Docstoc

A bordélyrendszer Budapesten

Document Sample
A bordélyrendszer Budapesten Powered By Docstoc
					A bordélyrendszer Budapesten
Szerző: Szécsényi Mihály


A 19. században Európa-szerte komoly társadalmi problémát jelentett a
prostitúció tagadhatatlan léte. A mindenütt burjánzó szabályozatlan
prostitúció ugyanis irritálta a polgárok jelentős részét. A kor
felfogásában a szexualitás szégyenletes és bűnös dolog volt, egyes formái
perverziónak minősültek, a meztelenkedést tiltották. A nemi élet
gyakorlásának lehetőségét a házasságra, majd – egészségügyi szempontoktól,
illetve erkölcsi meggondolásoktól egyaránt vezérelve – a szabályozott
prostitúcióra próbálták szűkíteni.
Megoldásnak a prostitúció ellenőrzéssel összekötöttengedélyezése látszott.
A szifilisz időközben megszelídült, s az esetek döntő többségben már nem
volt halálos kimenetelű. Olyan elhúzódó lefolyású betegséggé vált, amellyel
szemben a gyógyítás is kezdett szerény eredményeket felmutatni. Az állam
számára minden országban komoly költségekkel járt a szifiliszben
megbetegedett polgári lakosság gyógykezelése, izolálása. Ennél is nagyobb
gondot okozott a katonák megbetegedése. Ők ugyanis a fertőzést döntően
prostituáltaktól kapták, s jelentős arányban váltak hosszabb-rövidebb időre
szolgálatra alkalmatlanná.
A prostitúció magyarországi szabályozására a szabadságharc alatt tettek
először kísérletet. A honvédek megbetegedései miatt 1848. november 6-án a
kereskedelmi miniszter rendeletet adott ki, amelyben kötelezte akét város
vezetőit:
„Tiszti orvosainknak szigorú kötelességül tegye, hogy amennyiben netalán
itt ott kéjhölgyek léteznének, azokat egészségi állapotok tekintetéből
figyelemmel kísérvén, minden héten meghatározott időben hatósági felügyelet
mellett megvizsgáltassa.”
A szabadságharc leverése után az osztrák hatóságok egyszerűen tudomásul
vették a prostitúció már létező vagy éppen kialakuló formáit. A kéjelgés
főbb helyszínei: kocsmák, fogadók, kávéházak és természetesen a nyílt utca
volt. Emellett egyre felkapottabbak lettek az ún. kéjnőtelepek. A
szállásadónő a lányoknak nemcsak lakást, de tevékenységüknek színteret is
biztosított. Kialakult a prostitúcióból élőknek egy olyan rétege is, akik
azért béreltek lakásokat,hogy kéjnőket alkalmazzanak, ezáltal gyakorlatilag
bordélyokat hoztak létre.

A bordélyház
A bordélyházat a prostitúció többi európai intézményétől – kéjnőtelep,
találkahely, garniszálló – a szalon különböztette meg. A középkori fürdők
és bordélyok megszűnte után hosszú idővel itt találkozhattak újra
intézményesített keretek között férfiak és nők szexuális kapcsolat
létrehozására – erkölcsi, vallási vagy ideológiai megkötések és
következmények nélkül.
Ezt a már létező gyakorlatot vette alapul Pest város tanácsa, amikor a
kiegyezés évében, 1867. október 31-én elfogadta a kéjelgésről, a
bordélyházakról és a kéjhölgyekről szóló szabályrendeletét. A rendelet
történeti és gyakorlati jelentősége egyaránt nagy, mert – országos
szabályozás hiányában – az ország törvényhatóságai ezt tekintették
mintának.
A szabályozással igyekeztek minden kéjnőtelepet bordéllyá alakítani és
minden kéjnőt az új intézmény falai közé szorítani. A hatóságok azért
támogatták a bordélyok létrejöttét, mert úgy tűnt, megfelelő formát
találtak a prostitúció ellenőrzésére. Ebben a rendszerben a magánkéjnőket
tekinthetjük egyéni vállalkozónak, míg a bordélyt a tulajdonos felügyelete
alatt álló üzemnek. Ez már –szemben a középkori bordéllyal – üzleti
vállalkozás, amelynek adót kellett fizetnie,és megküzdve a konkurenciával,
gazdaságosan, haszonelvűen kellett működnie.
A   rendőrség   kulcsszerepet   játszott   a   prostitúció   ellenőrzésének
rendszerében. Kiadták a személyre szóló és a házak elhelyezkedésére
vonatkozó engedélyeket. Minden egyes bordély esetében a főkapitány
határozta meg külön-külön azt az összeget, melyet a közösülésért kérhettek,
és ezen belül azt a hányadot, amely a bordélyosnak, illetve az
alkalmazottnak járt. A bordélytulajdonos és a kéjnők bármilyen természetű
vitájában elsőfokon ugyancsak a rendőrség döntött. Ezek a szubjektíven
kezelhető döntési jogosítványok óhatatlanul elvezettek a korrupcióhoz,
amely a fejlődés hőskorát élő és a gründolás lázában égő főváros egészét
jellemezte ekkor.
A bordélyrendszernek további súlyos következményei is voltak. Mivel a
rendszeres látogatók érdeklődésének fenntartása folyamatosan igényelte az
új lányok belépését, egyértelműen kötődött a leánykereskedelemhez, a
kerítéshez, a prostitúcióra történő csábításhoz. Problémát jelentett az is,
hogy a tulajdonosok igyekeztek anyagilag és fizikailag szoros függőségi
viszonyba hozni a lányokat. Az anyagi függőség kialakítása kölcsönökkel
vagy irreális áron felszámolt ruhák ésélvezeti cikkek segítségével történt.
A lányok a szép ruhákat, illatszereket természetesen hitelbe kapták, s amíg
azokat ki nem fizették a keresetükből, addig nem távozhattak. A bordélyok
tulajdonosainak alapvető érdeke volt, hogy alkalmazottaikat magukhoz
kössék, szabad mozgásukat a házon kívüli világban korlátozzák. Sokan ezt
eleve nem fogadták el, és a prostitúció más formáját választották.
A kéjnőtelepekből kinőtt vagy a szabályozás előírásának megfelelően
létrehozott bordélyok zöme az 1870–80-as években igénytelen berendezéssel,
sokszor kifejezetten zord körülmények között fogadta a vendégeket.
Lichtenfeld Fáni bordélyos 1884-ben beadott kérvényében közli, hogy az
Aggteleki utca 17. szám alatt üzlet nyitására alkalmas „önálló
lakosztállyal bír”. Az ellenőrzést végző rendőrtisztviselő viszont „egy
nagy bolti helyiséget” talált, „mely deszkafalakkal több részre van osztva
s e fülkék használtatnak üzleti célokra”.

Titkos prostitúció
A bordélyrendszer monopolhelyzetét Budapesten is elsősorban a titkos
prostitúció kérdőjelezte meg. Thaisz Eleknek, Budapest első híres-hírhedt
rendőrfőkapitányának összegzése szerint 1878-ban a fővárosban hivatalosan
41 bordélyház működött 281 kéjnővel. Ugyanakkor a rendőrség 850-900 utcán
csavargó kéjnőt és 729 titkos bordélyházi és más bejegyzett kéjnőt fogott
el s büntettetett meg. Bordélyházba azok a nők mentek, akik hosszabb távon
vállalták a prostitúciót, nem volt más választási lehetőségük, ugyanakkor
szükségük volt az intézményáltal nyújtott sajátos biztonságra. Az átmeneti
gondokkal, anyagi problémákkal küzdő nők – például hely nélküli cselédek és
munkásnők –, akik rövid távú, átmeneti megoldásként folytatták a kéjelgést,
többnyire a titkos prostitúciót választották.
Természetesen a titkos prostitúciót folytatóknak islakniuk kellett valahol.
Rendszerint ketten-hárman együtt béreltek szállást, hogy annak költségeit
könnyebben viseljék. Az ilyen kéjnőszállásokat a polgárok gyakorta
összekeverték a bordélyokkal. Ez a félreértés állt Weisz Dezső városatya
kritikája mögött, amikor a bordélyok mértéktelen elszaporodását bírálta. A
hatóságok viszont 1878 elején megállapították, hogy 43 engedélyezett
bordély mellett 104 kéjnőtelep működött engedély nélkül a fővárosban. Ezt a
szállásadói rendszert a rendőrségelőbb tiltotta, majd úgy próbálta
ellenőrzése alá vonni, hogy legalizálta: engedélyeket adott ki az azt
kérvényező, rászoruló és erkölcsösnek tekinthető asszonyoknak, nőknek.
Ezzel a lépéssel a hatóságok tudomásul vették, hogya gyorsan növekvő
nagyvárosban az 1870-es évek második felétől megindult a prostitúció
szerkezetének átalakulása. A változásokat azonban csak követni tudták,
befolyásolni nem. A hatóságok úgy ítélték meg, hogy ezeket a
kéjnőszállásokat előbb-utóbb bordélyként szabályozhatják. Valójában ennek
éppen az ellenkezője következett be: kénytelenek voltak tudomásul venni és
engedélyezni a magánkéjnők működését is. Az ún. bejegyzett prostituáltak
között a magánkéjnők száma először 1894-ben haladtameg Budapesten a
bordélyban
foglalkoztatott lányokét: ekkor 44 bordélyban 521 nő volt, míg
magánkéjnőként 529 dolgozott. A századfordulón a titkos prostitúció
hatására, amely többszöröse lehetett az engedélyezettnek, tovább oldódott
az ellenőrzés szigora. A rendőrség – szembehelyezkedve a közvéleménnyel –
rászánta magát, hogy bizonyos engedmények adásával megpróbálja az
egészségügyi ellenőrzés rendszerébe bevonni a titkos prostitúciót
folytatókat. A foglalkozásuk mellett jövedelmüket kéjelgéssel kiegészítő
nők – pl. pincérnők, szállodai szobalányok, cselédek, majd a rendőrség
által rendesebbnek tartott valamennyi kéjnő – egészségügyi lapot
válthattak. Ezekről az 1909-től már igazolványos kéjnőkről vezetett listáta
rendőrorvosok titkosan kezelték.
Az igazolvány egyúttal belépőként szolgált az ekkorlétrehozott és a
rendőrség által engedélyezett, ám a bordélyok hanyatlását nagyban elősegítő
találkahelyekre, garniszállókba. Az igazolványos kéjnők száma 1912-ben
1109-re emelkedett, s ez először haladta meg az összes többi, engedéllyel
működő prostituált számát: ekkor 769 magánkéjnő és a 21 bordélyban 321
kéjnő működött Budapesten.

Kakasos házak
A századfordulóra a bordélyok a vendégek és a vendéglátók számára egyaránt
költségesebbekké váltak a prostitúció más formáinál. Az épületek
fenntartása vagy bérlése mellett a megfelelő berendezés beszerzése és az
intézmény ellenőrizhetőségéből fakadó jelentős adók emelték meg a
kiadásokat és így az árakat.
A bordélyban szórakozást kereső katonatisztek, diákok, tisztviselők,
polgárok zömmel a középosztályhoz tartoztak. A szegényebbek, a munkások, az
iparosok, a közkatonák a szórakozóhelyeken és az utcán keresték meg a
„rosszerkölcsű” lányokat. Vidéken akadt olyan város, ahol a különböző
társadalmi csoportok elkülönítésének érdekében egyetlen bordélyon belül két
szalon nyitását fontolgatták: egyet az úriemberek és egyet az iparosok
számára. Azokban a városokban, ahol több bordélyház volt, mindig akadt egy,
amelyik az előkelőbb közönség igényeinek igyekezett megfelelni.
Budapesten a legtöbb kétes hírű ház a VI. kerületben: a Király, a Mozsár, a
Nagymező, az Ó és az Új utcában; a VII. kerületben az Akáczfa, a Dob, a
Dohány, a Hársfa utcában; a VIII. kerületben pedig a Conti, a Bérkocsis és
a Nagyfuvaros utcában működött. A jobb házak, az ún. luxusbordélyok a
belvárosban, a régi IV. kerületben alakultak ki: a Királyi Pál, a Képíró, a
Bástya és a Magyar utcában.
A bordélyoknak ezt a századforduló környéki, hanyatló, már a kortársakban
is
romantikus nosztalgiát ébresztő korszakát talán Krúdy Gyula ábrázolta a
legérzékletesebben. Krúdy az előbb említett jobb házakat, ahogy ő írja: a
„barátságos házakat”, a „kakasos házakat” és a bennük zajló életet írta
le többek között A vörös postakocsi című regényében.
Az írót gyengéd szálak fűzték az egyik fényűző bordély tulajdonosához,
Pilisy Rózához, akiről 1931-ben bekövetkezett halálakor Pest Rózsája című
írásában emlékezett meg.
Az 1880–90-es évek legjelesebb budapesti kurtizánját eredeti nevén
Schumayer Rozáliának hívták, és egy „tótok” lakta kis faluban, Pilisen
született. Apátlan leányka, szerelemgyerek volt, akinek anyja szégyenében
világgá bujdosott. Rózát 16 éves korában megszöktették otthonról, s
virágáruslány lett Pesten. Szépségével hamarosan sok barátot szerzett,
lakását barátai fizették, sokan elvitték külföldi útjaikra, s egyik
kitartója taníttatta is. Róza asszony 1893-ban nyitotta meg üzletét. Krúdy
erről így írt:
„A Magyar utcában, a Károlyi kertre néző erkéllyel kínálkozott egy ház
megvételre. Az egészséges fekvésű házat az okos Róza részvénytársasági
alapon vette meg. Minden gavallérnak, aki a jövendő házbannéhány kellemes
percet tölteni akart napjában, részvényjegyzési joga volt.”
Krúdynak köszönhetően tudjuk azt is, hogyan zajlottaz élet Pilisy Róza
bordélyházában. Az épület már külső kinézetében feltűnést keltett
„rózsaszínű függönyeivel, villámfényes ablakaival s virágzó japán
fácskáival”. A ház belső berendezése a bordélyházak általánosan
alkalmazott beosztását követte. Központja a szalon volt, ahol a vendégeket
fogadták, ételt és italt szolgáltak fel, zene szólt, miközben a vendégek
megnézhették az éppen szabad lányokat, és választhattak közülük. A
szalonban nem négyszemközt találkoztak aférfiak és a nők, olykor népes
társaság verődött össze, volt, aki csak a hangulat kedvéért tért be. Az
üzleti jellegen és az úriember számára kötelező udvariasságon túl, ezen a
helyen nem érvényesültek a polgári erkölcsnek a két nem egymás közötti
viselkedését meghatározó normái: a prüdéria, az álszemérem.
A házban élő és dolgozó nők viselkedésükkel, ruházatukkal vagy éppen
ruházatuk hiányosságával kifejezetten az erotikát és a szexualitást
igyekezetek hangsúlyozni. A szalonból nyíltak „a fehér szárnyas ajtók a
jobbra-balra nyíló kis szalonok felé”. Ezek polgári kényelemmel
berendezett szobák voltak: „az egyik a bidermeier ízlést dicsérte, a másik
rokokóról beszélt.” A ház berendezését a baráti körbe tartozó Thék Endre,
híres asztalos, bútor- és zongoragyáros vállalta. A historizmus jeles
képviselője Róza asszony baldachinos ágyát Erzsébet királyné lainzi
vadászkastélyának     nyoszolyájáról    mintázta.     Hírnevét    mi    sem
bizonyítjajobban, mint az, hogy az Országház belső berendezésekor az akkori
miniszterelnöki hivatal legreprezentatívabb bútorait – így a magyar királyi
miniszterelnök íróasztalát is – az ő gyára szállította.
A látogatókról Pilisy Róza gyűjtőszenvedélye és Krúdy Gyula leírása alapján
alkothatunk képet.
„Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyiarckép csak egy
fotográfus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat – melyek
bizonyosan a kép alsó részén találhatók – diszkréten takarta a ráma.De még
így is felismerte Klára az egyik képben Edwardot, a brit királyt. Amott
egybíboros állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely
jelmezestély öltözeteiben.”
A korszakot és benne a Krúdy által megörökített valóságos és álomvilágot a
nagy háború temette el. 1926-ban az új korszak konzervatív légkörében
szabályozták először egységesen, az ország egész területére kiterjedő
hatállyal   a   prostitúciót.    A   rendelet   életbelépése   után   újabb
bordélyengedélyt már nem adtak ki, a még meglévőket pedig 1928. május 1-jei
hatállyal visszavonták.
Azok a találkahelyek vagy új típusú kéjnőtelepek, amelyeket a hatóságok
ezután engedélyeztek, nem hasonlítottak a bordélyokra, mert a szabályozás
nem engedélyezte a szalonnak mint közösségi színtérnek a megmaradását. Már
nem lehetett ételt vagy italt felszolgálni, tiltották azenét és a
mulatozást is. A rendőrhatóság csak azt engedélyezte, hogy a nyilvános
találkahelyeken egy, esetleg két várószobát nyissanak, de ezeket csak a
legegyszerűbb és legszükségesebb bútorzattal lehetett ellátni. Ez a
rendelkezés a kényelmi vagy díszítő célt szolgáló bútorokat – pamlag,
párnázott karosszékek, tükör, képek, szőnyeg – egyaránt érintette. A
rendőrhatóság indokolt esetben még a várószobák bezárását is elrendelhette.
Az új szabályozás előírta még, hogy a kéjnők a találkahelyeken is csak
„uccai ruhákban” tartózkodhatnak, illetve a várószobákban vagy folyosókon
csak ily ruhákban jelenhetnek meg.
*
A bordélyok kialakulása és működése csupán egy fejezet az európai
prostitúció történetében: fénykoruk a 19. század közepére, második felére
esett. Ekkor a hivatalosan engedélyezett prostitúció és a bordélyház egész
Európában egyet jelentett.
A bordélyok hanyatlása mindenütt a titkos prostitúcióra és a változó
szexuális igényekre vezethető vissza. A bordélyokat fokozatosan hagyták el
a prostituáltak, akik számára az egyéni működés még akkor is nagyobb
szabadságot és önállóságot biztosított, ha tevékenységük hasznát továbbra
is meg kellett osztaniuk újabb és újabb „pártfogókkal”. Elhagyták a
házakat a látogatók is,mert számukra a pénzért történő szexuális
kapcsolatteremtés sokkal anonimabb és érdekesebb formáit teremtette meg a
nagyvárosi prostitúció kialakulása. Végezetül fokozatosan megszüntették
őket a hatóságok, mivel úgy találták, hogy a társadalom erkölcsi alapjait a
bordélynak – mint intézménynek – a léte kérdőjelezi meg elsősorban.

Vallomás
Felvéve sz. kir. Pestváros fenyítő törvényszékénél 1869. évi június hó 8-
án.
„Én tavali husvét előtt két héttel Pestre jöttem éskecskeméti kapunál
állván, a
többi szinte helyt kereső cselédek magok közt hangosan beszéltek, úgy hogy
én is meghallgattam, mikép már most nem érdemes cselédnekszegődni, a bér
rossz és az sokkal jobb ha az ember elmegy valami nyilvános házba. –
Nemsokára miután ezeket meghallottam megszólított ugyanott egy kocsisforma
ember, hogy ő jó helyre beszegődtet, és elvitt egy Emma nevű asszonyhoz,
kinél több férfit
fogadtam. Valami három nap múlva eljött oda K-né, és felszólított mennék el
ő
hozzá, nála jobb dolgom lesz.”
Kiss Mária 18 éves monori cselédlány rendőrségi vallomása példázza, hogy
milyen veszedelmek leselkedtek a nagyvárosba kerülő falusilányokra. Kiss
Máriát kerítő hálózta be, majd egy másik pesti bordélyos vette meg.
Rosszabbul járt társnőit megvehették, s elvihették a Balkánra, a Közel-
Keletre vagy Dél-Amerikába is.

Egy kéjhölgy kérelme türelmi bárcája meghosszabbításáért

A fővárosi államrendőrség tekintetes kapitányi hivatalához
Alázatos kérvénye
Zselinszky Mária kéjhölgynek
Tekintetes főkapitányi hivatal!

Tisztelettel alulírott eddigelé bordélyüzletben voltam mint kéjhölgy és aziránt esedezen a
tektes főkapitányi hivatalhoz, hogy azt továbbra is engedélyezni és részemre a tűrelmi
bárczát kiszolgáltatni méltóztassék.

A 17 évet túlhaladtam mit az tek. főkapitányi hivatal bordélyűgyi osztályán levő kőnyvem
bizonyit.

Születtem Kassán 24 éves vagyok, megjegyzem, hogy tűrelmi bárczám eddigelé is volt és
hogy Blau Róza helyesebben Josefa (BpestVIII. Népszinház ucza 57 sz) bordélyüzletében
vagyok s hogy beirva vagyok a főkap. lap 72 sz. Zs. betű alatt.

Teljes tisztelettel a tekintetes főkapitányi hivatalnak

alázatos szolgálója
Zsilinszky Mária

A kéjelgésügy szabályozása
Rudnay Béla budapesti rendőrfőkapitány 1900. december 1-jei hatállya
rendeletben szabályozta a „kéjelgésügyet". A szabályozásból képet kaphatunk
a prostitúciónak a századfordulóra kialakult sokszínűségéről, s a hatósági
hozzáállás rugalmasságáról. Ez a rendelet tulajdonképpen nyíltbeismerése
volt annak, hogy a titkos prostitúciót nem tudják rendőrhatósági
eszközökkel megszüntetni. A következőkben a közvélemény egy része által
botrányosnak tartott rendeletből idézünk részleteket.
1.§. Minden nő, ki a kéjelgést akár                    rendőri engedély mellett, azaz
bárczával, vagy egészségi lappal, akár                  pedig engedély nélkül titokban
keresetszerűen űzi [...], kéjnő fogalma               alá tartozónak tekintendő s mint
ilyen a már fönnálló szabályokban                      és jelen rendeletben foglalt
határrozmányoknak alá van vetve.

2 §. Az engedélyezett kéjnők:
I. Nyilvános vagy bárczás kéjnők,
II. Egészségi lappal bíró kéjnők lehetnek.
I. A nyilvános vagy bárczás kéjnőkről

3.§. Nyilvános vagy bárczás kéjnők azok, akiknek nyíltan bevallott
egyedüli keresetforrását a kéjelgés képezi és mint ilyenek rendes türelmi
bárczával vannak ellátva. Az ily kéjnők:
A) Bordélyháziak,
B) rendőrileg engedélyezett magánlakáson levők,
C) Futó-bárczás kéjnők lehetnek.

A) Bordélyházi kéjnők és bordélyházak
5.§. A bordélyházak utczára nyíló kapuja a kapuzárási szabályrendeletben
előírt záróráig csakis 1/2 méterre maradhat nyitva, hogy az utcán
közlekedők az udvar belsejébe be ne láthassanak.

6.§. A kártya- és egyéb társas- vagy szerencsejátéka bordélyházban tilos.
Ezen tilalom megszegéséért, még ha azt a vendégek is követnék el, első
sorban a bordélyüzlet tulajdonosa felelős.

7.§. A bordélyüzlet tulajdonosa [...] a főkapitányságnál bejelenteni
tartozik, hogy bordélyában milyen díjat óhajt megállapítani a kéjnőkkel
való közösülésért. A megállapított díjakon kívül a vendégektől díjat
követelni tilos.

8.§. A kéjnő kéjelgés után szerzett keresetének 1/3része a kéjnőt, 2/3
része pedig mosás, ellátás és orvosi díjak fejében a bordélytulajdonost
illeti. A kéjnőnek járó összeget a bordélyosné le nem foglalhatja.

10.§. A bordélyüzlet tulajdonosa felügyelni tartozik arra, hogy a kéjnők
testi erejüket meghaladó mérvben, vagy egészségüket veszélyeztető módon ne
közösüljenek. Kéjnőt arra kényszeríteni, hogy sajátakarata ellenére
valakivel szobára menjen, vagy közösüljön, tiltva van. Egyáltalában a
kéjnőkkel emberies módon kell bánni.

11.§. kéjnőt arra kényszeríteni, hogy egyidejűleg több férfival vagy más
kéjnők társaságában menjen szobára, tilos. Oly berendezés,hogy az ily
alkalomra használt szobába valaki betekintést nyerhessen, tiltva van.

14.§. A bordélyházi kéjnők a nappali órákban magánosan és szabadon
naponkint legalább 2 órai sétára kimehetnek. Ezen szándékukban a
bordélyosnő által csak annyiban korlátozhatók, hogy a rendelt orvosi
vizsgálatok alkalmával a bordélyházban tartózkodjanak és hogy a kéjnők 2/3
része fölváltva a bordélyházban maradjon.
15.§. A bordélyházak tulajdonosai, valamint a bordélyházakban levő kéjnők
színházak, nyilvános hangversenyek és ünnepélyek látogatásánál az elsőrendű
helyeken nem jelenhetnek meg. A mulatóhelyekről, üdülő és sétakocsizásra
szolgáló helyekről való eltávolítások a körülményekhez képest esetről-
esetre elrendelhető.
Tilos a bárczás kéjnőknek a dunaparti sétahelyeken,az Andrássy-úton, a
Váczi-körúttól az Oktogon-térig, a régi Váczi-utczán, Kossuth Lajos utczán,
a Korona herczeg-utczán, Gizella-téren, a Dorottya-utczán ésa Fürdő-utczán
megjelenniük és ezen helyeken lakást sem fogadhatnak.

16.§. A bordélyház tulajdonosán és hozzátartozóján kívül a bordélyban
egyhuzamban 8 óránál hosszabb ideig senki sem tartózkodhatik.

B) rendőrileg engedélyezett magánlakáson lévő kéjnők
19.§. A kéjnő egy rövid területen való huzamosabb sétától, illetlen vagy
közszemérmet sértő cselekedettől, különösen kapuban, utczasarkon, templom
iskola, nevelő-intézet, gyermekkert és színház közelében való ácsorgástól,
nemkülönben az általa lakott házban bármiféle botrány előidézésétől, az
utczán közlekedőknek szóval vagy szemérmetlen kaczérkodás által való
hívogatásától vagy csábításától tartózkodni köteles.
Közillemet sértő módon és ruházatban az utczán vagymás nyilvános helyen és
nem kéjnők által lakott ház udvarán megjelenni tilos. [...]

22.§. Azon férfi személyek, akik mint bárczás-kéjnők kísérői, ezek
keresetéből tartják fönn magukat, ha nem helybeli illetőségűek,a főváros
területéről kitiltandók, az itteni illetőségűek pedig szigorú rendőri
felügyelet alatt tartandók s velük szemben egyéb alkalmas rendőri szabályok
szigorúan alkalmazandók.

C) Futó-bárczás kéjnők
24.§. Futó-bárczások azon nyilvános magánkéjnők, akik a kéjelgést szinte
keresetszerűleg, rendes bárczával ellátva űzik, de a magánkéjnőkre
szabályrendeletileg meghatározott külön bejáratú lakással nem rendelkeznek.
Az ily kéjnők lakásukon a keresetszerű kéjelgést nem űzhetik.

II. Egészségi lappal bíró nők
26.§. Miután a fő- és székváros területén tényleg sok oly nő van, ki a
kéjelgést szintén keresetből űzi ugyan, de ezenkívül egyéb foglalkozással
vagy keresettel is bír és ez okból nem teljes nyilvánossággal kívánja a
keresetszerű kéjelgést űzni, rendelem, hogy ezek bárcza helyett a
keresetszerű kéjelgésre jogosító egészségi lappal látandók el, hogy így az
ezek által leginkább terjesztett nemi betegségeknek lehetőleg eleje
vétessék.
Az ily nők lakásukat szóval, vagy írásban a főkapitány által e czélra
kijelölendő rendőrorvosok egyikénél bejelenteni tartoznak, aki részükre a
megfelelő és bizalmasan, esetleg postán kézbesítendő egészségi lapot
kiállítja. Amennyiben azonban megbízhatatlanoknak bizonyulnának, rendes
bárczával látandók el.

27.§. Orvosi megvizsgáltatásuk lehetőleg feltűnés nélkül, hetenkint
egyszer történik az általam megbízott rendőrorvossal egyetértően
megállapított helyen és időben. Egyéb rendőri ellenőrzésnek, vagy
korlátozásnak alávetve nincsenek és amennyiben orvosi megvizsgáltatásukra
fönnálló kötelezettségüknek eleget tesznek, az egyéb kéjnőkre vonatkozó
határozmányok velük szemben nem alkalmazandók.

28.§. Az ily nők személye, neve, lakása és foglalkozása az illető
rendőrorvosok által szigorúan megőrzendő hivatalos titkot képez. A róluk
vezetendő jegyzék másolata havonként a főkapitányhoz zárt levélben
megküldendő. A főkapitány ezen jegyzéket a szükséghez képest a ker.
kapitányságok vezetőihez és a detektívtestület főnőkéhez czímzett zárt
levélben megküldi, akik azt szintén szoros hivatali titok gyanánt megőrizni
tartoznak és abba más rendőrközegnek betekintést nem engedhetnek.

A találka helyekről
30.§. A már túlságosan elszaporodott találka-helyekrendszeres ellenőrzése
érdekében az ily találka-helyek tűrése engedélyhez köttetik és a főkapitány
egyes kerületekben a körülmények és a szükséglet által indokolt számban
engedélyt adhat oly alkalmatadó helyek létesítésére, ahol türelmi bárczával
és egészségi lappal bíró nők, a rendes megszállás és közvetítés teljes
kizárásával, a keresetszerű kéjelgést gyakorolhatják.

31.§. Az ily alkalmatadó- vagy találkahelyek:
a) nyilvánosak;
b) magánlakáson levők lehetnek.

32.§. A nyilvánosak e czélra engedélyezett szállodákban, vagy erre
berendezett oly házakban lehetnek, melyek félreeső utczában, templom vagy
iskolától 400 méternyi távolságban feküsznek és             amelyekben   az
üzlettulajdonos és hozzátartozóján kívül más nem lakik.

33.§. Az ilyen, főleg futó-bárczás kéjnők használatára szolgálő üzlet
vezetésére engedélyt csakis büntetlen előéletű, teljesen megbízható magyar
honos nyerhet, aki úgy a jelen rendeletben foglalt, mint a főkapitány által
esetleg később kiadandó rendeletek pontos betartásáért felelős.

37.§. Az egészségi lappal bíró nők a főkapitány által engedélyezett
magánlakásokon levő találkahelyeken is űzhetik a keresetszerű kéjelgést.
Ily helyek oly nők lakásán engedélyezhetők, kiket a rendőrség e czélra
megbízhatóknak talál, akik azt, hogy úgy saját személyükre, mint lakásukra
nézve rendőri felügyelet alá helyeztetnek, tudomásul veszik és kötelezik
magukat arra. hogy a főkapitány által elbírt és velük közölt föltételeket
szigorúan betartják.
Titkos kéjelgés és annak közvetítése
39.§. Rendőri engedély, bárcza vagy egészségi lap nélkül kéjelgést
keresetből űzni, azt elősegíteni, közvetíteni, arra lakásán, vagy
üzlethelyiségében alkalmat adni, vagy annak véghezvitelére bármi módon
közbenjárni tilos.

				
DOCUMENT INFO
Shared By:
Categories:
Tags:
Stats:
views:0
posted:2/13/2013
language:Hungarian
pages:12
Joe Pine Joe Pine
About