinte érintetlenül
őrizte meg ezt a jogelvet, és ezeket a földeket tekintette khászbirtoknak. A khászbirtok igazgatása
defterdár vezetése alatt álló hivatalnokok irányítása alatt állt, és a leghatalmasabb állami jövedelmek
forrása volt. A khászbirtok jelentős hányada azonban idők folyamán az állami tisztségviselők, tartományi
kormányzók (pasák) kezébe került, akik katonai-igazgatási feladatokat láttak el. A birtok ebben a
helyzetben is khász maradt, mivel csupán a szolgálat jutalmaként tekintették a rajta élők adóját. A tö rök
birtokrendszer európai formáit tekintve a jövedelem nagysága szerint tehetünk különbséget a mintegy
tízezer akcse jövedelmet meghaladó tímárok és a százezer akcse jövedelmet meghaladó ziametek között.
Ez a fajta birtok minden esetben a szolgálathoz kötött. A jövedelem élvezője a birtok felett nem rendel-
kezhetett, és így örökül sem hagyhatta. A szultán bármikor megfoszthatta ettől a birtokost, de a szolgálat
folytatása ellenében utódát is birtokba helyezhette. A birtoklás lényegét a ráják meghatározott száma
adta, akik felett földesúri joghatósággal nem rendelkezett a birtokos. A szökött ráját joga volt
visszatéríteni, de a földet csak akkor vehette el tőle, ha azt három éven át nem művelte meg
A török birtokviszonyok a mohamedán jogi konzervativizmus kifejezői voltak, és a társadalmi haladást
gátolták. A birtoklás formái semmiféle ösztönzést nem adtak az uralkodó körök tagjainak a termelés
fejlesztésére. Az élénkülő nemzetközi áruviszonyok hatása alól azonban a 17-18. századi
Törökország már nem tudta kivonni magát. A khászból származó szpáhijövedelmek növelésének
lehetőségei elapadtak, ezért a birtokosok más lehetőségek keresésére kényszerültek. Ezt a lehetőséget
fejezi ki az iszlám jog szerint valójában sohasem legalizált, de a kényszerű körülmények között megtúrt
csiftlik-rendszer.
A birtokos szpáhi a szorult anyagi helyzetbe került parasztgazdaságot felvásárolta. A közvetlen termelés
azonban érintetlen maradt, a paraszt a gazdaság bérlőjeként zavartalanul végezte munkáját. A kincstári
adók behajtása s érintetlen maradt, a kialakult csiftlikfalvak gazdálkodása azonban lehetőséget teremtett
arra, hogy a szpáhi a földek egy részét összevonja, és a kelet-európai földesúri latifundiumhoz közel álló
gazdasággá formálja, amely már az egyszerű árutermelés előnyös lehetőségeit is magában hordozta.
Mindez idegen test a muzulmán jog területén, mivel a csiftlik tulajdonosa paraszti jogon tartotta
kezében a földbirtokát, és paraszti jogon tekintette azt átörökíthetőnek is. Rája és mohamedán paraszt
pedig egyaránt juthatott olyan helyzetbe, hogy már csak az örökös eladósodást kifejező csiftlikügylettel
tarthatta fenn magát. Joghelyzete tehát nem azonosítható a Nyugaton ismert bérlő parasztéval. Ez a
jogállapot inkább az anyagi kiszolgáltatottságból fakadó örökös szolgasághoz állt közel. Sem a kis-ázsiai
térségben, sem a török birodalom balkáni területein nem vált általánossá a csiftlikrendszer.
A muzulmán kötelmi jog erőteljes fejlődésnek indult, amikor az igaz hit uralmának kiterjesztése az
egységes mohamedán világbirodalom kiépítésének reményét keltette. A tengeri kereskedelem, a Kelettel
való közvetlen kapcsolat és a korabeli pénzforgalom szinte minden jelentősebb központja a kalifák
hatalma alá került. Ez a magyarázata annak, hogy a Korán, a szunnah, de főként a jogtudók egybehangzó
véleménye és a kádiítélkezés egy viszonylag fejlettnek mondható dologi jogi, illetve kötelmi jogi
joganyag kialakulásához vezetett.
A muzulmán dologi, kötelmi jog sokféle forrásból merített. Kis-ázsiai, iráni, római jogi és bizánci
tapasztalatok elemei egyaránt ötvöződtek ebben a joganyagban. A kötelemfajták rendkívüli
változatossága és szigorú osztályozása a meghódított térség sokrétűen jelenlévő igényeit tükrözte. A
szerződési típusok taxatív meghatározottsága a római-bizáncijog hatásának eredménye volt. A
szerződések érvényességi feltételei, az ügyleti képesség, a cselekvőképesség, a dolgok feletti rendelkezési
jog, módozatai viszont már az iszlám jog alapforrásai szerint nyertek tüzetes rendezést. Különös
jelentőséget tulajdonítottak az ügyleti képességgel felruházottak egybehangzó akaratnyilvánításának, de
még inkább a kötelem tárgyának. Az ügylet mindenkor érvénytelen, ha a megegyezés tárgya nincs
pontosan és félreérthetetlenül meghatározva. A hit szabályai is szorosan összefonódtak ezekkel a
jogelvekkel, mivel az áru és piaci kapcsolatok során mindenkor tisztában kellett lenni azzal, hogy mely
dolgokat vesz ki a forgalomból az isteni törvény. Az iszlám jog korszakunk végéig elvileg
semmisnek tekintette például az uzsoraügyleteket, de az azokat megkerülő szerződéstípusokat
jogvédelemben részesítette. A vétel, a csere, a pénzváltó és készfizető, szállítási, munkavégzési
viszonyok, a bérlet- és kölcsönügyletek, a letét és a megbízás életszerű szabályozást nyertek.
A mohamedán jog fejlettebb területének tekinthetjük ezt a joganyagot. Az ősforrásokban kiépült rendszer
azonban önálló ágazattá (magánjoggá) soha nem formálódhatott. A török birodalom nem hozott
számottevő változást ezen a területen, a Balkán leigázott népeit, pedig a török kereskedelmi monopólium
zárta ki az áru- és piaci kapcsolatok lehetőségeinek felhasználásából. Mindez már a 18. század folyamán a
társadalmi haladás gátlójává vált, a mohamedán jogrend legmozgékonyabb eleme is megrekedni
látszott fejlődésében, és a fejlődő polgárosodás rövidesen megbizonyosodott arról, hogy a statikus
állapotokat védelmező elavult államhatalom elleni harc hozhat csak előrelépést.

Házassági és családi viszonyok
A hit szerint élő török házassága a kötelmi jog szerves alkotóeleme. Osztozik ebben a hitre tértek (pl.
az albánok) tehetős rétege, minden más nép házassági-családjogi rendje az uralkodó jog határán kívül
esik. (a hódító a rája nép elemi életviszonyait érintetlenül hagyta). Családjogilag áthághatatlan gátakat
emelt közéjük a mohamedán jog, amiből az következett, hogy például a Balkánon élő sokféle leigázott
népelem a hajdan bizánci minták szerint kialakult házassági és vagyonjogi viszonyait őrizte meg, vagy a
nomokánonok alapján nemesült szokásjogát vehette irányadóul.
A mohamedán házasság a leigázottak rendjétől alapvetően különbözött.
A poligámián alapuló mohamedán családjog szerint egyidejűleg állhatott fenn ún. állandó időleges és
nem szabad nő tartására vonatkozó házasság. Ez utóbbi azt fejezi ki, hogy a nő a házassági szerződésnek
minden esetben tárgya és nem alanya. A tanúk jelenlétében kötött házassági szerződést a kiszemelt nő
gyámja köti a leendő férjjel vagy annak gyámjával A több feleség vagyonjogi viszonyainak rendezését
szolgálta az általánosan elfogadott vagyon-elkülönítés elve. A muzulmán jog is ismerte a jegyajándékot,
amely a feleség elkülönített vagyonát növelte, de miként a házasságtól történt elállás esetében, úgy a válás
alkalmával is köteles volt azt visszaszármaztatni. A hit szerinti szigorú jogelvek uralkodtak a
házassági szerződés érvényességi feltételeiben. Házassági akadálynak tekintették a vérrokonságot, sőt a
sógorságot is. A szent törvények szerint semmis a házasság, ha a felek bármelyike bálványimádásban
vétkezett. Hasonlóan érvénytelen az a házasság, amely olyan nőre vonatkozik, akinek az előző házasságát
a férj egyházi formaságok mellett foganatosított kiátkozással szüntette meg. Az ideiglenes és a
meghatározott idejű házasság kötését különleges mohamedán szekták tagjai között ismerték el, a nem
szabad nővel kötött házasság, pedig az egyszerű, szegény moszlimok körében terjedt el. Ezek társadalmi
helyzetük következtében gyakorlatilag jobbára monogám házasságban éltek.
Az iszlám jog a nőt jóval kedvezőtlenebb joghelyzetbe juttatta, mint ahogy ez a leigázott ráják
körében megtúrt jog szerint ismeretes. A válást gyakorlatilag csak a férj kezdeményezhette, mert a
bálványimádással vádolható férj házassága nem bontással, hanem semmisség útján szűnt meg. A nőt
viszont magatartás, illetve életmódbeli normák be nem tartása és sok más ok alapján el lehetett bocsátani.
Az eljárás szigorú formaságokkal a kádi előtt zajlott. Ennek egyik megalázó formája volt a bíró előtt
kiátkozással foganatosított elbocsátás, amely nyomorba taszította a nőt, miután jogszerű házasságba
lépésre képtelenné tette. A házassági vagyonjogi viszonyok is hasonlóan merev határt vontak a
mohamedán és más európai jogok gyakorlata közé. Ismeretes volt a házasságban élők végrendelkezési
joga is, amivel gyakorlatilag a férj volt képes élni. A végrendelet azonban csak a vagyonjog
egyharmadáig terjedhetett, biztosítva ezáltal azt, hogy a leszármazókat a kedvezményezett javára
indokolatlanul ne lehessen megkárosítani. Még több bonyodalommal járt a több feleség és az azoktól
származó törvényes gyermekek közti vagyonmegosztás. Az ilyen eljárás lebonyolítására a káditól
hagyatéki végrehajtót kellett kérni. Ismertek végül a mohamedán jogban az öröklési igényt kizáró okok is,
amelyek megmásíthatatlan tételekként álltak szemben a polgárosodás által támasztott követelményekkel.

Büntetőjog
Sokrétűen szabályozott, a mohamedán jog legfejlettebb területe. Ez is elszakíthatatlan kapcsolatban
maradt a hitelvekkel. Eredetileg az iszlám tanainak elterjedése az elavult törzsi szokások leküzdésében
pozitív szerepet játszott. (vérbosszú fokozatos visszaszorításában, a kompozíciós rendszerű büntető
gyakorlat kialakítása, a hit és a feudális termelőmód eredményes megszilárdítása stb. A gyakran egész
törzsek kipusztulását eredményező vérbosszút, a megölt hozzátartozóinak, rokonságának a kötelező
kiengesztelésévé szelídítette a jog. Az eljárás a kádi előtt zajlott. Maga a vagyoni elégtétel rendkívül
változatos lehetett, és abban a sértett társadalmi állása csak fokozatosan került megkülönböztető
megítélésre. A legsúlyosabb megváltást a szent földön elkövetett jogellenes cselekmény és a saját vér
pusztítása vonta maga után. A feleség megölése már jóval enyhébb megítélés alá esett, a szolgák és a
hitetlenek haláláért, pedig csak kárpótlást, illetve a szolga piaci értékét kellett megtéríteni.
A Korán és mohamedán jog más ősforrásainak szabályai szolgáltak a hit és a Porta hatalmának
védelmére. A lázadás, a hitehagyás, az istenkáromlás és a törvény megrontása egyaránt a
legsúlyosabb bűncselekményeknek minősültek, és ezek sem a kiengeszteléssel, sem a jóvátétellel nem
voltak megválthatók, testcsonkító (kasztrációs) büntetést és a halálbüntetés válogatottan elrettentő
módozatainak alkalmazását vonták maguk után. Maradványaiban tovább élt a kollektív büntetőjogi
felelősség, amit főként a lopás, rablás, útonállás, gyilkosság és más cselekmények felderítéséhez vettek át,
és az ismeretlen tettes vagy a bűn elkövetőjének rejtegetése esetén a falu vagy a ház összes lakóira
hárítható büntetőjogi felelősség formájában is meghonosítottak.
A büntetőítélkezés a kádi feladata volt. A kádi büntetőítélkezése formailag semmiben sem különbözött
a magánjogi természetű viták rendezésétől, és csak a törvény megrontásának vádjától való félelem tartotta
vissza a bírót az elterjedt megvesztegetéstől. A kádi tekintélyét a szakértelem emelte magasra, kijelölését
szigorú feltételekhez kötötték. Munkájában igénybe vehette a jogtudásokat, de döntéseiért kizárólag maga
viselte a felelősséget. Idővel valóságos kádidinasztiák fejlődhettek ki, miután a jól jövedelmező
ítélkezés a vagyonos előkelőségek kezébe került. Gyakran hatalmaskodássá, zsarolássá fajulhattak ezek a
törekvések, és kiváltották az ítélkezés központosított, állami ellenőrzését is.
A peres eljárást a vádelvi rendszer jellemzi, annak ellenére, hogy viszonylag korán megjelenik a
jogvita sorsát meghatározó írásbeliség. Írnokok, jogtudók szolgáltak segítségül a feleknek, akik a perben
maguk adták elő a vádat és mutatták fel a bizonyítékokat is. A kádi még a büntetőperben sem léphetett fel
vádlóként, és a pert hivatalból nem ő, hanem az illetékes állami tisztségviselő kezdeményezte. A
percselekményekben a kádititkárok, küldöncök és a tolmácsok jutottak jelentősebb szerephez.
Pogányok és más bálványimádók (zsidók, keresztényeket) nem juthattak jogvédelemhez a kádibíráskodás
előtt. A vagyonjog szűkebb területein és a kisebb súlyú bűncselekmények megítélésében megtűrték a
zsidók és a keresztények saját helyi ítélkezését. A mohamedán hiten élők sérelmére elkövetett
cselekmény megítélésében azonban megkövetelték az iszlám jog szerint járó büntetés
foganatosítását. Idővel külön jogelvek kialakítására került sor a szultáni kánunok útján a muzulmánok és
más jog szerint élők közötti jogviták rendezésére. Büntetendő volt a muzulmánnal kötendő házasság
kísérlete és a hiten élő rabszolga tartása is a hitetlenek körében. Mindez együttvéve érthetően oda ve-
zetett, hogy a török birodalom leigázott népei a Balkánon az uralkodó jog határán kívül rekedve saját
jogszokásaik, illetve a bizánci eredetű egyházjog megtűrt normái szerint élhettek, írástudó papjaik
segítségével jogrendjük viszonylagos önállóságát is megőrizhették. Erre az a körülmény is hatott, hogy a
leigázottak nem az uralkodó körök tagjaival, hanem a járadékot behajtó katonai-feudális állam szerveivel
kerültek kapcsolatba. Szokásaik, az együttélésük rendjét szabályozó egyházjog, hallgatólagos
elismerésben részesültek a hódítók által, de az állami tisztségviselők maradéktalanul érvényt szereztek
annak, hogy a szokás sohasem ronthatja le a shari'ah (a Koránból fakadó jogok) előírásait, illetve az
írott szultáni kununname, valamint a fermán (a Dívánban meghozott kiváltságos törvény) előírásait.
A hosszan tartó idegen uralom alatt lassan a leigázottak szokásjogának összefüggő területei is
kialakulhattak. Az "öregek" ítélkezése, a falubírák döntései, az egyháziak előtt rendezett jogviták
azonban csak a határhasználat, a házassági-családjogi viszonyok, illetve a hódítók érdekeit nem sértő
kisebb súlyú bűncselekmények területén érvényesülhettek. A polgárosodás, az árutermelő gazdaság
elemeinek megjelenésével a 18.-ban már válságba jutott a leigázottak szokásjoga is. Ennek a folyamatnak
a török birodalom balkáni tartományaiban, pedig meghatározó szerepe lett a modem jogrend
előtörténetében. A nemzeti ébredés, a nyelvi-kulturális mozgalom és a függetlenségi harc helyenként már
némi eredményhez vezető vállalása jelzi ennek a kornak a közelségét a 18. század végén és a 19. század
első évtizedeiben.
A fennálló jogrend sajátos történelmi szerepe, a meghatározó jellegű gazdasági-társadalmi viszonyok
sajátosságai és sok más tényező eredményezte, hogy a Porta hatalma alatt élő népek
polgárosodásának kezdetei nem az eredeti tőkefelhalmozódás klasszikus útján haladtak előre. Sem
a jobbágy-kisajátítás Nyugaton ismert formáját, sem a második jobbágyság kelet-európai formáinak az
árutermelő földesúri gazdasághoz vezető útját nem láthatjuk ugyanis ezeken a területeken.
A Porta a 17-18. század folyamán szakadatlan pénzügyi nehézségekkel küzdött.
A keleti kereskedelem monopolizálásán, a tengeri kalózkodáson meggazdagodó uzsorások (gyakran
görögök) azonban készséggel járultak hozzá a kincstár nehézségeinek megoldásához. Szolgálataik
ellenében a Janina, Larissza, Szaloniki, illetve a birodalom központjában kiváltságos kolóniává
fejlődő Fanar pénzarisztokráciája kizárólagos jogot nyert arra, hogy közvetítse a keleti árukat
Nyugat felé. Más esetben a balkáni tartományok valamelyikére vagy a szárazföldi átmenő kereskedelem
lebonyolítására kaptak ilyen eredetű kiváltságot a befolyásos görögök. A Porta gyakran kényszerült egész
tartományok adójának elzálogosítására, majd ebből a gyakorlatból kifejlődött az adóbérlet. A
pénzarisztokrácia ezen az úton beépült a Pénzügyi igazgatásba, és a központi hivatalok munkájában is
befolyásra tett szert.

Az adóbérlet útján szerzett jövedelmező tevékenységet munkatának nevezték, a defterdári (kincstári) gyakorlat,
pedig az iltizámrendszerként tartotta nyilván azokat. A bérlő az adók többszörösét is behajthatta, mivel a
megvesztegethető állami tisztségviselőkkel is osztozott. így szerezte meg ez a réteg a Balkán élőállat-
kereskedelmének monopóliumát, az ukrajnai gabona Nyugaton történő értékesítését és a moldvai kereskedelmi út
hasznának kiaknázását.
94. A délkelet-európai népek jogrendje a hanyatló török uralom alatt

A válságba jutott oszmán birodalomban a 18. század folyamán, bár megjelentek a tőkés termelőmód
kialakulásának minimális feltételei, de azok is a belső válság elmélyítéséhez járulhattak hozzá,
felkeltették a nemzeti és a vallási ellentéteket. A jogrend megmerevedett szabályai, a parazita uralkodó
rétegek makacsul ellenálltak a fennálló állapotok megváltoztatásának. A belső válságra meghatározó
tényezőként hatott a birodalom sűrűsödő nemzetközi kudarca. Franciaország és Anglia megalázó
kereskedelmi szerződések elfogadására kényszeríttette a Portát már a század derekán (kapitulációk),
a cári Oroszország törökellenes háborúi pedig a század utolsó harmadában teremtettek válságos helyzetet,
amely azzal zárult, hogy a Portát a balkáni török kereskedelmi monopólium megszüntetésére kötelezte
(1774). III. Szelim háború kudarcain okulva, a belső reformok megvalósításához fogott, amelyek a
birodalom balkáni tartományainak megmentését szolgálták. Fermánokkal kötelezte a nagyvezíreket, hogy
a janicsároktól tisztítsák meg a szerb pasalik területét, a szabad kereskedelem jogát pedig legmagasabb
rendeletekkel (hatti serifek) törekedett megteremteni. Mindez szinte eredménytelen maradt a
bolgárlakta vidini pasalik területén, amely hatalmaskodás színterévé vált, fosztogató rablócsapatok
sanyargatták a lakosságot, ami kiváltotta a bolgárok helyi ellenállását. A háború utolsó éveiben a
megtorlás elől Odesszába menekült bolgár emigráció (főként a kereskedő lakosság) fegyveres harca
azonban az 1828-29-es háborúban sem vezetett maradandó eredményre (drinápolyi béke, 1829). A
bolgár nemzet függetlenségi harca zátonyra jutott azáltal, hogy a vezető tőkés hatalmaknak a cári
Oroszország balkáni befolyását visszaszorító törekvése a status quo megőrzésének kedvezett.
Bebizonyosodott tehát, hogy a nemzeti függetlenség ügyével összefonódó polgári átalakuláshoz a
Balkánon nem elegendő a fegyveres harc, hogy a maradandó eredmények csak kedvezőbb
nemzetközi viszonyok jelenlétében szü1ethetnek. Erre készítette elő eszmeileg a polgárosodó bolgár
társadalmat a nemzet megújulási (vazrazsdanie) mozgalom, illetve a nyelvi-kulturális harc, amely
Paiszij Hilendarszki atya Szláv-bolgár történelem c. művével (1762) indult el..
A bolgár nemzeti függetlenség ügye a 19. század első felében nem egyedüli példája annak, hogy az
európai tőkés hatalmak (Anglia, Franciaország), illetve a befolyását kiterjeszteni törekvő cári Oroszország
és a Habsburg Birodalom érdekeinek ütközése vagy átmeneti egybeesése sorsdöntő tényezővé vált a
leigázottak függetlenségi mozgalmának eredményességében. Ellenpélda is volt: a Balkán-félsziget
legdélibb területein nemzetközi jogilag garantált, önálló (görög) polgári monarchikus államhatalom
születése.
A török birodalom belső válságának a görögök hosszú idő óta haszonélvezői voltak. A nemzeti
függetlenség ügye akkor ragadta magával a görög polgárságot, amikor a belső társadalmi feltételek a
legkedvezőbb külső tényezőkkel párosultak. A napóleoni háborúk után a Porta kritikus helyzetbe
jutott, amikor a janinai pasa saját önálló birodalmának megteremtésére tört. A kedvező helyzet
Havasalföldön is ébresztőjévé lett a fegyveres felkelésnek, de csak az ún. filhellén mozgalom fegyveres
harca vezethetett eredményre. Az 1822-ben proklamált görög függetlenséget a Szent Szövetség lázadók
művének minősítette, de ennél jóval súlyosabb volt, hogy a Porta a felkelőket csaknem teljesen
felmorzsolta (1826). Anglia tengeri kereskedelmi és nagyhatalmi törekvése azonban fordulatot
eredményezett. A görög nemzetgyűlés Nagy-Britannia védnökségét kérte, és ez formailag alapot
teremtett az angol beavatkozásra. Oroszország újabb törökellenes háborúja, valamint az angol-francia
egységes fellépés Görögország oldalán végül is a londoni egyezmény aláírásához vezetett (1830),
amelyben a nagyhatalmak megerősítették az alkotmányos monarchiává szervezett állam szuverenitását.
Keleten Görögország fölemelkedése volt a kisnemzeti (polgári jellegű) állami szuverenitás nyitánya.
Szerbia, Havasalföld, illetve Moldva függetlenségi küzdelmei is összefonódtak a nagyhatalmi
törekvésekkel, a polgári jellegű államhatalom és jogrend kialakulásának lehetőségei azonban csak jóval
szerényebb eredményekhez vezettek.
A török birodalom belső válsága és a 18. század második felében jelentkező kedvezőbb nemzetközi
viszonyok hatása alatt a szerbek, horvátok, macedónok, sőt az albánok nemzeti függetlenségi mozgalma
is megélénkült. Ez utóbbiak társadalmát azonban még a törzsi vezérek, illetve a mohamedán hitre tért
földesurak (bégek) hatalma jellemzi. A macedónok körében is a muzulmán hitre tért uralkodó réteg
jelenléte tette sajátossá az ébredő függetlenségi törekvéseket. A nemzeti megújhodás erőteljesebb
tényezővé vált az osztrák, illetve magyar elnyomás ellen küzdő horvátoknál és a Száván túli szerbeknél.
A legnagyobb szerb etnikum a belgrádi pasalik területén alakult ki, amelynek uralkodó osztálya teljesen
kipusztult, a pravoszláv egyház önállóságát pedig a Porta bizalmát élvező görögök számolták fel. A
Habsburg Birodalom, illetve Oroszország 1791-ig tartó törökellenes háborúi mégis reformokra
kényszeríttették a Portát. Szultáni fermánok (1793, 1794, 1796) rendelkeztek a belgrádi pasalik szerb
lakosságának helyzetéről. Megfékezték a janicsárok garázdálkodását, és az állatkereskedelemben
meggazdagodó szerbek jogait is kiterjesztették. Ezek az engedmények azonban a kialakuló falusi
burzsoáziát már nem elégítették ki, így a 19. század első évtizedében a janicsárvezérek elleni felkelések
sorozata indult el.
Az 1804-es első szerb fegyveres felkelés már helyi sikereket hozott, és a Porta újabb engedményekre
kényszerült (1807). Oroszország a szerbeket a harc folytatására ösztönözte, valójában azonban a tilsiti
békekötések árnyékában Szerbia függetlensége háttérbe szorult. Így az 1812-es bukaresti békében csak
egy korlátozott szerb autonómiáról lehetett szó. A törökök akadálytalanul visszatértek. Kedvezőbb
nemzetközi helyzetben tört ki a második szerb felkelés (1815), amely Milos Obrenovic főkenézségének
elismeréséhez vezetett. A szultáni fermán a bukaresti békében rögzítetteket bővítette ki, biztosította az
ipar és a kereskedelem szabadságát, elismerte a szabad vallásgyakorlatot és Szerbia belső közigazgatási
önkormányzatát. A 20-as években Havasalföld fegyveres felkelése, a nemzetközi egyezmények, így az
1826-os akkremani konvenció és az 1828-1829. évi orosz-török háborút lezáró drinápolyi béke (1829)
kötelezte ismét a Portát a szerb autonómia elismerésére. Így az 1829-ben, illetve 1830 decemberében
kiadott szultáni hatti serifekben már a szerb fejedelemség önkormányzatának elismerésére
kényszerültek.
A Balkán e térségében a nagyhatalmaknak a török birodalom fenntartását célzó törekvései még nem
állták útját a nemzetállam kialakulásának. A szerb fejedelmek az adófüggés fenntartása ellenére olyan
lehetőségekhez jutottak, amelyek az autonómia kereteinek kiterjesztéséhez és az önálló állami struktúra
kiépítéséhez vezettek. Már az 1804. évi első felkelés idején kialakultak az egyes központi és helyi
államszervek, sőt az élénk francia kapcsolatok hatása alatt alkotmányos törekvések is ismeretesek.
Kormányzó tanácsot szerveztek, amelynek tagjait minisztereknek nevezték. A fővezér a felkelés
vezetőiből és a vajdákból skupstinát szervezett. A skupstina még nem jelenti a népképviselet
érvényesülését, mivel működése és hatásköre is hosszú ideig rendezetlen maradt. A kormányzó tanács
csakúgy, mint a vajdák és alvajdák hatalma, a polgári és katonai igazgatás összefonódását jelentette, sőt a
fővezér tanácsában ítélkeztek is. A később dinasztiát adó Karadjordje megkísérelte az első szerb felkelés
sikereinek rögzítését alkotmányos törvény útján (1808), amelynek az orosz védnökséget deklaráló
második változatát a skupstinával is elfogadtatta (1811). Valójában ezek még chartális alkotmányoknak
nem minősülhettek, és a bizonytalan körülmények között nem is léphettek hatályba.
Milos Obrenovié a második szerb felkelés eredményeként is csak a belgrádi pasalik autonómiájának
státusát tudta elérni, ami a nemzetközi egyezményekben sem jutott még az állami szuverenitás
alkotmányos szabályozásának elismeréséig. Így csak az 1829. évi szultáni hatti serif rendelkezéseit
tekinti a szerb jogtörténetírás az első államjogi lépésnek, amely az Obrenovicok főkenézi (baskenéz)
hatalmának örökletességét ismeri el. Milos jogot nyert az önálló belső kormányzásra, konstantinápolyi
képviselet tartására, a helyi igazgatás és bíráskodás megszervezésére. A fejedelem skupstinája még itt is
inkább kormányzati szerv, de az autonómia keretei között szükséges normatívák megalkotásában lassan
közjogilag is elismert intézménnyé vált. Az alapvető tulajdonjogi változásokat, így a szpáhibirtokok és a
csiftlikek kötelező átadását azonban maga a szultáni hatti serif írta elő. A legjelentősebb polgári jellegű
vívmányok tehát még felülről adott engedmények formájában születtek. A Porta az adózó hűbéres
fejedelemség státusának elismeréséig jutott el, és még a 30-as években kiszélesedő reformjogalkotásával
(tanzimat) is jogot vindikált magának a vitás kérdések hatti serif útján történő rendezésére.
A kibontakozó szerb fejedelemség törvényhozó hatalmának korlátozott volta ellenére már a fegyveres
felkelés első eredményei után megszűnt a mohamedán jog osztatlan uralma. A paraszt szabad birtokossá
vált, és a lakosság jogi viszonyaiban az egyszerű szokásjog hatályosult. A joghézag kitöltésére szolgált
helyenként az egyházi eredetű útmutató (kormcija) joganyag, illetve a felkelés vezető szerveinek
konkrét ügyekben hozott határozata. A hadi érdekeket szolgáló katonai és polgári szabályok
kibocsátására például már az első felkelés idején sor került, majd előbb Oroszországban járt egy
küldöttség (1809), hogy törvényeket hozzon magával, 1809-1810-ben pedig a francia jogi minták
bevétele merült fel. Mindez jórészt még sikertelen maradt csakúgy, mint az 1811-ben születő törekvés is,
amely a felszabadított területek bíráskodási szervezetét akarta megteremteni.
A Porta a második szerb felkelés után kibocsátott két fermánjával (1816) teremtett új helyzetet,
szabályozván a vámokat, a kereskedelem szabályait és az adók behajtásának új rendjét. Jogilag ezek a
fermánok ismerték el a bíráskodás kettősségét, a keresztények ügyeiben jogszerűnek elismerve a járási
kenézek és a falusi bírák ítélkezését is. Az 1830-ban visszaállított önálló szerb patriarchátussal az
egyház is visszanyerte joghatóságát. Ettől az időtől alakultak ki az első önálló szerb járási, városi és
egyházi bíróságok. A megtűrt fejedelmi (rendeleti) jogalkotás első eredményei is ebben az időben
születtek. A házassági vagyonjog, a piaci kapcsolatok, a kamat (1837) szabályozása, valamint a paraszti
robot (kuluk) eltörlése jelzi ezt az előrehaladást. A polgári jellegű jogrend kiépítésének lehetőségei
bővültek, a megvalósulást azonban csak a század második harmadában lezajló polgárosodás
eredményeiben szemlélhetjük.
A délkelet-európai szomszéd népek nemzeti megújulási mozgalmának kibontakozása, helyenként a
nemzetállam megteremtését célzó fegyveres harc első eredményei jellemzik a Balkán történetét a 19.
század második harmadába való átlépés idején. A változások gyökerei szervesen összefonódtak a török
birodalomban uralkodó jogrend válságával, mivel az eddigiekben érintett népek társadalma a Porta
közvetlen hatalma alatt állt.
95. Román jogfejlődés a török uralom végéig

Moldva és Havasalföld kialakult feudális jogrendje a 16-18. században is mentes maradt a mohamedán
jog közvetlen uralmától. A hódítók még a 17. századi török-lengyel háborúk idején sem tudtak tartósan
megtelepedni, így az adófüggés mellett a román társadalom saját joga szerint élt. Az állami
központosítás hiánya következtében a fejedelmek jogalkotó hatalma erőtlenné lett, így a leegyszerűsödő
joggyakorlat igényeit a szokásjog, a bizánci eredetű právilák (vezérfonal jellegű útmutató könyvek)
elégítették ki. A 16-17. század fejedelmei is elégségesnek tartották a kifejlődő román nyelvű právila
feljegyzések rendezését, amit a fejedelmi kancelláriák jogban jártas vezetői végeztek el. A román nyelvű
jogrendező törekvések elvilágiasodása figyelhető meg, de a fejlődés lehetőségei elapadtak a
fanariótakor beköszöntével. A jogalkotás teljes hanyatlása és a jogbizonytalanság korszaka következett
ezután. Az uralkodó körök kiváltságos jogait a régi fejedelmi jogalkotásból és bizánci (római) eredetű
ősforrásokból származtatták, a legegyszerűbb életviszonyokat a keleti keresztény egyházjog normái
elégítették ki.
Az elavult jogrend válsága a 18. század második felében egyre szembetűnőbbé vált, miközben a
robotrendszeren alapuló földesúri kizsákmányolás és a szélesedő áruviszonyok is jogi védelmet kerestek.
Ezeket az igényeket akarta kielégíteni egyrészt a bírói kézikönyv (1799), másrészt az egyházjogi
törvényekre támaszkodó feudális jog összefoglalására irányuló törekvés.→ Pravilniceasca Condica című
törvénykönyv (1780), amely a feudális jog hatályos anyagát az egyszerű életviszonyokat szabályozó
egyházjogi törvényekkel egybefoglalta. Benne a bojárarisztokráciának a földtulajdonjogi monopóliuma
és a robotrendszeren alapuló földesúri-jobbágyi viszony aprólékos szabályozást nyert. A törvénykönyv a
bojárreakció igényeinek tipikus kifejezője, egyben utolsó ilyen mértékű kísérlet arra, hogy a fennálló
állapotokat konzerválják, a legparányibb rést sem hagyva a polgárosodás igényeinek. A századforduló
után ez az alapállás persze tarthatatlanná vált, főként a bojárok feudális jogainak védelmében azonban
még évtizedeken át hivatkoztak a Pravilniceasca Condidí szabályaira.
A polgári jellegű jogrend előtörténetét a román fejedelemségek jogrendjében csak a 19. század első
harmadában lehet kitapintani. Egyik korai jele ennek az 1814-től ismert Donici Andronache-féle (első)
hazai jogi kézikönyv, amely természet jogi tanításokra támaszkodva vonja kétségbe a fennálló állapotok
létjogosultságát. A kézikönyv hatása alatt a francia jog iránti érdeklődés magával ragadta a liberális
nemesi és értelmiségi köröket. Szinte a hazai viszonyainkkal szinkronban jelentkezik ez a törekvés a
román fejedelemségek életében. A nyelvi-kulturális harc a korszaku végén fonódik össze a románok kö-
rében a politikai (antifeudális) harccal, amelynek egyes elemei a történelmi Magyarországhoz sorolt
román területeken is rövidesen nyilvánvalóvá váltak. A Balkán térségében a megkésett (sok tekintetben
késleltetettnek mondható) polgári átalakulás előtörténetét jellemző reformjogalkotás korszakunk végéig
csak a román fejedelemségek jogrendjében tűnik fel.
Ennek első megnyilvánulásai a fanarióta fejedelmek korának utolsó éveiben öltöttek testet. Moldva és
Havasalföld fejedelmei és a bojárarisztokrácia a fennálló osztályuralom konzerválását remélve,
hozzáláttak az elavult jogrend átrendezéséhez. A napóleoni háborúk lezajlását követően bontakozott
ki ez a törekvés, és nem térhetett ki a jóval fejlettebb viszonyokat tükröző latin-román (francia)
jogminták felhasználása elől. A jogrendezők tudata szakítanak az évezredes (bizánci eredetű)
jogmintákkal és a modern jogrendszer tagozódásnak megfelelően ágazatokban gondolkodnak. Ide tartozik
a jogi kodifikáció szükségességének elismerése, szakítva a román nyelvű právila-irodalom évszázados
hagyományaival. Moldva és Havasalföld fejedelmi kancelláriáiban még az 1821-es Tudor Vladimirescu-
felkelés előtt megfogalmazást nyert két kódex, amelyekben az anyagi magánjog elkülönítésére való
törekvés öltött testet, megjelenési formáját tekintve modernnek tűnő kodifikáció formájában (1817).
Az első nemzeti fejedelmekre maradt a büntető anyagi jog és a büntetőeljárás-jog szabályainak egységbe
foglalása. Ez utóbbiak közül csak a moldvai Condica criminaliceasca kiadására került sor korszakunk
végéig (1826), a havasalföldi Stirbei Barbu-féle büntető anyagi és eljárásjogi kódexek már csak 1850-
51-ben születtek meg. A moldvai Condica criminaliceasca és a hozzá tapadó büntetőeljárás-jogi
kodifikáció azonban még a polgári jellegű jogrend előtörténetének szerves alkotóeleme. A kódexek a
francia jogminták formai adaptálását tükrözik. A rendszer és a felépítés, gyakran a jogintézmények
definiálása is a napóleoni kodifikáció követése. A fejlett jogdogmatika erejét a robotrendszer és a
nemzeti fejedelmek államhatalmának megőrzésére silányítja a jogalkotó, a fejlett jogelvek torzult
elemeinek a bojárkiváltságokkal való reménytelen összeegyeztetése kísért ezekben az alkotásokban Az el-
lentmondásos törekvés negatívumai még inkább nyilvánvalóbbak lettek a mindkét fejedelemségben
kiadott katonai és hadi jog anyagát összegező törvénykönyvek által (1832), amelyekben a fejedelmi
államhatalom védelme fejeződött ki.
Anyagi magánjogi és kereskedelmi jogi jogalkotás
A moldvai területeken 1817-től ismert Codul Calimach a francia Code Civilt tekintette
alapforrásnak. A kódex tagozódása az alapforrósától eltérő (Osztrák Polgári Törvénykönyv
felhasználása). A robotrendszeren nyugvó társadalom a francia jogminta külsőségei mögött nyomban az
igényeihez inkább közel álló eszközök felé orientálódott. Hangosan elítélte a rabszolgaságot a francia
minta szellemében, és nyomban megfogalmazta a bojárok kiváltságos jogait a dolgok és a személyek
felett egyaránt.
Alapjában feudális érdekeket kifejező törvénykönyv volt a Codul Calimach csakúgy, mint az
egyidejűleg megszülető havasalföldi kódex (1817) is. A Legiuire Carageat a havasalföldi fejedelem
államtanácsában rögzítették szintén francia minták átvétele mellett. (osztrák hatás itt nincs). A franciális
jogdogmatika alkalmazása tóval formálisabb és tartalmatlanabb az előbbinél. Ehhez járult az a körülmény
is, hogy a Caragea a bojári jogtudat hatékonyabb érvényesülésének megfelelően a bizánci eredetű hazai
joganyag, illetve a nomokánon (egyházjog) forrásaiból is gyakran merített. Alapvető ismérve a feudális
földtulajdonjog, a jobbágy és a földesúr személyi és dologi viszonyainak tüzetes szabályozása, valamint
ezeknek a létező jogállapotoknak egy merőben új jogdogmatikával történő kifejezése.
A románfejedelmi kodifikáció a 19. század első harmadában már a változósoktól terhes és a polgári
jellegű jogrendre való átmenet szembetűnő elemeit is magában hordja. A kódexek által a bojárérdekek
határán kívül, az áruviszonyok területén már a földesúri érdekekkel is azonosítható jogintézmények egész
sora vált befogadhatóvá. Ennek a tendenciának két jelentős mozzanata, a polgári átalakulás
előtörténetében: a két Regulamentul Organic hatása a magánjogi viszonyok fejlődésére, illetve a 40-es
években születő román kereskedelmi jog önállósulása
A Regulamentul Organicekben rögzítetteket jobbára közjogi jogforrásnak minősíthetjük. Megalkotóikat a
közjog modern értelemben vett önállóságának gondolata nem tartotta távol attól, hogy az alapvető
társadalmi-gazdasági viszonyokba is beavatkozzanak. A hogy a protektori hatalom gyakorlói a
bojárarisztokráciát a földesúri-jobbágyi viszonyok olyan átrendezésére ösztönözték, amely a cári
Oroszországban jóval később történt. Ezek a törekvések még távol állnak a liberális reformoktól, mivel a
jogalkotó a robotrendszeren nyugvó termelési viszonyok területén elsődlegesen a joghézagok
felszámolására tört, minden lépésével az árutermelő földesúri gazdaság érdekeit szem előtt tartva. Az
osztrák urbáriumokhoz hasonló teleknormák megállapítását tartalmazták ugyanis a Szervezeti
Szabályzatok. A föld minősége és az igásállatok száma szerint nyert meghatározást a sokféle
szolgáltatásra és robotra kötelezett paraszti gazdaság. A jobbágy közösségi eredetű (erdő, legelő stb.)
haszonvételi jogait a felére csökkentették, és ezzel a közösségi használatból kivont földeken a bojárok
kizárólagos tulajdonjogát rögzítették. A telek után rögzített robot meghatározott munkamennyiség (nart)
lett, a tizedszolgáltatás mértékét megszabva függetlenítette azt a termelés tényleges eredményétől. A
paraszti szolgáltatások behajtását az állami (közigazgatási) szervek feladatává tették.
A Szervezeti Szabályzatok szentesítették tehát a jobbágyszolgáltatásokat, és a robotrendszer állami
szabályozását. A paraszti gazdaság lehetőségei szerint jogot nyert a szolgáltatások, esetenként a dézsma
megváltására is. A jobbágy telkét még nem változtathatta szabad tulajdonná, de a közvetlen földesúri
joghatóságtói felszabadult. Ezt a változást jelzi a kötelezettségek közigazgatási úton történő
kikényszeríthetősége is. Valójában azonban ez a döntő változás a bírói és a végrehajtói hatalom modem
értelemben vett elkülönítéséből, az állami bíráskodás fórumrendszerének kiépítéséből fakadt. Az
árutermelés és a szabaddá vált kereskedelem hasznán gazdagodó bojárság érdekeltté vált a piaci
kapcsolatok rendezetté tételében. Ez a réteg kezdeményezi elsőként a piaci érdekét védelmező gaz-
dasági társaságok kialakítását. Mivel pedig a dunai kikötők (Braila, Galati) élénkülő kereskedelmi
forgalma a birtokos elem törekvéseit összekapcsolta az európai kereskedelemmel, maga is közel került a
modem kereskedelmi jog igényléséhez. Ezt az igényt fejezik ki a fejedelemségek Kereskedelmi
Törvényei (1840): francia Code de Commerce joganyagának alig módosult átvétele. A polgárosodásnak
tett engedmény, a felülről, reformjogalkotásként történő változás szükségessége leginkább ezen a
területen vált nyilvánvalóvá, előre jelezvén, hogy a polgári jellegű jogrend társadalmi forradalom útján
történő megteremtését egy hosszan elnyúló reformjogalkotás fogja ebben a térségben helyettesíteni,
amelyben a Nyugaton kifejlett jogminták fokozatos átvételének számottevő szerepe lesz.
96. A Tirnovói Alkotmány

A berlini kongresszus a fejedelem megválasztása előtt alkotmány kibocsátását írta elő. Az orosz befolyás az
Alkotmányozó Nemzetgyűlés munkájában és az első fejedelem választásában is érvényesült. A Tirnovóban
összehívott Alkotmányozó Nemzetgyűlés 231 tagú testülete többségében a kialakult állami tisztségviselőkből és az
egyházi főméltóságokból tevődött össze., csak 89 küldött került be választás útján. A jogalkotási tapasztalatok
hiánya miatt az alkotmány első tervezetében az orosz kormányinstrukciók közvetlenül érvényre jutottak. A
pétervári udvar valamiféle Szervezeti Szabályzatot kívánt létrehozni, és ebben az Alkotmányozó Nemzetgyűlés
konzervatív szárnyának (az ún. Öregek) támogatására támaszkodott. Ezt a célt szolgálta a tizennégy tagú Előkészítő
Bizottság, mely az alapelvek megfogalmazásával kívánta behatárolni az Alkotmányozó Nemzetgyűlés munkáját,
javasolva a felsőház felállítását, a vagyoni és műveltségi cenzus alapján álló választójog bevezetését, a végrehajtó
hatalom jogosítványának kiterjesztését. A pétervári udvar szolgálatában álló, haladó gondolkodású államjogász,
Gradovszkij ajánlásai is sokban érezhetők az alkotmány első tervezetében. A cári bürokrácia visszahúzó
törekvései ellenére jelentős polgári vívmányokat tartalmazott már az alkotmány első tervezete, de messze elmaradt
Levszki forradalmi demokratikus köztársaságának gondolatától. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés ún. fiatal
liberálisai azonban még így is szembekerültek a konzervatív törekvésekkel.
A haladó liberálisok az ifjabb Karavelov vezetése alatt a cári Oroszország iránti elkötelezettségük mellett
sikeresen küzdöttek a polgári nemzetállam demokratizmusának megalapozásáért. Rövidesen többségre
tettek szert, amihez hozzájárult a Kelet-Rumélia elszakitása ellen tiltakozó mozgalom, amely hazafias
erők egységfrontját eredményezte. A kedvező politikai feltételeket kihasználva a liberálisok a Szervezeti
Szabályzattal kísérletezőket elszigetelték, a gyűlést pedig a feudális kiváltságok megszüntetésének
kimondására kényszeríttették, és hozzáláttak egy polgári demokratikus alkotmány meg-
szövegezéséhez. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés a liberálisok hatása alá kerülve visszautasította az
előkészítő bizottság ajánlásait, elvetette a felsőházra, a cenzusos választójogra vonatkozó elképzeléseket,
és törölte az alkotmányból a Portától való függés megalázó szövegeit.
Rövid idő alatt az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megfogalmazta a korabeli Délkelet-Európa
leghaladóbb alkotmányát, elfogadását már a nagyhatalmak sem tudták meggátolni. A haladó liberális-
burzsoá alkotmány az áprilisi felkelés nélkül nem jöhetett volna létre, vagyis a korabeli bolgár társadalom
antifeudális forradalma és a nemzeti függetlenség kialakulásának feltételei egybeestek, s ez kedvező
helyzetet teremtett a polgári jellegű államhatalom alapjainak lerakására. Ez a történelmi szituáció abból a
körülményből fakad, hogy a bolgár társadalom saját (feudális) osztállyal nem rendelkezett, és az
átalakulás a néptömegek cselekvő közreműködését sem nélkülözhette. A cári Oroszországnak meg kellett
elégednie azzal, hogy a bolgárok II. Sándor cár unokaöccsét, Battenberg Sándor herceget az 1879.
április 17-én megnyílt első Nagy Nemzetgyűlés egybehangzó szavazatával az alkotmányos monarchia
élére állították.
A délkelet-európai polgári átalakulás különös színfoltját képező tirnovói alkotmányt csakúgy, mint a
hazai jogfejlődésünkkel közvetlenül érintkező bolgár jogalkotást, szinte figyelmen kívül hagyta a magyar
jogi gondolkodás.
A mohamedán feudális jog uralma alatt a bolgár jogi kultúra évezredes tapasztalatai jórészt elenyésztek. A
függetlenségi mozgalom fél évszázados küzdelmei során a jogtudó értelmiség csak a polgárosult Nyugat vagy a
környező, fejlettebb népek tapasztalataiból meríthetett. Az idősebb Karavelov, Levszki, Hriszto Botev és a
fiatalabb liberálisok tábora ezekkel a lehetőségekkel élt. Ez a néhány jogtudó értelmiségi a legsúlyosabb áldozatot
is adta a nemzet újjászületéséért.. A korabeli haladó európai közvélemény (Victor Hugo, Tolsztoj, Dosztojevszkij
és mások) nem véletlenül emelte fel szavát a már-már elfelejtett nemzet újjászületése mellett.
A korszak végére a délkelet-európai térség szuverén államai már összefüggő territóriumot alkottak. A
szerb fejedelemség, az egyesült román állam mellett, állami struktúráját tekintve a Tirnovói alkotmány
jutott legközelebb a klasszikus, polgári demokratizmus alkotmányos modelljeihez. A Tirnovói
alkotmány ősforrása az 1831-es belga chartális rendszerben keresendő, amelyet az alkotmányozók a
konkrét történelmi körülményeknek megfelelően továbbfejlesztettek. A törvényhozó, a bírói és a
végrehajtó hatalom elválasztására irányuló törekvés az alkotmány általános jellemzője. Önálló le-
rögzítése azonban hiányzik az alkotmányból. A konzervatívokkal folytatott harc és a sürgető gyakorlati
célkitűzések közt nem került sor a népképviselet, a parlamentarizmus és más klasszikus elvi tételek
lerögzítésére sem. Kivétel ez alól a feudális előjogok eltörlésének, illetve a nullum crimen si ne lege
elvének alkotmányos elvként történt meghirdetése. Minden más elvi alaptétel gyakorlati megfogalmazást
nyert. A polgári demokratikus elemeket tartalmazó Tirnovói alkotmány a polgári szabadságjogokat is
ilyen gyakorlati célkitűzéssel fektette le ,,A Bolgár Fejedelemség állampolgárai" c. fejezetben. A
tulajdonjog korlátainak leküzdése, a formális jogegyenlőség, a polgári nemzetállam érdekeit nem
veszélyeztető emberi jogok garantálása, a nemzeti kultúra és a művelődés védelme került ezúttal is
előtérbe. Ezek a tételek úgy kerültek megfogalmazásra, hogy az idegen uralom alól felszabadult nemzet
egészének jogait fejezték ki.
Az alkotmányozók a törvényhozó hatalom vezető szerepének lerögzítésére törekedtek. Az egykamarás
törvényhozó szerv a Nemzetgyűlés, amelynek tagjait a politikai jogaitól bírói határozattal meg nem fosz-
tott, 21. életévét betöltő állampolgárok az általános, egyenlő és közvetlen választások útján jelölik ki. A
keret jogszabály egyidejűleg utalt arra, hogy a választójog gyakorlati szabályozása a Nemzetgyűlés
későbbi feladata. A képviselővé választást korhatárhoz (30 év) és műveltségi cenzushoz kötötte. A
törvényhozó Nemzetgyűlés nyilvánosan végzi munkáját, a gyűléshez bárki kérelemmel és panasszal
fordulhat, a testület többségi határozattal vizsgálatokat kezdeményezhet, és biztosítja a megválasztott
képviselők interpellációs jogának alkalmazását. A Nemzetgyűlés vezető szerepét a törvények
megalkotásához kapcsolták az alkotmányozók, de a fejedelem irányában engedményekre
kényszerültek, mondván, hogy "a törvényhozó hatalom a fejedelmet és a népképviseletet (a
Nemzetgyűlést) illeti meg. Az interpellációs jogok, a bizalmatlansági indítvány és a miniszteri felelősség
elve számottevő biztosítékok lerögzítésére került sor a törvényhozó hatalom primátusának védelmében.
Appropriációs jog egyértelmű megfogalmazása szerint az állami költségvetés alapját képező adók,
kölcsönök tárgyában csak és kizárólag a törvény útján, tehát a Nemzetgyűlés közreműködésével lehet
intézkedést foganatosítani. A végrehajtó hatalom élén álló fejedelem ezeket a biztosítékokat csupán a
összehívási, elnapolási és felosztási jogával élve tudta ellensúlyozni. A Nemzetgyűlés rendkívüli
ügyekben (alkotmánymódosítás, uralkodó, illetve régens választása, államhatárok módosítása stb.) nem
jogosult eljárni. Ilyen esetben dupla létszámú Nagy Nemzetgyűlés választását írta elő az alkotmány.
A végrehajtó hatalom a fejedelem közvetlen hatalma alatt áll, minisztereit, a karhatalmi és fegyveres erők
vezetőit, a diplomáciai képviselőket maga jelöli ki, döntései miniszteri ellenjegyzéssel juthatnak jogerőre, de
ezeknek a végrehajtását a Nemzetgyűlés bizalmatlansági indítványa sem akadályozhatja meg. A két fontos hatalmi
ág viszonyában tehát az alkotmányos biztosítékok és fékek szemléletesen váltják egymást.
A kabinet hatáskörének laza megfogalmazása által jelentkezett a végrehajtó hatalom túlsúlyra juttatása, az
elmaradottság leküzdése, az új jogrend alapjainak lerakása és a külső feltételek szakadatlan nyomása alatt eleve a
végrehajtó hatalomnak kellett előtérbe kerülnie. A minisztertanácsot törvényerejű rendeletek alkotásával, a
hadiállapot elrendelésének lehetőségével és kivételesen az államkölcsönök felvételével is felruházták. A kormány
joga nemzetközi megállapodásokat köthet a fejedelem nevében, és az uralkodó elhalálozása esetén a legfőbb ál-
lamhatalmi jogosítványokkal rendelkezik. Az udvari reakció kormányrendeleti úton vagy az alkotmány
felfüggesztésével érvényesítette akaratát. A haladó előrelépések még a fenti körülmények ellenére is jelentkeztek,
főként a községi, a városi, illetve a megyei önkormányzatok kiépítése területén.
A tirnovói alkotmány a bírói hatalom gyakorlásának részletes szabályozását nem adta. A bírói
szervezetet már a cári kormányinstrukciók szellemében kialakították, az alkotmányozók elégségesnek
tartották annak rögzítését, hogy az ítéleteket az uralkodó nevében hirdessék ki, és a kegyelmezés jogát is
az uralkodói előjogok közé sorolják. Az orosz minták követését jelenti a röviddel ezután (1880)
megjelenő bírói szervezeti törvény is, amely a falusi békebírókat, a polgári és büntető osztályokra tagolt
megyei bíróságokat és fellebbviteli törvényszékeket ismeri. Bevezette az ügyészséget és a vizsgálóbírák
alkalmazását, és a Legfőbb Semmítőszék feladatává tette a jogsértő bírói határozatok felülvizsgálatát.
Az uralkodó szűkebb környezetében a német befolyás érvényesült, Battenberg konzervatív volt, porosz
neveltetéséből fakadt az a meggyőződése is, hogy a nép éretlen a politikai szabadságra, az alkotmányra,
és egyáltalán a nép méltatlan a polgári demokráciára. Első ténykedése volt a konzervatív kabinet
kijelölése, annak ellenére, hogy a törvényhozó gyűlésben a liberálisok voltak többségben. A
kormányrendeleti jogkört felhasználva egész sor központi hivatalt (vámhivatal, posta, diplomáciai
ügynökségek, közszolgálati hivatalok) állított fel. Az idegen főtisztek (németek) kinevezése ellen
tiltakozó Nemzetgyűlést feloszlatta, és az orosz cár jóváhagyásával az alkotmány megváltoztatását
kezdeményezte. Az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Németország növekvő befolyásának veszélyét
látva ismét az a paradox helyzet állt elő, hogy a cári udvar védelmezte a liberális polgári alkotmányt.
A második konzervatív kabinet bukása után a liberális többségű Nemzetgyűlés megerősödött, és az
alkotmány hézagait kitöltő közjogi törvényhozásba kezdett. Törvény útján szabályozták a fejedelemség új
közigazgatási felépítését, a megyék számát a helyi gazdasági és társadalmi igények szerint alakították,
kiépítették a járási igazgatást, rendezték az állami illetékügyeket, a Legfőbb Állami Számvevőszék
hatáskörét, az iskoláztatást, az újoncozást és a népfelkelők kötelmeit. Az önkormányzati rendszer
kiépítése is e törekvések közé került, de csak a községi önkormányzati törvény születhetett meg. A
Tirnovói alkotmány csupán egy liberális polgári államhatalom lehetőségeit hagyta maga után, a
nagyarányú vasútépítési előkészületek, az idegen tőke behatolása és a német-osztrák hatalmi törekvés
rövidesen az ifjabb liberálisok táborát is megosztották.
II. Sándor cár meggyilkolása ürügyén Battenberg Sándor 1881 áprilisában államcsínyt hajtott végre, az alkotmányt
felfüggesztette, és két évre szóló fejedelmi teljhatalmat proklamált. A Tirnovói alkotmány mögött álló erők
elégtelennek bizonyultak a válság leküzdésére, szakadatlan politikai válság sem takarhatja azonban el előlünk azt a
tényt, hogy a Tirnovói alkotmány önmagában kifejezésre juttatta és a fennállásának első éveiben alkotott
törvények, által megszilárdította azokat a történelmi változásokat, amelyek az alapvető tulajdonjogi viszonyokban
zajlottak le. A török állami földek birtokosai és az egyházi javadalmasok is megkísérelték a visszatérést. A
forradalmi tömegmozgalom vezetői azonban az orosz hatóságok támogatásával elérték, hogy a kegyetlenkedések
elkövetőit bíróság elé állították. A kelet-ruméliai területeken is jobbnak látták a csiftlikbirtokosok, hogy a
birtokaikat mielőbb átruházzák azokra, akik eddig is művelték. Az antifeudális háború tömegeit a falusi társadalom
adta, amely most a török földtulajdonjogi monopólium terhére elégítette ki magát. A hazájában porosz úton haladó
és a robotrendszert átmentő Oroszország az adott körülmények kényszerének engedve, a bolgár földfoglalók jogait
védelmezte. Anglia konzuli bizottságokat követelt, miután látta, hogy a berlini okmányok előírásai lehetetlenülnek.
A cári kormányzat ellenállt ezeknek a törekvéseknek, ami az agrárátalakulás megszilárdulásához vezetett. A
Portának adózó állami földek és a mohamedán egyházi birtok a földműves lakosság szabad tulajdonává váltak. A
harcokban részt vevők, illetve az emigrációbó1 visszatértek jutottak ilyen módon tulajdonjoghoz. Az Alkotmá-
nyozó Nemzetgyűlés sem térhetett ki a lezajlott tulajdonjogi változások sorsának rendezése elől. Az alkotmány
idevágó keretnormáiban megtalálható az agrárátalakulás kelet-európai formájának legdöntőbb eleme, a megváltás.
A Tirnovói alkotmány tehát egyik oldalon deklarálta a tulajdonjog sérthetetlenségét - védve ezáltal az új
birtokosokat -, a másik oldalon kilátásba helyezte, hogy az átengedett föld megváltási rendjét külön törvény fogja
szabályozni. A törvényhozó gyűlés 1880-ban kiadta "A földműves lakosság helyzetéről" szóló törvényét, amely 10
évi eredményes használathoz és a "méltányos megváltás" lefizetéséhez kapcsolta a falusi kisárutermelők korlátlan
magántulajdonjogának elismerését. A megváltást az állam közadók módjára hajtotta be, és csak a bírói ítélettel
jogosultnak minősített régi birtokosok számíthattak a kincstári kielégítésre. A kisárutermelő paraszti gazdaság
szabad fejlődésének lehetőségei ezzel lezárultak, miután az állami adók és a megváltási kötelezettségek az
eladósodáshoz vezettek. A nagy lehetőségek ellenére a bolgár mezőgazdaság is osztozni kényszerült a kelet-európai
jobbágyfelszabadítás következményével, amely a falusi termelők elnyomorodásához vezetett.
Korszakunk végén Bulgáriában a modern jogrend alapjainak lerakása a jog egyes ágazataiban is
feltűnt. A felszabadító háború alatt már az ideiglenes polgári közigazgatás szervei érvénytelennek
minősítették a mohamedán feudális jog alapforrásait. Az egyszerű szokásjog alkalmatlansága
következtében a joggyakorlat mégis gyakran utalt a török áruforgalmi jogban, a kapitulációkban, illetve a
tanzimát reformokban kifejlett normákra. Az újjászervezett bírósági szervezet jogtudó értelmiség
hiányában elsősorban a peres eljárás rendezését igényelte. Iinnen fakadt, hogy a bírósági szervezet
ideiglenes szabályozása együtt járt az orosz birodalmi törvények bevételével. Az ifjabb liberálisok
azonban felismerték, hogy a jog egyes ágazataiban mutatkozó hiányokat célszerűbb a modern jog
fejlettebb tapasztalati anyagának bevételével pótolni. Így a végletekig késleltetett polgári átalakulás után a
polgárosult minták recipiálása került előtérbe. Ezek sorában a francia-olasz, porosz és osztrák
jogminták váltogatták egymást, de számottevő tényezővé váltak az orosz birodalmi, illetve a magyar
jogalkotások is. A Balkán ezen régiójában a polgári jellegű állam- és jogrend alapjainak lerakása jelentős
időbeli eltolódással tudott megvalósulni, és a recepció ellenére hosszan elnyúló folyamatként vált
ismertté.
97. Az 1869. évi szerb alkotmány

    1856-56-os orosz-török háború idején nehézségek árán megőrizte semlegességét. Oroszország is
elismerni kényszerült semlegességét, a porta, pedig angol nyomásra ismét fermenban garantálta a
fejedelemség autonómiáját.1859-ben hívták össze az első Népskupstinát (törvényhozó hatalom szerve). A
belső reakció megelégelte a polgári haladást, a fejedelmet elűzték, visszahívták a trónra az
Obernovicokat. A Népskupstina tanácsadó szerv lett. A liberálisok a 60-as évek fejedelmi törvényhozása
útján hozzálátott az állami struktúra korszerűsítéséhez.
    Bírósági szervezeti törvény (1865)
    Önkományzati törvény (1866)
A 60-as évek második felében a polgári jellegű államhatalom kiépítésének lehetőségei kiszélesedtek. A falu és a
város polgárosodása erőteljesen fejlődött, és a szerb nemzeti egységmozgalom polgári pártokra szakadt szét. A
liberálisok és a konzervatfí párt körül tömörültek a különböző politikai irányzatok, minden politikai irányzat a
szerb nacionalizmus talaján állt. A külső tényezők is a polgári jellegű államhatalom megszilárdulásának kedveztek,
miután a meggyengült Ausztria számára a szerb felvevőpiacok jelentősége megnövekedett. Obrenovic Mihály
halála után belső kormányzati válság tört ki, amely ismét a liberálisok kezébe adta a kezdeményezést (1869). Milán
kiskorúsága alatt Helytartóságot szerveztek, amely az új alkotmányozók vezéralakjának (Ristic) irányítása alá
került. A helytartó egy 76 főből álló Alkotmányozó Bizottságot hozott létre, valójában azonban néhány tapasztalt
miniszterévei maga dolgozta ki az alkotmányt. Az 1869. június 10. és 29. közt ülésező skupstina az alkotmányt
elfogadta és nyomban átalakult törvényhozó Népskupstinává, miután sürgető feladattá vált a chartális alkotmány
keretszabályainak konkrét tartalommal való kitöltése.
Az 1869. évi alkotmány
    A Nyugaton kifejlett alkotmányos jogalkotás tapasztalatait jól ötvözte a helyi követelményekkel.
    Az alkotmányozók nem tápláltak illúziókat a hatalmi ágak megosztása iránt.
    A fejedelem hívja össze a törvényhozó gyűlést, törvényjavaslatot kezdeményezhet, és a többségi
szavazattal elfogadott törvény aláírásával válik jogerőssé.
    A törvényhozó Népskupstina alkalmazza a miniszteri felelősség elvét, a kormánynak viszont joga
van az állami költségvetési törvény visszavetésére is.
     Ismeri az alkotmány a Nagy Népskupstina fogalmát, amely rendkívüli körülmények közt (pl.
fejedelemválasztás) ül össze, és csak a népképviselőkből áll.
     A rendes törvényhozó Népskupstinának ugyanis minden három választott képviselője után 1-1, a
fejedelem által kijelölt tagja is volt, akik az állami főtisztviselőkből kerültek ki
     A képviselők választására a jövedelemadót fizetők kaptak jogot, az alacsonyabb jövedelműek
közvetett (elektoros) módon, a nagyobb jövedelműek közvetlenül választhattak.
    Megőrizték az Államtanácsot, de többé nem helyettesíthette a törvényhozó Népskupstinát, de a
fejedelem megbízásából törvényjavaslatokat készíthet elő. Tagjait csakúgy, mint a minisztereket, az
uralkodó jelöli ki, de az előbbiek csak a fejedelemnek, az utóbbiak a Népskupstinának is felelősséggel
tartoznak.
    A polgári szabadságjogokat taxatíve felsorolja, a szabadságjogok katalógusából kimaradt azonban a
gyülekezési és egyesülési jog. A polgárosult minták célszerű átültetése mellett tehát az alkotmányozók
egyetlen rést sem hagytak a néptömegek jogainak érvényesülésére. Még inkább szembetűnik ez a
törekvés azokban az alkotmányos törvényekben, amelyek az 1869. évi alkotmány keretszabályainak
kitöltését célozták.
    A törvényhozó Népskupstina és az Államtanács ügyrendjéről, az interpellációs jog gyakorlásáról, a
miniszteri felelősség alkalmazásáról hozott törvények a visszalépések hordozói voltak. Ez az alkotmány-
kiegészítő jogalkotás egyetlen év (1870) leforgása alatt született, maga után vonva a néptömegek teljes
kiábrándulását az alkotmányból.
    Ugyanúgy, mint az 1870-ben kiadott választójogi törvény és a sajtótörvény. Az alkotmány kilátásba
helyezte a kisebb súlyú bűnügyekben eljáró esküdtszékek felállítását, a hozzá fűződő illúziókat azonban
már a sajtótörvény eloszlatta. A belügyi szervek hatáskörébe utalta ugyanis ez a törvény annak az
elbírálását, hogy mely sajtóvétség veszélyezteti az állam biztonságát. Állambiztonsági érdekből pedig a
sajtóügyek egy része eleve elvonható volt az esküdtbíróságok hatásköréből.
    Negatívumaira ellenére az 1869. évi alkotmány és a kiegészítő alkotmányos törvényhozás a
polgári nemzetállam kiteljesedő szuverenitásának tükrözése.
98. A Szerb fejedelemség jogrendjének változása

Az 1869. évi alkotmánnyal és a kiegészítő alkotmányos törvényekkel a modern állami struktúra
visszavonhatatlanul polgárjogot nyert Szerbiában. Ez még a 70-es években néhány lényeges alkotással ki
egészült:
        1875-1876. évi sajtó- és önkormányzati törvények
        1881 cenzúra eltörlése
         bírák kinevezési rendjét szabályozó törvény
        1871 esküdtszéki törvény. A késleltetett polgári átalakulás balkáni lehetőségeihez mérten
 mindez jelentős előrehaladás volt. A polgári demokratizmus kifejlődéséről azonban az 1869-es
 alkotmány után sem beszélhetünk, mivel a késleltetett polgári átalakulás olyan külső és belső feltételek
 jelenlétében zajlott le, amikor már a széles néptömegekkel való szövetség nem alakulhatott ki.

A szuverén polgári nemzetállam státusára felemelkedő Szerb Fejedelemség jogrendjének változásai a
60-as évektől kezdve meghatározó tényezővé váltak.
        Az ABGB közvetlen hatása alatt keletkező magánjogi kodifikáció (1844) polgári érdekeket
kifejező továbbfejlesztése a 60-as évek elején lényeges eredményekhez vezetett. A polgárosodás - és
főként az áruforgalmi viszonyok - hatására már az 50-es években mozgalom indult a kereskedelmi
szabadság biztonságát szolgáló intézmények kiépítésére. 1856-ban Kereskedelmi Tanácsot hoztak létre,
majd az évtized végén kialakultak az önálló kereskedelmi bíróságok is.
        A joggyakorlat a polgárosult nyugati jogminták felhasználására kényszerült, majd francia
orientáció hatása alatt a Code de Commerce anyagának átvételére került sor. 1860-ban fejedelmi
törvénykönyvként a francia Kereskedelmi Törvénykönyv recipiálása történt meg. A kódex a francia
minta változatlan átültetésével átmeneti nehézségeket is hozott, de az átmentő kereskedelmi viszonyok
domináns szerepe rövid idő alatt leküzdődte a szokásjogi konzervativizmus ellenállását. A Kereskedelmi
Törvénykönyv már a váltójogot és általában a pénzforgalmi viszonyokat is szabályozta.
        A francia kereskedelmi jog recipiálásával szinte egyidejűleg zajló anyagi büntetőjogi jogalkotás
már ismét a német jogminták felé vonzódott. A munkálatok lényegében 1855-től folytak. Milos feje-
delem 1859-ben életbe léptette az 1851-es porosz Btk. hatására megszövegezett törvénykönyv
általános részét, útmutatóul a jogbizonytalanság leküzdésére. A falusi lakosság gyors pauperizálódása, a
polgárosodást kísérő bűnözés elszaporodása miatt egy évvel később (1860) bevezetésre került a Btk.
különös része is, ami azzal járt, hogy gépiesen vették át a porosz kodifikáció szabályait, és a jóval
fejletlenebb társadalmi valósághoz tapadó helyi sajátosságok figyelembevételére nem maradt idő. A
kódex módosítása már a gyakorlati alkalmazás első éveiben napirendre került.
        Lényeges változást az 1865-ben életbe lépő büntető perrendtartási törvény hozott, az új
bírósági szervezeti törvény egyidejű kibocsátása által a jogbizonytalanság visszaszorítása eredményekhez
vezetett. A büntető perrendtartási törvény eljárásjogi biztosítékai a bírói gyakorlatban csak a következő
évtizedek folyamán szilárdultak meg. A jogi képviselet képesítéshez kötését az ügyvédség
megszervezését 1865-ben szabályozták.
         A változások kísérőjelensége nemcsak a polgárosult jogminták átvételének összetettségében
tűntek ki, hanem abban is, hogy ez a késleltetett burzsoá jog nem hozta magával a polgári
demokratikus jogi biztosítékoknak a kifejlődését. Az átalakulás mikéntje ismét csak visszahatott a
jogrend fejlődésére, ami elsődlegesen a kialakult új tulajdonjogi állapotok védelmét szolgálta, és a
polgári szabadságjogok szűkre szabott katalógusához jogi biztosítékok nem tapadhattak. A nem
adófizető polgárok és az eladósodó falusi kisárutermelők pedig egy idegenből átplántált - de a korábbinál
jóval fejlettebb - jogrendszer korlátaival találták szembe magukat.
99. Ioan Cuza reformja

    Az 1856-os Párizsi kongresszus az autónómia garantálása mellett, hét hatalom védnöksége alá
helyezte a két fejedelemséget, belső rendjeik szabályozásra ún. ad hoc dívánokat hoztak létre. Moldva és
Havasalföld az Egyesült Fejedelemség státuszát veheti fel, a két fejedelemség e határozat szerint
megtartja önálló uralkodóját és végrehajtó hatalmát, de pl. közös nemzettőrség és semmítőszék felállítását
nem ellenezték a hatalmak. A törvényhozó gyűléseket mindkét fejedelemségben összehívhatták, közös
törvényhozásról a Focsaniban felállítandó vegyes bizottság javaslatai alapján lehetett csak szó. A polgári
érdekek képviselői a két fejedelemség unióját követelték.

    1859-ben a moldvai Választógyűlés által fejedelemmé emelt Alexandru Joan Cuza ezredest
(1859) néhány nappal később Havasalföld képviselői is államfővé nyilvánították. Cuza fejedelem a
Portánál tett eredményes lépéseket az egyesülés elismeréséért, majd a garantáló hatalmak hozzájárulását
is kieszközölte (1861) a két fejedelemség törvényhozó gyűlésének együttes összehívására. A külső és a
belső feltételek is kedvező körülményeket teremtettek a megkésett polgári társadalom igényeihez szabott
államberendezkedés és jogrend kiépítésére. Cuza a liberálisok baloldali elemeire támaszkodva a
megoldatlan társadalmi (jobbágyfelszabadítási) problémákkal egyidejűleg napirendre tűzte az állami
mechanizmus korszerűsítését és a román társadalom testére szabott jogminták meghonosítását.
Eredményei a Portához fűződő államjogi kapcsolatok megszakítása nélkül egy újjászülető szuverén
államhatalom sajátos történelmi szerepére utalnak, amelynek az évszázados elmaradottság felszámolása,
az új jogrend alapjainak lerakásával, pedig a kelet-európai jogcsoporthoz történő felzárkózás volt a
feladata.

    Cuza felismerte az államhatalom különleges történelmi szerepében rejlő lehetőségeket, és rövid
hét esztendő leforgása alatt az állam- és jogrend megalapozásának szinte minden lényeges kérdését
napirendre tűzte.
   - A védnökhatalmak ajánlásai szerint megválasztott törvényhozó gyűlés alkalmatlan volt a feladat
   elvégzésére. A 16 tagú focsani bizottság egységes jogalkotást előkészítő munkája adott szilárdabb
   támaszt , mivel a törvényjavaslat eleve a fejedelem jogkörében volt, és a bizottság nyolc tagját is maga
   jelölhette ki.
   - Cuza törekvéseinek kedvezett az ország egyetlen Semmítőszékének felállítása is, ami a
   jogbizonytalanság időszakának áthidalását tette lehetővé a kormányzat számára.
   - Valójában a fejedelemnek alárendelt végrehajtó hatalom és az újjászervezett nemzetőrség
   képezett szilárd támaszt a felhalmozódó problémák megoldására.
   - A fejedelem a liberálisok támaszát keresve az 50-es évek végén hozzáfogott a képviseleti rendszer
   megreformálásához. A reakciós összetételű országgyűlést feloszlatta, de a párizsi konvenciók alapján
   történt újabb választások még rosszabb feltételeket teremtettek. A konzervatív párt minden haladó
   kezdeményezés elől elzárkózott, majd a liberálisok agrárius szárnyával szövetkezve, a fejedelmi
   hatalom korlátozását követelte. Cuza ismét feloszlatta az országgyűlést és a Foqaniban ülésező
   Központi Bizottságot (Comisia Centrala), majd a hatalmakhoz fordult a párizsi határozatok
   választójogi előírásainak módosítását kérve.

    A védnökhatalmak válaszra sem méltatták. Cuza ismét visszatérni kényszerült a fejedelmi
hatalomra alapozott reformokhoz.
   - A kormány éléről leváltotta a konzervatív körök képviselőjét, liberális Mihai Kogalniceanut bízta
   meg a kabinet vezetésével.
   - 1863-ban megtörtént az egyházi javak szekularizálása, amit az ismét összehívott országgyűlés is
   megerősített.
   - A kormány új agrárreform tervezete szakításhoz vezetett, megbukott a liberális kabinet, az
   országgyűlést ismét feloszlatták.
   - A válság leküzdésére Cuza ötéves teljhatalmat kért a védnökhatalmaktól
   - Választ nem kapva népszavazással életbe léptette az ország első alkotmányát (1864), amely
   kiterjesztette a végrehajtó hatalom jogosítványait, és új választójogi rend bevezetését is lehetővé tette.
   Az adócenzus csökkentésével csak egy vékony polgárosodó réteg előtt nyitotta meg a politikai jogok
   gyakorlását, és a Cuza által feloszlatott Comisia Centrala helyett felállította a második kamarát,
   amelynek 64 tagja kinevezés útján kaphatta megbízását.
   - A garantáló hatalmak nagyköveti konferenciája (Konstantinápoly, 1864) szenátusra változtatta a
   második kamara megnevezését, amelyet a fejedelem állandó jellegű tanácskozó szervvé formált, és azt
   a reformok végrehajtásában a törvényhozó gyűlés ellenkezésének gyengítésére kívánta felhasználni.,
   de a testület rövid idő alatt a nagybojári reakció gyülekezőhelye lett.
   - A fejedelem kiterjesztett hatalmi jogosítványai, és a törvényerejű rendeletalkotás volt az egyetlen
   megoldás az égetően sürgető reformok létrehozására. Így az alkotmány meghirdetésével egyidejűleg
   az államhatalom korszerűsítését célzó törvényerejű rendeletek kiadására került sor:
             - Semmítőszék újjászervezése
             - Állami Számvevőszék (1864-től a legfőbb pénzügyi ellenőrző szerv)
             - Kereskedelmi kamarák felállítása
             - Oktatásügy rendezése
             - Helyi közigazgatási önkormányzatok felállítása
             - A belügyminiszter irányítása alatt Rendőri Főigazgatóságot, az önkormányzati gyűlések
             alapján pedig a helyi rendfenntartó erőket szervezték meg.
             - Rendeleti úton fejlődött ki a belbiztonság szervezete és a csendőrség, az államilag
             monopolizált termékek (só, gyufa, dohány stb.) forgalmazásának rendjét kézben tartó
             központi igazgatóság és a vámhivatal.
             - Jobbág felszabadító törvény (1864)

   Cuza 1864-ben két önálló fejedelmi törvényben vetette meg az alapját a polgári jellegű helyi
önkonnányzatnak.
  - A megyei önkormányzati törvény tanácskozó és végrehajtó szervek választását írta elő, ezzel a
  vagyoni cenzuson nyugvó képviseleti jog érvényesülésének nyitott. kaput A megyék közigazgatási
  szerepét, hatáskörét és az önkormányzati szervek feladatait is rögzítette a törvény.
  - A községi önkormányzati törvény a község (a város) élére a választott községtanácsot, illetve a
  községtanács kebeléből kijelölt (végrehajtó) elöljáróságot állított A képviseleti jog vagyoni cenzuson
  nyugszik, de ez már szélesebb polgári rétegeket juttatott a politikai jogok gyakorlásához, sőt az új
  községi választójogi törvény (1886) a burzsoá demokratizmus kialakulásának is kedvezett.
  - Az egyesült román fejedelemség önkormányzati rendszerét tipikusan késleltetett, kelet-európai
  képződménynek minősíthetjük. Erre utal a központi hatalomnak az a jogosítványa, hogy a megyei
  önkormányzat főnökét, a községi elöljáróság élén álló tisztségviselőket, maga jelöli ki. A végrehajtó
  hatalom felügyeleti szerepe kiterjedt az önkormányzati tevékenység egész területére, ami a pénzügyi
  felügyelet területén a Számvevőszék hatáskörének vitathatatlanságával járt. A község és a megye közé
  ékelt járás nem rendelkezett önkormányzati jogokkal. A járások vezetője a főszolgabíró volt, akit a
  megyefőnök nevezett ki, és tevékenysége a megyei végrehajtó szervek akaratának megvalósításában
  merült ki. Csak 1894-ben fejlődött ki a községi járás (előváros, kerület) mint igazgatási egység, amely
  hasonlóan nem emelkedett önkormányzati rangra.

    A központi (végrehajtó) szervek korszerűsítésében és a helyi önkormányzati rendszer kiépítésében
maradandót alkotott Cuza korszaka. Az állami szuverenitás közel teljessé tételével egészíthető ki ez a
kép, miután Cuza 1864. évi statútumát (alkotmányát) a hatalmak - mint a párizsi konvenciók tartozékát -
elismerni kényszerültek, és ez a közjogi dokumentum az egyesült román fejedelemséget "beavatkozástól
mentes" államhatalomnak minősítette.
A bojári reakció és a monstruózus koalíció abszolutizmussal vádolta a fejedelmet, majd erőszakkal
megdöntötte hatalmát (1866. február 10.), és ezzel végérvényesen elvágta a polgári jellegű
államhatalom kiteljesedésének útját is. A Hohenzollern-dinasztia egyik hercegének egyenes ági
leszármazóit örökös uralkodóvá tevő 1866-os alkotmány tükrözi ezt a befejezetlen átalakulást amely a
román királyság 20. századi történelmének is jellemzője maradt.
100. Az 1866-os román alkotmány

    Formailag az 1866-os monarchikus alkotmány az Egyesült Román Fejedelemség állami működését
szinte érintetlenül átvette.
    Az örökletes monarchia a Cuza által kiterjesztett fejedelmi jogosítványokat megkapta, sőt némi
visszalépést hozott, hogy az uralkodó maga nem felelt tetteiért, ellenjegyző minisztereinek felelőssége
azonban a parlament) irányában megmaradt.
     A fejedelmi szék megüresedése esetére Helytartóság szervezését, a kiskorú uralkodó mellé
Régenstanács felállítását helyezte kilátásba az alkotmány.
    A nemzet szuverenitását az alkotmány a két házból álló parlamentre ruházta, de a törvényhozó
gyűlés összehívása, elnapolása és feloszlatása az uralkodó kezében maradt.
    Az uralkodó a törvényerejű rendeleti jogosítványok fenntartása mellett a tulajdonképpeni
törvényhozásban is osztozott a parlamenttel. A törvényjavaslatok származhattak bár a két ház
valamelyikétől, de az uralkodó és a kormány is eleve jogosult volt erre. Gyakorlatilag ez utóbbi
érvényesült, és a végrehajtó hatalom által kibocsátott alsóbbrendű jogforrások felülvizsgálatával sem
élhetett a parlament.
    A chartális alkotmány tehát csupán a formai elemeit őrizte meg a parlamentáris monarchiának,
vagyis az új közjogi rendszer pontosan azt szentesítette, ami ellen a monstruózus koalíció fellázadt. A
fejedelem és a végrehajtó hatalom primátusa Cuza idejében a reformoknak volt alárendelve, a
Hohenzollernek alatt viszont ez a bojári reakció érdekeit szolgálta.
    A nemzeti szuverenitás sem jutott előbbre az alkotmány által, miután a külhatalmak azt csak az
1877-78-as orosz-török háborúba való belépés után, illetve a Berlini Kongresszus határozatai alapján
ismerték el végérvényesen.
    Sem a függetlenségi mozgalmak, sem Cuza eredményei nem igényelték a hatalmi ágak
szétválásának garantálását. Az 1866-os alkotmány megalkotói sem tápláltak illúziókat a főbb hatalmi
ágazatok önállósága iránt. A politikai stabilitás hiánya és a feudális érdekek átmentése a vagyonos
osztályokat a végrehajtó hatalom mindenkori birtokosai, mögé állította.
    Formailag bár megmaradhatott a miniszteri felelősség elve, de a törvényhozó gyűlés még a parlamenti
többség bizalmának megfelelő kormány kinevezését sem tudta megvédeni.
    Az alkotmányos monarchia kétarcúságát kifejezésre juttatta a kétkamarás rendszer antide-
mokratikus szellemű megszilárdulása. Cuza még a tanácskozó második kamarát a haladás
előmozdítására szánta, az 1866-os alkotmány viszont egyértelműen fékként állította a haladás elé a
Szenátust, amelyet a dinasztia leszármazói, a történelmi arisztokrácia és a főpapság képviselői alkották,
akik jog szerint és nem választás útján foglaltak helyet a felsőházban. Az egyéb (választott) szenátorok a
vagyoni nagyság szerint négy kollégiumra osztott elektorgyűlések döntései alapján jutottak be a Szenátus
tagjai közé.

    A parlament képviselőházának tagjai sorában nem volt szükség a képviselők ilyen értelmű
megosztására. Az alkotmánnyal egyidejűleg kibocsátott választójogi törvény a porosz minták átvételét
jelentette, a számottevő adót fizető polgárok jogosultságát ismerte csak el, és ezek körén belül is vagyoni
nagyság szerinti, négy csoportot különböztetett meg (1884-től hármat). Csoportonként a jogosultak
egyenlő számú elektort választottak, akik külön-külön választói kollégiumot alkottak, és az elenyészően
kisebb létszámú vagyonosok ily módon aránytalanul nagyszámú képviselethez jutottak. De az adócenzus
és a közvetett választás eredményei sem lehettek tartósak, mivel a bizonytalan körülmények közt alig
töltötte ki négyéves megbízását a kétkamarás parlament.

    A parlamenti jogkörök alkotmányos biztosítékai hiányoztak, a polgári szabadságjogok rendezetlenek
maradtak. A szótöbbséggel hozott határozatok csak az uralkodó szentesítésével juthattak jogerőre, az
alkotmánymódosító határozatokban, pedig abszolút többségi szavazatot írtak elő.
101. Az 1906-os cári alkotmány Oroszországban


    Oroszországban a századforduló után ismételten forradalmi válság érlelődött, a forradalom polgári
demokratikus jelleget öltött. A cárizmus a polgárság kielégítésére és a népmozgalmak vérbefojtására
törekedett.
    A liberális ellenzék megalkuvása következtében az orosz polgári demokratikus forradalom nem
juthatott el az önkényuralmi államszervezet összezúzásáig. A cári bürokrácia lett a népmozgalmak
nyomására kiadott 1905. október 17 -i manifesztum végrehajtója, miközben az állami erőszak-apparátus
minden erejét a néptömegek ellen fordíthatta.

    A manifesztumban megígért törvényhozó duma kialakítása végett új választó jogi törvény
kibocsátására is sor került (1905. december 11.), de Vitte miniszterelnök ebben már olyan megkötéseket
rögzített le, amelyek a kormányzatnak engedelmes törvényhozó duma létrehozását célozták. Például:
többfokozatú választások végrehajtását írták elő, és a polgárok egy részét (nők, katonák, egyetemi
hallgatók) teljesen kizárták a választójogból. A választásra jogosultakat - a porosz mintára- kúriákra
(földbirtokos-, burzsoá-, paraszt- és munkáskúria) osztották, és kúriánként a választásra jogosultak
gyűlése is csak elektorokat választhatott. Nyílt jogegyenlőtlenség érvényesült az elektorok kúriánkénti
megosztásában, mivel 2000 földbirtokos, városokban 7000 vagyonos polgár küldhetett egy-egy elektort, a
parasztkúriákban 30 000, a munkáskúriákban pedig 90 000 választóra juthatott egy-egy elektor.

   A törvényhozó duma választásában azt antidemokratikus elvek honosodtak meg. A kegyetlen
rendőrterror és a polgári szabadságjogok figyelmen kívül hagyása közepette folyt az I. állami duma
megválasztása (1906. március-április). Ennek ellenére a kormányban részt vevő pártok súlyos vereséget
szenvedtek. Ezért a kormány félelemmel tekintett a törvényhozó duma munkája elé, és mielőtt az
megkezdhette volna munkáját, kibocsátották az ún. "állami alaptörvényeket" (1906. április 23-i
alaptörvények).

    Az "állami alaptörvények" megjelenése nem az alkotmányosság megteremtésére irányu1t, hanem a ő
legfőbb egyeduralkodó hatalom" lerögzítésére. Az uralkodó kezében maradt a végrehajtó hatalom
irányítása, a külügyek, a háború és a békekötés joga, a nemzetközi szerződések megkötése, a hadsereg és
a flotta feletti rendelkezési jogát is.

    A manifesztum nyílt megsértését jelentette , hogy az alaptörvények az újjászervezett államtanácsot
egyenjogúvá tették az állami dumával. Az államtanács jogainak a kiterjesztése valójában a tör-
vényhozó szerv munkájának a korlátozását is jelentette, miután a duma törvényjavaslatai csak az
államtanács jóváhagyása után kerülhettek az uralkodó elé.
    Az államtanács tagjait felerészben az uralkodó nevezte ki a legmagasabb rangú állami tisztségviselők
köréből, a többi tagot pedig az önkormányzati szervek (csak a zemsztvók), az egyetemek, az egyház, az
Akadémia és egyes kiemelkedő tőkés szervezetek választott képviselői alakították. Az összeállítás ilyen
módját tehát biztosítéknak szánták az állami dumával szemben.

     Az "alaptörvények" az állami duma törvényhozó jellegét is fel akarta számolni, mivel a törvényhozó
duma puszta létével volt ellentétes például az a meghatározás, hogy a "törvényhozó hatalom is a cárt
illeti, aki azt az államtanáccsal és az állami dumával egyetértésben gyakorolja". Az "alaptörvények"
megváltoztatásával kapcsolatos ügyeket csak az uralkodó javaslatára tárgyalhatták meg a jogalkotásba
bevont szervek.
     Lehetővé tették továbbá, hogy az állami duma ülései közti időben a Minisztertanács is terjeszthessen
az uralkodó elé törvényjavaslatokat.

    Az I. állami duma még a súlyos megkötöttségek ellenére is veszélyesnek mutatkozott a cárizmus
számára, a kadétpárt a dumának felelős kormányzat megteremtését, a végrehajtó hatalom
ellenőrzését követelte. A parasztképviselők soraiból kifejlődő trudovik (dolgozó) párt, pedig gyökeres
agrárreformot igényelt. Ilyen körülmények között az önkényuralom és a liberálisok kompromisszumaként
keletkezett dumának pusztulnia kellett, a kormány saját törvényeit felrúgva feloszlatta az I. állami dumát.
   Az ellenforradalmi reakció tehát végleg felülkerekedett az államélet minden területén.

    A kormány élére a kegyetlenkedéséről hírhedt Sztolipin került. A polgári pártok nagy része behódolt a
kormányzatnak. Az ország nagyobbik részén hadiállapotot rendeltek el, és törvénytelen ítéletekkel
félemlítették meg a lakosságot. Ilyen előzmények után került sor a II. állami duma választására és
összehívására. A választások a polgári pártok számára nem hoztak megerősödést, pozícióik gyengültek
azáltal, hogy jelentős baloldali erők gyülekeztek az új törvényhozó szervben. A duma összehívása után
röviddel világos volt, hogy a kormányzat leszámolni készül az alkotmányosság látszatával, és ez a
törekvés maga alá temeti a II. állami dumát is.

    A június 3-i államcsíny (1907) a dumára mért csapással az ellenzék számára is érthetővé tette, hogy a
reakció és az önkényuralom szövetsége legyűrte a forradalmat. A II. állami duma feloszlatása már a
nyílt terror jegyében zajlott. A kormány hamis vádak alapján 65 szociáldemokrata képviselő kiadatását
kérte, majd önkényesen száműzte őket. A duma polgári pártjai sietve biztosították a kormányt
egyetértésükről, de ez nem háríthatta el a törvényhozó gyűlés szétkergetését, sőt ezzel egyidejűleg
kiadták az új, még reakciósabb választójogi törvényt, amely az alkotmányos látszat teljes félredobását
jelentette, hiszen azt az október 17 -i manifesztum és az alaptörvények szerint csak a duma
hozzájárulásával lehetett volna eszközölni. A kormányzatnak azonban nem volt szüksége már a
törvényesség látszatára, és üres papírként dobta félre saját alkotásait is.

    A forradalom mégsem múlt el nyomtalanul, miután a cárizmus nem tudott teljes egészében
visszatérni az önkényuralmi rendszerhez. Oroszország bizonytalan nemzetközi helyzete és a fokozódó
belső nehézségek miatt például ismét meghirdették a duma (Ill. állami duma) összehívását. A
törvénytelenül meghirdetett választójogi rendelkezések azonban végleg lehetetlenné tették baloldali erők
kibontakozását, amire jellemző, hogy a választók 0,2%-át kitevő földbirtokosok a mandátumok 51 %-át
kapták meg. A III. állami duma mellett működő államtanács, pedig most már valóságos felsőház lett,
miután a duma javaslatait az államtanács egyszerűen érvénytelenítette. Mandátumának szabályszerű
lejáratával (1912), ez volt az első orosz népképviseleti szerv, amely nem az önkény áldozataként
fejezte be tevékenységét.
102. A modern jog térhódítása Oroszországban

A bérmunka alkalmazása és az árutermelés a reformokat követő évtizedekben ugrásszerűen
megnövekedett az orosz birodalom területén. A bányászat és a tőkés ipar nagy léptekkel haladt előre, és
ennek eredményeként kialakult egy viszonylag erős, egységes munkásosztály.
 A bérmunka jogi szabályozása, a munkásság gazdasági és jogi helyzete azonban hosszú ideig
rendezetlen maradt, sőt az elavult jog alapján helyenként tovább éltek a jobbágy- (gyári) munka
megalázó feltételei, másutt a tőkések által diktált, nyomasztóan terhes munkafeltételek alakultak ki. A
félfeudális viszonyok csak fokozták a lehetőségét annak, hogy a nincstelen tömegeket gazdaságilag és
jogilag is teljesen kiszolgáltatott helyzetbe taszítsák.
Az ipari proletariátus első ösztönös megmozdulásai a reformokat követő években jelentkeztek. Vi-
szonylag korán megszülettek az első sztrájkrendeletek (1870), a kormányzat ezekben még nem a
bérmunka kiaknázásának korlátozását tekintette feladatának, hanem a sztrájkmozgalmak büntetőjogi
megtorlását.
A munkás-tömegmozgalmak ereje a 80-as évek elejétől fokozatosan kikényszeríttette a gyári
munkafeltételek jogi rendezését. A kormány a tömegsztrájkok megelőzésére a női és gyermekmunka
korlátozásához fogott. 1882-ben megtiltották a gyermekek éjjeli foglalkoztatását, és gyári felügyelőket
állítottak a tilalom betartásának az ellenőrzésére. Újabb tömegmegmozdulások a gyári munkaviszonyok
általánosabb rendezését is rövidesen kiváltották. A foglalkoztatott gyermekek kötelező oktatásáról
szóló intézkedések (1884) már a munkaadók érdekeit is szolgálták, az idevágó újabb rendelkezések
azonban a nők és gyermekek éjszakai munkáját végleg megtiltották (1885). A gyárosok ezeket a
rendelkezéseket sokszor figyelmen kívül hagyták, és az ebből keletkező jogvitákat a bíróságok előtt
könnyen befolyásolták.
A bérmunkás-tőkés viszonyokba történő erőteljesebb beavatkozást jelentette az 1886-os gyári törvény,
amely a munkásokra kivethető bírságokat szabályozta. Egyidejűleg a gyári felügyelők hatáskörét is
kibővítették, és növelték az idevágó rendeletek betartásának az ellenőrzését. A tőkés érdekeket azonban
ezúttal sem tévesztették szem elől, egyre fokozódó büntetőjogi megtorlást helyeztek kilátásba az ipari
sztrájkok és "rendzavarások" miatt. Valójában csak a századfordulót megelőzően kényszerült rá a
kormányzat, hogy a munkaidő általános rendezését végrehajtsa (1897. évi gyári tv.).
Az európai államok nagy részében a 8 órás munkaidő kialakításáért folyt a harc, Oroszországban még
csak a 11 és fél órás munkaidő lerögzítésére került sor. A néptömegek aktív harca nélkül még e
korlátozott jelentőségű törvények sem születhettek volna meg.
A tőkés termelés és a piaci kapcsolatok kibővülése megnövelte a polgári jog szerepét, az
áruviszonyokban egyre kevesebb lehetőség maradt az elavult jogi normák alkalmazására. A század
utolsó évtizedeiben egymást követték azok a törvények, amelyekben a kifejlődő bankok, kereskedelmi és
ipari társaságok működésének a lehetőségeit terjesztették ki. Rövidesen felmerült a modern magánjog
egységes szabályozásának a szükségessége is, a szerkesztőbizottság évekig tartó előkészítő munkája
mégis eredménytelen maradt. Az elavult jog maradványaihoz való ragaszkodás lehetetlenné tette a
polgári jog egységes szabályozását, másrészt ennek akadályává lett a monopóliumok megjelenése is. A
polgári törvénykönyv megteremtésének az ügye végleg háttérbe szorult, a nagy monopóliumok viszont
egyre erősebb befolyást szereztek az államéletben, és a jogalkotás irányát is megváltoztatták. Számukra a
haladó jogelvek meghonosítása és a jog egyes ágainak az egységes szabályozása már nem volt célszerű,
mivel a nyersanyagforrások kiaknázására és a piacok monopolizálására irányuló törekvéseiket a
kormányzat más eszközökkel (koncessziók) biztosította.
Oroszország jogfejlődése a monopóliumok kialakulása következtében megoldhatatlan ellentmondásokba
keveredett. Ebben a térségben a kifejlődő monopolizálódás a felemás jogrend szétfeszítőjeként
jelentkezett. A gazdasági életben a külföldi tőke és a monopóliumok akarata vált elsődlegessé, más
területen zavartalanul éltek tovább a feudális maradványok. Az új jogrend kiépítése ismételten elakadt, és
a társadalom legreakciósabb erőinek kedvező zűrzavaros állapotok között a jogbizonytalanság
jelentkezett. Ezzel egyenes arányban nőtt a néptömegek elleni adminisztratív elnyomás, fokozódott a
büntetőjogi megtorlás. E törekvéseket Oroszországban sem alkotmánytörvények, sem lerögzített jogi
biztosítékok nem akadályozták. Az orosz birodalom jogrendje ezzel ismét válságba jutott, a belőle
kivezető utat, pedig csak a polgári demokratikus forradalom következetes végrehajtása jelenthette volna.
A világháború körülményei közt jelentkező orosz polgári demokratikus forradalom azonban eleve
bukásra volt kárhoztatva.
103. A gazdaság megreformálását célzó jogalkotás

A késleltetett polgári átalakulások alkotmányos modelljei eleve eltorlaszolták az utat a polgári
demokratikus állam ( a köztársaság) kialakulása előtt. A népképviselet a vagyonos osztályok
kiváltságos joga lett, a törvényhozó hatalom nem rendelkezett domináns szereppel. A modern
államrendszerek többségében az állami tevékenység súlypontja a végrehajtó hatalomra tevődött át. A
választóvonal az, amikor a végrehajtó hatalom kulcspozícióiban a monopóliumok, a hazai vagy a
nemzetközi tőke érdekei válnak meghatározóvá. Ezt a regresszív folyamatot csak a jogállamiság tudja
majd feltartóztatni.
Az áttérés folyamatát jelző változásokkal szinte egyidejűleg felszínre tört az alkotmányosság válsága, de
a válság nem zárta ki a meglevő chartális rendszerek formális és esetenként tartós fennmaradását, miként
azt sem, hogy a krízis hosszan elnyúló korszakában új alkotmányok születhessenek.
A monopolizált gazdaság lazább kereteket igényelt, ezért az alkotmányok módosításának lehetőségeit
kiterjesztette, a közjogi biztosítékokat, a fékeket és egyensúlyokat (checks and balances) pedig
meglazította. A főbb hatalmi ágazatok irányított együttműködéséhez való ragaszkodás elvesztette
létjogosultságát és az alkotmány-kiegészítő gyakorlat, pl. a politikai reakció és a banktőke hódító
törekvéseit szolgáló szervek egész sorát ruházta fel az alkotmányosság látszatával. A monopolizálódás
hatása az alkotmányos államhatalom keretein az adminisztratív (ill. erőszak-) szervek szerepének a
térhódításával járt.
A chartális alkotmányok kereteit megbontó lépések már nem a parlament prioritásának a felszámolását
célozták, hanem a centralizmus új módozatainak kialakítására törtek, alig burkolt kapcsolatot teremtve
elsődlegesen az állami erőszak szervezet és a monopólium ok között. Ez az összefonódás végül a
totalitárius (fasiszta) rendszerek kifejlődéséhez is elvezethetett.
A parlamenti prioritás maradványainak védelme ezeket a törekvéseket tartósan nem hátráltathatta, amit a
chartális alkotmányok egyre gyakoribb felfüggesztése, a törvényhozó testületek feloszlatása és a
parlamenti jogok leszűkítését célzó gyakorlat tett közismertté már a századforduló időszakában. Az
áttérés negyedszázadában parlamenti intézményeket, ill. a törvényhozó testületeket még tartósan nem
lehetett felszámolni. A hatalmi súlypontok áthelyeződésének eredményeként ezek a tovább élő elemek
mechanikus szavazógépekké torzultak, vagy a vég nélküli parlamenti obstrukció formájában
lehetetlenültek. Csak a jogállamiság helyreállítását célzó törekvés lassíthatta ezt a folyamatot jobbára a
második világháborút követően.
Az áttérés korában sor került a képviseleti jog kiterjesztésére. A szélesebb népképviselet
eredményeként születő törvényhozó testületek mellett a politikai reakció fékként keresett támaszt a
felsőházban, amelynek tagjai többnyire, pl. közvetett választás útján, sőt gyakran örökös jogon kerültek
ki. A monopolizált gazdaság érdekeit képviselő főméltóságok örökös felsőházi tagsága mellett ebben az
időben jelennek meg az ún. vezető gazdasági szervezetek (Kereskedelmi és Iparkamarák, Egyletek) jog
szerinti képviselői a törvényhozó testületekben. A bankok és az ipari körök, pl. még a választójog
gyakorlati alkalmazása során is lehetőséget találtak arra, hogy a törvényhozó szervek összetételét
befolyásolják. A választókerületek kialakításának a manipulálásával, a jelöltek ajánlásának bevezetésével
és az anyagi helyzetükben eleve függésben tartott kispolgári tömegek befolyásolásával stb. a
monopóliumok számára kedvező összetétel elérésére nyílt mód. A megválasztott parlamenti képviselők
egy része a gazdaság közvetlen megbízottjává vált, és a törvényhozás munkáját, ill. főként a költségvetési
döntések meghozatalát a hadiipari szállítók és a nagy állami megrendelések haszonélvezőinek igényei
szerint befolyásolta (lobbyzás). Ezeket az összefonódásokat már a parlamenti összeférhetetlenség
intézménye sem gátolhatta meg, mivel azok a jog határán kívül keletkeztek.
Ilyen előzmények után a modern gazdaságnak a főbb hatalmi ágazatokhoz fűződő viszonya helyenként
már a századforduló idején válságos helyzeteket szült. Az alkotmányos állam hagyományos rendje
megbomlott, a hatalmi ágazatok egyensúlya illuzórikussá vált, és egyre gyakrabban jelentkezett a
politikai (kormányzati) válság. Minden ilyen esetben a kormányzati szervek jogosítványainak a
kiterjesztését szorgalmazták, mivel a modern gazdaság felgyorsult fejlődését a törvényhozó mechanizmus
eleve nem tudta nyomon követni. A gyorsan változó társadalmi gazdasági igények kielégítésére ugyanis
sokkal inkább alkalmasnak tűntek a kormányzati, operatív döntések, ill. az igazgatási (adminisztratív)
hatáskörben születő szabályzatok. A politikai válság és a ciklikusan visszatérő gazdasági depresszió kö-
rülményei között pedig racionálisnak is tűnt, hogy a törvényhozó hatalom nehézkes mechanizmusát
félretéve, gyors és hatékony állami döntések szülessenek.
A "szükséghelyzet", a "közérdek" és a rendkívüli állapot stb. mögé rejtőzött gyakran ez a törekvés,
és a kormányzati (esetenként az erőszak-) szerveket kivételes felhatalmazásokhoz jutatta. Nem ritkán az
alkotmányos rend felfüggesztéséhez, a kivételes hatalom bevezetéséhez vezet ez az út, gyakoribb mégis,
hogy a kormányzati szerveket a törvényhozó testületek maguk kényszerülnek felhatalmazni a rendkívüli
helyzet leküzdésére. Ezért ún. kerettörvények jelennek meg, amelyek gyakran a társadalom egészére
kiható kormányrendeleti jogalkotással ruházzák fel a központi végrehajtó szerveket. A törvényes
felhatalmazás által nemcsak önmagát rekesztette ki a törvényhozó hatalom a legfontosabb állami
döntések meghozatalából, hanem lehetőséget teremtett az alkotmányos rend felrúgására és a törvényesség
felszámolására. Idővel a módosított chartális alkotmányokban eleve megjelentek a kormányszerveket, ill.
az állami főhatalom gyakorlóit feljogosító szükségrendeleti felhatalmazások.
Az államhatalom és a gazdaság viszonyainak az általános jellemzőjévé lett, hogy a végrehajtó hatalom
aktusai, és a központosított kormányzati szervek legiszlációja meggyengítette a törvény, sőt a
kodifikált jog szerepét is. A hagyományos jogforrási rendszer hierarchiája átbillent az alsóbbrendű
jogforrások irányába, és ez a törvényi jog meggyengítésével járt. A kormányzati szervek néhány évtized
leforgása alatt, olyan tömegű rendeleti jogalkotással éltek, hogy az szinte áttekinthetetlenné vált, a
monopolizált gazdaság gyorsan változó igényeit azonban ez az ún. delegált jogalkotás szolgálta
eredményesen. Amilyen mértékben mélyült a parlamentarizmus válsága, olyan mértékben nőtt a delegált
jogalkotás szerepe. Ez utóbbinak két különböző válfaja ismeretes: az állami mechanizmusba
szervesen beillesztett kormányzati szervek jogalkotása és az államgépezeten kívül működő
intézmények, (ipari- és kereskedelmi) szervezetek jogalkotása, mivel ez utóbbiak is normatív aktusok
kibocsátására nyertek felhatalmazást.
A delegált jogalkotási hatalom oda vezetett, hogy a végrehajtó hatalom szerveit mentesítették a
képviseleti szervek ellenőrzése alól, amely a parlamentarizmus egyik legalapvetőbb pillérének a
feladásával járt. Mindez lehetővé tette, hogy a hagyományos parlamenti demokrácia formális
megtartásával, vagy akár a polgári demokratizmus látszatának a megőrzése ellenére az államhatalommal
összefonódó gazdasági körök akarata korlátlanul érvényre jusson. A hagyományos polgári
államrendszerek ilyen értelmű deformálódása többnyire már a különböző totalitárius rendszerek
időszakában jelentkezett.
A korszak jellegzetes változásai elsődlegesen a végrehajtó, ill. a jogalkotó állami tevékenység szférájában
jelentkeztek. A deformálódás, a válság tünetei a törvénykezési szervek munkájában és a helyi
közigazgatás területén is nyomon követhető változásokat eredményeztek. Az áttérés jellegzetes tünetei te-
hát a jogszolgáltatás egész területén jelentkeztek, és ezek a tünetek még akkor is, ha a bíróságok
viszonylagos "függetlenségét" hirdető chartális alkotmányok formailag hatályban maradhattak.
Az alkotmányos alaptörvényekben rögzített rendes bírósági fórumrendszer kereteit szétfeszítette a vezető
gazdasági körök törekvése. Megjelentek a monopóliumok érdekeit szolgáló "különös" ítélkező szervek,
az ún. egyeztető, döntő, ill. választott bírósági fórumok, amelyek a hagyományos magánjogi
kodifikációk hatókörén kívül keletkező jogviták rendezői lettek. A speciális iparbíróságok a választott
kartellbíróságok általában függetlenítették magukat a kialakult eljárásjogi garanciáktól. Egyfajta
egyszerűsített (gyorsított) eljárás lett általános az ilyen fórumokon, amikor is a felek előre vállalták, hogy
a választott bíróság határozatai ellen a rendes bírósági úton fellebbvitellel, perorvoslattal nem élnek. Más
esetben a különleges bíróságok határozatai ellen csak az államigazgatási szervekhez lehetett
fellebbezéssel élni, jó ideig azonban főként az ún. kartellviták a nyilvánosság teljes kizárásával zajlottak.
A kartellek, trösztök, konzorciumok választott döntőbírái az érdekeltek előre kijelölt megbízottai voltak,
akiknek az eljárását az adott iparági, ill. áruforgalmi egyezmények szabályai határozták meg a
nyilvánosság teljes kizárásával, ezek a jog határán kívül működő fórumok a törvényesség elemi szabályait
félretéve hozták meg döntéseiket, ezek a döntések gyakran az árutermelő gazdaság egész ágazatának a
sorsát határozták meg. A kartellbíróságok döntései nyomán a kistermelők ezreit kényszeríttették a teljes
gazdasági lehetetlenülésbe (csőd).
A kormányzati szervek ku1cspozícióit kezükben tartó erők hosszú ideig lehetetlenné tették, hogy az
államhatalomnak a jogalkalmazásra rendelt szervei akárcsak a felügyelet jogával is élhessenek a
kartellbíróságok felett. Csak az ún. válságjog hozott némi változást e téren, de az állami beavatkozás
sem küszöbölte ki a kartell-bíráskodás önkényét. Ellenkezőleg, az állammonopolista jellegű kartelltör-
vény-hozás és a nyomában kifejlődő joggyakorlat is csak a monopoltőke íratlan törvényeinek a
törvényesítésével járt. Sem a bírói függetlenség, sem a hagyományos perjogi garanciák visszaállítására
nem kerülhetett többé sor az adott kor különleges ítélkező fórumai előtt, az állammonopolista felügyelet
csupán regisztrálta az eredményeket, és időnként a néptömegek megtévesztését szolgáló
beavatkozásra kerülhetett sor (1. kartelljogalkotás).
A bírói hatalom válságát azonban a rendes bírósági fórumok munkájában is nyomon követhetjük. Már a
századforduló előtt általános jelenséggé vált az esküdtbíróságok visszaszorítása. Hatásköri és
illetékességi szabályokkal, a műveltségi és vagyoni cenzuson alapuló behívás módosításával stb.
törekedtek elejét venni pl., hogy ezek a fórumok a monopolizált gazdaság érdekeit veszélyeztessék.
A nagyhatalmi célokért folytatott szakadatlan háborúk különleges körülményei szinte minden esetben a
gyorsított ítélkezés, a statárium bevezetéséhez vezettek. A közrend megőrzésének az erőszakos formáit
kifejező rendkívüli bíráskodást az adott kor szinte mindenütt kormányrendeleti (és szükségrendeleti) úton
szabályozta.
A bírói hatalom viszonylagos függetlenségének megőrzését, vagyis azt, hogy az ítélkező bíró a törvény
adta keretek között szabad belátása szerint mérlegelhessen és ebben a tevékenységében az államhatalom
más ágazataiban működő szervek, ne befolyásolhassák átmenetileg, megszorították. A rendes bírósági
fórumok ítélkező gyakorlata sem mentesülhetett a külső erők befolyásától, miután az áttérés korszakában
sorra megjelentek azok a jellegzetes törvények, amelyek egyes bírói fórumokat (főként a legfelsőbb
bíróságokét) új jogelvek (irányelvek) kialakít