Szegedi László A huncut festő és a szupermodell - Ugye, milyen szép? - lépett hozzám a festő a kiállítás megnyitóján. A képet néztük mindketten, az óriási narancssárga foltokat a vásznon, de éreztem, hogy a festő szeme sarkából engem figyel. Nem csoda, igyekeztem is csinosan kiöltözni erre az estére. - Lehet valami abban, ahogy az indiánok féltek az arcábrázolástól - nyomta a szöveget. - Tudja, hogy azt hitték, fogva ejtik így a lelküket? - Nagyon... szenvedélyes... - mondtam, lassan végighúztam a mutatóujjam a képen, aztán lenyaltam az ujjamról azt a pár festékkristályt, ami rátapadt. - Látom, önnek jó érzéke van a művészethez - mosolygott a festő, szeme sarkából végigmérte vörös selyemszoknyámat, és hosszú, formás lábamat. - Talán ön is...? - Ó, én csak egy műélvező vagyok, köszönöm. De beavathatna művészete alapfogásaiba... mosolyogtam rá ártatlanul, és belekortyoltam vérvörös koktélomba. Erre ő kézen fogott, győztes mosollyal az emeletre kísért, egy kis diszkrét lakosztályba. Egész éjjel szeretkeztünk, hevesen és lázasan, mint a ketrecbe zárt állatok. Éreztem a festő győzelmi mámorát, büszke erejét, amivel újra meg újra bebizonyította magának önnön nagyságát. Aztán hajnalban, amikor már pirkadni kezdett, és a festő aléltan hevert az ágyon, magamra vettem vérvörös ruhámat. Felvettem valódi, démoni formámat, utoljára még a festő fölé hajoltam, körmömmel precíz bemetszést ejtettem a festő mellkasán a szívéig, kiszívtam belőle az életerőt és ott hagytam fonnyadt porhüvelyét a virágmintás lepedőn. Kis buta férfiak. Azt hiszik, mindent tudnak. 2009. november http://metanblog.blog.hu szegedilaci@gmail.com