Douglas Adams

Document Sample
Douglas Adams Powered By Docstoc
					Douglas Adams
A lélek hosszú, sötét teadélutánja




1. Fejezet


Nem lehet véletlen egybeesés, hogy a világ egyetlen nyelvén sem alakult ki az
"olyan szép, akár egy repülőtér"- kifejezés.
 A repterek csúnyák. Némelyek nagyon csúnyák. Némelyek olyan fokát érik el a
csúnyaságnak, hogy ahhoz már különleges erőkifejtés szükséges. A csúnyaságot
fokozza a fáradt emberek látványa, akik mérgesek attól a felismeréstől, hogy
csomagjuk Murmanszkba érkezett (a murmanszki reptér az egyetlen ismert
kimenetele ennek csalhatatlan szabályosságnak), és az építészmérnökök ezt
messzemenően megpróbálták érzékeltetni terveikben.
 Keresték a fáradtság és megrökönyödöttség fontos momentumait durva formákkal és
idegölő színekkel, hogy megkönnyítsék az utazó elválasztását mind csomagjaitól,
mind szeretteitől, összezavarják az ablakokra mutató nyilakkal, távoli
nyakkendőtartókkal, vagy a Kis Göncöl éppen aktuális tartózkodási pontjával az
éjszakai égbolton, és ahol csak lehet, megmutassák, hogy a földön elhelyezett
vízvezetékek annyira hatásosan képesek eltakarni az részlegek ajtóit, mintha
azok nem is léteznének.
 A homályos fény és elmosódott zaj tengerének közepén Kate Schechter
megmerevedett és kétségbeesett.
 Egész úton Londonból Heathrowba kétségek gyötörték. Nem volt babonás vagy
vallásos, egyszerűen csak valaki, aki nem volt egészen bizonyos abban, hogy
Norvégiába kellene repülnie. Ugyanakkor egyre erőteljesebben hitte, hogy az
Isten - amennyiben létezik, vagy amennyiben akár csak távolról is lehetséges,
hogy létezik egy Isten-szerű lény, aki az Univerzum teremtésénél a részecskéket
mozgásra bírta, érdekelhetné az M4-es forgalmának dirigálása, és nyilván ő sem
akarja Kate Norvégiai repülőútját. Az a sok gond a jegyekkel, egy lehetséges
szomszéd felkutatása, aki a macskára vigyázna, aztán a macska felkutatása, hogy
a szomszéd vigyázni tudjon rá, a hirtelen támadt lék a tetőn, a hiányzó tapéta,
az időjárás, a szomszéd váratlan halála, a macska terhessége - mind egyfajta
rendszeres   akadályhadjáratra  kezdett  emlékeztetni,   s  ezáltal   istenszerű
összefüggéseket mutatott.
 Még a taxisofőr is - amikor végre taxit talált - azt kérdezte: "Norvégiába?
Miért akar odamenni?" És miután nem túl gyorsan azt válaszolta: "A sarki
fények!" vagy "Fjordok!" - kétségbeesetten nézett, és egy pillanatra a szájába
harapott, mire a férfi azt mondta: "Tudom, biztos valami pasas hívja ki.
Megmondom mit tegyen, mondja meg neki, hogy felejtse el. Menjen Tenerifébe."
 Az ötlet adott volt.
 Tenerifébe.
 Vagy esetleg - merészelt egy röpke pillanatig belegondolni - haza.
 Némán bámult ki a taxi ablakán a dühödt közlekedés összevisszaságára, és arra
gondolt: igaz, hogy hideg és szánalmas az időjárás, de ez még mindig túl jó
ahhoz képest, amilyen Norvégiában lesz.
 Vagy éppenséggel otthon. Otthon éppen olyan fagy lesz, mint amilyen most
Norvégiában van. Jégtakaró elszórt füstgejzírekkel, amelyek a talajból törnek
föl, hogy elkeveredve a fagyos levegővel lecsapódjanak a Hatodik utca meredek,
hideg orcái között.
 Egy gyors pillantást vetve Kate harminc, gyorsan lezavart évére, New York-inak
mondhatnánk. Ugyanakkor magában a városban csak kis időt töltött; életének nagy
részét attól egységnyi távolságra töltötte. Los Angelesben, San Franciscóban,
Európában, és egy zavaros időszakában kóborolt egy kicsit Dél-Amerikában öt
évvel ezelőtt, az újdonsült férjének, Luke-nak az elvesztését követően, a taxi
leintéses baleset után.
 Élvezte, hogy New York adott értelmet az otthon fogalmának, és hogy vágyódott
utána, ám ami valóban hiányzott neki, az egy pizza volt. És nem egyszerűen
bármilyen pizza, hanem az a fajta, amit a házadhoz szállítanak, ha telefonálsz
nekik és megkéred őket. Az volt az egyetlen igazi pizza. Pizza, amihez ki kell
mozdulnod és le kell ülnöd egy piros papírszalvétára bámulva, nem lehetett igazi
pizza, akármennyi extra pepperónit és szardellát tesznek is rá.
 Londonban    szeretett  lakni   leginkább,   természetesen  a  pizza    problémát
leszámítva, ami az őrületbe kergette. Miért nem szállít senki pizzát? Miért nem
érti senki, hogy az alapvető dolog egy pizza természetében, hogy az ajtód elé
kell érkeznie forró kartondobozban? Az igazi pizzát kicsúsztathatod a
zsírpapírból, és megeheted összehajtott szeletekben a TV előtt! Mi lehet az
alapvető hiba az ostoba, felfuvalkodott, tunya angolokban, hogy képtelenek
felfogni ezt az egyszerű törvényszerűséget? Ráadásul valami különös oknál fogva
ez volt az egyetlen frusztráció, amivel egyszerűen sosem tudott megtanulni
együtt élni és elfogadni, és havonta kb. egyszer mély depresszióba esik,
feltárcsáz egy pizza éttermet, megrendeli a legnagyobb, legpazarabb pizzát, amit
csak le tud írni - pizzát, amelyen lényegében egy extra pizza található, és
akkor kedvesen megkéri őket, hogy szállítsák ki, ugyanaz a párbeszéd hangzik el:
 "Hogy mit?" - kérdeznek vissza.
 "Kiszállítani. Hadd adjam meg a címet."
 "Nem értem. Nem jön érte elvinni?"
 "Nem. Nem szállítanák ki? A címem..."
 "Hát... mi nem csinálunk ilyet, hölgyem."
 "Nem csinálnak mit?"
 "Hát... nem szállítunk..."
 "Nem szállítanak? Jól hallok...?"
 A beszélgetés gyorsan csúnya szleng-szópárbajjá fajul, ami megalázza és
elbizonytalanítja, de a másnap reggelt már sokkal jobban viseli. Minden más
vonatkozásban egyike volt azoknak az édes természetű embereknek, akikkel te is
szívesen találkoznál.
 Az a nap igencsak próbára tette.
 Borzalmas forgalmi dugó volt az autópályán, és amikor távoli villogó kék fények
világossá tették, hogy az ok egy baleset valahol előttük, Kate még idegesebbé
vált, és folyamatosan a szemközti ablakon bámulni kifelé, amíg el nem hagyták.
 A taxisofőr rosszkedvű volt mikor kitette a lányt, mert nem volt megfelelő
címlete, és hosszú, zsémbes vadászat szükségeltetett a szűk nadrágzsebekben,
mielőtt végül is sikerült visszaadnia. A légnyomás vihar előjeleit hordozta, és
Kate a Heathrowi Reptér Kettes Termináljánál a tömeg kellős közepén nem találta
az Oszlóba induló járat jegykezelőjét.
 Nyugodtan ácsorgott egy pillanatig, nyugodtan, mélyeket lélegezve, és
megpróbált nem gondolni Jean-Philippe-re.
 Jean-Philippe - ahogy azt a taxisofőr tökéletesen eltalálta - volt az ok,
amiért Norvégiába indult, és miatta is vélte úgy: Norvégia egyáltalán nem az a
hely, ahová utaznia kéne. Ahogy rá gondolt, Kate feje himbálódzni kezdett, és
úgy döntött, a legjobb, ha egyáltalán nem gondol rá, egyszerűen csak elutazik
Norvégiába, mintha éppen oda indult volna. Akkor aztán igen-igen meglepődik
majd, ha belebotlik abban a bármilyen nevű hotelben, amit arra a kártyára írt,
ami véletlenül a táskája oldalzsebében van.
 Egyébként valóban meglepő lenne, ha ott találná. Sokkalta inkább számíthat egy
üzenetre, ami tudatja, hogy váratlanul el kellett utaznia Guatemalába, Szöulba
vagy Tenerifébe, és majd onnan felhívja. Jean-Philippe volt a legfolyamatosabban
hiányzó személy, akivel valaha is találkozott. Ebben ő volt a legjobb. Mióta
elveszítette Luke-ot a nagy sárga Chevrolettel, különösen függővé lett a
szabadság érzetétől, amit egy sor önimádó férfi fel is erősített benne.
      Megpróbált mindent kizárni az agyából, és még a szemeit is becsukta egy
pillanatra. Azt kívánta, hogy mire kinyitja őket, legyen előtte egy tábla a
következő felirattal: "Ez az út vezet Norvégiába"*, amit egyszerűen csak
követnie kell anélkül, hogy ismét valami más kötné le a figyelmét. Ez - gondolta
egyfajta folytatásaként egy korábbi gondolatsorozatának - volt a vallások
kiindulópontja, és ez kell legyen az oka annak, hogy olyan sok szekta keres
újabb   megtérítendőket   reptereken.   Tudják,   hogy  az  emberek   ilyenkor   a
legsebezhetőbbek,    a   legzavarodottabbak     és   képesek   elfogadni   bárminemű
útbaigazítást.
 Kinyitotta szemeit, és persze csalódnia kellett. Ám másodpercek múltán egy
pillanatra   megjelent    egy    hosszú,    német,   hullámozva   búcsúzkodó   tömeg
megmagyarázhatatlanul sárga, rövid ujjú pólókban, és mögöttük egy rövid
pillanatra felvillant az oszlói jegykezelő pult. Magával vonszolva vállán a
ruhásbőröndjét egyenesen arra tartott.
 Egyetlen ember állt előtte a sorban az asztalnál, és amikor megfordult, valami
gondja kellett, hogy legyen - ha mással nem, hát magával a megfordulással.
 Magas ember volt, megnyerően magas és jó - talán még annál is jobb -
felépítésű, ugyanakkor határozottan páratlan jellemvonásokkal bírt, amikkel Kate
nem törődött különösképp. Meg sem tudta volna mondani, mi is volt olyan különös
rajta, csak hajlamossá vált arra, hogy ne csatolja őt azon dolgok listájához,
amelyekkel   most   nem   kíván    foglalkozni.    Emlékezett   egy  cikkre,   amely
elmagyarázta, hogy az emberi agy központi tömörítő egysége csak hét
memóriaregisztert tartalmaz, ami azt jelenti, hogy amennyiben egy időben hét
dolgot tartasz fejben, és valami másra gondolsz eközben, egyike a hét dolognak
automatikusan ki fog esni.
 Gyors következtetéssel egyszerre foglalkozott a repülőgép elérésével vagy
lekésésével, a különösen rohadt nap képzetével, gondolt a reptéri személyzetre,
amely bájosan és lélegzetelállítóan csúnyán mosolygott, az adómentes boltokra,
amelyek sokkal alacsonyabb árakat kérhetnek a közönséges boltoknál, de - ez
rejtély - mégsem teszik, a jövőbeli repterekről szóló újságcikk iránti
érzelmeiről, amely szerint azok segíthetnek kárpótolni az utazásért, a ruhás
bőröndjére, ami akkor majd kevésbé fogja bántani a vállát, és végül minden
haragjának középpontjában az ellentényezőre, Jean-Philippe-re, aki már önmagában
legalább hét rekeszt foglalt el.
 Az előtte álló és vitatkozó férfi kiesett az agyából.
 Csak a Tannoy repülőtér utolsó figyelmeztetése az Oszlóba induló járatra való
felszállásról térítette vissza a figyelmét az előtte lévő szituációra.
 A magas férfi problémája az volt, hogy nem kapott első osztályú helyjegyet.
Kiderült az ok is: nem első osztályú volt a jegye.
 Kate lelke létének legmélyére süllyedt le, és elkezdett csavarogni odalent
morgó hangot hallatva.
 Kiderült, hogy az előtte álló férfinak egyáltalán nem volt semmilyen jegye, a
vita kezdett elfajulni, és olyan témáknál, mint amilyen a fizikai jelenléte a
jegykezelő hölgynek, a tudása mint perszónának, a hölgy őseiről szóló
elméleteknél, kalkulációknál arra vonatkozólag, hogy milyen meglepetésekkel
szolgálhat a jövő az adott reptérre nézve, a párbeszéd dührohammá változott, és
végül reményteli fényesség világította be a férfi kredit-kártyájának tárgyát.
 Ami nem volt neki.
 További civakodás következett, ami csekkekről szólt és arról, amiért a reptér
nem fogadta el őket.
 Kate egy hosszú, lassú, gyilkos pillantást vetett az órájára.
 "Elnézést - mondta, megszakítva az ügyvitelt. - Soká tart még? El kell érnem az
oszlói járatot."
 "Éppen ezzel az úrral vagyok elfoglalva - mondta a lány. - Egy másodperc múlva
az öné vagyok."
 Kate bólintott és udvariasan engedélyezte a kívánt másodpercet.
 "Csak mert a repülő éppen indul - mondta ezután. - Egy csomagom van, itt a
jegyem és a helyfoglalásom. Körülbelül harminc másodpercre lesz szükségem. Nem
akarom félbe szakítani, de még kevésbé akarom lekésni a repülőgépet harminc
másodperc kedvéért. Ez pontosan harminc másodperc, de nem harminc 'csak egy'
másodperc, ami egész éjszakára itt tarthat minket."
 A jegykezelő hölgy végigmutatta mimikarepertoárját Kate-nek, de mielőtt
megszólalhatott   volna,    a   magas    szőke   férfi   megfordult,   és  az   arca
zavarodottságtól sugárzott.
 "Én is - mondta lassú, norvég hangon - szeretnék Oszlóba repülni."
 Kate rámeredt. A férfi alaposan elütött egy reptértől, vagy talán inkább a
reptér ütött el a férfitől.
 "Nos, - mondta - ahogyan egymásba akadtunk, úgy tűnik, ez egyikünknek sem fog
sikerülni. Nem lenne ez elkerülhető? Mi a fennakadás oka?"
 A jegykezelő hölgy bájosan és halálosan mosolygott, és azt mondta: "A reptér
nem fogad el csekkeket a társadalompolitika következtében."
 "De én igen" - mondta Kate, az asztalra csapva kredit-kártyáját. "Terhelje az
úriember jegyének árát is erre, én majd beváltom a csekkjét."
 "Oké?" - vetette még oda a nagyembernek, aki meglepődöttségéből kezdett lassan
felocsúdni. A szemei nagyok és kékek voltak, és azt a benyomást keltették, hogy
sok jégmezőt láttak már. Különösen arrogánsnak és zavarosnak mutatkoztak.
 "Oké? - ismételte fürgén. - Az én nevem Kate Schechter. Két 'c', két 'h', két
'e' és még egy 't', egy 'r' és egy 's'. Feltéve, hogy azok ott a bankban nem
lesznek idegesek emiatt. Még magukkal sincsenek soha tisztában."
 A férfi lassan lehajtotta a fejét, és elismeréseként nyersen füttyentett.
Megköszönte a segítőkészséget, az udvariasságot, néhány norvég szót fecsérelt
Kate-re, megjegyezte, hogy hosszú ideje nem kapott semmit kedvességből, a hölgy
nagy lelkét dicsérte - ezt ismét norvég szavak követték, és elkötelezettségét
hangoztatta. Mindezek után azt is hozzátette, hogy egyáltalán nincs csekkkönyve.
 "Rendben!" - mondta Kate, elhatározva, hogy nem hagyja magát eltéríteni az
előbbre haladásról. Előhalászott a kézipoggyászából egy darab papírt, elvett egy
tollat a jegykezelő asztaláról, írt valamit, és a férfi felé nyújtotta.
 "Ez a címem - mondta -, küldje oda a pénzt! Adja zálogba a bundáját, ha kell!
Csak küldje el! Oké? Egy repülőjegyet veszek a bizalmamon."
 A nagyember elvette a papír egy darabkáját, elolvasott róla néhány szót
hihetetlen lassúsággal, aztán összehajtogatta gondosan, és a kabátzsebébe tette.
Ismét füttyentett egyet.
  Kate hamarosan felfigyelt arra, hogy a jegykezelő hölgy csendesen várakozott a
tollra, amivel kitölthetné a kredit-kártya ívet. Visszalökte Kate-nek bosszúsan
az ívet, átnyújtotta a neki járó jegyet, és magára bámult megvető, jéghideg
tekintettel.
 A Tannoy reptér közölte a légi járatához vezető kapu számát.
 "Láthatnám az útleveleket?" - kérdezte egy hölgy nyugodtan.
 Kate átnyújtotta az övét, de a nagyembernél nem volt.
 "Micsoda?" - ordította Kate. A légitársasági hölgy egyszerűen megállt, és
véletlenszerű irányokba fordulva várta további kliensek érkeztét. Ez nem az ő
problémája volt.
 A férfi dühösen megismételte, hogy nincs útlevele. Ordított, és az öklével
verte a pultot olyan erősen, hogy az kissé behorpadt amiatt.
 Kate felkapta a jegyét, az útlevelét és a kredit-kártyáját, aztán újra
felemelte a ruhásbőröndjét a vállára.
 "Ez az, ahol én kiszállok" - mondta, és egyszerűen elsétált. Úgy érezte,
megtett mindent, ami egy emberi lénytől elvárható, hogy elérjen egy repülőgépet.
Küld majd egy üzenetet, miszerint nem tudott ott lenni, és az valószínűleg Jean-
Philippe hasonló szövegű üzenete mellé fog kerülni. Most az egyszer hiányzásból
egyenlőek lesznek.
 Abban az időpontban éppen hűteni fogja magát. Elindult először némi újság, majd
később egy kis kávé felkutatására, mivel nem találta a megfelelő feliratokat
sem. Ezután képtelen volt egy működő telefonra lelni, ahonnan üzenhet, és úgy
döntött, mindent abbahagy a reptéren. Csak el innen - mondta magának -, találj
egy taxit, és irány haza.
 Visszafelé menetelt, át a jegykezelő részlegen, és már majdnem elérte a
kijáratot, amikor visszapillantott a jegykezelő asztalra - ahol meghiúsultak
tervei -, és szemtanúja lehetett, amint azt fellőtték a tetőn keresztül egy
narancs lángcsóva kíséretében.
 Amint feküdt egy rakás kőtörmelék mögött - fájdalmak között a sötétben és
fojtogató füstben - végtagjaiból érzéseket próbálva kiváltani, megkönnyebbült a
tudattól, hogy nem csak képzelte, ez tényleg egy rossz nap volt. Erre gondolva
most ő esett ki az agyából.



2. Fejezet
Az átlagember először megpróbál felelősöket keresni.
 Először az IRA, aztán a PLO és a Gáz Bizottság vonult ki. Még a Brit Nukleáris
Üzemanyagok is kijöttek és tudatták mindenkivel, hogy a helyzetet teljes
mértékben uralják, ennek csak egy a millióhoz volt az esélye és semmiféle
rádióaktivitásról nincs szó, a robbanás helyszíne megfelelő hely lesz majdan egy
szabadnap eltöltésére gyerekeknek, mielőtt végül is elismerték, hogy semmi közük
az egészhez.
 Nem találtak okot a robbanásra.
 Spontánnak tűnt és szabad akaratúnak. A vizsgálatok előrehaladottak voltak, de
ezek leginkább egyszerű szólásokat eredményeztek a probléma különféle szavakkal
történő leírására ugyanazon elveket követve, amelyek a világnak a "fém
fáradtság"   nevet   adták. Valójában   nagyon  is   hasonló  szólást   alkottak
meghatározni a váratlan átmenetet a fa, fém, műanyag és a beton között, a
robbanó állagot "nem lineáris katasztrofális strukturális súlyosbodás" -nak
nevezték, vagy másképpen - ahogy azt egy fiatal kabinetminiszter a következő
éjszakán az alábbi szólással illette (ez karrierje későbbi időpontjain is
magával kísérte) - a jegykezelő asztalnak "egyszerűen elege lett abból a
helyből, ahol létezett".
  Mint minden katasztrofális eseménynél, a baleseti becslések elég változatosak
voltak. Negyvenhét halottnál, nyolcvankilenc komoly sérültnél kezdődtek, és
hatvanhárom halottig, valamint százharminc sérültig emelkedtek, majd az értékek
elérték a száztizenhét halottat, mielőtt ismét megszámolták volna. Végül
felfedték, hogy aki számított, azt megszámolták és valójában senkit sem öltek
meg. Néhányan kórházban szenvedtek vágásoktól, horzsolásoktól és a traumatikus
sokk változatos fokaitól, de addig, amíg senki sem bírt további információval a
hiányzókról, nem lehetett mást tudni.
 Ez egy másik megmagyarázhatatlan nézőpontja volt az egész ügynek. A robbanás
ereje elég volt ahhoz, hogy a Kettes Terminál elejének egy nagy részét
kőtörmelékké porlassza, ugyanakkor az épületben mindenki igen szerencsésen
esett, vagy pajzsként védte meg az egyik kődarab a másiktól, vagy a bőröndjük
nyelte el a robbanás erejét. Mindent összegezve egy nagyon kis csomag túlélte az
egészet. A parlamentnek is tettek fel kérdéseket erről, de nem túl érdekeseket.
 Néhány nap eltelt, mire Kate Schechter tudomására jutottak ezek, vagy bármi a
külvilágból.
 Csöndesen töltötte idejét a saját kis világában, amely körülvette, ameddig csak
a szem ellátott: az öreg szoba falain lévő múltbeli emlékekig, amelyeket
hatalmas kíváncsisággal és néha rémülettel szemlélt. A falnak legalább egy
tizede tele volt élénk, gyakran fájdalomteli vagy kellemetlen emlékekkel a
múltból, a maradék kilenc tized pedig pingvinekkel, és ez meglepte. Az álmaiból
rémlett, hogy fel akarta fedezni a félfolyamatos gondolkodásmódot. Hallotta
egyszer, hogy az emberek csak az agyuk egy tizedét használják, és hogy soha
senki nem volt tisztában a maradék kilenc tized rendeltetésével, de azt
bizonyosan senki sem sugalmazta, hogy pingvinek tárolására használnák.
 A falak, az emlékek és a pingvinek fokozatosan elhomályosultak, hogy fehérré és
vizenyőssé váljanak, majd falakká legyenek, amelyek mind csupán fehérek és
vizenyősek, talán még inkább sárgásak, zöldesek, távolról emlékeztetve csak a
fehérre, és becsukják szemeit.
 A szoba félig sötétben úszott. Az ágy felőli fényforrás alacsony fényerővel
égett, és egy utcai lámpa fénye utat talált magának a szürke függönyök között és
szódium mintákat szórt a szemközti falra.
 ő komoran felismerte a fehér fény alatt fekve saját testének árnyalakját, a
lefordított táblát, a rácsot, csinos takaróit. Rámeredt egy rövidke ideig,
kíváncsian: jól lát-e, mielőtt megkísérelte megmozdítani bármely testrészét. A
jobb kezével kezdett, és az jónak tűnt. Kissé mereven és fájóan, de minden ujj
válaszolt megfelelő vastagságúnak és hosszúnak mutatkozva, jó irányba és jó
helyeken meghajolva.
    Hirtelen pánikba esett, amikor nem találta meg elsőre a bal kezét, de aztán
valami szokatlan módon a hasán keresztül nyúlva civakodás árán meglelte. Egy
vagy két másodperc kellett, amíg összerakta a számos zavaró érzést, és
felismerte, hogy egy tű állt ki a kezéből. A tűből pedig egy hosszú, áttetsző
cső kígyózott sárgán ragyogva az utcai lámpa fényétől, és egy finom csigára
akasztott műanyag táskában végződött, ami egy magas fém állványra volt erősítve.
Rémisztő gyorsasággal bukkant fel látómezejében a zacskó egy "Dextro-Só" -
feliratot viselve magán. Lehűtve magát csendben feküdt néhány másodpercig,
mielőtt további felfedezésre indult volna.
 Bordázata sérülésmentesnek tűnt. Horzsolások és gyengeség, de semmi éles
fájdalom, ami némi törést ajánlhatott volna figyelmébe. A csípője fájt és kemény
volt, de a fájdalom nem volt túl erős. Megfeszítette izmait először a jobb, majd
a bal lábán. Jobbra számított, de a bal bokája volt kificamodva.
 Összességében pedig elmondhatta: teljesen rendbe jött. De mi a fenét keresett
itt ebben a mit is mondhatna erről a színekkel teli kórházszerűségből?
 Hirtelen felült, és hamarosan újra egyesültek a pingvinek egy pár perces
gyakorlás erejéig.
 Következő eszmélésekor gondosabban bánt magával: csöndben feküdt, és émelygést
érzett.
 Gyorsuló ütemben löködte memóriájában a történteket. Minden sötét volt és
homályos, amikor egyszerre ellepték az emlékek - akár egy betegség - akkora
hullámokban, mint az Északi-tenger. Fodros dolgok keveregtek, és lassanként
összeállt belőlük egy lebegő repülőtér. A reptér barátságtalan volt, fájdalmat
keltett a fejnél és középen, lüktetett, akár a migrén - emléket állított a fény
pillanatnyi örvényő zajának.
 Hamarosan világossá vált, hogy a jegyét kezeltető tömeg a Kettes Terminálnál a
Heathrow Reptéren egy meteorit áldozatává lett. A lángok között kirajzolódott
egy alak bundában, aki a robbanás maximális erejét kellett, hogy kapja, és
azonnal egy kis atomfelhővé esett szét, szabadon, kedvük szerint mozgó atomokká.
A gondolat egy mély és utálatos iszonyatot váltott ki és keresztülvágtatott
rajta. Ugyan dühös volt és arrogáns, mégis kedvére való volt a férfi valami
különleges okból. Volt valami furcsán nemes ebben a perverz test-centrikus
gondolkodásmódban, mert emlékeztette őt a pizza rendelésre egy idegen,
ellenséges és nem pizza szállító világban.
 Hamarosan a félelem és a magány szükségszerű hullámai lepték el, ám gyorsan
leapadtak, és sokkal pihentebbnek, nyugodtabbnak kezdte érezni magát, valamint
valamiféle vágyakozás erősödött benne a vécébe menetelre.
 Az órája szerint kevéssel múlt három, és minden más szerint éjszaka volt. Talán
hívhatna egy nővért, hogy a világ tudtára hozhassa: magához tért. Volt egy ablak
a szoba oldalsó falán, amin keresztül homályosan látszott egy folyosó, amelyen
egy hordágy és egy nagy, fekete oxigénpalack tartózkodott, ami egyébiránt üres
volt. Csönd honolt odakint.
 Morgolódva kicsiny szobájában észrevett egy fehér színű fa csészét, egy pár
cspszerű acélt és műanyag székeket az árnyékok lelkes csendjében, valamint egy
fehér színű farostlemezt a szoba fala mellett, ami egy kis csészét tartott benne
egy közönséges banánnal. Az ágy másik felén állt az ő csepegtető állványa. Az
ágy azon feléhez közelebbi falnál egy fém tálca volt néhány fekete bütyökkel és
egy műanyag fejhallgatókészlettel, az ágy fejtámlájának csőhálózata körül pedig
egy sérült vezeték egy hozzá tartozó nyomógombbal, amit előbb megfogott, majd
úgy határozott: nem fogja használni.
 Kezdte jól érezni magát a hozzávetőleges helyének ismeretében.
 Lassan, kissé darabosan feltámaszkodott a könyökeire, kiemelte lábait a lepedő
alól, és a földre helyezte, amit igen hidegnek érzett. Majd' rögtön elmondhatta,
hogy   ezt   mégsem   kellett   volna,  mivel   a   lábának   minden   porcikája
üzenetfoszlányokat küldött vissza, amelyek nagy pontossággal tudattak a talaj
minden apró részletéről: milyennek találják valamint azt, hogy ehhez hasonlóan
különös vállalkozásba még sosem kezdtek. Mindazonáltal az ágy szélén ült,
elfogadtatta lábaival a talajt mint valamit, amit egyszerűen használni kell
majd.
 A kórház őt egy nagy, csíkos, lötyögős dologra akasztotta. Nem csupán lötyögős
volt, hanem - miután elhatározta, hogy jobban megvizsgálja - egyben egy táska
is. Veszett kék és fehér csíkokkal teli. A hátulja kinyílt csípős, éjjeli
légzuhatagot árasztva magából. Hanyagul a karjaihoz vágta az ujjait. A fény
körül mozgatta kezét a bőrét vizsgálva, dörzsölgetve és csipkedve a tű körül.
Alaphelyzetben a kar ruganyos, a bőr kemény és simulékony. Ma éjjel valami miatt
inkább egy csirke alkatrészének tűnt. Röviden megsimította alkarjait, majd ismét
felnézett céltudatosan.
 Kinyújtotta karjait, megragadta a csepegtető állványt, mivel az kevésbé
ingadozott mint ő, és arra használta, hogy a lábait segítse emelni. Ott állt,
karcsú, magas alakja remegett, és néhány másodpercig tartotta az állványt
hajlított karnyi távolságra, ahogyan egy pásztor tartaná a botot.
 Nem sikerült eljutnia Norvégiába, de legalább fel tudott állni.
 Az állvány négy kicsi, természetellenesen független keréken gördült, amelyek
úgy viselkedtek, mint négy ordító gyermek egy szupermarketben; mindamellett Kate
eljutott az előtte álló ajtóig. A járás növelte a fájdalomérzeteit, de növelte a
hitét is abban, hogy nem adhatja fel. Elérte az ajtót, kinyitotta, és kitolta az
állványt maga előtt, majd a folyosóra meredt.
 A folyosó bal oldala egy pár hajóablakos lengőajtóval végződött, és úgy tűnt,
valami nagyobb helyre vezethet, például egy kórházi váróba. Jobbra néhány kisebb
nyitott ajtóban folytatódott egy kisebb folyosó, mielőtt félbeszakította egy
éles kanyar. Valószínű ezen ajtók egyike a WC. És a többi? A WC után majd
kiderül.
 Az első kettő ruhásszekrény volt. A harmadik egy kicsit nagyobb, és egy szék
volt benne, ami miatt az valószínűleg szobaként szolgált, mivel a legtöbb ember
nem szeret ruhásszekrényekben ülni, még a nővérek sem, pedig azoknak sok olyat
kell csinálniuk, amit mások nem tennének. Volt még bent egy rakás csőrös pohár,
egy csomó félig-fagyasztott kávé tejszín, és egy idősebb kávéfőző, és mindez egy
kis asztalkán áztatta folyamatosan az ott fekvő Esti Hírlapot.
 Kate felkapta a sötét, nyirkos lapot, és megpróbálta rekonstruálni az elmúlt
napokat. Habár az ő szétesőfélben lévő állapotában nehéz volt olvasni, de a
lehajlós, összeragadt újság így kicsit még többet mondott el, mint amennyit a
tények leírásával érzékeltethetett volna. Úgy tűnt, senkinek sem esett komolyabb
bántódása, de a légitársaság egyik alkalmazottja még mindig nem került elő. Az
incidenst most egy hivatalos cikkben az "Isten cselekedete" szókapcsolattal
jellemezték.
 "Szép volt, Isten" - gondolta Kate. Letette a papírmaradványokat, és bezárta az
ajtót.
 A következő ajtó egy az övéhez hasonló szobába vezetett. Volt odabent egy
asztal közönséges banánnal a gyümölcstartóban.
 Az ágy tisztában volt tartva. Gyorsan rántotta meg az ajtót, ugyanakkor mégsem
elég gyorsan. Valami egészen különleges dolog ragadta magával a tekintetét, s
bár ez feltűnt, azt nem tudta volna megmondani, mi is volt az. Ott állt félig
csukott ajtóval, bámult a padlóra annak tudatában, hogy nem szabad újfent
odanéznie, és tudatában annak is, hogy mégis megteszi.
 Végül megkegyelmezett az ajtónak és ismét kinyitotta.
 A szoba sötét árnyakkal borított volt és hűvös. A hideg nem látta el jó
érzésekkel az ágy bérlőjéről. Hallgatott. A csönd sem hangzott túl jól. Ez nem
az egészséges, mély alvás csöndje volt, hanem a semmi csöndje egy kevés, távoli
forgalom keltette zajjal.
 Habozott egy ideig, a bejáratban körvonalazódva figyelt és hallgatott.
Elmélázott az ágybérlő alakján, és hogy ilyen hidegben csak egy vékony lepedővel
takarták le. Az ágy mellett egy kis csőlábú műanyag szék állt, amit teljességgel
beborított egy ráhajított bunda, és Kate úgy gondolta, annak sokkal jobb helye
lenne az ágy bérlőjén.
 Végül amilyen nesztelenül és óvatosan csak tudott, bement a szobába az ágyhoz.
Ott állt, és rámeredt a nagy, norvég férfire. Bár hideg volt, és a szemei be
voltak csukva, az arca mégis úgy volt összeráncolódva, mintha még mindig félne
valamitől. Ez az ijedtség Kate-et teljességgel elszomorította. Életében ezt az
embert a monumentum szorongást keltő rejtélyes, nehéz légköre vette körül,
megjelenése majdnem e világon túlivá tette az őt körülvevő dolgokat, amelyek
bántalmazták; mintha nem szabadott volna még ránézni sem.
 Meglepőnek találta a test sértetlenségét. Semmi sérülés a bőrén. Nyers volt és
egészséges - illetve inkább csak volt ezidáig. Behatóbb tanulmányozás során fény
derült arra, hogy a vonalak finom hálózata szerint a közép-harmincas évein is
túljutott már, vagyis többnek találtatott, mint ahogy azt először gondolta.
Talán egy késő-negyvenes éveit is megért egészséges ember is lehetett.
 A fallal szemben, az ajtó mellett valami váratlan dolog állt. Egy nagy Coca-
Cola automata. Nem úgy tűnt, hogy oda tervezték: nem volt hálózatra kötve, és
egy kis csinos címke lógott rajta, ami szerint átmenetileg nem volt túl sok
haszna   a   készüléknek.   Úgy   tűnt,  egyszerűen   ott   felejtették   valaki
figyelmetlensége következtében, aki jelen pillanatban valószínűleg éppen azon
töpreng, melyik szobában is hagyta? Nagy piros-fehér csíkos táblaként meredt
üvegesen a szobára, nem túl sokat tudatva magáról. Az egyetlen, amin keresztül a
gép kommunikált a külvilággal, egy lyuk volt, ami különféle méretű pénzérméket
fogadott, és volt még egy nyílás, amin különféle dobozkombinációk jöttek elő,
amikor a gép működött, így például most nem. Volt még egy kőtörő kalapács, amely
valami különös módon tiltakozott az aktuális helye ellen.
 Gyengeség kezdett úrrá lenni Kate-en, a szoba kezdett táncolni körülötte, és
agyának falai kétségbeesetten suhogtak.
 Aztán észrevette, hogy a suhogást nem csak képzelte. Valami furcsa zaj lepte be
a szobát, nehéz, ütésekkel teli, kaparó hang, egy tompa remegés. A hangzavar
erősödött, és alázuhant, akár a szél, de kábult és fájdalmas állapotában Kate
először nem tudta megállapítani, honnan is jön. Aztán a függönyökre terelődött a
figyelme. Bámulta azokat, akár egy részeg, szemöldökráncolva, mint aki azt
akarja megállapítani, miért is táncol az ajtó? A hang a függönyökből jött.
Bizonytalanul feléjük sétált, és szétnyitotta azokat. Egy nagy sas kör-
tetoválásokkal a szárnyain zajoskodott, és vadul csapkodta az ablakot meredten
bámulva sárga szemeivel.
 Kate megtorpant, megfordult, és megpróbálta kilihegni magát a szobából. A
folyosó végén a lengőajtó kicsapódott, és két alak jött keresztül rajta. Kezek
kaptak felé, amint ő reménytelenül belegabalyodott az állványba, és lassan a
padló felé zuhant.
 Öntudatlan volt, amikor visszafektették az ágyára. Félig önkívületben volt egy
fél órával később, amikor egy visszataszítóan alacsony figura aggasztóan hosszú
ideig érkezett fehér orvosi kabátban, hordágyon gurítva el a nagy embert és
később egy Coca-Cola automatát.
 Néhány órával később a fagyos nap az ablak túloldaláról felkeltette.
 Minden csendes és hétköznapi volt, ám Kate még mindig reszketett.

3. Fejezet
Ugyanaz a nap később egy észak-londoni ház magasan fekvő ablakain keresztül egy
békésen alvó emberhez ért.
 A szoba, ahol a férfi aludt, nagy volt, sáros, és nem sok széppel szolgálhatott
a betolakodó fénynek. A napsugár lassan keresztülkúszott az ágyneműn, mintha
izgatná: mit is talál majd alatta, lesüllyedt az ágy szélén, áthaladt néhány
haladását hátráltató tárgyon, izgatottan játszott a porszemekkel, röviden
megvilágított egy sarokban lógó gyümölcstartóféleséget, és kimenekült.
 Olyan soká időzött ott, ameddig csak egy sugár tehette: kb. egy óráig, és ezzel
az alvó figurát meglehetősen összezavarta.
 Tizenegy órakor csengett a telefon, és a pacák nem válaszolt, akárcsak
korábban, 6.35-kor, aztán 6:40-kor, és még folyamatosan tíz percenként öttől
hétig, miután a telefon hosszas és kitartó csendbe merült, amit mindössze a
rendőrségi szirénák ordítása tört meg a közeli utcában 9 óra körül; egy nagy,
18. századi dupla csembaló szállítása 9 óra 15-kor, és hasonlóan zavaró hangokat
idéztek elő végrehajtók kicsivel tíz után. Különös esemény játszódott le - az
emberek összefogtak összeszokott módon, hogy felkutassák a kulcsot a lábtörlő
alatt, míg a férfi ezalatt megszokott módon aludt. Valószínűleg sokan azt
mondanák, hogy nem egyszerűen csak aludt, persze amíg csak magára az alvásra
gondolnak, de ez az alvás nem egyszerűen a bolondos játéka volt valakinek, aki
bemászott az ágyába éjfél után, és leoltotta a villanyt.
 A szoba nem tette emelkedetté a lelkiállapotot. Louis XIV., aki ezen a néven
bérelte a szobát, bizonyosan nem kedvelte azt, bizonyosan fénytelennek találta,
és értelmetlenül tükrökkel borítottnak. Élvezte volna, ha valaki összegyűjti a
zoknikat, elteszi a lemezeket, és talán fel is gyújtja az egész helyet.
Michelangelo munkaképtelenné lett volna ezen viszonyok láttán, mert sem magas,
sem formás, sem említésre méltó belső harmónia vagy szimmetria nem volt;
ugyanakkor a szoba minden része egyenlő mértékben volt kávéscsészékkel, cipőkkel
és karimás hamutartókkal borítva egymás közt megosztva a feladatot. A falak
majdnem precízen a zöld egy olyan árnyalatára voltak mázolva, amelyet Raffaello
Sanzio inkább szétütött volna a jobb csuklójával, mintsem hogy használnia
kelljen, és Herkules a szoba láttán valószínűleg visszatért volna egy fél órával
később egy navigálható folyóval. Röviden egy szemétrakás volt, és ilyennek
kellett kinéznie, amíg ez Svlad úr, avagy "Dirk" Gently (Cjelli) celláját
képezte.
 Végül Gently is megmozdult.
 A lepedők és a takarók szorosan a feje köré voltak fonva, valahonnan az ágy
feléből egy kéz emelkedett ki lassan az ágynemű alól, és az ujjak kis tapogatást
követően meglelték a talajt. Beidegződött mozdulattal ügyesen rászedtek egy
tálat, ami nagyon undok módon ott tartózkodott karácsony óta, és végül egy félig
üres csomag füstszűrő nélküli Gaulois cigarettára és egy doboz gyufára leltek.
Az ujjak megráztak egy gyűrött, fehér csövet, és megragadták egy doboz gyufával
egyetemben, és keresztülhúzták a lepedőkön az ágy felső részén, ahogy egy bűvész
mozgatja a papírzsebkendőt, amiből hamarosan galambok röppennek elő.
 A cigaretta a megfelelő lyukban landolt. Meggyulladt. Egy kis ideig úgy tűnt,
hogy maga az ágy dohányzik nagy slukkokkal. Hosszan köhögött, hangosan, meg-
megborzongva, majd elkezdett gyorsabban lélegezni. Dirk Gently ekkor magához
tért.
 Egy ideig feküdt az aggodalom és bűntudat borzasztó érzésével, gondterhelten.
Azt kívánta, bárcsak elfeledhetné, és ez azonnal meg is történt. Kiemelte magát
az ágyból, és egy pár perccel később legörgött a lépcsőkön.
 A posta a lábtörlőn a megszokott dolgokat hozta: egy csúnya levelet, amiben
felhívták a figyelmét arra, hogy el fogják venni az American Express kártyáját,
egy felszólítást arra, hogy vegyen American Express kártyát, és néhány számlát a
hisztérikusabb és irreálisabb fajtából. Nem értette, miért küldik neki még
mindig ezeket. A postaköltségre fordított pénz további kiadásokat jelent a
tartozásokon felül. Megrázta a fejét csodálkozásában afelett, hogy a világ
legrosszindulatúbb tehetetlensége eldobni a postát, belépett a konyhába, és
figyelmesen végigmérte a hűtőszekrényt.
 Az a sarokban állt.
 A konyha nagy volt, és mély homályba burkolódzott és nem javult, csak sárgábbá
lett a villany felkapcsolását követően. Dirk leguggolt a hűtő előtt, és óvatosan
szemügyre vette az ajtó szélét. Megtalálta, amit keresett. Valójában még többet
is.
 Az ajtó aljánál egy keskeny nyílás mellett, amely elválasztotta az ajtót a hűtő
többi részétől, ami visszatartotta a szürke szigetelőgumit, egy egyszerű, emberi
hajszál volt. Megragadt a szárított nyálban. Erre számított. Ő maga ragasztotta
oda három nappal azelőtt, és azóta különböző időpontokban ellenőrizte. Amire nem
számított, az egy második hajszál volt.
 Rossz előjelnek találta. Egy második hajszál?
 Megragadt a résben, akár az első, csak ez följebb volt, és nem ő helyezte oda.
Közelről rámordult, és olyan messzire ment, amennyire csak tehette, majd
kinyitotta a konyhaablakok redőnyeit még több fényt eresztve be ezáltal.
 A napfény felvállalta az utat, akár egy rendőralakulat, és sok "mi folyik itt"
kérdést tett fel a szobában, amely akárcsak a hálószoba, bárki számára az
akadályoztatásra való eszményi hajlamot képviselhette. Mint Dirk lakásának
legtöbb szobája, ez is nagy volt, homályos és tökéletesen rendezetlen.
Egyszerűen gúnnyal mosolyogta meg mindenki rendrakási kísérletét, mosolygott,
mintha ők az ablak alatt heverő halott légyhalmaz részét képeznék, a régi
pizzásdoboz-halom tetején.
 A fény kiemelte a hajszálat - az alját szürkével, másutt pedig élénk, csillogó
sárgával. Dirk csücsörített a szájával, és mélyeket gondolt. Nem kellet sokáig
így csinálnia, hogy a hajszál eredetére fényt derítsen - csak egy ember lépett
be a konyhába az után kutatva, hogy tud-e fém oxidokat megmenteni az ipari
pazarlástól; ugyanakkor komolyan fontolóra vette a nő által a hűtő ajtajába
ragasztott hajszál felfedezésének fontosságát.
 Ez azt jelentette, hogy csendben ellenezve hadakozott magával és a takarító
hölggyel, aki emiatt egy sokkalta ijesztőbb szintre váltott. Dirk három teljes
hónapot számolt a hűtőajtó kinyitása óta, és az minden nap tiltakozva
elzárkózott a kinyitástól. A hűtő többé nem csupán a konyha sarkában
terpeszkedett, de leselkedett is. Dirk pontosan emlékezett a napra, amikor
leselkedni kezdett. Kb. egy héttel ezelőtt, amikor Dirk egy egyszerű ürüggyel
megpróbálta megtréfálni Elenát - az öreg hölgyet hívták Elenának, s ez a név
rímelt a tisztításra, és ironikussá tette azt, Dirknek pedig ez semmiféle
élvezetet nem nyújtott - a hűtő ajtajának kinyitásakor.
 Ahhoz a stratégiához folyamodott, hogy lemegy a mini-boltba néhány egyszerű
fűszert vásárolni. Semmi össze nem illőt - egy kis tejet, tojásokat, szalonnát,
egy vagy két karton csokoládé tejsodót, egyszerű fél kilós vajat. Érintetlenül
hagyta őket a hűtő tetején, és azt mondta: "Ó, amikor van egy kis ideje,
betehetné ezeket..."
 Amikor visszatért este, a szíve hevesen kalimpált, mert láthatta: nincsenek
többé a hűtő tetején. Eltűntek! Egyszerűen egy polcra kerültek, és többé nem
látszanak. Biztos megadta magát, és elrakta őket. A hűtőbe. És valószínűleg le
is takarította a hűtőt, ha már egyszer kinyitotta. Most először szívét melegség
és hála öntötte el, és szinte repült az ajtó felé megkönnyebbülve és
diadalmasan, amikor egy nyolcadik érzék (utánaszámolva később Dirk magánál
tizenegyet állapított meg) figyelmeztette nagyon, nagyon óvatosan, hogy előbb
gondolja át, hová is tehette Elena a hűtő megtisztított elemeit.
 Névtelen kétség őrölte fel agyát, amint csendben a lefolyó alatti szemetes felé
tartott. Visszatartott lélegzettel mozdította el a fedőt, és belenézett.
 Ott fészkelt a foltok között az új fekete szemetesben az összes tojás, a
szalonna, a csokoládé tejsodó és a fél kilós vaj. A két tejes üveg kiöblítve
sorakozott a lefolyó mellett, ahova feltehetően a tartalmuk került.
 Kidobta.
 Inkább, mint hogy kinyissa a hűtő ajtaját. Kidobta. Lassan végigmérte a
piszkot, a csüggedt, fehér óriást, és ez volt az a pillanat, amikor felfigyelt
arra, hogy a hűtő elkezdett leselkedni.
  Csinált magának egy sűrű, fekete kávét, leült látványosan reszketve. Nem
közvetlenül meredt a lefolyóra, de tudatán kívül észlelte a két üres
tejesüveget, mert agyának elfoglaltabb részei felhívták rájuk a figyelmét.
 Másnap magyarázatot adott magának minderről. Szükségtelenül kezdett az üldözési
mániába. Bizonyosan egy ártatlan és figyelmetlen hibája okozta Elenának ezt.
Bizonyára a fia hörghurut támadása, szeszélyei vagy homoszexualitása, vagy bármi
más elborította az agyát, és megakadályozta abban, hogy figyelemre méltó
dolgokat kövessen el, amikor ilyet tett. Olasz volt és valószínűleg
önkívületben, amikor a kaját a szemetesbe helyezte.
 De ez a haj dolog mindent megváltoztatott. Túl volt minden lehetséges
furcsaságon, amit a nő produkált. Az őt övező körülmények nem voltak megfelelőek
a hűtő ajtajának kinyitásához, mielőtt Dirk azt megtette volna, és ugyanezen
körülmények hatása alatt Dirk sem fogja kinyitni azt az ajtót, amíg Elena nem.
 Nyilvánvalóan nem tűnt neki fel a hajszála, különben az lett volna a
leghatásosabb, ha egyszerűen leveszi, amitől Dirk arra a következtetésre jutott
volna, hogy a nő meg akarja tréfálni, és elhitetni vele, hogy kinyitotta a
hűtőt. Talán le kéne vennie a nő hajszálát abban a reményben, hogy ezzel jól
megtréfálja, de valami miatt úgy érezte, ez nem lenne elég hatásos, és egy
szőkülő spiráljában a hűtő ki nem nyitásának mindketten meg fognak őrülni vagy
elpusztulnak.
 Arra gondolt, hogy esetleg felfogadhatna valakit a hűtő ajtajának kinyitására.
 Nem. Nem volt olyan helyzetben, hogy bárkit bármire felfogadhasson. Még csak
olyan helyzetben sem volt, hogy Elenának kifizesse az elmúlt három hetet. Azért
nem   küldte   el,   mert    valaki   elbocsátása   elkerülhetetlenül   fizetési
kötelezettségeket von maga után, és erre nem volt lehetősége. A titkárnője
például saját kezdeményezésére hagyta el, majd valami utazással kapcsolatos
kifogásolható dologba kezdett. Dirk megkísérelte szemére vetni az ő monoton
kifizetettségre törekvését -
 "Rendszeres fizetés" - javította ki halkan az ex titkárnő.
 A munka okozta kielégülésen túl.
 A titkárnő már majdnem azt találta kérdezni, hogy "Micsodán túl?", de az adott
pillanatban felmérte, hogy ha ezt megtenné, a választ is kénytelen lenne
végighallgatni, ami igencsak hátráltatná. Ez volt az oka, hogy most először az
egyetlen menekülési mód a vita elkerülése lehetett. Egyszerűen csak nem
válaszolt és már el is mehetett. Kipróbálta. Hamarosan a szabadság érzete tört
reá. Elment. Egy héttel később, ugyanilyen kedvvel férjhez ment egy
légitársasági tisztségviselőhöz, Smith-hez.
 Dirk felrúgta az asztalt, és később fel kellett állítania, mert a titkárnő nem
tért vissza.
 A detektív-foglalkozás pillanatnyilag olyan életteli volt, akár egy sírkő. Úgy
tűnt, senki sem akart semmit kinyomoztatni. Újabban, hogy ennek véget vethessen,
felvette a tenyérjóslást szerda estékre, de ettől sem érezte jobban magát.
Maradhatott volna ennél a gyűlöletes, nyomorult megaláztatásnál, ami különféle
formákban érte, amihez már hozzá is szokott; ismeretlenül élt a maga kis
kuckójában a kocsma hátsó kertjében, akár el is fogadhatta volna mindezt, ha ő
nem lett volna olyan iszonyúan, kínosan jó. Emiatt gyötrődött izzadva a
tehetetlenségtől.   Minden   akaratával   megpróbált  hazudni,   csalni,   előre
megfontoltan és cinikusan rosszá lenni, de bármilyen hazugsággal próbált
bemutatkozni, sosem sikerült, és minduntalan jóként fejezte be végül.
 A legkínosabb pillanatot egy öreg nő hozta, aki Oxfordshire-ből származott és
egy reggelen felkereste. Valamiféle vidám hangulatban azt ajánlotta a nőnek,
tartsa a szemét a férjén, aki elítéli a házasság-vonalát, mert egy kicsit túl
szabad a fajtája. Kiderült, hogy a férje repülőgép-pilóta és a repülőgép eltűnt
az Északi-tenger felett két héttel azelőtt.
 Dirket ez felizgatta, és értelmetlenül nyugtatni kezdte a nőt. Biztos volt
benne, mondta, hogy a férfi visszakerül a jövőben és jól lesz, minden jóra
fordul stb. A nő megjegyezte: eddig az Északi-tenger feletti túlélés kevesebb,
mint egy óra volt, és mivel az ő férje két hete tűnt el, különös gondolatnak
tűnik, hogy merev halotton kívül másmilyen állapotú is lehet, és köszöni, még
hasznát veszi az elmondottaknak. Ez egy kicsit meredek volt.
 Dirk itt elveszítette az önuralmát, és fecsegni kezdett.
 Azt mondta, világosan látszik a vonalakból, hogy nagy pénz áll a házhoz
vigaszdíjként a kedves elvesztéséért, de ez legalább enyhíteni fogja, hogy abba
a nagy valamibe távozott az égbe, ami a legfodrosabb fehér felhőn lebegett, igen
jól állnak neki az újdonsült szárnyai, és nagyon sajnálja, hogy ilyen
megdöbbentő dolgokat hord össze, de igencsak meglepődött. Kér egy kis teát,
vodkát, esetleg levest?
 A nő kikérte magának. Azt mondta, szerinte csak valami baleset folytán
kerülhetett ebbe a kuckóba, mert WC-t keresett, és mit is mondott azzal a
pénzzel kapcsolatban?
 "Teljes kavarodás - így jellemezte Dirk. Nehéz akadályok gördültek elé, és egy
hang jelentkezett a fejében. - Amint előbbre jutottam, kárpótolom - mondta. -
Kérem, engedje meg, hogy felajánljam a legalaposabb bocsánatkérésemet, amiért
olyan erőszakosan és ügyetlenül felhántorgattam bánatát, és kíséretemmel avagy
inkább az útbaigazításommal amennyire csak lehet, segítsek a WC-hez jutni, ami a
kuckómból kilépve balra áll."
 Dirket visszavetette ez a találkozás, de teljesen megrémült, amikor néhány
nappal később felfedezte, hogy az azt követő reggelen a szerencsétlen asszony
250.000 - fonthoz jutott a kötvényei jutalékával. Több órát töltött el aznap
este a ház tetején állva, az öklét rázva a sötét égre, és azt kiáltotta: "Állj
le!", amíg a szomszédság kihívta a rendőrséget csendháborítás miatt. A rendőrség
felfigyelt a kiáltásokra, körülvette őt egy kiáltozó csapat formájában, és a
maradék szomszédokat is felébresztették.
 Ezen a reggelen Dirk a konyhájában ült, és egyenesen a hűtőre meredt. Az
elborult gondolkodás túláradóban volt, s ilyenkor általában arra számított, hogy
elmulasztva a napot kiüti magát az első pillanatban ezzel a hűtő-üggyel. Ott fog
ülni, a székhez ragadva, bebörtönözve.
 Úgy gondolta, ügyfélre lenne szüksége. Kérlek, Isten, ha létezel - gondolta -,
bármilyen Isten, ha létezik, küldjön egy ügyfelet. Egy egyszerű ügyfelet, minél
egyszerűbb lesz, annál jobb. Hiszékeny és gazdag. Amilyen az a fickó volt
tegnap. Dobolt az ujjaival az asztalon.
 A probléma az volt, hogy minél több a hiszékeny ügyfél, annál inkább a jobb
természetének a végletébe esik, ami folyamatosan felszínre jött, és akadályozta
a legalkalmatlanabb pillanatokban. Dirk egyre gyakrabban fenyegette a jobb
természetét a földhöz való vágással és azzal, hogy rátérdel a légcsövére, de az
általában bűnösnek és öntudatlannak mutatta magát, és ezzel az álcával
kihajította őt a ringből.
 Hiszékeny és gazdag. Csak hogy néhányat, akár csak egyet is ki tudjon fizetni a
szenzációs és elsőrangú számlákból. Rágyújtott. A füst felfelé karikázott a
reggeli fényben, és hozzáragasztotta magát a plafonhoz.
 Mint az a pasas tegnap...
 Pihent.
 A pasas tegnap...
 A világ visszatartotta a lélegzetét.
 Csendben és gyengéden elöntötte a tudat, hogy valahol, valaki holtsápadt.
Valami borzasztó rosszul ment.
 Valami   katasztrófa  lebegett  körülötte   a   levegőben,  csendben  várva   a
felismerésre. A térdei bizseregni kezdtek.
 Amire szüksége volt, amire gondolt, az egy ügyfél volt. Megszokásból tette.
Reggelente ilyenkor ezt teszi. Amiről megfeledkezett: volt egy.
 Vadul az órájára nézett. Közel 11.30. Megrázta a fejét, hogy a kis csengést
kirázza a fülei közül, aztán hisztérikus gyorsasággal a kalapja és a hosszú
bőrkabátja után kapott, amelyek az ajtó hátulján függtek.
 Tizenöt másodperccel később elhagyta a házat - öt óra késéssel ugyan, de
mindenképpen gyorsan haladt.



4. Fejezet


Néhány perccel később Dirk megállt, hogy kidolgozza a legjobb stratégiát. Jobb
öt órával később érkezni és idegeskedni, mint öt órával és néhány extra perccel
később érkezni meg, de diadalmasan és parancsra.
 "Imádkozom: Istenem, ne legyek túl korán!" - ez egy jó nyitány lenne, amint
besöpörne, de következetességre is szükség lesz és fogalma sem volt, ez pontosan
mit is jelent?
 Talán időt takarítana meg, ha visszamenne az autójáért, de akkor megint csak
lerövidülne a távolság, és egy rettenetes örökkévalóság elveszni a vezetés
közben. Ez leginkább a "Zen" metódusú navigációjára jellemző, ami azt az elvet
követi, hogy egyszerűen csak találni kell egy autót, ami olybá tűnik, tudja,
hová tart, és kövesd. Az eredmény gyakrabban meglepő, mint sikeres, de úgy
érezte, megéri, amennyiben adottak a feltételek.
 Továbbá nem tudta biztosan, hogy működik az autó.
 Korosodó Jaguárja volt, ami a társaság egy igen különleges időszakában épült,
amikor az elkészült autóknak gyakrabban kellett szervizbe menniük, mint
tankolni, és általában hónapokon át használhatatlanok voltak. Ugyanakkor biztos
volt abban - most, jobban belegondolva -, hogy nincs benne üzemanyag, mivel nem
volt készpénze vagy érvényes műanyagja, ami a feltöltést lehetővé tette volna.
 Elhagyta tehát ezt a teljesen reménytelen gondolatsort.
 Megállt újságot venni, amíg mindent átgondolt. Az újságárus órája 11:35-öt
mutatott. Fenébe, a fenébe, a francba! Eljátszott a gondolattal, hogy egyszerűen
elejti az ügyet. Csak továbbmegy és elfelejti. Megebédel. Az egész tele volt
veszéllyel és nehézségekkel. Sőt, még veszélyesebbnek látszott egy sajátságos
nehézség, ami rezzenéstelen arcot kívánt meg. Az egész egyszerűen értelmetlen
volt. Az ügyfél tisztán ütődött volt, és Dirk eldöntötte, hogy nem vállalja az
ügyet, leszámítva egy nagyon fontos apróságot.
 Napi háromszáz fontot és a költségeket.
 Az ügyfél egyet értett. Akkor Dirk elkezdte a mondókáját az effektusokról és
metódusokról, belebonyolódva a dolgok között fennálló alapvető összefüggésekbe,
gyakran terelve a szót a tanulatlan szemmel előre nem látható kiadásokra,
amelyek a kézen realizálódnak, míg az ügyfél ezt csekélységként jellemezte. Ez
tetszett az ügyfélben Dirknek.
  Az egyetlen dolog, amihez az ügyfél ragaszkodott a majdnem emberfölötti
okozatsorozat közepette, hogy Dirknek ott kell lennie, abszolút kell, kell,
kell, készen kell, hogy legyen, működőképesen, figyelmesen és hibátlanul, még a
legegyszerűbb hibáktól is mentesen, reggel 6:30-kor. Abszolút.
 Éppenséggel az okára is rájöhetett volna. 6:30 egyszerűen abszurd időpont, és
az ügyfél nem gondolhatta komolyan. 6:30-tól délig az események feldolgozásával
szokott   foglalatoskodni,  így  pedig   nem  marad   esélye   komoly  stratégia
kidolgozására. Senkit sem ölnek meg ebéd előtt. Egyszerűen nem. Az emberek ilyet
nem tesznek. Egy jó ebéd kell a megfelelő vércukor szint és vérnyomás
eléréséhez. Ezt Dirk számos példával tudta volna bebizonyítani.
 Megtette, mire Anstey (ez volt az ügyfél neve, és egy erős ember volt a maga
közép harmincas éveiben, meredt szemű, idegesítően sárga sálú, és egy nagy háza
volt a Lupton utcán; Dirk tehát nem igazán kedvelte és olyannak találta, mint
aki egy halat akar lenyelni) közölte vele, hogy a jelen adatok szerint az ismert
gyilkosságoknak 67%-ában az áldozat májat vagy szalonnát fogyasztott ebédre.
További 22% választott az omlett és a garnélarákok között. Ez állt az esetek
89%-ra, de maradnak még saláta, pulyka és sonkásszendvics majszolók, és vegye
számításba azokat is, akik egyáltalán nem ebédeltek és így alkosson valós képet.
 2:30 után, közelebb 3:00-hoz kell elkezdened vigyáznod magadra. Komolyan. Még
jobb napokon is. Még akkor is, ha nem számítasz halálra egy nagy, magas,
zöldszemű embertől, figyelned kell - akár egy sólyomnak - az ebéd befejeztével.
Az igazi veszély 4:00 körül jön, amikor az utcák elkezdenek megtelni fosztogató
ügynökökkel és kiadók tömegével, valamint őrültekkel, akik kocsik után
üvöltöznek és hadonásznak. Ez az az időpont, amely az emberek lelkét próbára
teszi. Reggel 6:30-kor? Felejtsd el. Dirk legalábbis ezt tette.
 Dirk határozottan kilépett az újságárusból az utca csípős levegpjére, és
elsétált.
 "Ó, azt hiszem fizetni szeretne az újságért, nemde, Dirk úr?" - kérdezte az
újságárus óvatosan utána szaladva.
 "Ah, Bates - szólt Dirk büszkén - maga és az elvárásai. Mindig elvárja ezt,
elvárja azt. Ajánlhatok valami vidámat? Egy élet, ami elvárásokkal terhelt,
nehéz. Szomorúságot és csalódottságot eredményez. Tanuljon meg egyesülni a
pillanat élvezetével."
 "Azt hiszem, húsz penny lesz, uram" - mondta Bates nyugodtan.
 "Megmondom, mit teszek most, Bates, látván, hogy maga az. Van egyáltalán toll
magánál? Egyszerű golyós is megteszi."
 Bates teremtett egyet a belső zsebéből, és átadta Dirknek, aki ekkor letépte az
újság egy sarkát, ahol az ára állt, és egy "IOU" -t írt fölé. Átnyújtotta az
újságárusnak.
 "Odatehetem ezt is a többihez, uram?"
 "Oda rakhatja, ahol önnek ez a legnagyobb élvezetet nyújtja, drága Bates,
sehová máshová. És most, kedvesem, viszlát."
 "Szeretném, ha a tollamat is visszaadná, Dirk úr."
 "Amikor megfelelő alkalom kínálkozik majd erre, drága Bates - mondta Dirk. -
Pillanatnyilag magasztosabb eszméknek engedelmeskedik. Élvezze Bates, hiszen ez
nagyszerű. Bates, hagyja elmenni."
 Egy közömbös taszítás után a kis ember egy vállrándítással visszaröppent a
standjához.
 "Remélem, később még találkozunk, Dirk úr" - vetette utána a válla felett
minden lelkesedés nélkül.
 Dirk kegyesen fütyült vissza az emberre, majd sietve kinyitotta az újságot a
horoszkópoknál.
 "Valójában minden döntés, melyet a mai napon hoz, rossz lesz" - állt benne
őszintén.
 Dirk összecsapta az újságot egy röffenéssel. Egy másodpercre sem tartotta a
véleményét arról, hogy az örvénylő kövek fényévekkel arrébb tudtak valamit a
napodról, amit te nem. Így eshetett meg, hogy "Az Óriás Zaganza" egy régi jó
barát lévén tudta Dirk születésnapját, és mindig szándékosan felhúzta egy kis
cikkel, amit ő maga írt. Az újság példányszáma közel tizenkettőre csökkent,
mióta ő volt a horoszkóp rovat szerkesztője, és egyedül Dirk és Az Óriás Zaganza
tudta, miért.
 Sietősen csapkodva olvasta végig az újság hátralévő részét. Mint általában,
most sem volt benne semmi érdekes. Egy csomó minden Janice Smith felkutatásáról,
aki egyben az eltűnt légitársasági lány Heathrow-ból, és hogy egyáltalán hogyan
lehetséges így eltűnni? Közölték a legutolsó képet róla, amelyen hat évesen
hintázott. Az apja, Jim Pearce úr felidézte, milyen jó fajta volt, de felnőtt,
és általában központi figurává lett. Dirk türelmetlenül összehajtogatta az
újságot, és előrelátóan határozott egy sokkal érdekesebb témakörben.
 Háromszáz font egy nap plusz költségek.
 Azon tűnődött, milyen soká lenne képes eleget tenni Anstey úr elvárásainak, a
különleges érzéki csalódásainak, miszerint meg akarja ölni őt egy hét láb magas,
bozontos hajú figura nagy zöld szemekkel és szarvakkal, aki a szokásos módon
ügyfele tudtára hozta: egy szerződést írtak valami érthetetlen nyelven
vérfolttal és kaszával szignálva. A teremtmény egyéb figyelemre méltó sajátsága
az volt, hogy más nem láthatta, amiről Anstey úr azt tartotta: ez nem egyszerű
fényjáték.
 Három nap? Négy? Nem hitte, hogy egy hétnél többet ki fog bírni rezzenéstelen
arccal, és máris kezdett belevénülni a gondjaiba. Ezenkívül beszúr egy új
hűtőszekrényt a listájára a nem várt költségekhez. Ez jó lesz. A régi hűtő
kihajítása egyértelműen kapcsolódik az eseményekhez.
 Elmélázott a gondolaton, hogy valakivel elguríttatja a Lupton utcába, és
meglepi vele a rendőrautókat. És a mentőket. Nem szerette az ottlétüket. Nem
volt jó érzés. Nem passzoltak a fejében lévő új hűtőhöz.



5. Fejezet


Dirk ismerte a Lupton utcát. Széles fasor-út volt, késő Vikória-korabeli
teraszokkal, amelyek magasan és határozottan álltak neheztelve a rendőrautókra.
Nehezteltek rájuk, amikor szirénázva megjelentek.          A Lupton utcai lakók
azokat a rendőrautókat szerették, amelyek az utcán járőröztek fel s alá
erőteljes, vidám hanggal, ami jelezte, hogy erőteljes és vidám biztonságban
tudhatják vagyontárgyaikat. De amikor fények kezdtek villogni kék-fehérben,
sápadt vetületeket képeztek a téglákon, és egyben az általuk képviselt értékeken
is.
 Aggódó arcok morogtak az üvegek mögül a szomszédos ablakokból, ahová a kék fény
bevilágított.
 Hárman voltak, három rendőrautó haladt ferdén az utcán át, útban a meredek
emelkedőhöz. Erőteljes jelek bocsátódtak ki a világba, tudatva, hogy mostantól a
rendőrség kezébe vette a dolgokat, és bárki, aki éppen egy jó és vidám üzlettel
volt elfoglalva a Lupton utcán, kapja be.
 Dirk a nehéz bőrkabát alatt izzadva sietett az úton. A rendőrfőnök
körvonalazódott előtte tárt karokkal megállj táblát imitálva, de Dirk besöpört
mellette egyfajta szóáradattal, amire a főnök képtelen volt megfelelő válasszal
előrukkolni. Dirk besietett a házba.
 Az ajtóban egy rendőr állította meg, mire Dirk egy lejárt Marks és Spencer
bevásárlókártyát mutatott fel egy fürge mozdulattal, amelyet odahaza órákon át
gyakorolt a tükör előtt hosszú estéin, amikor semmi más nem történt, mire az
megkérdezte: "Héj, a maga neve Gently?"
 Dirk óvatosan bólintott. Röffenésszerű hangot hallatott, ami a körülmények
függvényében jelenthetett igent és nemet is.
 "Mert a főnök kereste magát."
 "Igen?" - kérdezte Dirk.
 "Az ő leírása alapján ismertem fel" - mondta a rendőr, és önelégülten
méregette.
 "Tulajdonképpen - folytatta - olyan összefüggésben használta az ön nevét, hogy
ezt sokan sértőnek találnák. El is küldte a Nagy Bobot, a felkutatót egy autóval
magáért. Látszik magán, hogy nem sikerült megtalálnia, mert egész jó állapotban
van, még csak szét sem akar esni. Csak néhány kérdésnél kell segítenie, ez
minden. Jobb, ha bemegy. Úgy értem, jobb ha ön, mint én" - tette hozzá csendben.
 Dirk a házra nézett. Csíkos fenyőlécek takarták mindenütt az ablakokat. Bár
minden más vonatkozásban karban tartottnak tűnt a ház, tisztának és jómódúnak, a
csukott redőnyök egy hirtelen légitámadásról adtak tanúbizonyságot.
 Különösképp úgy hallatszott, zene jön fel a pincéből, vagy inkább egy egyszerű
dörömbölő zene apró részlete ismétlődik újra meg újra. Olyan benyomást keltett,
mintha csodálkozásában ismétlődne, és Dirk azon tűnődött, vajon miért nem
kapcsolja ki senki, vagy miért nem teszik arrébb a tűt? Bizonytalanul ismerősnek
tűnt a dal, talán egy mostani sláger, de igazából nem tudta hová tenni. A szöveg
valami ilyesmi lehetett:
  "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f"
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f"
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f" - és így tovább.
 "Várják a pincében" - mondta a rendőr aktívan, minekutána a lemenetel volt az
utolsó, amit bárki megtett volna a jobb eszére hallgatva.
 Dirk röviden bólintott, és lesietett a lépcsőkön a bejárati ajtóhoz, amely
félig nyitva állt. Megrázta a fejét, megvonta a vállát, és megpróbálta
visszafogni csapongó gondolatait.
 Belépett.
 Az előszoba a diákélet által kialakított kifinomult ízlésről tanúskodott. A
padló csíkos poliuretán, a falak drága görög szőnyegekkel borítottak és fehérek
voltak. Dirk fogadni mert volna (ám veszítés esetén biztosan nem fizetett
volna), hogy a ház alapos átkutatása leleplezné a sötét titkok ismerőit, erre
utalt az ötszáz Brit Telecom részvény és a Dylan albumgyűjtemény egészen a Vér a
dalokon-ig.
 A hallban egy másik rendőrbe botlott. Aggasztóan fiatalba, aki a hátát a falnak
támasztva a padlót bámulta, és a sisakját a hasa előtt tartotta. Az arca sápadt
volt és túlontúl világos. Némán Dirkre nézett, aztán bizonytalanul a lefelé
vezető lépcsőkre mutatott.
 A lépcsők felől ismétlődően hallatszott:
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f"
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f" -
 Dirk haragosan reszketett, mert odalent valami lélegzet-elállítóra számított.
Azt kívánta, bárcsak megbánhatná bűneit, bár amíg senki sem hozza azokat
tudtára, nem tudhatja, mit is kéne.
 "Mióta vannak itt?" - kérdezte röviden.
 A fiatal rendőrnek össze kellett szednie magát a válaszhoz.
 "Fél órája érkeztünk - válaszolta elcsukló hanggal - Pokoli reggel, pokoli
sietség."
 "Ne beszéljen nekem sietségről" - mondta Dirk teljességgel jelentéktelenül.
Meglódította magát a lépcsők felé.
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f"
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f" -
 Odalent egy tűfolyosó várta. A főbejárat erőteljesen megrepedt és a
tartópántjain lógott. Egy nagy dupla szobára nyílott. Dirk éppen be akart lépni,
amikor felbukkant egy figura, és elállta az útját.
 "Utálom, amiért belekeveredett ebbe az ügybe - mondta - Nagyon utálom. Mondja
már meg pontosan, mit is keres itt, hogy megértsem, pontosan mit is utálok?"
 Dirk meglepetten bámulta az egyenes, rezzenéstelen arcot.
 "Gilks?" - kérdezte.
 "Ne álljon már ott, mint azok az ijedt hogyishívjákok, tudja, azok a valamik,
amik nem fókák. Sokkal rosszabbak. Nagy, bálnazsíros dolgok. Dugongok. Ne álljon
úgy, mint egy ijedt dugong. Miért kellett, hogy... - Gilks a mögötte álló
szobára mutatott - miért volt... ennek a férfinek egy pénzzel teli borítékjában
az ön telefonszáma és neve?"
 "Hogy m... - bambult Dirk - Ha szabad kérdeznem, hogy került ide, Gilks? Mit
csinál ilyen messzire Fens-től? Meglepődött ugye, amikor egy ilyen jó kis
nyirkos helyre talált?"
 "Háromszáz font - mondta Gilks - Miért?"
 "Talán megengedi, hogy beszéljek az ügyfelemmel" - válaszolta Dirk.
 "Vagy úgy, az ügyfelével - bőszült fel Gilks - Igen, rendben. Miért is ne
beszélne vele? Érdekelne a mondanivalója." - Hátrapattant, és beengedte Dirket.
 Dirk félretéve gondolatait belépett egyfajta kimért nyugodtsággal, s ez majdnem
több, mint egy másodpercig tartott.
 Legtöbb ügyfele egy kényelmes karosszékben ült volna a hi-fi előtt. A karosszék
optimális hallgatási pozícióba lenne állítva, kétszer akkora távolságra a
hangszóróktól, mint amekkora az azok közti távolság, ami általában ideális a
megfelelő sztereó képhez.
 Alkalomhoz illően pihent keresztbe tett lábakkal, félig elfogyasztott csésze
kávé mellett, egy kis asztalkával maga mögött. Kínosan, mégis szépen pihent a
feje a mögötte lévő hi-fi állvány lemezjátszókorongjának közepén, a lemezjátszó
karja pedig minduntalan a nyakának ütközött és ugyanoda tért vissza. Minekutána
ez kb. minden 1.8 másodpercben megtörtént, Dirk egy poénnal állt el?: "Látod, mi
lesz, ha nem fordulsz fel időben" - majd ismét visszaverődött a falakról
szégyelletteljesen:
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f"
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f" -
 A szoba kicsit megingott Dirk körül, ezért ő segített neki a kezével
helyreállni.
 "Volt valami különleges szolgáltatása, amit az ügyfelére akart sózni?" - mondta
Gilks a háta mögött csendben.
 "Ó, hát, csak egyszerűbb dolgokat - mondta Dirk gyengén - Semmit, ami ezzel
kapcsolatba hozható. Nem, ő, szóval nem említett semmi ilyesmit. Nos, figyeljen,
látom dolga van, én pedig jobb, ha összeszedem a lábaimat a távozáshoz. Azt
mondja, rám hagyta?"
 Miután Dirk ezt kérdezte, ránehezedett egy hajlított karosszékre, és széttörte.
 Gilks visszasegítette őt a lábaira, és a falnak támasztotta. Gyorsan távozott,
és egy kisebb kancsó vízzel tért vissza, valamint egy poharat is hozott a
tálcán. Töltött egy kis vizet a pohárba, majd Dirkre borította.
 "Jobban vagy?"
 "Nem - fröcsögte Dirk - Nem tudnád legalább a lemezjátszót kikapcsolni?"
 "Az a törvényszékiek feladata. Nem érhetsz semmihez, amíg az okos dikkek azt
meg nem tették. Lehet, hogy ők érkeztek meg. Menj ki az udvarra levegőzni.
Bilincseld magad a sínekhez, és üttesd el magad, ahogyan én ezt is tettem az
előbb. És próbálj kevésbé zöldnek látszani, rendben? Ez nem a neked való szín."
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f" -
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f" -
 Gilks megfordult, éppen fáradtan és megütközötten készült a lépcsőknek menni,
hogy az újoncokkal találkozzon, akik hangja a földszintről áradt, amikor
megtorpant, és néhány másodpercig eltűnődött a lemezjátszó korongján meg-megugró
fejen.
 "Tudod - mondta végül - ezek a magamutogató nagyokos öngyilkosok kezdenek az
idegeimre menni. Csak bosszantásból csinálják."
 "Öngyilkosok?" - horkant fel Dirk.
 Gilks végigmérte őt.
 "Az ablakok másfél incs vastag vasakkal védettek - mondta. - Az ajtó belülről
volt zárva, és a kulcs is benne volt. Szekrényt toltak az ajtó hátfalának. Az
udvarra néző kisablakok motorikusan zárt födéműek. Semmi jele alagútnak. Ha volt
gyilkos, baromi jó munkát végzett kifelé menet. Leszámítva, hogy a gittek túl
régiek, s rájuk fért volna egy újrafestés."
 "Nem, senki sem hagyhatta el a szobát, és senki sem törhetett be, leszámítva
minket, és abban biztos vagyok, hogy mi nem csináltunk ilyet."
 "Nincs időm ilyesmivel szórakozni. Egyértelműen öngyilkosság, a bonyolultabb
fajtából. Jobb dolgokra is lehet vesztegetni a rendőrség idejét. Tudod mit -
mondta az órájára pillantva -, van tíz perced. Ha előállsz valami elfogadható
elmélettel, amit lejelenthetek arra nézve, hogy hogyan is tette, akkor
megtarthatod a boríték tartalmát, mínusz 20% nekem az emberséges viselkedésem
miatt, és nem keverlek bele az egészbe."
 Dirk tűnődött egy pillanatig azon, hogy említse-e az ügyfele kérését egy
vészesen zöld szemű, bundás óriásról, aki általában a semmiből kerül elő,
szerződésekről és kötelességekről ordítozva, és egy három láb magas, fénylő
hegyű kaszával hadonászik, de végül úgy határozott, nem.
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f"
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f" -
 Ismét felkavarta. Nem bírta rendesen elraktározni magában az ügyfél halálát,
mert az túlontúl nagy és horror tehernek bizonyult. Mostanra pedig már Gilks is
megalázta, és túlzottan zaklatottnak érezte magát a visszavágóhoz, így már csak
ezt tudta elraktározni.
 Élesen elhatárolódott a kínoktól, és az emlékeivel egyetemben az udvarra
vetette magát.
 Az udvar egy kis, kövezett, nyugati tájolású terület volt, a hátulja pedig
igencsak fénytelen, hála a magas tűzfalnak, amely egy gyártól határolta el. A
közepén, valami megmagyarázhatatlan okból egy kő napóra állt. Ha csak egy kis
fény is megvilágítaná az órát, az közel éjfélt mutatna. Madarak telepedtek rá.
Néhány növény duzzogva ült néhány edényben.
 Dirk egy cigarettát kapott a szájába, és a végének nagy részét elégette.
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f"
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f" - még mindig áradt a ház belsejéből.
 Meredek kertfalak választották el az udvart a szomszédos házak kertjeitől. A
bal oldali hasonló nagyságú lehetett, a jobb oldali egy kicsit talán nagyobb, és
előnyére vált, hogy a gyár befejezte a közbeeső kertfal leválasztását. Jó állott
volt a levegő. Semmi nagy, semmi villogó, csak az az érzés, hogy minden rendben,
és a házak fenntartásában nem akad probléma. A jobb oldali ház különös mód úgy
festett, mintha a téglákat gondosan helyreállították volna, és az ablakai mintha
újra lettek volna festve.
 Dirk jó mély levegőt vett, és egy másodpercig az égre meredt, mintha látna ott
valamit, a párás szürkeségben. Egy egyszerű, sötét pötty gördült ki a felhők
alól. Dirk figyelte egy ideig, örült, hogy rá tudja irányítani a gondolatait, és
nem az elhagyott szoba borzalmaira. Bizonytalanul távol maradt a jövés-menéstől,
a meghatározott hosszúságú szalag-feljegyzéstől, a fényképek készítésétől és
egyéb agybomlasztó tevékenységektől.
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f"
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd f"
 "Ne vedd f -"
 Valaki végül mégis felvette, az ismétlődés abbamaradt, és most távoli, lágy
televízióhang úszott a déli levegőben.
 Dirk ugyanekkor komoly nehézségekkel küszködött. Erőteljesen tartott a fejre
mért erőteljes ütésektől, a bűntudat támadásaitól. A bűntudat a huszadik századi
élet velejárója, és amit Dirk általában jól viselt. Most mégis egy különös, "ez
az egész nyavalyás dolog kifejezetten és borzasztó módon az én bűnöm" érzés tört
rá. Semmilyen normális szellemi megmozdulás nem engedte volna letérni a nagy
inga által kijelölt ösvényről. Puffanás újra, zúgás, puff, puff, újra meg újra
puff, puff, puff.
 Megpróbált emlékezni az ügyfél feltételeire (puff, puff). Valami olyasmit
mondott (puff) neki (puff) - de hát ez (puff) valójában lehetetlen volt (puff)
ezen a pufogós helyen (puff). A férfi azt mondta (puff), hogy (mély lélegzet)
(puff) őt üldözte (puff) egy (puff) magas, bozontos hajú, zöld szemű, kaszás
figura. Puff neki!
 Dirk titokban megmosolyogta magát ezért.
 Piff, puff, piff, puff, piff, puff!
 És erre gondolt: "Milyen bolond volt."
 Piff, piff, piff, piff, puff!
 Egy kasza (puff) és egy szerződés (puff).
 Nem tudhatta, még a leggyengébb elképzelése se lehetett a szerződés
tartalmáról.
 "Persze" - gondolta Dirk (puff).
 Mégis volt egy különös érzése, hogy köze lehet egy paradicsomhoz. Egy különös
kis történet tartozott ehhez (piff, piff, piff ).
 Dirk komolyan megtorpant ennél a pontnál (puff), és megnyugtatóan ráütött
(puff) egy kis párnára, melyet rendszerint az asztalán tartott (puff) abból a
célból, hogy erőteljes ütéseket mérhessen rá (puff, puff, puff). Büszke volt
magára, amiért elhatározta, hogy a "Paradicsomok" feliratú kis doboz felől fog
lecsapni.
 Puff, puff, puff, puff!
 Anstey úr említette, hogy többet fog mondani a paradicsomokról, miután Dirk
megérkezik a feladatát ellátni.
 És Dirk megígérte (puff), hogy könnyedén (puff), rendszeresen (puff), üres
kézzel (puff, puff, puff) ott lesz reggel 6:30-kor (puff) a szerződés (puff)
miatt, amit 7:00-kor kötnek.
 Dirk emlékezett egy másik ütésre a "Paradicsom-szerződés kötése 7:00-kor"
feliratú doboznál. (Pff...)
 Nem bírta tovább ezt a pufogást. Nem tudta magát okolni a történtekért. Illetve
mégis. Az a pont, amitől fogva nem tudta magát okolni, az volt, amikor
elhatározta, mit kell majd tennie a megtörtént dolgokkal és a róluk alkotott
véleményével. A mélyére kell ásnia a hajmeresztő dolgoknak (puff), egész a
gyökerekig, és képesnek kell lennie levetkőzni ezt a rossz szokást (puff), ezt a
pufogtatást.
 Dühroham csapott át fellette a kínos helyzetet és életének nyomorúságát
szemlélve. Utálta az udvart. Utálta a napórát, az újra-festett ablakokat és a
titokban felújított tetőt. A festőket még magánál is erőteljesebben hibáztatta
az   udvar    undorító   járdaszegélyei,   a    hamisítatlanul   visszataszítóan
visszahelyezett téglák miatt.
 "Elnézést..."
 "Mi?" - fordult körbe az udvarias női hang forrását kutatva.
 "Hozzátartozója ön...?" - A nő kellemetlen, a földalatti folyosón végbemenő,
ijesztő rendőrségi megmozdulásokat jelzett egy kis csuklómozdulattal. Vörös
karperecet viselt, ami jól ment a szemüvegkeretéhez. A jobb oldali kertfalat
bámulta nyugtalan utálattal.
 Dirk elámult a nő beszédtelenségén. Negyven körülinek és csinosnak tűnt,
hirtelen és félreérthetetlen közlendőkkel. Gondterhelten sóhajtott.
 "Tudom, bizonyosan borzasztó ez az egész, meg minden - folytatta -, de
gondolja, soká tart még? Csak azért hívtuk a rendőrséget, mert a szörnyű, lemez
keltette zajtól a plafonon voltunk. Ez egy kissé..."
 Csendesen, könyörgően nézett rá, és Dirk úgy döntött: ez a nő hibája. A nő
megtehette volna - Dirk jelenlétében -, valaki mást is okolhatott volna.
Megérdemelte. Ha másért nem, hát azért a karperecért.
 Szó nélkül hátat fordított a nőnek, és visszavitte a kabátját a házba, ahol
valami kezdett gyorsan megfagyni és eredményeket felmutatni.
 "Gilks! - ordította. - A te okos öngyilkos teóriád. Tetszik. Beleillik az
elképzeléseimbe. És már látom is, hogyan vitte véghez. Hozz egy tollat! Hozz
papírt!"
 Vidáman leült a cseresznyefa asztalhoz, amely a szoba hátsó részén állt, és
ügyesen felvázolta az eseményeket, ami számos háztartási és konyhában fellelhető
eszközt, egy lengő, súlyos fény illeszkedését, valamint néhány igen pontos
időzítést tartalmazott abban a természetes tényben csúcsosodva ki, hogy a hi-fi
torony japán volt.
 "Ez majd lenyugtatja a törvényőröket" - mondta Dirk hirtelen Gilks-nek. A
törvényőrök megnézték, elfogadták a csúcspontot, és megkedvelték. Egyszerű,
valószínűtlen és pontosan olyan természetű volt, amilyet a halottkém, aki
szintén kedvelte a marbellai vakációkat, szintén elfogadott.
 "Amennyiben - vetette oda Dirk - nem kíváncsiak az elméletre, amely leírja,
hogy a halál hogyan lépett ördögi szövetségre a természetfölötti ügynökséggel,
amiért most fizetséget követelnek."
 A törvényőrök egymásra néztek, és megrázták a fejüket. Erőteljes érzést
árasztottak, miszerint a reggel egy erőteljes beszélgetés tanúja lehetett -
nekik köszönhetően -, amely tele volt egy ügy szükségtelen komplikációival,
amiket ebéd előtt rendbe kellett hozni.
 Dirk önelégülten vállat rántott, levetkőzte a magabiztosságát egy utolsó
biccentéssel a főnöknek, és elindult vissza a lépcsőkön.
 Amint elérte a hallt, egy televízió gyengéd, nappali hangjai ütötték meg a kert
felől, ahol is előzőleg úgy hallotta, hogy a hangok bentről jönnek.
 Meglepődött, amiért most meg valahonnan az emeletről hallotta a hangokat.
Gyorsan körülnézett és megrémült: nem tudni miért, de a fölfelé tartó lépcsők
alján állt, és meglepetésében fel is ment rajtuk.



6. Fejezet


A lépcsők szőnyeggel borítottak voltak, ízlésesen ragadva meg a távolság
lényegét. Dirk csendben felment maga után hagyva néhány nagydarab, ízlésesen
aszalt dolgot egy kannában, amelyek az első emeleti szobákba mutattak. Azok is
ízlésesek és aszaltak voltak.
 A két hálószoba nagyobbika tűnt csak használatosnak. Tisztán arra tervezték,
hogy lehetővé tegye a nappali fény önfeledt játszadozását a rendezett virágokon,
de valami azt éreztette, hogy azok a zoknik és borotva fejek csakis porfogók
lehetnek. Egyértelmű nőhiány uralkodott a szobán - ugyanolyan hiány, mint
amilyet egy hiányzó kép hagy maga után a falon. A levegő tele volt
feszültséggel, szomorúsággal és tisztításra váró dolgokkal.
 A fürdőszoba falán, ami onnan nyílott, egy arany lemez volt felfüggesztve a WC-
vel szemben, ami 500.000 lemez eladásáért járt Forró Paradicsom címmel az
Ökölvívásnak és a Harmadik Autisztikus Kakukknak. Dirknek halovány emlékei
voltak egy interjúról az együttes vezetőjével (csak ketten voltak, és az egyikük
volt a vezető) egy vasárnapi újságból. A nevükről kérdezték őt, mire ő azt
mondta, hogy az egy érdekes történet, pedig mint kiderült, nem volt az. "Bármit
jelenthet, amit az emberek csak akarnak" - tette hozzá egy vállrándítással a
menedzser irodájának karosszékéből, valahol az Oxford utcától távol.
 Dirk emlékezett, hogy az újságíró ezt milyen udvariasan jegyezte le. Egy
rosszindulatú daganat keletkezett Dirk gyomrában, amit időről időre ginnel
puhított.
 "Forró Paradicsom..." - gondolta. A lemezt méregetve, ami a vörös keretben
lógott, arra gondolt, hogy Anstey úr feje valószínűleg ezen a lemezen ugrált
odalenn. Forró Paradicsom. Ne vedd fel.
 Mit jelenthetett ez?
 Bármit is akartak mondani ezzel, Dirknek rossz előérzete támadt.
 A másik, ami most az interjúból beugrott, hogy Fájdalom (így hívták az
Ökölvívás és a Harmadik Autisztikus Kakukk vezetőjét) követelte, hogy azon
beszélgetések szövegét többé-kevésbé szó szerint közöljék, amelyet ő vagy bárki
más hallhatott egy kávéházban, szaunában, repülőgépen, vagy valami ilyesmi. Dirk
eltűnődött azon, hogy mit szólnának a beszélgetések eredeti résztvevői
visszahallgatva azt, amit ő tőlük hallott.
 Még jobban felmordult a lemez címkéjét közelebbről szemügyre véve. A címke
tetején egyszerű "ARRGH!" állt, míg alatta: "köszönetek - Paignton, Mulville,
Anstey".
 Mulville volt valószínűleg az Ökölvívás és a Harmadik Autisztikus Kakukk nem
vezető tagja. És Geoff Anstey írók listájába foglalása a címadó dalnál azt
jelentheti, hogy ő ebből vette a házát. Amikor Anstey a Paradicsommal
kapcsolatos szerződésről beszélt, akkor feltételezte, hogy Dirk tudja, miről van
szó. És Dirk feltételezte, hogy Anstey viccel. Könnyű volt feltételezni, hogy
aki zöldszemű szörnyekről és kaszákról beszél, az akkor is viccel, amikor
paradicsomokról áradozik.
 Dirk mélyet sóhajtott és nem könnyebbült meg. Megutálta a trófeát a falon,
megigazította egy kicsit, és így az sokkal humánusabb rendezetlenséget mutatott.
Ennek következtében egy boríték hullott ki a keret mögül és a padlónak tartott.
Dirk tett egy sikertelen kísérletet az elkapásra. Beteges röffenéssel lehajolt
és felvette.
 Egy nagy, krémszínű boríték volt drága, nehéz papírból egyenetlen hasítással az
egyik oldalán, műanyaggal megragasztva. Úgy tűnt, többször lett kinyitva, majd
újra bezárták, mivel több embernek címezték egymás után, és minden címre el is
jutott.
 Az utolsó név Geoff Anstey volt. Legalábbis abból ítélve az utolsó, hogy neki
nem kézbesítették ki. Dirk a többi név tulajdonosain tűnődött.
 Néhány név emlékeztethetett viselőjére, de jobban meg kellett vizsgálnia a
borítékot. Akart már venni magának egy nagyító szemüveget, amióta csak
detektívvé lett. Nem volt zsebkése sem, ezért a legokosabbnak azt találta, ha
összehajtja és elteszi a borítékot arra a pillanatra, amikor magányosan
átvizsgálhatja.
 Gyorsan egyéb dolgok után nézett a képkeretben, de csalódnia kellett, így
kiment a fürdőszobából, és folytatta házkutató körútját.
 A másik hálószoba tiszta és lelketlen volt. Használaton kívüli. Egy fenyőágy és
egy ütött-kopott fiókos szekrény merült el egy savas kádban. Dirk behúzta maga
mögött az ajtót, és próbált felállni a lengő, festett lépcsőre, ami a padlásra
vezetett, ahonnan is Tapsi Hapsi hangját lehetett hallani.
 A lépcső tetején egy pillanatra megállt, az egyik oldalon egy olyan kis
fürdőszoba nyílott, hogy leginkább kintről lehetett használni bedugva azt a
végtagot, amelyet meg akartak mosni. Az ajtót félig nyitva tartották egy zöld
vízcsőnek köszönhetően, amely a kád hidegvíz-csapjába torkollott, és kifelé a
fürdőszobából jövet átment a másik, fent található szobába.
 Közönséges padlásszoba volt, ritkán cserepezett tetővel, kevés lehetőséget adva
egy magasabb ember kinyújtózkodására.
 Dirk az ajtónyílásban állt, és az összetevőket vizsgálva beidegesedett attól,
ami rá várhat. A függönyök össze voltak húzva, és egy kis fény volt a szobában,
ami egyébiránt megrészegült egy animált nyúl keltette villogástól. Egy
bevetetlen ágy, pára, felcsavart lepedők a plafon különösen alacsony szöge
alatt. A falak és a még közelebbi függőleges plafonrészletek újságdarabokkal
díszelegtek.
 Nem látszott semmi összefüggés vagy közös téma a képeken. Mivel a képek egyike
csillogó német autókat és melltartó reklámokat, másika pedig gyümölcstartót,
életbiztosítási cikket és véletlenszerű témaköröket ábrázolt, nehézkes, egyhangú
jelentésbeli különbségek alapján választották ki és helyezték el őket, ezzel
pedig vagy elértek valamit, vagy nem.
 A vízvezeték meghajlott, és egy idősebb karosszék oldalát ölelte körbe, amely
egy televízió előtt állt.
 A nyúl tombolt. Ezen tombolás momentumai a karosszék kopott szélein
tükröződtek. Bogarak birkóztak egy repülőgép irányításáért, ami éppen a föld
felé zuhant. A nyúl nemsokára észrevett egy "Autópilóta" feliratú gombot, és
megnyomta. Egy szekrény nyílott ki, és egy robotpilóta mászott ki, felmérte a
helyzetet, és kicsomagolt. A repülő tovább zuhant a föld felé, de szerencsére
kifogyott az üzemanyag, mielőtt elérte volna, és a nyúl megmenekült.
 Dirk egy homlokot is észrevehetett.
 A haja göndör, sötét és matt volt. Dirk nézte egy hosszú, nehéz pillanatig,
mielőtt megindult lassan a szobába, hogy lássa, hozzá van-e csatlakoztatva
valamihez? Felfedező körútjának tetőpontjaként körüljárta a karosszéket, és
észrevette, hogy a fej egy élő testhez van csatlakoztatva, ami mellesleg egy
kissé meg volt rongálva.
 A karosszékbe süppedve egy fiú ült.
 13 - 14 éves lehetett, és bár nem ütközött ki rajta fizikailag, bizonyosan nem
volt jól. A haja lógott a fején, a feje lógott a vállán, és valami érdekes,
gyűrődött testhelyzetet vett fel, mintha egy tovarobogó vonatból hajították
volna ki. Egyszerű, olcsó bőrkabátban és hálózsákban volt.
 Dirk meredten bámult.
 Ki volt ő? Mit csinált ez a fiú abban a házban tv készüléket nézve, amelyben
valakit lefejeztek? Tudta-e, mi történt? Gilks ismerte őt? Járt Gilks idefent?
Hiszen ez mindössze néhány lépcsőnyire volt egy trükkös öngyilkossággal
elfoglalt rendőr számára.
 Miután Dirk kb. húsz másodpercet töltött el ott, a fiú szemei ráemelkedtek, és
miután teljesen ismeretlen látvány fogadta, visszahelyezte őket a nyúlra.
 Dirk ilyen apró reakciókhoz nem volt hozzászokva. Megnézte, hogy tényleg olyan
nagy-e a bőrkabátja és olyan abszurd vörös-e a sapkája, amit most drámaian
forgatni kezdett az ajtóban.
 Pillanatnyilag    úgy    érezte,    felrobban,    és    azt  mondta:    "Ööö..."
bemutatkozásképpen, de nem tudta felkelteni a fiú érdeklődését. Ez nem tetszett
neki. A kölyök szándékosan és ádáz módon a tv műsort bámulta. Egy koszos
feszültségdoboz volt a szobában, ami sziszegéssel töltötte be a levegőt, és Dirk
nem tudott vele mit kezdeni.
 A fiú sértődötten, akár egy nagy, kövér kígyó, az oldalára fordult a szék
távolabb eső karfája felé, és néhány bonyolult előkészületet tett, amikor
belekeveredett egy - most már láthatóvá vált - elektromos üstbe. Amikor újra
felvette korábbi ferde pozícióját, egy fémkanna volt a jobb kezében, amiből
ruganyos rudacskákat halászott elő, és a szájába tette őket.
 A nyúl levonta a megfelelő következtetéseket, és szabad utat adott a gúnyolódó
komédiásnak, aki azt kívánta, hogy a nézők egy bizonyos világos sört vegyenek,
mivel semmi sem hatásosabb, mint egy érdektelen felhívás.
 Dirk úgy érezte, most sokkal nagyobb hatást gyakorolt az eljárással, mint
amekkorát akart. Egyenesen a fiú látómezejébe lépett.
 "Kölyök - mondta Dirk olyan hangon, amelyről úgy gondolta: még elég gyengéd,
ugyanakkor határozott, valamilyen módon védnökösködő, vagy mesterkélt, félszeg.
- Tudnom kell, hogyan..."
 Eltérítette gondolatairól a látvány, ami most elé tárult. A karosszék másik
oldalán egy nagy, félig-teli doboz tésztáscsésze, egy nagy, félig-teli doboz
Mars szelet volt, valamint egy félig összedőlt piramis alkoholmentes, dobozos
italokból és a vízvezeték vége. A vízvezeték műanyag csapban végződött, és
valószínűleg a kancsó újratöltésére használták.
 Dirk egyszerűen meg akarta kérdezni a fiú kilétét, de abból a szögből, ahol
állt, a hasonlóság nem volt nem észrevehető. Tisztán látszott, hogy ő a
lefejezett Geoff Anstey fia. Talán ez a viselkedés volt az egyetlen lehetőség a
sokk leküzdésére. Az is lehet, hogy nem volt tisztában a történtekkel.
Esetleg...
 Úgy tűnt, Dirk erőteljesen gondolkodik.
 Valóban nehéznek találta tisztán látni a dolgokat, amíg a televízió mellette
állt, egy fogkrémgyár érdekeit képviselte megpróbálva megijeszteni őt a szájában
végbemenő folyamatok illusztrálásával.
 "Oké - mondta. - Nem akarlak zavarni ebben a valószínűleg nehéz és kínos
pillanatban, ugyanakkor tudnom kell, hogy felfogtad-e azt, hogy ez egy nehéz és
kínos pillanat."
 Semmi.
 Rendben - gondolta Dirk, ideje kemény ellenállást tanusítani. Visszalépett a
falhoz, a kezeit a zsebébe ragasztotta egy rendben-ha-te-így-akarsz-játszani
tartalommal,   rosszkedvűen    bámulta   a   padlót   néhány  másodpercig,   majd
fellendítette a fejét, és hagyta, hogy a fiú mélyen a szemeibe lásson.
 "Meg kell mondanom, kölyök - mondta tömören -, hogy apád meghalt." Ennek hatnia
kellett volna, ha nem ment volna egy igen népszerű reklám, ami lekötötte a
figyelmet. Dirk az emberiség meglepő példányával találkozott.
 A nyitány az angyal Lucifert mutatta, amint leszállt a mennyországból a
gödörbe, ahol aztán ráfeküdt az égő lávafolyamra, mígnem egy tovahaladó démon
átnyújtott neki egy szénsavas üdítőitalt, az árNyalat-ot. Lucifer elvette és
kipróbálta. Mohón vizsgálta át az összetevők listáját, majd a kamera felé
fordult, magára tett egy Porsche dizájnú napszemüveget, és így szólt: "Most már
igazán sütkérezhetünk!" - és visszafeküdt egy égő széndarab-halomra.
 Ennél a pontnál egy lehetetlenül mély és dörmögő amerikai hang szólalt meg,
amely olyannak hatott, mintha egyenesen a pokolból mászott volna elő, vagy
legalábbis a Soho pincéjéből, az ivók klubjából, persze sóvárogva, hogy mielőbb
visszatérhessen a monológot elmondani: "árNyalat. Pokolian jó..." - majd kicsit
elfordította a dobozt, hogy a kezdő "ár" ne látszódjon felénk, csak a "Nyalat".
 Egy kicsit bonyolultnak találta Dirk a teológiai részt, de mi is volt az a kis
félretájékoztatás ebben a logikus eseménysorozatban?
 Aztán Lucifer a kamerába nézett, és azt mondta: "Ezért az italért még a
mennyből is leszállnék..." - és itt a néző számára teljes értelmet nyertek az
események: Lucifer azért szállt alá a mennyből, hogy a "leszáll" igét
hangsúlyozhassa.
 A fiú figyelmét ez pillanatnyilag magával ragadta.
 Dirk a képernyő és a fiú között guggolt.
 "Figyelj ide!" - kezdte.
 Erre a fiú feljebb emelte a fejét, mert Dirk eltakarta a képernyő egy részét.
Újra szét kellett, hogy szórja végtagjait a széken ennek következtében, és
tovább halászta a tésztákat a csészéből.
 "Figyelj!" - próbálkozott újra Dirk.
 Dirk kezdte komoly veszélyét érezni annak, hogy elveszíti az uralmát a helyzet
felett. Nem egyszerűen lekötötte a fiú figyelmét a televízió, úgy tűnt, semmi
más nem létezett számára. Dirk egyszerűen egy jellemtelen tárgy volt a televízió
előtt. Nem viseltetett rossz akarattal iránta a fiú, csak szeretett volna
keresztüllátni rajta.
 "Nem kapcsolhatnánk ki ezt egy pillanatra?" - kezdte Dirk, nem túl
nyomatékosan.
 A fiú nem válaszolt. Lehet, hogy volt valami vállrándítás. Dirk megfordult és
elbizonytalanodott, hogy melyik gombot is kellene benyomni a kikapcsoláshoz. Úgy
tűnt, az egész kapcsolótáblát arra tervezték, hogy biztosítsák vele a TV állandó
bekapcsoltságát, semmi "on" vagy "off" felirat, ezért Dirk egyetlen rántással
kihúzta a tévét a konnektorból, és visszafordult a fiúhoz, aki erre betörte az
orrát.
 A fiú okozta csontropogást az azt kísérő borzalmas fájdalomordítással
egyetemben elnyomta az a dühordítás, ami a fiú torkából tört elő. Dirk-nek nem
sikerült védekeznie a támadás ellen, így a fiú - könyökével Dirk szemében, a
térdeivel Dirk bordái között, aztán az állkapcsával Dirk amúgy is sérült orrán
keresztül - átmászott rajta, hogy újra bekapcsolja a tv készüléket. Aztán
visszaesett a karosszékbe, és egykedvű, nyugtalan tekintetét az újraalkotott kép
vonta magára.
 "Legalább a híreket megvárhattad volna" - mondta tompa hangon.
 Dirk rámeredt. Vérző orrával a kezében ült zavartan a földön, és a szörnyen
érdektelen figurát nézte.
 "Whhfff...fffmmm...nnggh!" - tiltakozott, és megszűnt létezni, amíg az orrát
ellátta.
 Volt valami ijesztően ismeretlen forma az ujjai között, amint mozgatni próbálta
őket. Kihalászott egy zsebkendőt a zsebéből, és az arca elé tartotta. A vér
könnyedén átjárta. Lábaira emelkedett, és nem létező segítség után kapkodott,
kibicegett a szobából, és a kis fürdőbe tartott. Ott dühösen rácsapott a csapra,
talált egy törülközőt, hideg vízbe mártotta, majd kis ideig csillapította a
vérzést, ami végül is lelassult és megállt. A tükörben méregette magát. Az orra
kimondottan kackiás szögben állt. Megpróbálta bátran arrébb húzni, de nem eléggé
bátran. Förtelmesen fájt, és úgy döntött, borogatja még egy kicsit, és csendben
káromkodik.
 Állt még egy darabig a mosdó előtt, mélyeket lélegezve és gyakorolva kimondani:
"Rendben!". Minden próbálkozás ellenére csak "Aww-bwigh!" jött ki belőle. Amikor
kellő energiát érzett magában, hogy szembenézzen a közeli jövővel, megfordult,
és visszament a bestia barlangjába.
 A fenevad csendben ült a híreket emésztve valami érdekes, szimulációs játékról,
ami megmutatja az elraktározott éjszakát a meghatározott néző számára, és fel
sem nézett, amíg Dirk be nem lépett.
 Dirk gyorsan keresztülrohant a szobán, és visszahajtotta a függöny sarkát,
remélve, hogy a bestia összezsugorodik a napfénytől, ám az csak az orrcimpáját
emelte fel. Sötét árny vetődött az ablakra, de ebből a szögből Dirk nem láthatta
jól: mi is az?
 Megfordult, és a fiúra nézett. Épp a délutáni hírek kezdődtek, és a fiú
valahogy még nyitottabbnak és befogadóbbnak tűnt a téglalapon túl színesen
villódzó külvilággal szemben.
 "Micsoátakarszteitegyébként?" - kérdezte.
 "Memodom, mit aharok - mondta Dirk vadul és reménytelien -, é aharok... É
ismehem ett a nőtt!"
 Dirk arca a tv készülékre váltott át, ahol egy sokkal újabb fényképet láthatott
az eltűnt jegykezelő lányról.
 "Micsodátcsinálit?" - érdeklődött a fiú.
 "Jjchhhh!" - válaszolta Dirk, és a szék karfájára roskadt a képernyőre morogva.
A kép kb. egy évvel ezelőtt készült, amikor a lány a rúzsozásról tanult a
testületnél. Göndör és madárijesztős volt a haja, fölcsinált a tekintete.
 "Kiafenevagy? Miafránsztötténik?" - követelődzött a srác.
 "Própálom mekoldani ect!" - csettintett Dirk.
 A hírbemondó szerint a rendőrök azt állítják, hogy rejtély számukra Janice
Smith incidens utáni eltűnése. Állítólag van egy határ, amíg át meg
átkutathatják ugyanazokat az épületeket, és kereshetnek valakit, akinek a
holléte rejtély.
 "Aszén titkánőm. Aszott Mith Pearth!" - kiáltotta Dirk csodálkozásában.
 A fiút nem érdekelte Dirk ex-titkárnője, és feladta Dirk figyelmének magára
terelését. Kimászott a hálózsákjából, és kisodródott a fürdőszobába.
 Dirk ült, és a televízióra meredt megvadulva, amiért eddig nem tűnt fel neki,
ki is volt az eltűnt lány. Igaz, nem kellett volna, hogy feltűnjön, hogy eddig
miért is nem tűnt fel. Házassága után nevet változtatott, és ez volt az első
mutatott kép, amiről felismerhette. Eddig nem nagyon érdekelte a reptéri
incidens, de most magával ragadta a figyelmét.
 A robbanást most hivatalosan "Isten cselekedete" - ként jellemezték.
 De, gondolta Dirk: milyen isten? És miért?
 Milyen isten akarja 15:37-kor a Heathrow reptéren a Kettes Terminálnál elérni
az oszlói járatot?
 Az elmúlt hetek szánalmas lustasága után végre talált valamit, aminek minden
figyelmét szentelhette. Pillanatnyilag mély gondolatok között őrlődött, és
nemigen vette észre, amikor a szörny-gyerek visszacsusszant a hálózsákba éppen
időben a hirdetések eléréséhez. Az első azt mutatta, hogy egy tökéletesen
mindennapos kockakészlet mennyire természetes medrébe terelheti a normális
családi életet.
 Dirk talpra ugrott, de amint újfent kérdéseket akart feltenni a fiúnak, a szíve
megsajnálta. A szörnyeteg távol ült a sötét, villogó levegőben, és Dirk úgy
döntött, nem piszkálja meg újra.
 Önelégültséggel a nem válaszoló gyerek tudomására juttatta ugatásával, hogy
visszajön, és lesietett a lépcsőn az ő nagy bőrkabátját lobogtatva maga mögött.
 A hall bejáratánál még egyszer az utálatos Gilksbe botlott.
 "Mi történt magával?" - kérdezte a rendőr élesen, észrevéve Dirk dagadt és
ferde orrát.
 "Csakk az, abit maha bondott nekeb - mondta Dirk ártatlanul. - A fejeb után
benteb."
 Gilks csodálkozott, és Dirk erre elmondta, hogy volt egy tanú odafent, aki
fontos információt közölt. Dirk azt javasolta Gilksnek, hogy váltson vele pár
szót, de a legjobb, ha először kikapcsolja a televízióját.
 Dirk   röviden   habozott.  Gilks   megindult  a   lépcsők   felé,   mire  Dirk
visszatartotta.
 "Deb történt sebbi fuvtsa?" - kérdezte.
 "Micsoda?" - bőszült fel Gilks.
 "Valabi fuvtsa?"
 "Valami mi?"
 "Fuvtsa!"
 "Furcsa?"
 "Igen, fuvtsa."
 "Mint micsoda?" - vont vállat Gilks.
 "Abit telhessen ehhoptakk."
 "Teljesen mi?"
 "Ehhoptakk! - próbálta újra. - Ell-hoptakk. Acct hisszem, assz nattyon értekess
nehetett."
 Ezzel udvariasan megemelte a sapkáját, és kisöpört az utcára, ahol egy sas
csapódott neki az égből, és Dirk a délnek tartó 73-as busz alá került ezáltal.
  A következő húsz percben rejtélyes ordítások és sikolyok hallatszottak a
Lupton úti ház legfelső emeletéről, és emiatt a szomszédokban megfagyott a vér.
A mentőautó Anstey úr alsó és felső maradványait és egy vérző arcú rendőrt vitt
magával. Kicsivel ezután csend lett.
 Aztán egy másik rendőrautó állt meg a ház mellett. Egy csomó "Bob, ide!" -
szerű megjegyzés hallatszott, amint egy különösen nagydarab rendőr emelte ki
magát a kocsiból, és a lépcsőknek indult. Pár perccel később ordítás és sikoly
hallatszott, és vérző arccal került elő, majd szükségtelenül csikorgatva a
gumikat elmenekült a helyszínről.
 Húsz perccel később egy furgon érkezett, amiből egy rendőr lépett elő egy kis
televíziót cipelve. Belépett a házba és újra felbukkant kicsivel később egy
tanulékony 13 éves gyerekkel, akit lekötött az új játéka.
 Egyszercsak minden rendőr eltávozott a csapatból, otthagyva a parkoló autót,
amely továbbra is a házra nézett, és egy magas, hajas, zöld szemű alak jött elő
rejtőzködési   helyéről,   a   nagy   pincéből,  a   molekulák  egyike   mögül.
Nekitámasztotta a kaszáját az egyik hangszórónak, belemerítette hosszú, bütykös
ujját a majdnem fagyott vértócsába, ami a hi-fi körül gyűlt össze az asztalon,
bekente az ujját és egy köteg sárgás papír alját, majd eltűnt a rejtett másik
világba egy sípoló, gonosz hangot hallatva, és csak azért tért vissza, hogy
magával vigye a kaszáját is.



7. Fejezet


Reggel, egy kicsit korábban, kellemes távolságra mindezen eseményektől, kellemes
távolságra egy jól elhelyezett ablaktól, amin keresztül a hideg, délelőtti
napfény párásnak látszott, egy idősebb egyszemű ember feküdt fehér ágyában. Egy
félig összehajtott újság hevert a földön, ahová két perccel azelőtt hajították,
kevéssel tíz óra után, amennyit az ágy mellett álló óra mutatott.
 A szoba nem volt nagy, de túlzás nélkül állíthatóan jó ízléssel volt bútorozva,
mivel ez egy drága magánklinikában - a Fafej Kórházban - leledzett a maga kis,
jól-tartott környezetével egy kis, jól-tartott faluban, Costwolds-ben.
 A férfi felébredt, de ennek nem örült túlzottan.
 Bőre kényesen öreg volt, mint egy jól nyújtott, áttetsző pergament, kényesen
szeplős. Kivételesen törékeny kezei sima fehér vásznakon köröztek, és bágyadtan
reszkettek.
 A neve változatosan hol Odwin úr, hol Wodin, hol pedig Odin volt. Ő egy isten
volt - most is az -, és ő volt a legkevésbé jó az istenek közül       széltében-
hosszában. Megcsillant az egy szeme.
 Letört volt, mert olvasta az újságokban, hogy egy másik isten lejáratta és
nevetségessé tette magát. Persze nem ez állt az újságban. Nem ezt írták: "Isten
lejáratta és nevetségessé tette magát a reptéren" - hanem részletesen leírták a
pusztítás   eredményét,  és   értelmetlennek   találták   bármilyen  összefüggés
keresését.
 A történet mindenféleképp mélyen kielégítetlenül hagy, azontúl hatástalan,
sehova sem vezető és irritáló (az újság nézőpontjából), hiányzik belőle
bárminemű mészárlás. Persze, volt egy rejtély, amelyhez kapcsolódott egy furcsa
vérontás vér nélkül, hiszen egy újság azt szereti, ha a hét bármely napján
mészárlásról adhat számot.
 Odinnak persze nem okozott nehézséget látni, mi is történik. Minden "Thor"
számlájára kellett, hogy íródjon, s ezt csak egy másik isten ismerhette fel.
Zaklatottan dobta félre az újságokat, és megpróbált nem gondolni a relaxációs
gyakorlatok sorrendjére, hogy nehogy még jobban felizgassa magát. Ezek
összekeverték a légzését valami különös módon, és a kilégzés valami különös
módon jót tett a vérnyomásának stb. Nem úgy tűnt, hogy haldoklik, vagy mi - ha!
-, még csak nem is merültek fel kétségek, hogy az élet ezen szakaszában - ha! -
jobb szeretett egyszerűbb dolgokkal és önmagával törődni.
 Az alvás nagyon fontos tevékenység volt számára. Szeretett hosszabb időket
átaludni gondosan bebugyolálva. Csupán az éjszakán kívüli alvást nem vette
komolyan. Élvezte a jó éjszakai alvásokat, és egyből sem maradt volna ki az
egész világért sem. Szeretett aludni délelőtt fél-tizenkettőkor, ha mód volt rá,
és ha ez valami jól sikerült ejtőzés után történt, úgy még jobb lehetett. Egy
kis, könnyű reggeli és gyors utazás a fürdőszobába, amíg friss lepedővel
terítették az ágyát, vigyázva arra, hogy fel ne ébresszék, és még csak ne is
zavarják délutáni sziesztáját. Néha képes volt egy egész hetet átaludni, s ezt
jónak tartotta. Ezen kívül az 1986-os évet is végigaludta, de nem hiányzott
neki.
 Tudta, hogy ez a mély elégedetlenség hamarosan nőni fog, és magára vállal
egyfajta szent és irritáló bizalmat. Szentet, mert isteni eredetű, vagy
legalábbis isteni velejáró volt és irritálót, mert az isteni különlegességből
fakadt.
 Alattomosan szétnyitotta a függönyöket, csak az akaraterejét használva. Mélyet
sóhajtott. Gondolkodnia kellett, és - mi több - itt volt az ideje a reggeli WC -
látogatásnak.
 Csengetett a beteghordozónak.
 A beteghordozó azonnal ott is termett az ő jól-festett, veszett zöld
tunikájában, jó-reggeltes mosolyával nyüzsögve a fürdőszobai papucs és a köntös
körül. Segített Odinnak kikelni az ágyból, ami egy tömött varjú dobozból való
kigörgetéséhez hasonlított és lassan bekísérte a fürdőszobába. Odin mereven
járt, mintha egy fej lógott volna két cölöp között csíkos és fehér törülközőkkel
borítva. A beteghordozó Odint Odwin úrként ismerte, és nem tűnt fel neki, hogy ő
valójában egy isten, amit Odin szeretett titokban tartani, és azt kívánta,
bárcsak Thor is így tenne.
 Thor volt a Villámok Istene, és ennek megfelelően is cselekedett. Alkalmatlan
volt. Úgy tűnt, nincs akarata, vagy képtelen, esetleg túl hülye ennek a
felmérésére... Odin fékezte magát. Úgy érezte, mentálisan kiüresedőben van.
Csendben megfontolja majd, hogy mit tegyen Thorral, és a legjobb hely felé
tartott, ahol ezt kitalálhatta.
 Amint Odin befejezte méltóságteljes bicegését a fürdőszobaajtóhoz, két nővér
sietett és bevetette az ágyat mérhetetlen aprólékossággal friss lepedővel,
feszesre húzva azt, kisimítva és visszahajtva. Az egyik nővér, az idősebb
mivoltának megfelelően kövérebb volt, míg a fiatalabb sötétebb és általában véve
madárszerűbb. Az újság felkerült a földről összehajtogatott állapotban, a padló
gyorsan felporszívózódott, a függönyök visszaálltak alaphelyzetükbe, a virágok
és az érintetlen gyümölcsök helyére új virágok és friss gyümölcsök kerültek,
amelyek, mint minden Odin elé tett gyümölcs, érintetlenek maradnak majd.
 Amikor egy kis idő elteltével az öreg isten reggeli mosdása befejeződött, és a
fürdő ajtaja ismét kitárult, a szoba teljesen átalakult. A tényleges változások
persze igen kicsik voltak, de hatásukra varázslatosan jó és friss érzetet
árasztott a szoba. Odin csendes kielégüléssel nyugtázta a látványt. Rámutatott
az ágyra, akár egy uralkodó a katonáira.
 "Jól be van vetve?" - kérdezte sípolós hangján.
 "Nagyon jól, Odwin úr" - mondta az idősebb nővér alázatosan.
 "Jól össze van hajtva?" Persze, hogy úgy volt. Ez a kérdés csak a rituálé
részét képezte.
 "Nagyon jól, Odwin úr - szólt a nővér. - Én magam felügyeltem a lepedők
hajtogatását."
 "Örülök, Bailey nővér, nagyon örülök - lelkesedett Odin. - Jó szeme van egy
takarosan hajtott ránchoz. Ez felhívja a figyelmemet arra, hogy mit kellene
tennem magával."
 "Nos, én nem akarok sehová sem menni, Odwin úr" - mondta Bailey nővér boldog
nyugalmat árasztva.
 "De maga sem fog örökké élni, Bailey nővér" - így Odin. A valósággal kőszívű
szavakat időről időre végig kellett hallgatnia Bailey nővérnek.
 "Hiszen senki sem él örökké, Odwin úr" - mondta gyengéden, ahogy ő és más
nővérek Odin ágyra helyezésével bajlódtak méltóságának elismerése mellett.
 "Maga ír, nemde, Bailey nővér?" - kérdezte, miután teljesen a helyére került.
 "Valóban, Odwin úr."
 "Egyszer ismertem egy ír férfit. Valami Finn volt a neve. Mondott egy csomó
dolgot, ami nem érdekelt. Sosem beszélt lepedőkről. Most már legalább sokat
tudok róluk."
 Eltűnődött ezen az emléken, és lejjebb helyezte a fejét a határozottan felfújt
kispárnákon, és elégedetten végigfuttatta kezét a visszahajtott lepedőn. Egész
egyszerűen beléjük szeretett. Tiszta, enyhén feszes, ír lepedők visszahajtva,
kisimítva és kifeszítve - maguk a szavak is élvezetet nyújtottak. Évszázadokon
át semmi sem motiválta, kötötte le őt annyira, mint most a lepedők. Nem tudta
elképzelni, hogy hátralévő életében mi más érdekelhetné még ennyire.
      Lepedő.
 Meg az alvás. Lepedő és alvás. Alvás a lepedőn. Alvás.
 Bailey nővér sajátosan rövid szeretettel köszönt. Nem tudta, hogy Odin egyfajta
isten, sőt azt hitte róla, hogy egy filmproducer vagy egy náci háborús bűnös.
Bizonyosan volt valami akcentusa, amit nem tudott hová tenni, és az ő gondtalan
polgáriassága, a természetes önzősége és megszállott személyes higéniája egy
rémségekkel teli múltat idéztek.
 Ha ott lehetett volna, ahol láthatta volna az ő titkolódzó páciensének, Asgard
harcos istenei harcos apjának megkoronázását, meglepődött volna. Bár ez nem
teljesen így volt. Megijedt volna a saját gondolataitól. De legalább felismerte
volna, hogy rosszul ítélte meg a benne rejlő tudást, miután magához tért volna a
sokkból látva, hogy minden valóságos dolog, amit az emberi versengés valaha is
létrehozott, igaz. Vagy úgy alakult, hogy mindez különös, emberi versennyé lett.
 Odin elküldte az ő orvosi megfigyelőit egy gesztussal, először a személyes
asszisztensét észlelve, majd újból felhívva erre a figyelmet.
 Emiatt Bailey nővér szája kis időre összement. Nem szerette Odwin úr személyes
asszisztensét, általános mindenesét, inasát, vagy aminek nevezni akarod őt. A
szemei rosszindulatúak voltak, és Bailey erősen gyanította, hogy teaidőben a
nővéreknek kimondhatatlan ajánlatok megtételére buzdítja őt Odwin.
 Őneki megvolt az, amit Bailey nővér szerint az emberek olíva komplexusnak
neveznek, és ez nem más volt, mint egy különlegesen zöld közeli szín. Bailey
nővér arról is meg volt győződve, hogy ez rossz.
 Persze ő volt a legutolsó, akinek bőrszín alapján ítélnie szabadott volna, és
legalább az előző nap délutánján, amikor egy afrikai diplomatát szállítottak be
epekő eltávolításra, néma haraggal kellett viseltetnie iránta. Nem tetszett
neki. Nem tudta pontosan megmondani, miért, mert nővér volt és nem taxi-sofőr,
és nem mutathatta ki a személyes érzelmeit. Túlzottan profi volt és
elkötelezettje    a   munkának,    és    mindenkivel    többé-kevésbé   egyforma
eredményességgel, vidám udvariassággal bánt, sőt, gondolta - és felemelte a
mutatóujját ennél a pontnál -, még Cafat úrral is.
 "Cafat úr" volt a neve Odwin úr személyes asszisztensének. Nem tehetett semmit
ellene. Nem volt helye kritikának Odwin úr személyes környezetéről. De ha rá
tartozott volna - és persze nem -, akkor tökélyre fejlesztette volna, és nemcsak
önmagát, ami persze igen lényeges, hanem olyan embereket alkalmazott volna, akik
nem okoztak volna semmiféle izgatottságot.
 Reggel, amikor dolgozni jött, rendbehozni a Cafat úr által előző éjszaka
elhagyott helyiségeket, egyfajta csalódottsággal észlelhette, hogy egy órával
azelőtt visszatért.
 Pont ott volt, ahol nem kellett volna. A látogatók szobájának egyik székén egy
borzasztó koszos orvosi köpenyt viselve, ami ráadásul túl nagy is volt rá.
Ezenkívül egy zenét nélkülöző dallamot hallatott valami csövön keresztül, amit
valószínűleg egy nagy injekciós tűből faragott ki kaszaszerűvé, amit persze
megint csak nem kellett volna.
 Végigmérte gyorsan Bailey-t táncoló szemekkel, vigyorgott, és folytatta a
csörömpölést némileg hangosabban.
 Bailey nővér agyán átvillantak ezek az események, és teljesen értelmetlennek
találta azt mondani, hogy ijesztő volt az a kabát vagy a kasza a váróteremben,
vagy esetleg a látogatókat akarta elijeszteni velük. Nem állhatta ki a sérült,
ártatlansággal teli légkört, amiben a zöldség válaszolni fog, sem pedig a
válaszainak abszurd idétlenségét. Az egyetlen esélye azt volt, hogy elereszti a
füle mellett, és olyan gyorsan dobja ki a szobából, amennyire csak lehet.
 "Odwin úr látni szeretné" - mondta. Megpróbált valamiféle hagyományos
hanghordozást magára erőltetni, de egyszerűen nem ment. Azt kívánta, bárcsak a
normális szögben állnának a szemei. Az sem segített, hogy eltávolodott
esztétikus és orvosi nézőponttól, és bántotta az az elképzelése, hogy a szobában
még legalább harminchét olyan dolog van, ami ennél érdekesebb.
 Néhány másodperccel később a zöldség ránézett kifejezéstelen arccal, dörmögve,
nehogy valami kis békesség lengje be a termet, mint inkább vadság, iszonyú
vadság, elhaladt Bailey nővér mellett, és elpucolt a folyosón, hogy gyorsan
instrukciókat kaphasson az ő urától és parancsolójától, mielőtt az ismét
elalszik.



8. Fejezet


A reggel vége felé Kate elbocsátotta magát a kórházból. Volt némi nézeteltérése
emiatt a főnővérrel és az orvossal, mivel azok úgy vélték, nem kéne még
távoznia. Éppen csak észhez tért, máris törődésre volt szüksége, kellett egy
 "Pizza" - ragaszkodott hozzá.
 - ezentúl kellett még -
 "Egy saját lakás friss levegővel. Az ottani levegő borzasztó volt. Akár egy
porszívó zsákjában."
 - további gondolkodást követően úgy találta, bizonyosan megfigyelés alatt
kellene maradnia még egy pár napig, amíg meg nem lesznek elégedve a teljes
felépülésével.
 Legalább ebben hajthatatlanok voltak. Reggel Kate kikövetelt magának egy
telefont, és megpróbált pizzát rendelni. Felhívta az összes kevésbé együttműködő
pizza-éttermet Londonban, buzdította őket, és tett néhány sikertelen kísérletet
arra, hogy megszervezzen a nyugati végen egy motorversenyt, ami egy amerikai
csípőst szállítana sok borssal és gombával meg sajttal, amit a főorvos
elutasított, és felhívta rá a figyelmét, hogy egy óra elteltével ezen
erőkifejtések, amelyeket Kate most tett a magát a Kórházból történő
elbocsáttatása érdekében, kimerítik, és úgy fog lezuhanni kimerültségében, akár
egy őszi rózsaszirom.
 Így aztán ebéd után Nyugat-London utcáin állt elgyengülve és reszketve, de a
saját uraként. Nála voltak a ruhás bőröndjének üres, rongyos maradványai,
amiknek feladását visszautasította és egy kis papírfecni egy egyszerű névvel a
táskája zsebében.
 Leintett egy taxit, beszállt hátulra, és a Rózsa Dombra tartott, az út nagyobb
részét csukott szemmel töltve el. Felment a lépcsőkön, és beengedte magát az ő
legfelső emeleti lakásába. Tíz üzenet volt a rögzítőn, amit egyszerűen letörölt
meghallgatás nélkül.
 Kicsapta az ablakot a hálószobájában, és néhány pillanatig kidőlt rajta egy
olyan veszélyes szögben, hogy jól láthatta a parkot. Egy kis sarka volt a
parknak, amit látott, néhány egyszerű fával. Néhány közbeeső ház keretezte, vagy
inkább nem sikerült teljesen eltakarniuk, és ez nagyon személyessé tette Kate
számára a látványt, amit például egy óriási térképdarab nem tehetett volna.
 Egy alkalommal lement ahhoz a sarokhoz, és körbejárt egy láthatatlan területet,
amivel kijelölte annak a határát, ameddig elláthatott, és úgy érezte: ez a saját
tulajdona. Még az egyszerű fákat is megveregette tulajdonosi mivoltában, és
leült a tövükbe végignézve a londoni naplementét - a kifosztott égbolt és a
pizzát nem szállító éttermek felett -, és egy mélyen ható érzés lepte el, amiről
nem is tudta, mi is volt. Még mindig azt állította, hogy ezeken a napokon hálás
lehetne bármilyen mélyen ható érzésért, amit nem részletezett.
 Elhurcolta magát a szélesre tárt ablakból, mert zavarta a csípős levegő,
bevágódott a kis hálószobába, és berohant a fürdőbe. A fürdő terpeszkedő Edward
stílusú volt, csodálatosan aránytalan mennyiségű szabad térrel, és a szoba nagy
részét krémszínű csövek vették körül. A csapok le voltak takarva. Amint megtelt
a szoba párával, Kate levetkőzött, és kinyitotta a nagy fürdőszobaszekrényt.
 Bágyadtan zavartnak érezte magát a dolgok hamisítatlan káoszától, amiket a
fürdőben tartott, de valami oknál fogva képtelen volt elmenni egy kemikália vagy
gyógynövény bolt mellett anélkül, hogy beszerzett volna egy üveg-dugós palackot,
amiben valami narancs vagy zöld és olajos dolog volt, és ami segíti
visszaállítani a bizonytalan távolságra lévő természetes egyensúlyt, amiről még
csak azt sem tudta, hogy létezik a bőrének pórusaiban.
 Megállt, és választani próbált.
 Valami rózsaszínt? Valamit extra B vitaminnal? B12? B13? Számos B vitamin
típusnak köszönhetően nem tudott dönteni. Éppúgy voltak porok és olajak, gél-
tubusok, még éles szagú magok is, amelyek valami misztikus módon fejtették ki
hatásukat.
 Milyen volna néhány zöld kristály? Egy nap azt mondta magának a múltban, hogy
sosem próbál majd meg választani, hanem egyszerűen mindenből vesz egy kicsit.
Amikor csak szüksége lesz rá. Még inkább úgy gondolta, hogy a mai nap az, amikor
hirtelen örömre lobbanhat, amiért néhány cseppet tölt majd mindenből a kádba,
ami csak a szekrényben van, amíg azt össze nem zavarja kevert, zaccos színekkel,
és amíg ragacsossá nem lesz a tapintása.
 Elzárta a csapokat, kiment a kézitáskájához, és visszatért, majd a kád mélyére
vetette magát, ahol csukott szemekkel feküdt három percig lassan lélegezve,
mielőtt a tekintetét arra a darab papírra vetette volna, amelyet a kórházból
hozott magával.
 Egyetlen szó állt rajta, az a szó, amelyet egy különösen vonakodó fiatal
nővérből húzott ki, aki a hőmérsékletét mérte aznap reggel.
 Kate a nagydarab férfiről kérdezte. Arról a nagydarab férfiről, akivel a
reptéren találkozott, akinek a testét tisztán látta a szomszédos kórteremben
késő este.
 "Ó, nem - mondta a nővér. - Nem volt halott. Csak valamiféle kómában volt."
 Kate megkérdezte, hogy láthatta-e őt? Mi volt a neve?
 Megpróbált félvállról kérdezni, halkan, s ez nehéz volt, mert hőmérő volt a
szájában, és nem volt biztos abban, hogy ez sikerülhet. A nővér azt mondta, hogy
valójában nem mondhatná meg és nem is beszélhetne erről senkivel. Egyébként a
férfi már nincs ott, máshová vitték. Mentőautóval.
 Miért vitték elő Mi volt ez a furcsa hely? De a nővér képtelen volt bármi mást
mondani, és néhány másodperccel később elhívták. Az egyetlen szó, amit a nővér
mondott, és amit Kate feljegyzett egy darab papírra, az volt, amit éppen most
nézegetett.
 "Fafej".
 Most, hogy sokkal jobban kipihente magát, úgy érezte, a név ismerős valahonnan,
bár nem tudta megmondani, honnan.
 Hirtelen ráeszmélt, hogy nem maradhat a fürdőkádban tovább, így kipattant,
egyenesen a telefonhoz ment, és csak néha tartóztatta fel a testét borító
massza.



9. Fejezet


A nagydarab férfi felébredt, és megpróbált felnézni, de nehezen mozdult a feje.
Megpróbált felülni és valahogy ez sem sikerült. Úgy érezte, valami szupererős
ragasztó egyesíti a földdel, és néhány másodperccel később felismerte ennek
meglepő okát is.
 Idegesen felkapta a fejét sárga ragasztófoszlányokkal egyetemben, amik eddig a
földhöz kötötték, és körülnézett. Úgy tűnt, egy elhagyott raktárban van, talán
egy felsőbb emeleten, s a téli ég bíráskodott felette átnézve a koszos, törött
ablakok borzalmán.
 A plafon magasan volt, és hálók lógtak róla beépített pókokkal, amik nem
olyannak tűntek, mint akiknek nem tetszik a főként piszokból álló zsákmány.
Acélgerendákból készült oszlopok álltak függő helyzetben, csúnya krémszínű
festékkel bevonva és a padlón álló öreg tölgyre támaszkodva, ami igen meglepő
volt. A fa csupasz teste körül a padló sötét és poros volt. Vékony, orrfacsaró
füst áradt belőle. Thor nem hitt a szemének. Dühösen felordított, megpróbálta
mozgatni és megrázni magát, de csak fájdalmas húzódást sikerült előidéznie a
bőrén, ahol az a tölgyfához tapadt.
 Ez biztosan az öregember műve.
 Hátravágta a fejét olyan pusztító erővel, hogy széttörte a deszkákat, és a
fülei csilingelni kezdtek. Ismét felüvöltött, és kielégítette, hogy sokféle,
reménytelenül hülye hangot hallatott. Addig ordított, amíg az acéloszlopok
megremegtek, és az ablakok maradványait szilánkokra törték. Aztán a fejét az
egyik oldalról a másikra dobta, és észrevett egy kőtörő kalapácsot magától
néhány lábnyira, ami egyetlen szavára a magasba emelkedett, és pusztítólag
körbejárta a termet minden oszlopot megkongatva, akár egy őrült dobverő.
 Egy másik szóra a kalapács visszaszállt hozzá elvétve a fejét egy kar-
távolságnyira, és egyenesen átlyukasztotta a padlót megrázkódtatva ezzel a fát,
valamint az az alatt elterülő talajt.
 Az alatta tátongó mélybe sodródott a kalapács, és hintázott parabolákat leírva,
ahogyan az alsó padlóra estek csörömpölve a felső szint maradványai. Aztán a
nagyember összeszedte szerszámát egy veszélyes pillanatban, és visszaröppent
vele a plafonon keresztül szétvetve egy csomó üvegszilánkot. Felröppent az égbe,
és megállt egy pillanatra, mint aki elveszítette a súlyát, aztán ügyesen
nekizuhant az alsó szintnek a felső padlóján keresztül, aztán megint fel, megint
le lyukakat vágva körben, mígnem egy nagy, erőteljes ordítással az egész ovális
padló megadta magát, és súrlódva felpattant a levegőbe. Ezáltal megvédte magát
az a szint a lejjebb elterülő dolgok elől való esőfelfogástól, és láthatóvá
tette a nagy ember alakját, aki csapkodva a poros levegőben fuldoklott. A háta,
a karjai és lábai még mindig a tölgy táptalajának maradványaival voltak
beborítva, de most már legalább tudott mozogni. Nekitámasztotta a kezét az
épület falának, és jól kiköhögte magát.
 Ahogyan hátrafordult, a kalapácsa táncolt át a levegőn felé tartva, ő hirtelen
elkapta, és élvezettel keresztülcsúszott a talajon a fejével lyukat ütve a
szilárd talajban, majd felkapaszkodva megállt egy közelben álló oszlopon valami
vidám szögben.
 Egy nagy Coca-Cola automata alakja rajzolódott ki az oszlásnak indult porfelhő
mögött. A lehető legnagyobb gyanúval és aggodalommal fogadta. Ott állt
kifejezéstelenül egy felirattal, miszerint bármit is cselekszik, hagyja abba. Az
aláírás pedig: tudod ki. Aztán észrevette még az "Odin" szót és nagybetűkkel
írva "Az Apád"-at. Odin sosem adta fel a fiának intellektuális művelését. A
nagyember letépte a feliratot, és rámeredt. Egy utóirat is volt rajta. "Emlékezz
Wales-re. Nem akarod újra végigcsinálni." Erre kihajította a táblát a
legközelebbi ablakon, ahonnan a szél szállította tovább. Egy pillanatig úgy
tűnt, valami különös, kaparó hangot hall, de valószínűleg csak a szél játszott
az elhagyott épületen.
 Sarkon fordult, és kibámult az ablakon egy hadvezér duzzogásával. A padlóhoz
kötözte. Az ő korában. Mit akart az ördögfajzat? "Lehorgasztani a fejed -
mondta. - Ha te nem teszed, nekem kell." Ezt jelentette. "Földre kötözni".
 Pontosan emlékezett rá, hogy az öregember mindig milyen kellemetlenül említette
ilyenkor a Fantom vadászrepülőgépet. "Miért nem tudsz a földhöz ragadni?" -
kérdezte. El tudta képzelni, milyen örömöt okozott a lágyagyú öregnek ez a
nagyon vicces lecke.
 Düh kezdett eluralkodni rajta, ám erősen visszatartotta. Nagyon aggasztó dolgok
kezdtek mostanában történni, és volt egy olyan rossz érzése visszapillantva a
Coca-Cola automatára, hogy még valami hasonló is bekövetkezhet. Állt, és
bosszankodott.
 Érezte.
 Túl késeinek és lehetetlennek tartotta a megfékezést még az isteni
képességeivel is, amikor ilyen szörnyen náthás. Fejfájást, rossz kiejtést, bűnt
és   mindenféle  betegségeket   érzett,  amit   olyan   gyakran  reklámoznak   a
televízióban. Még a világ is elsötétült, ahányszor csak úrrá lett rajta a harag.
 Mindig ilyen jó időtöltés volt számára a dühöngés. Ilyen nagyszerű
dühkirohanásai kísérték egész életét. Nagynak érezte magát. Energiával, fénnyel,
erővel töltöttnek. Az élet mindig produkált neki valamit, amitől igazán
begurulhatott - tömérdek árulást, rejtőzködő embereket az Atlanti-óceánban
sisakkal, akik kontinenseket ejtettek rá, vagy berészegedve erdőnek álcázták
magukat. Dolgokat, amikből csak dühöt képezhetsz. Rövidesen úgy érezte magát,
mint egy Villámisten. Volt itt minden: fejfájás, ideges feszültség, névtelen
aggodalom és bűn. Ezek tették próbára az istent, és különben sem voltak túl
kellemesek.
 "Nevetségesen nézel ki!"
 Úgy rivallt és támadott ez a hang Thorra, mintha ujjakkal szántanák fel agyának
hátsó részét. Jelentőségteljes hang volt, rosszindulatú, nyivákoló, egy olcsó,
fehér nájlonpóló hangja, fényeshegyű, bajszos toll hangja, röviden valami, amit
Thor nem szeretett. Rosszul talált rá a legjobb időpontban, és Thornak
hallgatnia kellett, miközben egy elöregedett raktár közepén állt nagy mennyiségű
tölgyfaföld maradványaiban, amibe még mindig bele volt ragadva.
 Dühösen fordult meg. Szeretett volna csendben szaladni, visszafojtott
köhögéssel, de ez a stratégia nem volt hatásos ezzel a lénnyel szemben, mivel
Thor ezután csak nevetségessé tenné és megalázná magát; bármilyen testhelyzetet
is vesz fel, ugyanolyan kellemetlenül fogja magát érzeni.
 "Cafat Lábujj!" - ordította, és elhajította pusztító erővel kalapácsát a kis
teremtmény felé temérdek dolgot rombolva szét ezáltal, az pedig engedelmesen
nyikorgott az árnyékban kicsit előrébb dőlve a kisebb hegy törmeléken.
 Cafat Lábujj elkapta a kalapácsot, és odahelyezte, ahol Thor ruhái voltak.
Vigyorgott, és engedte, hogy megcsillanjon a fény a fogain. Az ilyen dolgok nem
a véletlen művei. Cafat Lábujj eltöltött így egy kis időt, míg Thor tudat alatt
azon gondolkodott, meddig is fog tartani a felépülés, a dolgainak adott helyre
való mozgatása és az elhajlás a megfelelő szögben. Provokálta önmagát: profinak
nevezte.
 "Ezt tetted velem? - ordította Thor. - Ezt -"
 Thor kereste a módját, hogy azt mondhassa: "ragassz a földhöz", ám valahogy nem
sikerült, mert a szünet túl hosszúra nyúlott, és feladta.
 " - ragassz a földhöz?" - nyújtotta be igényét. És arra gondolt, bárcsak ne
kellett volna ilyen hülye dolgokat mondania.
 "Ne is válaszolj!" - tette hozzá dühösen, és azt kívánta, bárcsak ezt se tette
volna. Lábra pattant és megrázta a felfedezés, miszerint az épület kicsit
elmozdult. Nem tudta megmondani, miért, de így érezte. Porfelhő lepte el
gyengéden.
 Cafat Lábujj táncoló, csillogó szemekkel bámulta.
 "Csak azokat az instrukciókat hozom, melyeket apád mondott" - mondta a
természetellenesség groteszk paródiájával.
 "Úgy tűnik - mondta Thor -, hogy apám instrukciói, mióta te beléptél a képbe,
igen különösek. Szerintem a gonosz markodban tartod őt. Nem tudom, mi van
emögött, de az biztos, hogy van valami, és az mögött biztos... - nem talált
megfelelő szinonimát - ...gonoszság áll" - fejezte be végül.
 Cafat Lábujj úgy reagált, akár egy iguána, aki éppen a borról panaszkodik.
 "Én? - tiltakozott. - Hogyan lehetne hatalmam apád felett? Odin Asgard
legnagyobb istene, és én vagyok az ő választott szolgája. Mikor Odin ezt mondja
'Tedd ezt' - én megteszem. Odin azt mondja 'Menj oda' - és én odamegyek. Mikor
pedig azt mondja, 'Menj és vakard ki az én hülye fiamat a kórházból, mielőtt még
több bajt csinál, és kötözd a földhöz, vagy mi' - én pontosan végrehajtom. Én
vagyok a legalázatosabb végrehajtó. Bármilyen kicsi vagy alantas a feladat, Odin
rám parancsol, mert ezért vagyok."
 Thor nem volt eléggé körmönfont tanítványa az emberi természetnek, sokkal
inkább ismerte viszont az isteni és goblin természetet, így észre tudta venni,
hogy nagyon erős kéz tart markában valakit, éppenséggel egy esendő,
elkényeztetett istent. Csak azt tudta, hogy ez így nem jó.
 "Rendben - kiáltotta. - Vidd ezt az üzenetet vissza az apámnak, Odinnak. Mondd
neki, hogy én, Thor, a Villámisten találkozni akarok vele! És nem abban az
istenverte kórházban. Nem akarok újságokat olvasni és gyümölcsöket nézegetni,
amíg bevetik az ágyát. Mondd neki, hogy Thor, a Villámisten találkozni fog
Asgard Isteneinek Apjával ezen az éjszakán, a Kihívás Órájában Asgard
Termeiben!"
 "Megint?" - kérdezte Cafat Lábujj egy kis mosollyal a Coca-Cola automata
mellett.
 "Nos, igen - mondta Thor. - Igen! - ismételte erősebben. - Újra!"
 Cafat Lábujj aprót sóhajtott, mint aki lemondott arról, hogy kijusson az
épületből anélkül, hogy hiszékenynek látsszon, és hozzátette: "Rendben,
megmondom. De ne várd, hogy el lesz ragadtatva!"
 "Nem számít, hogy örül-e neki! - ordította Thor ismét észlelve valami kis
talajmozgást. - Ez csak apámra és rám tartozik! Okosnak gondolhatod magad, Cafat
Lábujj, és azt is, hogy én nem vagyok az -"
 Cafat Lábujj pajkosan kacsintott. Felkészülten várta ezt a pillanatot. Csendben
maradt, és megengedte a napfénynek, hogy megcsillanjon táncoló szemein. Az
ékesszólás legprofánabb csendje következett.
 "Nem tudom, mivé akarsz válni, Cafat Lábujj, és még sok minden mást, de egy
dolgot igen. Tudom, hogy én Thor vagyok, a Villámisten, és nem hagyom magam
megtréfálni egy goblin által."
 "Nos - mondta Cafat Lábujj vékony hangon -, amikor két dolgot tudsz majd,
kétszer olyan okosnak foglak tartani. Öltözködj fel, mielőtt elmész." Egy
gesztussal a mellette fekvő ruhákra mutatott.



10. Fejezet


Az a gond azokkal a fajta boltokkal, amelyek zsebkéseket és szemüvegeket
árulnak, hogy elbűvölő dolgokkal is ezt teszik, mint például különféle Dirknek
tetsző dolgokkal, aminek következtében reménytelenül képtelen volt dönteni a kés
(amiben beépített csavarhúzó volt), a fogcsákány, a golyó-hegyű toll, a 13-fogú
porcogó és a hegesztett szegecsek között.
 A szemüvegek ejtették rabul figyelmét egy kis ideig, főként az a 25 dioptriás,
magas indexű, vákuum-betétes, arany-keretes a beépített útmutatóval, tartóval és
horganyzatlan   zománccal,   aztán  észrevett   egy kis    elektromos  Én  Ching
kalkulátort.
 Soha azelőtt nem tanusított ilyen fokozott érdeklődést egyetlen dolog iránt
sem. És akkor a teljes tudatlanság átváltott valami tökéletes élvezetbe, mielőtt
negyven másodpercen belül a birtokába vette volna a készüléket.
 Az elektromos Én Ching kalkulátor hanyagul volt összeállítva. Talán valamelyik
dél-keleti ázsiai országban gyártották, amely éppen azt akarja tenni Dél-
Koreával, amit Dél-Korea tett Japánnal. A technológia még valószínűleg nem
jutott el arra a fokra az adott országban, hogy képes lett volna dolgokat
összetartani. Már félig levált a hátlap, és műanyag szalaggal kellett
visszaerősíteni.
 Inkább hagyományos zsebszámológépre hasonlított, leszámítva azt, hogy az LCD
panel kicsit nagyobb volt a megszokottnál, eleget téve a Wen király által
bevezetett   64-es   számrendszer  követelményeinek  és   a   fia,  Chou  herceg
intézkedéseinek, hogy minden számjegy új sorba kerüljön. Hagyományos szövegek
haladtak át a kijelzőn, amik érdekes módon le voltak fordítva a kínairól
japánra, és úgy tűnt, élvezték a kalandos útjukat.
 Az eszköz részben kielégítette a hagyományos számológéphez fűződő elvárásokat
is. Bármilyen műveletet képes volt elvégezni, aminek az eredménye 4-nél kisebb
volt.
 1 + 1 kettőt eredményezett, 1 + 2 hármat, 2 + 2 négyet, tangens 74 pedig
3.4874145-öt, de minden 4-nél nagyobb eredménynél "Sárga elborulás" üzenetet írt
ki. Dirk nem volt biztos abban, hogy ez programozói hiba, avagy a képességek túl
mélyre hatolása eredményezte ezt, de dühítette, hogy mindez 20 fontjába került.
 "Köszönöm, uram - mondta tulajdonos. - Ez egy szép darab. Biztosan örülni fog
neki."
 "Fohok" - mondta Dirk.
 "Ennek örülök - válaszolt az eladó. - Eltörött az orra?"
 Dirk felnézett új tulajdonát birtokolva.
 "Iken - próbálkozott. - Esz már nehem ish felthűnth."
 A férfi kielégülten bólintott.
 "Csak mert sok ügyfelem nem tudja az ilyen dolgokat" - magyarázta.
 Dirk tömören megköszönte, és elsietett a zsákmánnyal. Néhány perccel később a
törzshelyére ért, az Islington kávéházba, és rendelt egy kicsi, de átkozottul
erős kávét, hogy megkísérelje feldolgozni a napot. Egyetlen pillanatig azt
gondolta, hogy egy kicsi, ám extra erős sörre is szüksége lesz, és megkísérelte
hozzátenni a rendeléséhez.
 "Egy m...?" - mondta a pincér. A haja nagyon fekete volt és csillogott. Magas,
egyértelműen vékony volt, és túl hűvös ahhoz, hogy ügyfeleket hallgasson végig.
 Dirk megismételte a rendelést, de a kávéház erősítő rendszerének, a törött
orrának és a pincér olvaszthatatlan hidegének köszönhetően egyszerűbbnek találta
egy ceruzacsonkkal a szalvétára jegyezni azt. A pincér mordult egyet - felvette
a rendelést, és távozott.
 Dirk bólintott a hölgynek, aki félig egy könyvet olvasott a szomszédos
asztalnál, és aki szimpátiával fogadta ezt. Aztán ült a reggel emlékeivel maga
előtt az asztalon - az újság, az elektromos Én Ching kalkulátor, és a boríték,
amit Geoffrey Anstey fürdőszobafaláról, az arany lemez keretéből halászott elő,
mind ott voltak. Aztán néhány percig az orrát tapogatta egy papírzsebkendővel
gyengéden, hogy lássa, mennyire fáj, amikor is kiderült: nagyon. Sóhajtott, és
eltette a zsebkendőt.
 Másodpercek múltán a pincér visszatért egy fűszeres omlettel és egy
kenyérszelettel. Dirk elmagyarázta: nem ezt rendelte. A pincér vállat rántott,
és kijelentette: ez nem az ő baja.
 Dirknek nem volt ötlete, mit is mondjon erre, ezért ezt mondta. Még mindig
igencsak küszködött a beszéddel. A pincér megkérdezte Dirktől, hogy eltörte-e az
orrát, mire ő azt felelte: esz már nehem ish felthűnth. A pincér erre elmesélte,
hogy egyszer egy barátja, Neil is eltörte az orrát, mire Dirk lezárta a
beszélgetést ezzel a kijelentésével: rebéleb natyon fájt. A pincér elvitte az
omlettet, és azon tűnődött: sosem tér vissza.
 Amikor a szomszédos asztalnál ülő lány kicsit elbambult, Dirk átnyúlt, és
elvette a kávéját. Tudta, biztonságban teszi ezt, mert úgysem fogja elhinni a
lány a történteket. Szürcsölgette a langyos kávét, és visszaterelte gondolatait
az adott napra.
 Mielőtt megvette az Én Ching-et, azt az elektronikust, tudta: meg kell
próbálnia összeállítani a gondolatait, és hagynia kell őket leülepedni.
 Ez kemény dió volt.
 Bármennyire is próbálta tisztán tartani az agyát és összetetten gondolkodni,
képtelen volt megállítani Geoff Anstey fejét, ami szakadatlanul forgott benne.
Mintha ujját ráemelve okolta volna őt. Valójában persze nem volt ujja, ami csak
megnehezítette a dolgokat.
 Dirk felnyitotta a szemeit, és megpróbálta gondolatait a különös körülmények
között eltűnt Pearce-re irányítani, de nem jutott vele sokra. Amikor nála
dolgozott, gyakorta eltűnt rejtélyesen két-három napra, de az újságok ezt nem
tették szóvá. Sőt, akkoriban még robbanások sem voltak, vagy legalábbis nem
olyanok, amiktől tartani kellett volna. Egyébként sosem beszélt semmilyen
robbanásról.
 Hovatovább, amikor az arcára gondolt, amit legutoljára Geoff Anstey házában
látott - itt a gondolatok afelé a fej köré kezdtek csoportosulni, amely a
forgásával volt elfoglalva harminchárom és egy harmad fordulaton percenként. Ez
nem nyugtatta meg. Sem a nagyon hangos kávéházi zene.
 Sóhajtott, és az elektromos Én Ching kalkulátorra meredt.
 Ha valamiféle rendet akar felállítani gondolataiban, az időrendiség is
megteszi. Úgy döntött, visszakanyarodik oda, ahol a nap kezdődött, mielőtt ezek
a szörnyűségek elkezdődtek, vagy legalábbis ellene fordultak.
 Először volt a hűtőszekrény.
 Úgy tűnt, nem kapcsolódik semmi máshoz, így a hozzá kapcsolódó probléma
meglehetős távolságra került. Még mindig félelmet és a bűn érzetét keltette, de
most egy olyan probléma került elő, amihez nyugalomra volt szüksége.
 A   kis  használati  útmutató   azt  ajánlotta,   hogy  egyszerűen   "lelkesen"
koncentráljon a kérdésre, ami "berzelkedik" benne, írja le, tűnődjön rajta,
élvezze a csendet, aztán amikor elérte a belső harmóniát és végtelenséget,
nyomja meg a piros gombot.
 Nem volt piros gomb, de volt egy kék "piros" felirattal, és Dirk egyesült vele.
 Egy darabig a kérdésre koncentrált, aztán a zsebeiben kutatott papírfecni után,
sikertelenül. Végül leírta a kérdést - "Vennem kell egy új hűtőszekrényt?" - a
szalvétája sarkába. Aztán ránézett, de ha meg akarta volna várni a belső
harmóniát és végtelenséget, ott éjszakázhatott volna, ezért megnyomta a piros
feliratú kék gombot. Egy jel tűnt fel a képernyő sarkában villogva, egy
hexagramm:

3 : CHUN
Az Én Ching kalkulátor ezután a következő szöveget írta a képernyőre:
Wen király ítélete:
Chun nehézségeket jelent kezdetben, mint a fűszál a füvesben, ami egy kőre
kapaszkodik.   Az   idő    tele  van  rendellenességekkel  és   ismeretlennel:   a
felsőbbrendű ember fogja érvényesíteni az ő értékrendjét, amint szétválogatja a
fonalait a gombolyagnak. Szilárd kifogástalanság hozza el a végső sikert. Korai
lépések csak figyelmességgel tehetők. Előnyös lesz földbirtokos hercegekkel
találkozni.
A 6-os sor megváltozott:
Duke Chou herceg magyarázata:
A lovak és a harci szekér visszavonulásra kényszeríttettek.
Véres könnyek patakja áramlik majd.
 Dirk   elgondolkodott    ezen  egy  kicsit,   aztán  egy   megdöbbentő   véletlen
eredményeképp elhatározta, hogy az új hűtőszekrény mellett dönt.
 Volt egy fizető telefon az egyik sötét sarokban, ahol pincérek váltották
egymást. Dirk átcsavarogta magát rajtuk arról elmélkedve, kire is emlékeztetik
őt, és úgy döntött, hogy minden bizonnyal arra a kis csapat meztelen emberre,
akik a Szent Családot állták körül Michelangelo hasonló nevű képén, abból a
nyilvánvaló okból, hogy Michelangelo igencsak szerette őket.
 Felhívta egy Nobby Paxton nevű ismerősét, akit így hívtak, vagy legalábbis ezt
állította magáról, és háztartási gépekkel foglalkozott.
 "Dobby, hűthőre vad szükségeb."
 "Félretettem egyet neked arra a napra, amikor kelleni fog."
 Dirknek ez nem tetszett.
 "Csakk jó hűthő érdegel, Dobby."
 "Ez a legjobb, Dirk. Japán. Mikroprocesszor vezérelt."
 "Bit csidál egy bikroprocezzor a hűtőbed, Dobby?"
 "Lehűti magát, Dirk. Előkerítem a srácokat, hogy leszállítsák neked. Jól fel
kell készülnöm, mert nem akarok lebőgni nálad."
 "Ezzel egyedérdek - mondta Dirk. - A gondd adz, hoggy mosd deb vagyog oddhon."
 "Megfelelő időben leszállítani a rendelést olyan képesség, amivel az én srácaim
rendelkeznek. Más valamit esetleg?"
 "Vad bég valabi. Szeretnéb, ha a cibelésd az én hűtőbbel kezdebég. Ráférbe egy
kidobázs."
 "Meglesz, Dirk. Egy-két kihordásunk van egy nap az utcádban. Most pedig
kifizeted az egészet, vagy térden állsz és könyörögsz; mentsd meg kérlek az
időmet, és ne súlyosbítsd a helyzetet."
 Dirk sosem tudta száz százalékosan, hogy Nobby viccel-e, avagy próbára akarja
tenni őt. Biztosította róla, hogy fizetni fog, amikor legközelebb találkoznak.
 "Akkor addig is viszhall', Dirk! - búcsúzott Nobby. - Egyébként tudod, hogy
valaki betörte az orrod?"
 Egy kis szünet következett.
 "Ott vagy még, Dirk?"
 "Ja - válaszolt Dirk. - Csag ébb egy lebezt haddgatog."
 "Forró Paradicsom!" - ordította a kávéház hi-fije.
 "Ne vedd fel, vedd fel, vedd fel, gyorsan hagyd el, hagyd el, hagyd el."
 "Csak azt mondtam, olyan a hangod, mintha valaki betörte volna az orrod" -
ismételte Nobby.
 Dirk erre azt mondta, tudja, és köszöni Nobby-nek az észrevételt, elbúcsúzott,
elgondolkozott    egy   pillanatig,  telefonált   még   néhányszor   röviden,   és
visszacsavargott és visszatalált egy pincér-tömegen keresztül a lányhoz, aki
előtt a megszokott helyen egy kávé állt.
 "Helló" - mondta a lány jelentőségteljesen.
 Dirk annyira meglepődött, mint aki tudja, miért.
 Udvariasan fütyült rá, levette a sapkáját, mivel időbe tellett összeszednie
magát, és mert a nő engedélyezése megkövetelte a leülést.
 "Tessék! - mondta -, ez az ön asztala." Nagylelkűen gesztikulált.
 Alacsony volt, egyenes, sötét hajú, a közép-huszas éveiben járhatott, és
incselkedve az asztal közepén álló, félig üres kávéscsészét bámulta.
 Dirk leült szembe vele, és előrenyúlt. "Azd hizem - mondta mély hangon -, a
gávéról agar tudni."
 "Eltrafálta" - mondta a lány.
 "Tudja, az nagyob rozz vold magádag."
 "Igen?"
 "Ja. Úzott a tejbed."
 "Szóval csak az egészségem miatt tette."
 "Beglehetősen" - mondta Dirk könnyedén.
 "Látta, hogy ott ülök a szomszédban, és azt gondolta: 'Ott van egy jó-kis nő,
és pusztítja az egészségét. Hadd mentsem meg.'"
 "Így vold."
 "Tudja, hogy betörte az orrát?"
 "Perze, hogy tudob - mondta Dirk megütközve. - Bindenki eblé-keztet..."
 "Mikor törte be?" - így a lány.
 "Bás törde be - szólt Dirk - húz perzel ezelődd."
 "Gondoltam - mondta a lány. - Csukja be a szemét egy pillanatra."
 Dirk gyanakodva nézett.
 "Miért?"
 "Nyugi - és elmosolyodott - nem fogom bántani. Most pedig csukja be."
 Dirk összeráncolta a szemöldökeit, és becsukta a szemét egy pillanatra. Ekkor a
nő megragadta az orrát és megrángatta. Dirk majdnem felrobbant a fájdalomtól, és
olyan hangosan üvöltött, hogy erre egy pincér majdnem felfigyelt.
 "Baga bozorgágy! - ordította tántorogva az asztal körül. - Baga durba
bozorgágy!"
 "Ó, csendesebben. Üljön le! - szólt a lány. - Minden rendben, hazudtam a nem
fájást illetően, de legalább most már egyenes, és később ugyanez sokkal rosszabb
lett volna. Kórházba kellene mennie beköttetni. Nővér vagyok, tudom mit teszek.
Legalábbis azt hiszem. Hadd nézzem!"
 Dirk zihált és köpködött. Leült még egyszer kezével az orrát takarva. Néhány
hosszú másodperc elteltével gyengéden megtapogatta, és hagyta a lányt őt
megvizsgálni.
 "A nevem Sally Mills egyébként. Általában bemutatkozok fizikai beavatkozás
előtt, de néha - mondta a lány - egyszerűen nincs rá alkalom."
 Dirk ujjaival ismét az orrát tapogatta.
 "Azt hiszeb bár jobb."
 "Egyenesebb - szólt Sally. - Mondja helyesen 'egyenesebb'. Ettől jobban lesz."
 "Egyenezsebb - ismételte Dirk. Bost bá érteb."
 "Mit?"
 "Most már érteb."
 "Jó - mondta a lány egy kis sóhajjal -, örülök, hogy működött a horoszkópom.
Ugyanis minden rosszul sikerül szerinte."
 "Nem szabad minden szemetet elhinnie."
 "Persze" - volt Sally.
 "Főleg nem a Nagy Zaganzáról."
 "Olvasta?"
 "Nem. Illetve nem ugyanazon okból."
 "Az én okom az volt, hogy egy paciens halála előtt felovastatta a horoszkópját.
Mi volt az önében?"
 "Nos, bonyolult."
 "Értem - szólt Sally szkeptikusan - Mi ez?"
 "Egy kalkulátor - szólt Dirk. - Nézze, nem akarom feltartani. Lekötelezettje
lettem, drága hölgyem, a gyengédségéért és a kölcsön kávéért, de! a nap halad
tovább, és tudom, igencsak tervezi egy fájdalmas test ápolását."
 "Egyáltalán nem. Az éjszakai szolgálat lejárt reggel kilenckor, és az összes
tennivalóm az ébrenlét, hogy este normálisan alhassak. Nincs jobb dolgom, mint
idegenekkel beszélgetni kávéházakban ülve. Maga viszont ápolásra szorul. Persze
miután kifizette a kávémat."
 Átnyúlt ahhoz az asztalhoz, ahol eredetileg ült, és felemelt egy számlát az ott
fekvő tálcáról. Ránézett, és csalódottan megrázta a fejét.
 "Öt csésze kávé, attól tartok. Hosszú volt az éjszaka. Mindenféle dolgok
történtek. Egy páciens kómában, akit másik kórházba szállítottak. Isten tudja,
mire volt ez jó olyan korán. Csak szükségtelen gondokat hoz. A maga helyében nem
fizetnék a második kifliért. Én rendeltem, de nem hozták ki."
 Átadta a számlát Dirknek, aki vonakodó sóhajjal vette magához.
 "Nem mindennapi - mondta. - Egyszerűen nem mindennapi. És a körülményeknek
megfelelően 15 százalék borravalóval gúnyolódnak. Szerintem még egy kést sem
hoznának ki nekem."
 Megfordult, és a siker reménye nélkül megpróbált odagágogni egyet a cukortartó
edények mögött lazsáló pincérek közül.
 Sally Mills elvette a számláját és Dirkét, aztán megpróbálta összegezni őket a
kalkulátorral.
 "Az eredmény ' Sárga elborulás'" - örvendezett.
 "Köszönöm, majd én" - mondta Dirk visszafordulva, elvette az Én Ching
kalkulátort, és zsebre tette. Hiába várt pincérre.
 "Tulajdonképp minek az a késő" - kérdezte Sally.
 "Kinyitni ezt" - lobogtatott Dirk egy nagy, leragasztott borítékot.
 "Szerzek egyet" - mondta. Egy fiatal férfi ült egyedül egy közeli asztalnál és
amíg elbambult, a lány elemelte a kését.
 "Adósa vagyok" - mondta Dirk és a késért nyúlt.
 A lány elkapta a kezét.
 "Mi van benne?" - kérdezte.
 "Maga egy különlegesen kíváncsi és szemtelen fiatal hölgy" - taglalta Dirk.
 "Maga pedig - mondta Sally Mills - furcsa."
 "Csak - vágott vissza Dirk - amennyire szükséges."
 "Humph - szólt Sally. - Mi van a borítékban?" Még mindig nem adta a kést.
 "A boríték nem a magáé! - kiáltotta Dirk - és a tartalma nem tartozik önre."
 "Ezért érdekel. Mi az?"
 "Nem tudhatom, amíg ki nem nyitom!"
 Nagyon gyanúsan nézett Dirkre, aztán kinyitotta a borítékot.
 "Ragaszkodom hozzá, hogy maga" - kezdte Dirk befejezés nélkül.
 "Mi a neve?" - érdeklődött Sally.
 "Az én nevem Gently. Dirk Gently."
 "És nem Geoffrey Anstey, vagy ezen nevek egyike, amelyeket kihúztak?" - vonta
össze a szemöldökeit Sally.
 "Nem - szólt Dirk. - Bizonyosan nem."
 "Úgy érti, nem a magáé a boríték?"
 "Én - ez -"
 "Aha! Szóval maga is különlegesen... mi is?"
 "Kíváncsi és szemtelen. Nem tagadom. Csak én magándetektív vagyok. Azért
fizetnek, hogy kíváncsi és szemtelen legyek. Nem olyan gyakran, mint szeretném,
de én mindazonáltal profin űzöm a kíváncsiságot és szemtelenséget."
 "Milyen kár. Azt hiszem, sokkal jobb kíváncsinak és szemtelennek lenni
hobbiból. Szóval olimpiai mércével maga profi és én amatőr vagyok. Nem úgy néz
ki, mint egy magándetektív."
 "Egyik sem néz ki úgy. Ez az egyik szabály."
 "De ha egyik magándetektív sem néz úgy ki, mint egy magándetektív, honnan
tudhatná akkor egy magándetektív, hogyan nem szabad kinéznie?"
 "Igaz, de nem ez, ami miatt nem tudok aludni - keseredett el Dirk. - Egyébként
én más vagyok. Az én módszereim holisztikusak és a szó egy bizonyos értelmében
kaotikusak. A dolgok összekapcsoltságára alapozom a nyomozást."
 Sally elmélyülten pislogott.
 "Minden része az univerzumnak - folytatta Dirk kissé elbambulva, nem hagyva
kihűlni a témát -, kapcsolatban áll a többivel, bármilyen gyengén vagy
burkoltan. Minden kapcsolódik mindenhez. Egy kínai pillangó szárnycsapása
kapcsolódhat az Atlanti-óceán hurrikánjához. Ha valamilyen módon megkérdezhetném
ezt az asztallábat valamiféle érzet segítségével, amely felém vagy az asztalláb
felé közvetít, akkor az megválaszolhatná nekem az univerzum kérdését. Bárkit
megkérdezhetnék, akit csak akarnék egy véletlenszerű kérdéssel, ami engem
foglalkoztat és a válasz megoldást hozhatna egy másik problémára, amire
megoldást keresek. Csak az a kérdés, hogyan fordítsa le az ember. Még ha tudom
is, kivel találkoztam, lehet, hogy segítenének az ismert dolgok a nyomozásban,
ha tudnám, mit kell megkérdeznem, amit persze nem tudok, és feltarthatnám, amit
nem tehetek."
 Megállt és folytatta: "Megtenné, hogy ideadja a borítékot és a kést?"
 "Úgy mondja, mintha valaki élete függne ettől."
 Dirk szemei lezuhantak egy pillanatra.
 "Jobban mondva valaki élete függött ettől." Úgy mondta, hogy egy felhő gyorsan
odébbállt felőlük.
 Sally Mills engedékenyen átnyújtotta a borítékot és a kést. Mintha áram ütötte
volna meg.
 A kés túl tompa volt, és a ragasztó túl vastag. Dirk szenvedett vele egy
darabig, de nem tudta kinyitni. Hátradőlt. Irritálva és megpróbáltatottan érezte
magát.
 Azt mondta: "Megyek, megnézem, hátha van valami élesebbjük" - és felállt
megragadva a borítékot.
 "Először az orrát kéne rendbe hozatnia," - mondta Sally Mills csendben.
 "Kösz" - mondta Dirk, és rövidet füttyentett a nőnek.
 Felkapta a számlákat, és elindult meglátogatni a pincérek kiállítását a kávéház
végében. Valamiféle hűvösség fogadta, amikor ellenezni kezdte a kötelező 15
százalékos felszolgálási juttatás önkéntes számlához való csatolását bárminemű
személyes indíttatásból, amitől a pincérek kategorikusan elzárkóztak, és
hozzátették, hogy nem, nincs ebben a kávéházban egyetlen élesebb fajtájú kés
sem.
 Dirk megköszönte, és a helyére ment.
 Visszaérve Sally Mills-et azzal a szomszéddal találta beszélgetni,     akinek a
kését elcsente. Ránézett, de a lány túlontúl el volt foglalva az új barátjával
folytatott eszmecserével, és nem vette észre őt.
 "...kómában - mondta a lány -, akit másik kórházba szállítottak. Isten tudja,
mire volt ez jó olyan korán. Csak szükségtelen gondokat hoz. Ja, és a páciensnek
volt egy saját Coca-Cola automatája és egy kőtörő kalapácsa is, és nagyon jól
ment minden a kórházban, de egy kis személyzetű NHS kórterem fárasztó nekem, és
túl sokat beszélek fáradtan. Ha véletlenül nemsokára eszméletlenül a földre
rogynék, ugye, tudatná velem?"
 Dirk továbbment, és észrevette Sally Millst elhagyott könyvét, amit az előző
asztalnál olvasott, és valamivel magára ragadta a figyelmét.
 Nagy könyv volt, Ördögi rohanás címmel. Valójában rettenetesen nagy volt ez a
könyv, kis szamárfüllel, és inkább hasonlított leveles tésztahegyre, mint
könyvre. A borító aljának közepén állt egy hagyományos, nő-estélyi-ruhában-egy-
pisztoly-árnyékában - kép, míg a tetején a szerző, Howard Bell neve volt ezüstbe
foglalva.
 Dirk nem tudta rögtön megmondani, mi vonzotta annyira a tekintetét, de azt
tudta, hogy a   borító egy részlete megszólaltatott benne egy húrt. Óvatosan a
lányra pillantott, akinek felszürcsölte a kávéját, aki öt kávét és két kiflit
fogyasztott, egy leszállítatlant és egy el nem fogyasztottat, amikért ő
fizetett. Mivel a lány nem nézett, ezért felszürcsölte a könyvet is, és a
bőrkabátja zsebébe csúsztatta.
 Kilépett az utcára, ahol egy sas zuhant rá az égből, és majdnem egy arra
kerekező biciklista elé lökte, aki káromkodott és szitkozódott miatta abból a
morális magasságból, ahol valószínűleg egyedül lakott.



11. Fejezet


Jól tartott földeken, egy jól tartott faluban a jól tartott Costwolds szélén
hajtott egy kevésbé jól tartott autó.
 Egy sárga, ütött-kopott Citroën 2 CV, aminek egy óvatos tulajdonosa volt, de
további három öngyilkos módon vakmerő is. Kellemetlen levegőt hagyott maga után,
mintha az élet egy nyughatatlan mezejére hajtana fel és ott le szabadna raknia
azt elhagyatottan ahelyett, hogy felvonszolná magát a kavicsos úton, ami után
legördíthetné magát, ahogyan eredetileg tervezte.
 Megállásra késztette a fő épület elegáns kőkapuja, és akkor kicsit hátrébb
gurult, mígnem a tulaj berántotta a kéziféket, amitől a kocsi egy "íík" hangot
hallatott.
 Az ajtó kitárult vészesen nyikorogva az egyetlen pántja körül, és lábfélék
kerültek elő az autóból, amit filmzeneszerzők képtelenek elképzelni egy jó kis
szaxofonszóló nélkül a háttérben, valami olyan okból, amit filmzeneszerzőkön
kívül soha senki nem tudott megérteni. Ámbár ebben az esetben a szaxofonszólót
elnyomta volna egy sivítás a közelből, amivel ugyanezen filmzene író majdnem
bizonyosan az autó mozgását emelte volna ki.
 A lábtulajdonos megszokott módon követte őket, gyengéden becsukta az ajtót, és
ugyanez a nő bement az épületbe.
 Az autó a ház előtt maradt.
 Néhány perccel később jött egy portás, és megvizsgálta, tett valami kifogásoló
megjegyzést, és más pozitívumok hiányában visszament.
 Kicsivel később Kate mutatkozott Ralph Standish úr irodájában, a Vezető
Pszichológus Tanácsosnál, aki egyike volt a Fafej Kórház igazgatóinak, és éppen
telefonált.
 "Igen, igaz - mondta -, néha nem mindennaposan intelligens és érzékeny gyerekek
fogyatékosnak tűnhetnek. De, Benson asszony, néha a fogyatékos gyerekek is annak
tűnhetnek. Azt hiszem, ezt fontolóra kéne vennie. Igen, tudom, ez fájdalmas. Jó
napot, Benson asszony."
 A telefont betette egy fiókba, és egy pár pillanatig összeszedte magát, mielőtt
felnézett.
 "Egy pillanat, Schechter kisasszony" - mondta végül.
 Valójában így mondta: "Egy pillanat, kisasszony ööö -" és várt, morgolódott, és
egy másik fiókba is belenézett mielőtt a "Schechter"-t kimondta volna.
 Kate úgy találta, különös a látogatók neveit fiókokban tartani, aztán a pacák
rosszkedvében összekavarta az ő jól, de szigorúan tervezett, fekete hamu
íróasztalát, mert nem talált semmit.
 Teljesen üres volt, mint minden felület abban az irodában. Egy helyes kis acél
és egy üveg kávézóasztal volt még odabent, ami a két barcelonai szék között
terpeszkedett. Nem volt semmi a két drága kinézetű szekrényben, amik a szoba
végében álltak.
 Nem voltak könyvespolcok - ha volt is valamilyen könyv, azt valószínűleg a
szekrények nem áttetsző ajtajai mögé rejtették -, és bár volt egy kép a falon,
az valószínűleg egy tévedés folytán nem ábrázolt semmit.
 Kate visszafojtott lélegzettel nézett körül.
 "Nincs itt semmiféle dísz, Standish úr?" - kérdezte.
 A pacák egy pillanatig elképedt, de aztán válaszolt.
 "Persze, hogy vannak díszeim" - mondta, és kinyitott egy másik fiókot, egy kis
kínai porcelánt vett elő, ami egy gombolyaggal játszó macskát ábrázolt, és az
asztalra helyezte.
 "Mint pszichológus, tartózkodom a díszes játékoktól, mint az emberi lélek
izgatószereitől" - magyarázta.
 Visszatette a kínai porcelánt a fiókjába, és bezárta azt egy egyszerű
kattanással.
 "Most."
 Összecsapta a kezeit az asztalon maga előtt, és kérdően nézett.
 "Először is megjegyezném, hogy örülök, amiért fogadott, Standish úr,"
 "Igen, igen, elfogadjuk."
 " - de bizonyosan tudja, milyenek a határidők az újságoknál."
 "Legalább annyit tudok, hogy sose akarjak tudni újságokról, kisasszony ööö - "
 És megint kinyitotta a fiókot.
 "Schechter kisasszony, de - "
 "Ezért kérem önt erre - hazudta Kate kedvesen. - Tudom, szenved tőlük, a
szerencsétlen nyilvánosságtól és szeretne valamilyen más nézőpontból beszélni a
Fafej Kórházban folyó munkáról." - Édesen mosolygott.
    "Csak azért teszem, mert az én legjobb kollégám és barátom ajánlotta, izé úr -
"
 "Franklin. Alan Franklin" - vágta rá Kate, hogy megmentse a pszichológust egy
újabb fióknyitástól. Alan Franklin egy orvos volt, akit Kate néhányszor
felkeresett a férje, Luke elvesztése után. Ő hívta fel a figyelmét arra, hogy
Standish az ő szakterületének brilliáns, legmagasabb szintű képviselője.
 "Franklin - ismételte Standish -, ezért egyeztem bele a látogatásába. Hadd
figyelmeztessem, hogy amennyiben 'Valami rémisztő a Fafej kórházban' címmel
akarja cikkét megjelentetni, akkor én, én..."
 "... olyan dolgokat teszek - amikről még én sem tudok - de fogok."
 "Terror a Földön" - mondta Kate csillogóan.
 Standish összehúzta a szemeit.
 "Lear király, 2. epizód, 4. szín - mondta. - És én bízom benne, hogy rátalálsz
a terrorjaira 'és nem' a terrorjukra."
 "Biztos, hogy igaza van?" - válaszolta Kate.
 Kösz, Alan - gondolta. Rámosolygott Standish-re, aki fölényesen vigyorogva
pihent. Különös - tűnt fel Kate-nek, hogy ha erőszakoskodni akarsz valakivel, a
legegyszerűbb, ha fellököd.
 "Szóval valójában erre kíváncsi? Schechter kisasszony?"
 "Tegyük fel - szólt Kate -, hogy semmit sem tudok."
 Standish mosolygott, mintha jelezné: semmilyen feltételezés nem ajándékozná meg
nagyobb örömmel.
 "Nagyon   jó   -  mondta.   -   A   Fafej   kórház  egy   kutatóintézet.   Arra
specializálódtunk, hogy kezeljük és tanulmányozzuk a pácienseinket nem
mindennapi és előzőleg ismeretlen feltételek között főként pszichológiai és
pszichiátriai síkon. Az egyik legfőbb módszerünk egyszerűen elképesztően magas
életkörülmények közé emelni a pácienseket, amiért boldogan fizetnek, vagy
szeretnének. Valójában itt semmire sem lehet szükségük, még arra sem, hogy
tudják, miért is fizetnek olyan sokat? Amit fizetnek, azért persze nekik
teljességgel szabad panaszkodniuk - a jogot is felvásárolják a panaszkodásra.
Néha különleges egyezményeket kötünk, amelyek értelmében a beteg gyógyulása után
annak egész életét figyelemmel kísérjük."
 "Tehát különleges betegséggel megáldott embereknek ilyenkor ösztöndíjat
biztosítanak?"
 "Pontosan. Találó kifejezés. Különleges betegséggel megáldott embereknek
ösztöndíjat biztosítunk. Ezt meg kell jegyeznem. Mayhew kisasszony!"
 Kinyitotta az interkommunikációs fiókot. Válaszként az egyik szekrény kinyílott
egy oldalsó irodát mutatva - valószínűleg felkérésre csinálta egy építészmérnök,
aki felfogta az ajtók gyűlöletét. Az irodából előjött egy igen sima arcú,
engedelmesen vékony, közép-negyvenes nő.
 "Mayhew kisasszony - mondta Standish, - azzal foglalatoskodunk, hogy különleges
betegséggel megáldott embereknek ösztöndíjat biztosítunk."
 "Nagyon jó, Standish úr," - örvendezett Mayhew kisasszony és visszavonult az
irodájába maga után csukva az ajtót. Kate csodálkozott, hogy az ismét szekrénnyé
lett."
 "És most van néhány kliensünk, egészen különleges betegséggel - lelkendezett a
pszichológus. - Talán érdekelnék önt az aktuális listavezetők."
 "Valóban. Az érdekelne leginkább, Standish úr. Kedves öntől" - mondta Kate.
 "A kedvesség a munkám része" - válaszolt Standish, majd felvillantott egy
mosolyt.
 Kate próbálta visszatartani türelmetlenségét. Tulajdonképp csak az érdekelte,
fogadott-e a kórház valakit kora reggel, és ha igen, mikor láthatja.
 Eredetileg közvetlenül akarta megközelíteni, de visszautasították telefonon a
portáról, mert nem tudta megnevezni a látni kívánt személyt. Azt kérdezte: van-e
egy magas, jó felépítésű szőkeségük, aki rossz benyomást kelt. Végül
ragaszkodott a határozottan rossz érzéséhez. Gyorsan felhívta Alan Franklin-t,
és az összehozta ezt a sokkalta szövevényesebb találkozót.
 "Jó!" Kételyek ültek ki Standish úr arcára, és megint kihívta Mayhew kisasszony
a szekrényből.
 "Mayhew kisasszony, csak azt akartam mondani - "
 "Igen, Standish úr?"
 "Feltételezem, észrevette, hogy azt kívántam: vegyen észre valamit?"
 "Nem, Standish úr, de örömmel tenném."
 "Köszönöm" - mondta Standish úr feszes tekintettel.
 "Takarítsanak fel! Ez a hely olyan - "
 Azt akarta mondani, hogy zavaros, de ez a kifejezés nem állta meg a helyét egy
klinikán.
 "Csak takarítsanak!" - fejezte be végül.
 "Igen, Standish úr."
 A pszichológus biccentett tömören, összesöpört egy nem létező koszt az
asztalán, egy újabb rövidet mosolygott Kate-re, majd kikísérte a folyosóra, amin
hibátlanul feküdt egy bézs szőnyeg, ami mindenkinek, aki rálépett, elektromos
ütést adott.
 "Nézze csak!" - mutatott egy csuklómozdulattal Standish a fal egy részére, ami
mellett elhaladtak, de nem volt érthető, mit is akart mutatni, illetve milyen
következtetést kellett volna levonni a látványról.
 "És ezt is" - mondta egy ajtókilincsre mutatva.
 "Ah!" - tette hozzá, amikor egy ajtó feléjük lendült. Kate várakozástelien
haladt egy újabb ajtónyitást remélve. Nem ez volt az elvárható egy világ-bölcse
New York-i újságírótól, még akkor sem, ha most nem élt New York-ban, és csak
utazásról írt cikkeket. Nem volt valami jó érzés minden kinyíló ajtó mögött egy
nagydarab, szőke férfit keresni.
 Nem volt magas, szőke férfi. Volt helyette egy kicsi, hullámos hajú lány, aki
tíz éves lehetett, és tolókocsiban vitték. Nagyon sápadtnak, betegnek és
zárkózottnak tűnt, és magában beszélt. Bármit is mondott magának, aggódott és
izgatott volt miatta, és inkább kiesett volna a székből, hogy menekülhessen a
szavaktól. Kate gyorsan kiszaladt a lány látómezejéből, és megkérte a nővért,
aki a széket tolta, hogy álljon meg.
 Letérdelt, és kedvesen bámult a lány arcába, amitől a nővér egy kissé
megnyugodott, de Standish nem.
 Kate nem próbálta magára vonni a lány figyelmét, barátságosan rámosolygott,
hogy lássa: akar-e a lány válaszolni, de úgy tűnt, nem, vagy pedig képtelen. A
szája megállás nélkül mozgott, valami olyan világról tanúskodva, melybe Kate nem
tartozott bele.
 Kate közelebbről is szemügyre vette, és a lány még sápadtabbnak, betegebbnek,
zárkózottabbnak és zaklatottabbnak hatott. Láthatólag pihenésre volt szüksége,
békére, de a szája nem állt le.
 Egy mulandó pillanatig elkapta Kate szemeit, és az üzenet, amit küldött, így
hangzott: "Bocsánat, de pillanatnyilag elnézést kell kérnem, amiért ez történik
velem." A lány mélyet lélegzett, félig becsukta szemeit, és folytatta végtelen,
néma mormogását.
 Kate kinyújtotta kezeit elkapni a szavakat, de nem tudott velük mit kezdeni.
Kérdőn nézett hát Standish-re.
 Standish egyszerűen ezt mondta: "Értéktőzsdei árak."
 Csodálkozás ült ki Kate szájára.
 Standish ferdén megvonta a vállait. "A múlt, attól tartok."
 Kate meghátrált, amiért ennyire félreértették reakcióját és sietve visszanézett
a lányra a téma eltereléseképp.
 "Úgy érti - kezdte Kate -, ő csak úgy ül ott, és a tegnapi értéktőzsde árait
mondogatja?" Erre a lány Kate-re nézett.
 "Igen - szólalt meg Standish. - Egy szájról olvasó kellett ahhoz, hogy
megállapítsuk, mi ez. Mi is igencsak meglepődtünk, ám azután behatóbb
vizsgálattal megállapítottuk, hogy a múlt csalódásairól lehet szó. Valójában nem
olyan egyszerű az egész. Aberráns szokás. Érdekes tudni, miért teszi, de - "
 "Egy pillanat - próbált Kate inkább érdeklődőnek, mintsem ijedtnek mutatkozni -
, mit is mondott, mit ismételget - a záró értékeket, vagy - "
 "Nem. Ez a legérdekesebb. Igencsak békésen szemléli egész nap az üzleti
mozgásokat. 24 órát kimaradás nélkül."
 "De ez különös, nemde?"
 "Ó, igen. Egészen komoly mutatvány."
 "Mutatvány?"
 "Nos, mint tudós, észre kell vennem, mióta az információ a rendelkezésre áll,
hogy normál csatornákon szerzi be azt. Nem szükséges természetfeletti vagy
paranormális dimenziók említése. Occam borotvája. Nem kell feltétlenül a
valóságot sokszorosítania. "
 "De látta valaki tanulmányozni az újságokat, vagy telefonon keresztül máskivel
kommunikálni?"
 Felnézett a núvérre, aki némán megrázta a fejét.
 "Nem, soha senki sem kapta rajta - mondta Standish. - Amint mondtam, igen szép
mutatvány. Biztosan meg tudná mondani egy bűvész vagy egy emlékezőművész, hogyan
csinálta."
 "Megkérdezte már?"
 "Nem találkozom ilyen emberekkel."
 "De komolyan gondolja ön, hogy szándékosan teszi?"
 "Higgye el, ha ennyit tudna az emberekről, mint én, maga bármit elhinne" -
mondta Standish az ő bizalomgerjesztő hangján.
 Kate a lány fáradt, megtört arcát nézte, és nem szólt semmit.
 "Meg kell értenie" - szólt Standish -, hogy racionálisan kell felfognunk
mindezt. Ha a holnapi értéktőzsde árakat mondaná, az más lenne. Akkor egy
valóságtól különböző jelenség lenne, ami dicséretes és további tanulmányozást
igénylő dolog. És én biztos vagyok benne, hogy nem lenne nehézség számunkra
megalapozni a kutatást. Ezzel nem lehetne probléma."
 "Értem" - mondta Kate és értette.
 Felállt, és leporolta a szoknyáját.
 "Szóval - kezdte ismét szégyelletteljesen -, ki a legújabb páciensük? Ki
érkezett mostanában?" Beleborzongott a vaskosságába a váltásnak, de emlékeztette
magát arra, hogy ő újságíró, és így ez érthető.
 Standish intett a nővérnek, és a tolókocsi tovább haladt. Kate még egyszer
szemügyre vette a lányt, aztán követte Standish-t a csapóajtókon keresztül a
folyosó következő részéhez, ami pontosan olyan volt, mint az előző.
 "Itt látható" - szólt Standish ismét, most nyilvánvalóan egy ablakkeret félére
mutatva.
 "És ez" - mutatott a lámpára.
 Vagy nem hallotta a kérdést, vagy egyszerűen elkerülte. Talán - gondolta Kate,
csak lenézi.
 Hamarosan ismét egy Itt látható - val állt elő, amit És ez követett. Arra
kérte, hogy mérlegelje a dekoráció minőségét. Az ablakok tolókeretesek voltak,
finoman megmunkált és szépen festett üveggel; a lámpák nehéz fémből, talán
nikkelből készültek - stb.
 "Nagyon jó" - vetette oda Kate alkalmazkodóan, és érezte, hogy ebben volt
valamiféle amerikai akcentus.
 "Szép hely" - tette hozzá, arra számítva, hogy ezzel örömet okoz.
 Sikerült. Standish megengedett magának egy mérsékelt örömhullámot.
 "Szeretjük úgy nevezni, hogy minőségi kezelő környezet" - mondta.
 "Sok ember várakozhat arra, hogy ide bejusson - folytatta Kate elterelve a
témát. - Milyen gyakran fogadnak új vendégeket? Mikor érkezett a legutolsó - ?"
 A bal kezével visszatartotta a jobbot, ami furcsán viselkedett e pillanatban.
    Az ajtó, ami mellett e pillanatban elhaladtak, félig nyitva állt, és Kate
megpróbált belesni.
 "Rendben, benézünk ide" - mondta Standish, szélesre tárva az ajtót, ami egy
igen kis szobát mutatott.
 "Ó, igen" - szólt Standish, felismerve a bérlőt. Bekísérte Kate-et.
 A szoba bérlője, egy másik nem magas, nem szőke személy volt. Kate kezdte az
egész látogatást egy részvétnyilvánító körútnak felfogni, és olyan érzése
támadt, hogy képtelen lesz mindezt kiküszöbölni.
 A férfi egy széken ült, míg az ágyat menetrendszerűen megvetették, és a
legziháltabb ember benyomását keltette, akit Kate valaha is látott. Valójában
csak a haja volt zilált, de olyan lehetetlen szögekben állt, hogy az egész
arcának látványát lehangoló káosszá módosította.
 Elégedettnek tűnt, hogy ott ülhetett, ahol és volt valami félelmetes
kifejezéstelenség az elégedettségében - mintha a semmi miatt lett volna
elégedett. Egy tökéletes üresség lógott a levegőben kb. tizennyolc incs
távolságnyira az arca előtt, és az elégedettsége, ha az származott valamiből,
biztosan abból.
 Volt még egy olyan érzése, hogy az az ember vár valamire. Akár valami
olyasmire, ami bármely pillanatban megtörténhet, akár valamire, ami a hét
későbbi felében jön majd el, akár valami olyanra, ami akkor fog bekövetkezni,
miután a pokol lehűlt, és a Brit Telecom megszerelte a telefonokat, bár ezek
csak árnyalatnyi differenciával bírtak. Ha mindez bekövetkezett volna, ő már
tudna róla és nem lenne elégedett.
 Kate elégedetlen volt emiatt a szinte elviselhetetlen szenvedés miatt.
 "Mi történt vele?" - kérdezte csendben, és feltűnt neki, hogy úgy beszélt,
mintha az illető ott se lenne és magával lenne elfoglalva. Valójában hirtelen
beszélni kezdett.
 "Ó, hát igen - mondta. - Köszönöm, jól."
 "Izé, helló" - adta válaszként Kate, és érezte, most nem ezt kellett volna...
Vagy talán még inkább ő nem kellett volna ide... Standish egy elzárkózó gesztust
mutatott.
 "Ööö, igen, egy szatyor jól jönne" - mondta az elégedett férfi. Telt hangon
tette ezt, mintha kötelessége lett volna.
 "Igen, és egy kis gyümölcslé - tette hozzá. - Rendben, köszönöm." Aztán
megnyugodott az ő magányos éberségében.
 "Teljesen mindennapos állapotban van - mondta Standish. - Azt kell, hogy
mondjam, csak azt hihetjük el, ami teljesen egyedi. Én bizonyosan sosem
hallottam semmi olyan távolit, mint ez itt. Azontúl úgy tűnik, teljességgel
lehetetlen a kérdések hátterét ellenőrizni, ezért örülök, hogy megkímélt minket
a zavartól, miszerint megpróbál a feltevésének egy nevet adni."
 "Segítene visszatenni Elwes urat az ágyba?" - kérdezte Standish rendszeretete.
Standish bólintott. Nem akart apróságokra szavakat fecsérelni.
 A beteggondozó beszélni kezdett a pácienssel.
 "Elwes úr?" - kérdezte halkan.
 Elwes úr, úgy tűnt, elkalandozott.
 "Mmmm?" - mondta és körülnézett. Kicsit zavartnak tűnt.
 "Ó, Ó, mi?" - szólt erőtlenül.
 "Akarja, hogy segítsek ágyba bújni?"
 "Ó, Ó, köszönöm, igen. Igen, kedves lenne."
 Bár elkábult és egy kicsit megvadult, Elwes úr mégis képes volt az ágyba
juttatni magát, és ehhez mindössze az ápoló bátorítására és nyugtatására volt
szükség. Amikor Elwes úr lecsitult, az ápoló udvariasan biccentett Standish-nek
és Kate-nek, majd távozott.
 Elwes úr gyorsan visszacsúszott az ő révületébe, a párnák képezte támaszok
közé. A feje visszazuhant az egyik térdét bámulva, ami a takaró alól
csontosodott ki.
 "Hozz New York-ot!" - mondta.
 Kate röviden Standish-re nézett magyarázatot várva, de nem kapott.
 "Ó, rendben - mondta Elwes úr -, 541 valami. Tarts ki!" Aztán még egy négyjegyű
számot tett hozzá egyfajta unalmas, halott hangon.
 "Mi történik vele?" - kérdezte Kate végül.
 "Soká tartott, mire rájöttünk. Kicsi volt az esélye, hogy valaki rájöjjön. Egy
televízió volt a szobában..."
 Egy kis hordozható dologra mutatott az ágy mellé.
 "...az változtatta ilyenné a fecsegő műsoraival, amiket most él át. Különleges
eset. Elwes úr ott ült és morgolódott, mennyire gyűlöli a BBC-t, nem is tudva
arról, hogy a BBC-e az vagy egy teljesen más csatorna és kinyilvánította a
véleményét a műsorvezetőről, miszerint az valamiféle végbél, továbbá a műsor
végét követelte, és hamarosan valami különös módon elkezdte szinkronizálni a
beszédét és a tévéműsort."
 "Nem értem, mire gondol" - így Kate.
 "Meglepődtem volna, ha igen - szólt Standish. - Minden, amit Elwes mondott, egy
másodperces eltolódással elismételte egy úriember a tévében, egy bizonyos Dustin
Hoffman úr. Úgy tűnt, Elwes úr meg tudja határozni, mit fog Hoffman úr mondani,
mielőtt az megtette volna. Nem árt ugyanakkor valamit megjegyezni Hoffman úrról.
Bizonyosan örülne neki, ha ez a fülébe jutna. Megpróbáltuk figyelmeztetni az
úriembert a problémára, de valami oknál fogva nem sikerült elérni."
 "Mi a szar folyik itt?" - kérdezte Elwes úr higgadtan.
 "Hoffman úr feltételezésünk szerint most valahol Amerika nyugati partján
forgat."
 Az órájára pillantott.
 "Azt hiszem, ilyenkor kelt fel, és a reggeli telefonjait intézi."
 Kate meglepődve bámult Standis és a nem mindennapi Elwes úr közé.
 "Milyen régóta van így szerencsétlen?"
 "Kb. öt éve, azt hiszem. Nem kezdődött szomorúan. Egy napon ült és vacsorázott
a családjával, majd a karavánjáról kezdett mesélni. Meg arról, hogy hogyan is
lőtték le. Aztán éjszakákon át beszélt álmában, ugyanazokat a jelentéstelen
sorokat ismételve újra meg újra, és azt, hogy nem bánta, amiért így írattak meg.
Amennyire csak elképzelhető, igencsak megpróbálta a családját az együttélés a
maximalista színésszel, és ezt még csak észre sem vették. Most már az a meglepő,
miért tartott olyan sokáig a felismerés: mi is okozta ezt? Végül egy kora
reggeli órában felébresztette őket és megköszönte a producernek és a rendezőnek
az Oscar díjat."
 Kate hibázott, mert nem ismerte fel, hogy az adott nap még csak előjele az
elkövetkezőnek, ellenben lassanként eljutott a klimaxos sokk állapotába.
 "Szegény - mondta csendben. - Milyen szánalmas egy helyzet. Valaki más
árnyékában él."
 "Ne higgye, hogy fáj neki."
 Elwes úr úgy tűnt, zajtalanul bezárkózott egy keserű érvvel, ami a "pontok",
"nyereségek", "tömeg" és "limuzin" között helyezkedett el.
 "De ez a tulajdonság különleges, nemde? - kérdezte Kate. - A szavakat Dustin
Hoffman előtt mondja, ugye?"
 "Ez csak feltételezés. Csak néhány példánk van, és nincs alkalmunk további
kutatásokat végezni. Valakinek fel kéne ismernie, hogy a néhány hozzávetőleges
példa nem elég jól dokumentált, és meg kéne vizsgálnia az egybevágóságot. A
maradék pedig a fantázia szüleménye.
 "De ha összevetjük ezt az esetet a lányéval, észrevehetjük..."
 "Ó, igen. Így látja maga. Mindent a maga mértékegységével kell megítélnünk."
 "De ők ugyanabban a világban élnek..."
 "Igen, de külön részeken. Nyilvánvalóan, ha Elwes úr például meg tudná jósolni
a Szovjetúnió leendő fejét avagy, még jobb lenne: az egyesült államok elnökét,
akkor lényeges távolságra kerülnének, és valakinek meg kéne határoznia, mi az,
ami nem fantázia és véletlen, de egy egyszerű filmszínész esetében - mivel annak
nyilvánvalóan nincs szándéka politikai karrierre - úgy vélem, elvethetjük ezt a
gondolatot."
 "Nos - tette hozzá elfordulva és Kate-et magával húzva -, úgy vélem, ilyen
esetben mind Elwes úr és ööö hogy-is-hívják, az a bájos lány a karosszékben; nem
tudunk rajtuk segíteni, az időnket és energiánkat azokat jobban megérdemlő
esetekre kell fordítanunk."
 Kate nem tudott erre mit mondani és követte bambán.
 "Ó, most egy összességében sokkal érdekesebb és ígéretesebb eset következik" -
szólt Standish előretörve a következő dupla ajtón.
 Kate megpróbált uralkodni magán, de semmiképpen sem olyan üvegesen, hogy
Standish úr észrevegye és felfigyeljen rá. Egy kis extra mogorvaság és
türelmetlenség lopódzott a férfi viselkedésébe, hogy csatlakozzanak a már ott
lévő nagy mennyiségű mogorvasághoz és türelmetlenségséghez - növelve azok
erejét.
 Csendben kiléptek a folyosóra. Kate igyekezett másfelé nézni, hogy leplezze
izgatottságát, de megegyezett magával, hogy ezt nem csinálhatja egymás után
háromszor anélkül, hogy elveszítené az ítélőképességét. Titokban minden ajtó
mögé bepillantott, de a legtöbb zárva volt, és amelyik nem, az nem mutatott
semmi érdekeset.
 Kinézett egy ablakon, és látta, hogy egy furgon fordul be a hátsó udvarba. Ez
kis időre lekötötte a figyelmét, mivel a furgon nem egy pék vagy mosodai kocsi
volt. Azok oldalán "Pékség" vagy "Mosoda" felirat áll, ám ezen semmi sem volt.
Semmi mondanivalója nem volt, és ezt hangosan és határozottan nyilvánította ki.
 Nagy, nehéz, komoly-kinézetű furgon volt, ami majdnem súrolta a teherautó
fogalmát és metálszürkére volt festve. Kate-et ez azokra a nagy, metálszürke
teherautókra emlékeztette, amik végigdübörögnek Bulgárián és Jugoszlávián egy
egyszerű "Albánia" felirattal az oldalukra ragasztva. Emlékezett arra, hogy
csodálkozott, amiért az albánokat ilyen különös módon exportálják, de amikor egy
alkalommal megnézte a rakományt, az elektromos dolgokat tartalmazott - amiket,
ha jól emlékszik a középiskolás fizika tanulmányaira, valószínűtlen dolog
teherautókban szállítani.
 A nagy, komoly-kinézetű furgon megfordult, és a kórház hátsó bejárata felé
kezdett tolatni. Bármit is szállított, Kate úgy vélte, azt vagy most teszi le,
vagy most veszi fel. Továbbment.
 Néhány perccel később Standish egy ajtóhoz érkezett, gyengéden bekopogott, és
kíváncsian benézett a szobába. Aztán bekopogott Kate-nek is, hogy követhesse.
 Teljesen más szoba volt. Közvetlenül az ajtónál egy előszobaféle nyílott egy
nagy ablakkal, amin keresztül a nagy szoba látszott. A két szoba egymástól
tökéletesen el volt hangszigetelve, mert az előszoba tele volt monitorokkal és
számítógépekkel, amik viszont nem hangosak önmagukban, és a belső szobában egy
nő feküdt az ágyon.
 "Elspeth May kisasszony" - szólt Standish, és tisztán úgy érezte, ezzel mindent
elmondott. A szoba igen jó volt - levegősen és drágán bútorozott. Friss virágok
álltak minden felületen és az asztal mellett, amin May kisasszony mahagóni színű
kötése állt.
 A nő maga jó alakú, ezüst hajú volt és közép-korú, aludt a kispárnák között egy
rózsaszín pamut kardigánban. Egy pillanattal később világossá vált, hogy nem
alszik, csak nem mutat aktivitást. A feje békésen nyugodt becsukott szemekkel,
de a jobb kezével egy tollat mozgatott, ami egy mellette fekvő nagy ív papirosra
írt. A kéz, akárcsak a tolókocsis lány szája, önálló életet élt és lázasan
dolgozott. Egy kis rózsaszín elektróda volt May kisasszony homlokán pont a
hajvonal alatt, és Kate feltételezte, hogy ezen keresztül látja el magát a
monitorokon táncoló olvasmányokkal, amik az előszobában vannak, és ahol most ő,
valamint Standish álltak. Két fehér köpenyes férfi no meg egy nő ült a monitorok
előtt, és egy nővér nézett az ablakon keresztül. Standish egy pár rövid szót
váltott velük valamiről, amiben mindannyian egyetértettek.
 Kate nem tudott menekülni az érzéstől, hogy meg kell tudnia: ki is May
kisasszony valójában, de nem merte megkérdezni.
 "Médium" - szólt Standish kissé megütközve -, ahogy azt feltételeztem, hogy
tudja. Csodálatos erőkkel bír. Most éppen révületben van, és automatikus írással
van elfoglalva. Diktálnak neki. Valójában minden diktálás, amit befogad,
felbecsülhetetlen értékű. Nem hallott róla?"
 Kate beismerte tudatlanságát.
 "Nos, nem furcsa, hogy nem ismeri a nőt, aki azt állította: Mozart, Beethoven
és Schubert diktáltak neki zenét?"
 "Igen, hallottam erről. Sok minden volt róla színes mellékletekben egy pár
éve."
 "Az állításai érdekesek, amennyiben érdekli önt ilyesmi. A zene sokkalta
pontosabban megegyezett, mint amit valakitől reggeli előtt elvárhatnánk, vagy
egy zeneileg tudatlan középkorú háziasszonytól."
 Kate nem tudta legyűrni ezt a nagyképűséget.
 "Ez nagyon szexista nézőpont - tört ki. - George Eliot egy középkorú
háziasszony volt."
 "Igen, igen - mondta Standish türelmesen -, de őneki nem diktált a néhai
Wolfgang Amadeus. Erről beszélek. Próbálja követni a logikáját ennek az
érvelésnek, és ne hozzon elő nem ide tartozó dolgokat! Ha egy pillanatig érezném
George Elliot példáját, az elterelné a figyelmet a jelen lévő problémáról, és
maga rám támaszkodhatna, hogy bemutathassam magamnak."
 "Hol voltam?"
 "Nem tudom."
 "Valami nőnél. Doris? Vagy mi volt a neve? Hadd hívjuk Nőnek. Ez volt a
legegyszerűbb módja a Doris probléma megoldásának, a mellőzése. Semmi komolyabb
nem függött ettől. Egynéhány koncert. Másodsorban anyag. De itt, itt
összességében egy másfajta természet található."
 A pszichológus mondta ezeket csendben a televízió készülék felé fordulva, ami a
számítógép kijelzők mellett állt. Az közeli felvételt mutatott May kisasszony
kézmozgásáról. A keze jórészt eltakarta az írást, de valami képleteket
készíthetett.
 "May kisasszony azt állítja, hogy a legjobb fizikusok diktálnak neki. Einstein,
Heisenberg és Planck. És nehéz nem elhinni, mert az itt megjelenő információ -
az automatikus írásnak köszönhetően - ettől a ... képzetlen hölgytől túlzottan
fizikusi és rendszerezett."
 "A kései Einsteintől egyre több finomítást kapunk a képre arról, hogy hogyan is
működik az idő és az űr egy makroszkopikus helyen, és a kései Heisenberg és
Planck növeli a tudásunkat a kvantumelmélet sarkalatos pontjain. Nem meglepő,
hogy ezen információk kiélezik és közelebb hozzák a ravasz célt, az Egyesített
Térelméletet."
 "Nagyon érdekes - hogy ne mondjam - zavaros szituációt hoz létre a tudósok
számára amiatt, hogy az információ, amit kapunk, teljesen ellentétesnek tűnik az
információ jelentésével."
 "Mint Henry nagybácsi" - szólt Kate.
 Standish csendben bámult.
 "Henry nagybácsi csirkének képzeli magát" - magyarázta Kate.
 Stnadish még mindig csendben bámult.
 "Biztosan hallott róla - mondta Kate. - 'Nagyon aggódtunk Henry bácsi miatt.
Csirkének képzeli magát.' 'Miért nem küldik orvoshoz?' 'Nos, el fogjuk, de előbb
tojásokra van szükségünk.'"
 Standish úgy bámult rá, mint egy tökéletes alakú bodzafa, és önkéntelen
gallyropogást hallatott az orrából.
 "Szabadna még egyszer?" - kérte kis, remegű hangon.
 "Mit, az egészet?"
 "Igen, az egészet."
 Kate a mellkasára tette az öklét, és megismételte, ez alkalommal kicsit
megtörtebben, déli akcentussal.
 "Brilliáns" - sóhajtott Standish, amikor a lány befejezte.
 "Biztos hallotta már - mondta Kate kissé meglepődve a reakciótól. -      Ez egy
régi vicc."
 "Nem - mondta -, Nem hallottam. Tojásokra van szükségünk. Tojá-sokra van
szükségünk. Tojásokra van szükségünk. 'Nos, el fogjuk, de előbb tojásokra van
szükségünk.' Egy meglepő bepillantás az emberi helyzetbe, és fáradhatatlan
ügyességünk központi paradoxonaiba adaptív racionalitások gyűjtése érdekében. Jó
Isten."
 Kate vállat vont.
 "És még azt mondja, ez vicc?" - csodálkozott megszeppenve Standish.
 "Igen. Valóban nagyon régi."
 "És mindenkinek tetszett? Sose gondoltam volna."
 "Hát - "
 "Meglepődtem - szólt Standish -, tökéletesen meglepődtem. Azt gondoltam, a vicc
az, amit kövér emberek mondanak a televízióban, és sosem figyeltem rájuk. Most
már tudom, valamit eltitkoltak előlem. Nővér!"
 A nővér, aki az ablakon keresztül May kisasszonyon tartotta a szemét,
váratlanul előugrott erre a vakkantásra.
 "Ööö igen, Sandish úr" - szólalt meg. Látszott rajta az idegesség.
 "Miért nem mondott soha nekem vicceket?"
 A nővér bámult rá, és remegett a kérdésre adható válasz lehetetlenségétől.
 "Ööö, hát..."
 "Ezt jegyezze meg! A jövőben megkövetelem magától és minden kórházi
alkalmazottól, hogy vicceket mondjanak, megértette?"
 "Ööö igen, Standish úr - "
 Standish gyanakvóan és furcsán nézett.
 "Tud néhány viccet nővér, nemde?" - támadt rá.
 "Ööö igen, Standish úr, azt hiszem, igen tudok."
 "Mondjon egyet."
 "Miért ööö most, Standish úr?"
 "Azonnal."
  "Ööö nos, hát - van egy, amikor a páciens felébred a, hát, szóval, merthogy
túlesett egy, ööö műtéten és felébred és - de nem valami jó - akarom mondani
megműtötték, és azt mondja az orvosnak, miután felébredt, hogy: 'Doktor, doktor,
mi a baj velem, nem érzem a lábaimat.' És a doktor erre azt mondja: 'Attól
tartok, le kellett amputálnunk mindkét kezét.' És hát ezért nem tudta érezni a
lábait, érti!"
  Standish néhány pillanatig méregette őt.
  "Köszönöm a jelentést, nővér" - mondta.
  "Igen, Standish úr."
  Kate-hez fordult.
  "Nincs valami olyan, hogy egy csirke keresztez valamit?"
  "Ööö, igen" - szólt Kate meglepetten. Úgy érezte, a helyzet rabjává lett.
  "És az hogy van?"
  "Nos - szólt Kate -, az úgy van, hogy 'Miért megy a csirke át az úton?'"
  "Igen? És?"
  "A válasz az, hogy átjusson a másik oldalra."
  "Értem - Standish elgondolkozott egy kicsit. - És mit csinál a csirke, mikor
átért a túloldalra?"
  "A történet nem árulja el - válaszolta Kate egyenesen. - Azt hiszem, ez nem
tartozik a vicchez, mivel csak arról szól, hogy a csirke át akar menni és arról
nem, hogy miért. Akár a japán haiku elismerésében."
  Kate kezdte jól érezni magát. Titkolódzóan a nővérre kacsintott, aki ezt nem
tudta hova tenni.
  "Értem - ismételte Standish és összeráncolta szemöldökeit. - És igényelnek ezek
a viccek előkészületeket vagy mesterkélt izgatottságot?"
  "Ez a vicctől és annak előadójától függ."
  "Hmm, azt kell mondjam, egy gazdag perspektívát tárt elém. Ööö kisasszony. Úgy
tűnik, ez az egész humor elősegíthetné a vizsgálatok alaposságát. Csak ki kell
válogatnunk azokat a vicceket, amelyek eredeti, pszichológiai tartalommal bírnak
azoktól, amelyek csak kábítanak a káromkodásukkal, amiket be kéne tiltani.
Istenem."
  Visszamentek oda, ahol a fehérköpenyes férfi a monitort bámulta, ahol May
kisasszony írását követték nyomon.
  "Bármi új, értékes Einstein úrtól?" - kérdezte.
  A kutató nem vette le a szemét a képről. Válasza ez volt: "Azt írja 'Hogyan
akarod a tojásokat? Főtten vagy buggyantva?'"
  Standish megint megállt.
  "Érdekes - mondta. - Nagyon érdekes. Folytassa a feljegyzéseket. Jöjjön." Ez
volt az utolsó, amit Kate hallott, mielőtt kimentek a szobából.
  "Nagyon furcsa emberek, fizikusok - mondta Standish, amint kiértek. - Az én
praxisomban, aki nem halott, az nagyon beteg. Közeleg a délután, és én biztos
vagyok abban, hogy most írni akarja a cikkét, Ööö kisasszony. A pácienseimnek
már biztos szükségük van rám, és biztos van egy-két fontos ellátnivaló
feladatom. Így, ha nincs több kérdése - "
  "Volna még egy dolog, Standish úr - mondta Kate határozottan. - Hangsúlyoznunk
kell az aktualitásokat. Talán van néhány perce megmutatni a legújabb páciensét."
  "Azt hiszem, ez nehéz lenne. Az utolsó páciensünk egy hónappal ezelőtt került
ide, és meghalt szegény lány tüdőgyulladásban két héttel a beszállítása után."
  "Ó, igen. Nos, lehet, hogy ez nem valami izgalmas. Szóval. Semmi új beszállítás
pár nappal ezelőtt. Senkit sem hoztak be, aki igen magas, szőke északi egy
bundában és esetleg egy kalapács is volt nála. Úgy értem, csak például. - Nem
tágított. - Egy újra-beszállítás esetleg?"
      Standish megajándékozta egy mélyreható gyanakvó tekintettel.
  "Kisasszony ööö - "
  "Schechter."
  "Schechter kisasszony, kezd az az érzésem lenni, hogy nem is a kórház érdekli -
"
  Félbeszakította egy pillanatra egy mögötte kinyíló lengőajtó. Felnézett, hogy
lássa, ki az, és a hangulata is megváltozott.
 Kate mellé állt, amíg egy nagy hordágyat gördített el egy ápoló. Egy nővér meg
egy ápolónő követték kíséretként, és olyan benyomást keltettek menetelésükkel,
mintha inkább egy felvonuláson vennének részt, mintsem a dolgukat végeznék.
 Az ágyon egy kényesen gyenge öregember volt, olyan bőrrel, mint egy nyújtott,
áttetsző pergament.
 A hordágy hátulja vissza volt hajtva egy igen kis szögben, így az öregember
megtekinthette a világot, amint továbbhaladt, és csendes, jóakaratú rémültséggel
tette azt. A szája félig nyitottan lógott, és a feje egy kicsit meglengett, így
minden gördülés okozta rázkódásnál egyik vagy másik oldalra gurult. Ebben a
törékeny közömbösségben az általa árasztott levegő csendben, gyengéden birokba
vett mindent.
 Egy szeme volt, és az sugárzott. Minden dolog megtisztult, amire ránézett, akár
az ablakon keresztül a kilátás, akár a nővér, aki visszatartotta az ajtót, hogy
a hordágy akadály nélkül keresztülgördülhessen, akár Standish úr, aki bármit
csinált is, hamarosan alázatossá, hódolóvá lett, és úgy tűnt, mindezt az
uralkodó szem idézte elő.
  Kate tűnődött egy pillanatig: hogyan is közvetíthetnek olyan sok információt
tulajdonosukról a szemek? Tulajdonképp egyszerű, fehér porcogó gömbök csupán.
Idővel lassabban változnak, egyre vörösebbek és vizenyősebbek lesznek, de ez
minden. Honnan jön ez az információáradat? Főleg annak az embernek az esetében,
aki csak eggyel és egy lezárt bőrvédővel gurult tovább.
 Megszakította a gondolatmenetét a tény, hogy pillanatnyilag a szem kérdően
elmozdult Standish-ről, és rajta telepedett le. A szorítás, amit előidézett,
olyan riasztó volt, hogy Kate majdnem felkiáltott.
 A gyengénél is gyengébb mozdulatokkal az öreg férfi jelzett az ápolónak, hogy
fejezze be a tolást. A hordágy megállt, és amikor elhaltak a gördülés keltette
zajok, semmi más nem hallatszott, csak egy távoli lift hangja.
 A lift megállt.
 Kate visszatérítette a tekintetét egy ráncos mosollyal, mintha azt mondaná:
"Elnézést, ismerem én magát?" - aztán eltűnődött magában, mert tényleg ezt
mondta. Volt valami ismerős az arcán, de nem tudta megmondani, mi. Észrevette,
hogy bár csak egy hordágy volt ágynak kiképezve, mégis meg volt vetve, valódi
lepedőn nyugodtak az öreg kezei és a lepedő frissen mosottnak és vasaltnak tűnt.
 Standish úr köhögött, és azt mondta: "Kisasszony ööö, ő a mi egyik
legértékesebb és legdédelgetettebb páciensünk, a neve pedig - "
 "Kényelmesen érzi magát, Odwin úr?" - szakította félbe a nővér segítőkészen.
Bár nem volt rá szükség. Az ő nevét tudta a legjobban Standish.
 "Odwin úr - szólt Standish -, bemutatom ööö - "
 Kate éppen még egyszer be akarta mutatni magát, amikor meglepetés érte.
 "Pontosan tudom, ki ő" - szólt Odin csendes, de határozott hangon, és a
szemével egy pillanatig úgy nézett, mint egy darázs a rovarirtóra.
 Kate igyekezett hivatalosan és angolul beszélni.
 "Attól tartok - mondta hűvösen, hogy maga ítélkezik felettem."
 "Igen" - szólt Odin.
 Intett az ápolónak, és együttesen folytatták a kényelmes utazásukat a folyosón.
Összevillant Standish és a nővér tekintete, és Kate kezdte felismerni, hogy
valaki más is áll a folyosón.
 Feltehetőleg nem varázslat útján termett ott. Csak állt mereven, amíg a hordágy
tovagördült, és a magassága, illetve annak a hiánya miatt olyan volt, mintha
addig fedésben lett volna.
 Jobban mentek a dolgok, amíg nem tűnt fel.
 Van néhány olyan ember, akit azonnal megkedvelsz, néhány, akit később
megkedvelhetsz, és néhány, akit egyszerűen odébb löknél egy bot hegyével.
Azonnal nyilvánvalóvá lett Kate számára, hogy Cafat Lábujj melyik kategóriába
tartozik. Vigyorogva bámulta őt, illetve valami láthatatlan legyet a feje körül.
 Szaladni kezdett, mielűtt ebben megakadályozhatta volna Kate, és megragadta a
jobb kezét, majd fel-le rázogatta azt.
 "Én is ítélkezem maga felett, Schechter kisasszony" - mondta, és jókedvűen
tovarohant a folyosón.
12. Fejezet


A nagy, komoly-kinézetű szürke furgon csendben elindult az úton, keresztülhaladt
a kőkapukon, nyugodtan felszívódott, amint lefordult a kavicsosról, és a
betonútra ért. Az út keskeny városi átjáró volt, a télnek köszönhetően
levéltelen tölgyekkel és szilfákkal övezett. Szürke felhők, mint kispárnák
halmozódtak az égen. A furgon megszokott útján haladt, és nemsokára beleveszett
a kanyarokba és a fordulókba.
 Néhány perccel később egy sárga Citroën bukkant fel a kapuban kevésbé
hagyományos módon. Elfordult ferde kerekein a bekötő út elejénél és ugyanabba az
irányba tartott.
 Kate elcsörömpölt.
 Az utolsó néhány perc különösen kellemetlen volt. Standish egyszerűen furcsán
viselkedett a legváratlanabb időpontokban, de miután az Odwin nevű pácienssel
találkoztak,   egyértelműen   rosszindulatúvá   lett.   Ijesztően  rosszindulatú
olyasvalaki, aki maga is félt - de hogy mitől, azt Kate nem tudta.
 Standish meg akarta tudni a kilétét. Megkérdezte, hogy hogyan kapott ajánlást
Alan Franklintől, a legtiszteltebb embertől a szakmában? Mit - és ez volt a nagy
kérdés - tett, amivel felkeltette Odwin úr rosszallását?
 Erőteljesen fogta a kocsit, amíg komoly nehézségek árán átjutott a kanyarokon,
az egyenes részeknél pedig lazábban. Az autó egy nagy udvarhoz vitte, ahol is az
egyik első kerék elszabadult egy kicsit, s ezzel majdnem balesetet okozott
magának. Ha a baleset megtörtént volna, a rendőrségi helyszínelők azt írhatták
volna jelentésükbe, hogy az udvar az ő szeretett Citroën-jére úgy tekinthetett,
mint az "állítólagos autóra", és ennek következtében marasztalta is. Sok minden
miatt volt állítólagosnak nevezhető az autó. Például az egyik ajtaja le tudott
esni, és ilyenkor Kate-nek kellett visszatennie, ami ugye több, mint amennyi
elvárható egy BMW-től.
 Azon tűnődött, hogy olyan sápadtan néz-e ki, amilyen sápadtnak érezte magát, de
a visszapillantó tükör az ülésen hevert, így ezt nem tudta megállapítani.
 Standish maga egész fehérré vált, és remegni kezdett attól a gondolattól, hogy
valaki Odwin útját keresztezve olyan hatást váltson ki, mint Kate, és letagadja
az ismeretséget. Ha így lett volna, miért mondta Odwin, hogy tökéletesen
tisztában van Kate kilétével? Miért hazudna? Ha Kate ekkor ott lett volna,
igencsak vigyáznia kellett volna magára.
 De   Kate   ezt   nem   tudhatta.   A   találkozó   Odwin   úrral  teljességgel
megmagyarázhatatlan volt számára. Azt viszont nem tagadhatta le, hogy az öreg
valamiféle energiával volt töltve. Amikor rád nézett, úgy maradtál. De a merev,
zavaró tudást árasztó tekintete mögött ott hevert valami még zavaróbb
elégedetlenség. Azért volt még zavaróbb, mert a gyengeség és a félelem
elégedetlensége volt az.
 És az a másik teremtmény...
 Tisztán az ő jelenléte elegendő a szenzációhajhász "Valami rémisztő a Fafej
kórházban" cím alátámasztásához. Persze, a támadó és érzéketlenül erős
történeteket mindenki kerülte minden országban, kivéve azokat, ahol igen kevés
millióan lelkesedtek a támadó és érzéketlenül erős dolgokért.
 A történetek megkövetelték, hogy az adott területen az emberek "terrorizálva"
legyenek valami undorítóan deformált "goblinszerű" teremtmény által, aki
általában a Fafejből szabadult, és egy megnyerően széles skálájú kimondhatatlan
dolgot követett el.
 Ahogyan a legtöbben, így Kate is feltételezte, hogy ahogy jobban belegondol,
éppen ez történhetett azzal a szerencsétlen, mentálisan megvadult pácienssel.
Most egy kicsit még jobban megrázkódottnak és bizonytalanabbnak érezte magát.
 Az a valaki - valami - tudta a nevét.
 Mi következik ebből?
 Amit ő ebből levont, az nem volt jó. Hiányzott valami az elmélyült
gondolatmenetéből, ami visszaviszi őt a Londonba vezető fő útra és akkor már
kitalálhatná, hogy mit kezdjen ezzel az egésszel. Egyszerűen megfordulhatna
ugyan és visszamehetne, de már rég nem használta a kocsiján a hátramenetet, és
meglehetősen aggasztotta, hogyan kell?
 Elgondolkozott a két jobb kanyarral előrébb haladás lehetőségén, hogy láthassa,
mi fog elé tárulni, de nem bízott egy egyenes útszakasz felbukkanásában, és nem
tette. Még két vagy három mérföldet hajtott abban a tudatban, hogy ez rossz út
ugyan, de ha legalább elhagyja a világosszürke füstbe borítva a szürke felhőket,
az már eleve jó.
 Kis idő múltán új útra tért rá. Egy tábla világosította fel: a Londonba tartó B
úton halad, s ennek igencsak megörült. Ha ezt előre kitalálta volna,
valószínűleg inkább a farönkökkel teli utat részesíti előnyben.
 Az utazás tökéletes hiba volt, és inkább otthon kellett volna áznia a kádban
egész délután. Az egész kirándulás zavaró volt, az ijesztő határát súrolta,
ráadásul a semmi közepén vezetett. Nehéz volt a valóságot felismerni, mielőtt az
darabjaira hullott volna szét. Egy áporodott hiábavalóság érzése fokozatosan
magába kerítette az ő szűnni nem akaró szürke felhőivel egyetemben.
 Azon tűnődött, hogy esetleg megőrül. Az élete teljesen kicsúszott az irányítása
alól az elmúlt napokban, és fenemód nehéz volt felismernie, milyen törékeny is a
felfogóképessége, amikor olyan könnyen összetörte egy kisebb mennydörgés vagy
meteor, vagy mi is volt az.
 A "mennydörgés" - szó figyelmeztetés nélkül került elő a gondolatai közepéről,
és nem tudott mit kezdeni vele, hagyta elterülni mint egy törülközőt a
fürdőszoba talaján, és nem kívánta felvenni.
 Vágyódott egy kis napfény után. A mérföldek a kerekek alatt maradtak el, a
felhők elhagyták őt, és ő egyre inkább pingvinekre gondolt. Legalább néhány
percre megállhatna gyalogolni egyet, hogy helyre rázódhasson - gondolta.
 Megállította az autót az út közepén, és egy korosabb Jaguár, ami az elmúlt
tizenhét mérföldön át követte, egyenesen nekiment hátulról, ami igazán jól jött.



13. Fejezet


Egy erősödő hullám kiemelte Kate-et a kocsiból, és visszaszaladt fellelkesíteni
a másik autó vezetőjét, akit elfordított, kiemelt a kocsiból, hogy ő is
fellelkesíthesse a hölgyet.
 "Miért nem néz körül?" - ordította Kate.
 Igencsak túlsúlyos férfi volt, aki egy nagy bőrkabátot viselt és egy igencsak
undorító vörös sapkát, ami a bosszúságon túl nyilvánvalóan súlyosbította a
helyzetet. Kate ezért ráförmedt.
 "Miért nem nézi, hol megyek?" - kérdezte a férfi gyűlölettel.
 "Nem nézi a visszapillantó tükröt?"
 "Nem" - mondta Kate az ökleit a mellkasára szorítva.
 "Ó, és miért nem?"
 "Mert az ülés alatt van."
 "Értem, - válaszolta a férfi félelmetesen. - Kösz, amiért őszinte hozzám. Van
ügyvéde?"
 "Igen, tulajdonképpen van" - szólt Kate erőteljes gyűlölettel.
 "És jó? - mondta a sapkás. - Ugyanis szükségem van egyre, mivel az enyém
átmenetileg börtönben van."
 "Az enyém biztos nem jó."
 "Miért nem?"
 "Ne legyen abszurd. Összeütköznének az érdekek."
 Kate megsimogatta a kocsija hátulját. A férfi a körülményeket tanulmányozta. A
bekötő út egyre komorodott, amint a téli éj kezdte belepni a földet. Benyúlt a
kocsijába, és felkapcsolta a ködfénylámpákat. Az út oldalán lévő füvest találta
el a hátsók fénye, és megcsillant rajtuk. Az elsők Kate kocsijába fúródtak, ott
pedig nem volt min megcsillanniuk.
 Megváltoztatta a testtartását, majd végigmérte Kate-et tetőtől talpig.
 "Maga egy vezető, - szólalt meg végül -, és én ezt a szót a lehető legritkább
formájában használtam, pl. csupán valaki, aki az ülésen ül egy valamiben, amit
pillanatnyilag úgy fogok hívni, hogy - de ezt teljességgel előítéletek nélkül
teszem - egy autóban, miközben az úton halad, ami hatalmas, mondhatnám az
emberfeletti határát súroló képességeket követel. Tud követni?"
 "Nem."
 "Úgy értem, nem vezet jól. Tudja, hogy az elmúlt tizenhét mérföldön át
követtem?"
 "Tizenhét mérföld! - kiáltotta Kate. - Követett?"
 "Éppen csak - szólt Dirk -, megpróbáltam az útnak ezen az oldalán maradni."
 "Értem. Szóval, köszönjem meg a kedvességét. Ez gyalázatos. Jobb, ha kerít
magának egy istenverte-jó ügyvédet, mert az enyém bikavadító vörös nyársakra
szúrja majd fel."
 "Talán inkább egy karalábét kéne kerítenem."
 "Maga is éppen úgy néz ki. Megtudhatnám, miért követett?"
 "Úgy tűnt, maga tudja, hová is hajt. Legalábbis az első száz yardon."
 "Mit kezdett volna az én úticélommal?"
 "Ez az én navigációs technikám."
 Kate szemei zavarossá váltak.
 Éppen be akarta nyújtani az igényét a teljes magyarázatra, amikor egy Ford
Sierra lassított melléjük.
 A sofőr letekerte az ablakot és kinyúlt. "Valami baleset?" - ordította feléjük.
 "Igen."
 "Ha!" - szólt és továbbhajtott.
 Néhány másodperc múltán leállítottak egy Peugeot-ot.
 "Ki volt ez az előbb?" - kérdezte a sofőr az előző autósra értve.
 "Nem tudom" - szólt Dirk.
 "Ó - mondta a sofőr. - Úgy tűnik, valami baleset történt."
 "Igen" - kezdte Dirk.
 "Gondoltam" - szakította félbe a sofőr és elhajtott.
 "Nem ugyanolyanok az autósok manapság, nemde?" - kérdezte Kate.
 "Valódi kutyák - folytatta Kate. - Még mindig tudni szeretném, miért követett.
Egy ilyen különlegesen baljóslatú embertől, mint ön, igen nehéz megérteni."
 "Könnyű - szólt Dirk. - Általában ilyen vagyok. Ebben az esetben egyszerűen
eltévedtem. Éppen kikerültem egy nagy, szürke furgont, ami birtokába vette az
egész utat. Elhaladtam mellette, és azután nem tudtam megfordulni. Néhány
kanyarral később teljesen eltévedtem. Bár azt tanítják, tartson az ember
térképet ilyen esetre, az emberek általában egyszerűen legyintenek: 'És akkor mi
van, ha van térképed? Mit kezdesz a térképpel, ha az Drogone-t ábrázolja?' Az én
stratégiám szerint meg kell találni a legközelebbi olyan autót, amelyik, úgy
tűnik, tudja, hová megy. Ritkán jutok el ezáltal oda, ahova menni szeretnék, ám
gyakran jutok oda, ahol lennem kéne. Mit szól hozzá?"
 "Pff."
 "Erős válasz, gratulálok."
 "Azt kéne mondanom, hogy néha én is így teszek, de ezt még nem vallottam be
magamnak."
 "Igazán bölcs - szólt Dirk. - Nem akar túl sokat foglalkozni ezzel. Rejtélyes
játék a javaslatom."
 "Nem érdekelnek a javaslatai. Hova akart jutni azelőtt, mielőtt elhatározta,
hogy tizenhét mérföld megtétele után az ellenkező irányba segítteti magát?"
 "Egy Fafej nevezetű helyre."
 "Ah, a mentális kórház."
 "Ismeri?"
 "Onnan jövök tizenhét mérföld óta, de azt kívánom, bárcsak messzebb lenne.
Kinek a gyámsága alá tartozik? Tudni szeretném, hová küldjem a számlát."
 "Nem tartozom a gyámságuk alá - lepődött meg Dirk, - És azt hiszem,
megsértődnének a mentális kórház megnevezéstől."
 "Bármivel megsértem őket, az jó nekem."
 Dirk magára nézett.
 "Jó kis este" - szólalt meg.
 "Nem, nem az."
 "Értem - egyezett bele Dirk. - Magának van, illetve mondhatni olyan légkört
áraszt, mint akinek nem volt az a hely spirituális élvezetek forrása."
 "Túlzottan is igaz - mondta Kate. - Olyan napom volt, amitől Assziszi szent
Ferenc gyerekeket rugdosna. Főleg ha összevonja a keddet - amikor utoljára
magamnál voltam - a mai nappal. És most nézze. Az én gyönyörű autóm. Az egyetlen
dolog az egészben, amire örömmel gondolok, hogy nem vagyok Oszlóban."
 "Látom, mennyire feldobja."
 "Nem mondtam, hogy feldob. Csak visszatart az öngyilkosságtól. El is menekülnék
a világból, erre a magafajta emberek meggátolnak."
 "Maga volt az asszisztensem, Schechter kisasszony."
 "Azonnal hagyja abba!"
 "Mit hagyjak abba?"
 "A nevem! Hamarosan minden idegen, akivel találkozom, tudja a nevem.
Megkérhetném önöket, hogy egy másodpercre felejtsék el a nevem? Hogyan rejtőzhet
el egy lány ilyen feltételek mellett? Az egyetlen ember, aki nem tudta a nevem,
az volt, akinek én mutatkoztam be. Rendben - mondta Kate az ujjával Dirkre
mutatva -, ha maga nem természetfeletti lény, akkor mondja meg, honnan tudta a
nevem. Nem engedem el addig a nyakkendőjét, amíg el nem árulja."
 "Nem tarthat fogva -"
 "Most megvagy."
 "Engedjen el!"
 "Miért követett? Honnan tudja a nevem?"
 "Azért követtem, amit elmondtam. A nevét pedig maga mondta nekem."
 "Én ugyan nem."
 "Biztosíthatom, igen."
 "Még mindig fogom a nyakkendőjét."
 "Ha Oszlóba akart menni, és csak kedden volt utoljára eszméleténél, akkor talán
ott volt a Heathrow Kettes Termináljánál, a jegykezelő hatalmas robbanásánál.
Sok cikk jelent meg róla. Talán nem is olvasta őket. Nekem is kimaradtak
érdektelenség hiányában."
 Kate elengedte a nyakkendőt, de még mindig gyanakodva nézett.
 "Ó, igen? - kérdezte. - Mi történt?"
 "Elkeserítő dolgok - szólt Dirk a nyakkendőjét igazgatva. - Még ha azt is
állítaná, amit elmondott, nem lett volna elég az ön azonosításához, akkor az a
tény, hogy a Fafejbe látogatott, egyértelművé tette. Összeszedtem a hangulatából
és hadviselő kétségbeeséséből, hogy amit keresett, az nem volt ott."
 "Mi?"
 "Kérem, hagyja - szólt Dirk, és gyorsan levetette a nyakkendőjét, majd
átnyújtotta. - Összefutottam egy nővérrel ma reggel a kórházából. Az első
találkozásunkkor aggódtam a hirtelen félbeszakadás miatt. De ez csak addig
tartott, mígnem néhány perccel később a járdán álltam, elhatárolódva a vad
világtól - legalábbis ezt hallottam magamról tőle az ő mennydörgő hangján. Az
ötlet   fantasztikusan  valószínűtlen    volt.  De   a  legtöbb   fantasztikusan
valószínűtlen ötlet legalább olyan értékes, megfontolás szempontjából pedig
inkább földhöz ragadt, mint egy tény, ami fáradhatatlanul eltorzult, hogy
megállja a helyét."
 "Visszatértem a kérdésére később, és ő megerősítette, hogy valami különleges
páciensük volt, akit a kora reggeli órákban valószínűleg a Fafej kórházba
szállítottak."
 "Azt is közölte, hogy egy másik páciensük illetlenül kíváncsi volt arra, hogy
mi történt a férfival. Kate Schechternek hívták, és azt hiszem, egyetért ezzel,
az én navigációs elméletem segített megtalálni magát. Nem oda jutottam, ahová
menni szerettem volna, hanem oda jutottam, ahova el akartam jutni."



14. Fejezet


Kb. egy fél órával később egy tagbaszakadt férfi jött elő egy vontatókötéllel és
a fiával a helyi garázsból, ahová egy platós kocsival érkezett. Elküldte a fiát
körülnézni és a platós kocsit egy más feladattal, hozzákötözte a vontatókötelet
Kate lerobbant kocsijához, és maga húzta be a garázsba.
 Kate csendesen tűrte ezt egy pár percig, majd megjegyezte: "Nem tenné ezt, ha
nem amerikai lenne."
 A férfi aztán ajánlott egy kis helyi kocsmát, ahova majd értük megy, amint
felmérte a Citroën    baját. Mivel Dirk Jaguárja csak a jobb első helyzetjelző
fényét veszítette el, és Dirk szerinte úgyis ritkán fordul jobbra, kocsival
tették meg az utat odáig. Amint Kate egy kis vonakodás után beszállt Dirk
kocsijába, megtalálta a Howard Bell-könyvet, amit Dirk Sally Mills asztaláról
szürcsölt fel a kávéházban, és szóvá tette. Néhány perccel később a kocsmába
menet Kate még mindig azon tanakodott magával, hogy olvasta-e a könyvet.
 A kocsma mindenféle angol hagyománnyal fel volt szerelve: lónyereggel és
barátságtalansággal. Michael Jackson hangja a szomszédos bárban keveredett
gyászosan az üveg-tisztító gépéhez, hogy olyan légkört teremtsen, ami
tökéletesen illett a ház öreg, kopott festéséhez.
 Dirk mindkettejüket bevitte az ivóba, aztán odamentek a kocsma kövér, pólós
vezetőnőjéhez.
 "Hallottam hírét - mondta miközben az Ördögi rohanás-on dobolt az ujjaival. -
Vagy legalábbis elkezdtem olvasni. Néhány hónapja. Nem tudom, miért olvasom még
mindig a könyveit. Biztos, hogy a kiadója nem teszi ugyanezt. - Felnézett
Dirkre. - Nem is gondoltam, hogy a maguké. Így legalább máris ismerem magukat
egy kissé."
 "Nem az - szólt Dirk. - Valójában egy hiba folytán került hozzám."
 "Mindenki ezt mondja - mondta Kate. - Valaha nagyon jó volt - tette hozzá -, ha
szereti a műfajt. Az én testvérem kiadó New Yorkban, és azt mondja, hogy Howard
Bell mostanában igencsak furcsa. Kezdem úgy érezni, mindenki fél tőle, és neki
ez tetszik. Biztos senkinek nincs kedve azt mondani neki, hogy vágjon ki tíz
fejezetet a tizenhétből. Meg azt a kecskéről szóló részt. A teória szerint azért
ad el olyan sokat a könyveiből, mert soha senki sem olvassa el azokat. Ha valaki
ezt tenné, sosem kockáztatna meg még egy könyvvásárlást. Véget érne a
karrierje."
 Eltolta magától a könyvet.
 "Egyébként - kezdte újra, - okosan azt mondta, hogy a Fafej kórházba mentem; de
azt nem, hogy maga miért."
 Dirk vállat vont. "Megtudni, milyen volt" - mondta semlegesen.
 "Ó, igen? Megmentettem magát attól a borzalmas helytől."
 "Írja le! Kezdje a reptérrel!"
 Kate nagyot húzott a Bloody Mary-jéből, és csendben megvárta a vodka hatását.
 "A reptérről is hallani akar?" - mondta végül.
 "Igen."
 Kate felhajtotta a maradék italt.
 "Akkor, kell még egy" - mondta, és az üres poharat ellökte.
 Dirk bátorítóan, bogárszeműen a csaposra nézett, aki visszatért egy kicsivel
később az újratöltött pohárral.
 "Oké! - szólt Kate. - A macskával kezdem."
 "Milyen macskával?"
 "Azzal, ami miatt a szomszédot arra kértem, hogy kapja el nekem."
 "Milyen szomszédot?"
 "Amelyik meghalt."
 "Értem - szólt Dirk. - Megmondjam, miért nem fogom be a számat és hagyom tovább
beszélni?"
 "Igen - szólt Kate -, az jól jönne."
 Kate   sorra   vette   az   elmúlt    napok   eseményeit,   vagy   legalábbis   az
eszméletlenségével összefüggőeket, aztán előadta a benyomásait a Fafej
kórházról.
 Kate nemtetszése ellenére úgy tűnt Dirknek, hogy éppen olyan hely, ahová
szeretne   visszavonulni,   és    ha    lehet,   még   másnap.   Lehetőség   az   ő
megmagyarázhatatlanul    kitartó     bűnének    orvoslására,   az    elkényeztetett
önelégültség leküzdésére, ami bűn volt ahhoz képest, amire vágyakozni szeretett
volna, ha megengedhette volna.
 Amint Kate elmesélte találkozását Odwin úrral és az ő visszataszító
követőjével, Dirk aggasztó, mély csöndbe merült. Ennek a hallgatásnak az egyik
részében azon tűnődött, hogy összeomlik, és rágyújt egy cigarettára. Általában
túlteszi magát az efféléken, és most elveszett az általánosságokban.
 Diadalmasan úgy döntött, hogy nem gyújt rá, és aztán csak úgy elővett egy
szálat. A kabátzsebében kutatva öngyújtó után először egy boríték akadt a kezébe
Geoff Anstey fürdőszobájából. A könyv mellé tette, és rágyújtott.
 "A jegykezelő lány..." - szólalt meg végül.
 "Megőrjített - mondta Kate. - Úgy végezte a dolgát, mint valami        gép. Nem
nézett, nem gondolkozott. Nem tudom, hol élnek még ilyen emberek."
 "Ő volt a titkárnőm - folyatta Dirk. - Most sem tudni, hol lehet."
 "Sajnálom" - mondta Kate hamarosan, és elgondolkodott.
 "Azt hittem, azt fogja mondani, hogy ő nem is olyan volt - folytatta Kate. -
Igen, lehet. Azt hiszem, csak a munka bántalmaitól védte magát. Ettől válhatott
érzéketlenné egy reptéren. Azt hiszem, még szimpatikus is lehetne, ha nem lettem
volna magam is olyan istenverte zaklatott. Sajnálom, nem tudtam. Szóval ezt
akarja kideríteni."
 Dirk kifejezéstelenül odavetette: "Többek között - tette hozzá - magándetektív
vagyok."
 "Ó?" - lepődött meg Kate, és zavarba jött.
 "Megbántottam?"
 "Csak van egy barátom, aki dobol."
 "Értem" - szólt Dirk.
 "Amikor csak találkoznak vele az emberek, mind ugyanazt mondják, és ez
megőrjíti. Az mondják: 'Ugye, a piccolón akar játszani?' Senkinek sem tűnik fel,
hogy mindenki ezt mondja. Ezért megpróbáltam elképzelni, mit szoktak mondani
ilyenkor egy magándetektívnek, és megpróbáltam elkerülni."
 "Nem. Az történik, hogy ilyenkor mindenki sunyin néz egy pillanatig, és maga is
ezt tette."
 "Értem - szólt Kate csalódottan. - Van valami ötlete - mondjuk arról, hogy mi
történt a titkárnőjével?"
 "Nincs - mondta Dirk -, nincs ötletem. Csak egy bizonytalan kép, amivel nem
tudok mit kezdeni." Elmélyülten játszott a cigarettájával, aztán az asztalra
nézett, és a könyvre.
 Felvette, és azon tűnődött, mi okból hozhatta magával?
 "Nem is ismerem ezt a Howard Bell-t."
 Kate meglepődött a téma hirtelen váltása miatt, de egy kicsit meg is
könnyebbült.
 "Csak azt tudom - kezdte Dirk -, hogy sok könyvet ad el, és mind majdnem
ugyanígy néz ki. Mit mást kellene tudnom?"
 "Néhány igen furcsa történet kering róla."
 "Mint például?"
 "Mint amikor öltönyben kel fel Amerika minden hoteljében. Senki sem ismeri a
részleteket, persze, csak veszik a számlákat és kifizettetik, mert nem szeretnek
kérdezősködni. Biztosabb talajon érzik magukat, ha nem tudnak semmiről. Például
a csirkékről."
 "Csirkékről? - kérdezte Dirk. - Milyen csirkékről?"
 "Nyilván - szólt Kate mélyebb hangon, és kicsit előrenyúlt - mindig szállíttat
csirkéket a hotel szobájába."
 Dirk összehúzta a szemöldökeit.
 "Miért - enni?" - tudakolódzott.
 "Senki sem tudja. Soha senki sem tudja, mi történik velük. Nem kerülnek elő
többé. Nem - mondta még előrébb nyúlva és még mélyebb hangon -, egy darab toll
sem."
 Dirk eltűnődött azon, hogy ő most reménytelenül ártatlan vagy naiv-e?
 "És mit gondolnak az emberek, mit tesz velük?"
 "Senki - kezdte Kate -, senkinek sincs semmi jó ötlete. Még csak nem is akarják
tudni. Egyszerűen fogalmuk sincs."
 Kate vállat vont, és felemelte a könyvet.
 "A másik dolog, amit David - a testvérem - állít róla, hogy abszolút bestseller
neve van."
 "Igen? - érdeklődött Dirk. - És mitől?"
 "David szerint ez az első dolog, amit egy terjesztő az új íróban keres. Nem 'Jó
ez a könyv?' vagy 'Jól jönne, ha végre megszabadulna a melléknevektől?' hanem 'A
keresztneve rövid és csak egy kicsit hosszabb a vezetékneve?' Érti? A 'Bell'
nagy, ezüst betűkkel írva és a 'Howard' a tetején még idegesítőbben. Gyors
üzletpolitika. Varázst terjeszt. Amint ilyen neve van, bármiről ír is, az csak
apróság. Howard Bell esetében jelentős bónusz. Igen hétköznapi név, ha
hagyományosan írja le, akárcsak itt."
 "Mi?" - kérdezte Dirk.
 "Itt a borítékján."
 "Hol? Hadd lássam!"
 "Ez az ő neve, nem? Kihúzva."
 "Jó ég, igaza van - kapta fel a fejét Dirk a borítékra morogva. - Nem ismertem
fel a védjegyezetlen formájú nevét."
 "Van valami dolga vele?" - emelte fel a tekintetét Kate.
 "Pontosan nem tudom, mi - szólt Dirk -, valami egy szerződéssel kapcsolatban és
talán egy lemezzel."
 "Persze, lehet valami köze egy lemezhez."
 "Hogy érti ezt?" - kérdezte Dirk élesen.
 "Van ott egy Dennis Hutch név, látja?"
 "Ó, igen. Látom - nézegette a borítékot Dirk. - Ööö ismernem kellene a nevet?"
 "Nos - szólt Kate -, az attól függ, hogy maga élő-e vagy sem. Ő a vezetője az
Aries Rakétamód beRobbanó Gazdasági Holdingnak. Kevésbé híres, mint Pápa        -
ebben egyetértünk -, tudja, ki ő, ugye?"
 "Igen, igen - modta Dirk türelmetlenül - fehér-hajú pacák."
 "Az az. Úgy tűnik, ő az egyetlen, akinek nem címezték meg ezt a borítékot. Itt
van Stan Dubcek, a Dubcek vezetője, Danton, Heidegger, Draycott. Úgy tudom, ők
alkotják az ARRGH! - ot."
 "A...?"
 "ARRGH! Aries Rakétamód beRobbanó Gazdasági Holding. Ez a név szerencsét hozott
a társaságnak."
 Dirkre nézett.
 "Szóval ismer valakit, aki lemezkiadással foglalkozik, vagy terjesztő." -
mondta Kate.
 "Be kell, hogy ismerjem" - szólt Dirk és a fejét rázta.
 "Tehát mit csinál ezzel?"
 "Ki szeretném nyitni és majd megtudom - mondta Dirk. - Van egy kése?"
 Kate magborzongott.
 "És ki ez a Geoffrey Anstey? - kérdezte. - Az ő neve nincs kihúzva. Barátja
talán?"
 Dirk elsápadt egy kissé, és nem válaszolt azonnal. Aztán azt mondta: "Az a
különös személy, akit említett, a 'Valami rémisztő a Fafej kórházban'
teremtmény. Ismételje el még egyszer, mit is mondott?"
 "Azt mondta, 'Én is ítélkezem maga felett, Schechter kisasszony.'" - Kate
megpróbálta megvonni a vállát.
 Dirket szükségtelen, nehéz gondolatok gyötörték.
 "Azt hiszem, lehetséges - mondta végül -, hogy veszélyben van."
 "Úgy érti, hogy találkozom egy bolonddal, aki belém jön az úton? Ilyen
veszélyre gondol?"
 "Lehet, hogy rosszabbra."
 "Ó, igen?"
 "Igen."
 "És mit gondol, mi az?"
 "Még nem teljesen tiszta - válaszolt Dirk összehúzott szemöldökkel. - A legtöbb
gondolatom pillanatnyilag teljesen lehetetlen, így óvakodom a tudatásuktól.
Igaz, csak ilyen gondolataim vannak."
 "Segítek néhány másikkal - szólt Kate. - Mi volt Sherlock Holmes alapelve?
'Amikor kizártad a lehetetlent, és csak a hihetetlen marad, az az igazság.'"
 "Ezt elutasítom - mondta Dirk éles hangon. - A lehetetlen gyakran egyfajta
teljesség, ellentétben a csupán hihetetlen dolgokkal, amik hiányosak is. Milyen
gyakran lepődött meg egy nyilvánvaló magyarázat ésszerűségén valami olyannak,
ami minden tekintetben máshogy működik, és reménytelenül hihetetlen. Hajlamos
azt mondani, 'Igen, de egyszerűen nem tenné ezt.'"
 "Ez történt velem ma" - válaszolta Kate.
 "Ah, igen - mondta Dirk az asztalra csapva, amitől a poharak felugrottak -, a
lány a tolószékben - tökéletes példa. Az ötlet, hogy az aktuális értéktőzsdei
árakat a levegőn keresztül gyűjtse be, lehetetlen, és ezért ez kell, hogy legyen
a megoldás, mert amit állít, az egy óriási, komplex és fáradságos vicce az
előnytelenségnek, reménytelenül hihetetlen. Az első gondolat csupán valami olyat
feltételez, amiről nem tudunk, és amúgy is az Isten dolga. A második, ellenkező
értelemben ugyan, de alapvetően emberi, ezáltal ismert. Gyanakodnunk kéne emiatt
és minden ezt körülvevő ésszerűség miatt."
 "De nem árulja el, mire gondol?"
 "Nem."
 "Miért nem?"
 "Mert nevetségesen hangzik. De azt hiszem, veszélyben van. Rémesen nagy
veszélyben."
 "Nagyszerű. És mit kéne tennem?" - kérdezte Kate lehajtva a második italt, ami
eddig érintetlenül állt.
 "Azt ajánlom - mondta Dirk komolyan -, hogy jöjjön vissza Londonba, és aludjon
nálam."
 Kate nevetve huhogott, aztán elővett valami tisztítószert, hogy letakarítsa
magáról a paradicsomot.
 "Elnézést, mi olyan különleges ebben?" - csodálkozott Dirk, és hártadőlt.
 "Ez a legmenőbb csábító szöveg, amit valaha hallottam - mosolygott. - Attól
tartok, a válasz így fog hangzani: 'Nem.'"
 Dirk úgy vélte, érdekes, szórakoztató és különös, ugyanakkor igen csúnya válasz
tőle.
 Dirk igen kellemetlenül érezte magát. "Azt hiszem, valami szörnyű félreértés
történt - mondta. - Engedje meg, hogy megmagyarázzam."
 Félbeszakította a szerelő érkezése a garázsból, híreket hozott Kate kocsijáról.
 "Megcsináltam - mondta. - Bár valójában nem volt más baja, csak a lökhárító. A
zaj, amit említett, a motorból jött. De most már jó. Csak fel kell szentelnie,
kinyomni a kuplungot és egy kicsit tovább várni, mint ameddig normálisan
szokott."
 Kate megköszönte a jótanácsot, és felszólította Dirk-et, hogy fizesse ki a 25
fontot.
 Kint, a parkoló autónál Dirk megismételte a sürgős kérését, hogy Kate menjen
vele, de ő azt mondta: aludnia kell és minden jobb lesz másnap, amikor majd ő
megbirkózik a feladattal.
 Dirk arra kérte, hogy legalább a telefonszámát tegye el. Kate ezt elfogadta
azzal a feltétellel, hogy Dirk másik úton megy vissza Londonba, és nem követi
őt.
 "Legyen nagyon óvatos!" - szólt Dirk, amint Kate autója tovagurult az úton.
 "Az leszek - kiáltotta Kate -, és amint valami lehetetlen történik, megígérem,
maga lesz az első, aki tudni fog róla."
 Egy pillanatig felvillant a sárga fény az autón, amit a kocsma árasztott az
ablakokon keresztül, és az éjszakai égbolton egy szürkeségen is, ami hamarosan
eltűnt.
 Dirk követni akarta a lányt, de az autója nem indult.



15. Fejezet


A felhők lassabban haladtak az égen, és összeálltak nagy, kormos tornyokká,
miközben Dirk ismét kihívta az embert a garázsból. Az lassabban jött, és
veszekedősebb volt mint legutóbb.
 Kibocsátott néhány részeges nevető ugatást Dirk kínos helyzete láttán, aztán
előkeresett egy sapkát nyitott kocsijából és kitette Dirket mindenféle dörmögő
monológoknak sok mindenről: pumpákról, lehetőségekről, seregélyekről és arról,
hogy nem lenne képes megcsinálni a kocsit aznap éjszaka.
 Dirk képtelen volt egy értelmes választ kapni, vagy legalábbis egy olyan
választ, ami jelentett volna neki valamit; a zavar okára, arra, hogy mi is
történt az üzemanyag pumpával, és mivel lehetne elindítani a motort - viszont
semmi összefüggo nem érkezett.
 Végül megértette, hogy a szerelo követeli a seregélyek azonnali távozását, amik
is a múltban fészket építettek a motor egy érzékeny részére, és hamarosan el is
kotródtak magukkal víve az említett érzékeny részeket, és Dirk ezen a ponton
reménytelenül dobolni kezdett magán, nem tudva, mit tegyen.
 Észrevette, hogy a szerelo platós kocsija még mindig járó motorral áll
mellette, és elhatározta, hogy azzal hajt tovább. Mivel gyorsabban szaladt, mint
a szerelo, így igen kevés bonyodalommal véghez tudta vinni tervét.
 A beköto útra hajtott, beleveszett az éjszakába és megállt három mérföldnyire.
A kocsi lámpáit égve hagyta, leeresztette a kerekeit, és egy fa mögé rejtozött.
Tíz perccel késobb megjelent a Jaguárja a kanyarban, kicsit tovább csúszott
blokkolva és vadul visszatolatott.              A szerelo kivágta az ajtót, és
kipattant, majd rohant visszavenni a tulajdonát, úgy hagyva Dirk kocsiját, aki
erre visszavette a sajátját.
 Csikorgatva a gumikat elindult vidáman, dicsoséggel, sot aggodalommal, aminek
nem tudott sem nevet, sem formát adni.
 Kate eközben elérte a lassan növekvo sárgaságot, ami egyenesen a nyugati
külvárosokon át vezetett Actonon és Ealingen keresztül London szívébe. Eljutott
a nyugati felüljáróig, és nem sokkal azután a Rózsadombnak tartott, ott pedig
haza.
 Mindig szeretett a park mellett vezetni egyedül, és a sötét éjszakai alakok, a
fák mindig megnyugtatták, és vágyat ébresztettek benne az ágya iránt.
 A háza ajtajához legközelebb eso helyet üresen találta, ami harminc yardnyira
lehetett onnan. Kimászott az autóból és óvatosan bezárta. Soha semmilyen értéket
nem hagyott benne, mivel elonyösnek találta, ha az embereknek nem kell betörniük
emiatt az ablakokat. A kocsit eddig kétszer lopták el, de mindegyik esetben
megtalálta elhagyatva kb. húsz yardnyira.
 Nem ment egyenesen haza, hanem a másik irányba indult egy kis tejért a sarki
boltba. Egyetértett a jóképu pakisztánival, aki a boltot vezette, aztán mivel
fáradt volt és korán szokott lefeküdni, hazafelé indult, ám elobb tett még egy
kitérot sétálni a parkban és néhány percig beszívni a hideg, nehéz éjszakai
levegot. Végül visszaindult az épületbe. Befordult a saját utcájára, és amint
elhaladt az elso lámpa mellett, az villogni kezdett, majd kiégett sötétet
hátrahagyva.
 Az ilyesmi mindig rossz érzést kelt.
 Szomorú, de nincsen semmi meglepo például abban, ha egy személy hamarosan
olyasvalakire gondol, akire már régóta nem, aztán másnap felfedezi, hogy az
adott személy halott. Mindig sokan gondolnak azokra, akikre már rég nem tették,
és mindig sok ember hal meg. A populáció mérete Amerikában az átlag törvénye
alapján naponta legalább tíz ilyen véletlen egybevágást követel meg, de senki
sem orrol meg arra, aki ezt rendszeresen gyakorolja.
 Ugyanilyen megfontolásból alszanak ki az éjszakai világítások és jó részük
akkor, amikor valaki elhalad mellettük. Ez gyakran baljós érzeteket kelt az
adott perszónában különösen akkor, ha a következo lámpa pontosan ugyanezt teszi.
 Kate ekkor megállt és földbe gyökeredzett.
 Egy véletlen egybeesés, aztán egy másik - gondolta. És ha egy véletlen
egybeesés azonnal egy másikat követ, akkor az csak egy véletlen egybeesés. Semmi
ok nem volt figyelmeztetésnek venni, ha néhány utcai lámpa kiég. Az utca
tökéletesen mindennapos volt, házakkal övezett, és a házakban fények égtek.
Szemügyre vette a legközelebbi házat, aminek szerencsétlen módon szintén kezdtek
kiégni az utcafrontra eso ablakának fényei. Ez feltételezhetoleg azért volt,
mert a lakó pillanatnyilag a szobája elhagyását határozta el, ugyanakkor meg
akarta mutatni, hogy milyen hétköznapi dolog egy véletlen egybeesés, és ez egy
kicsit javított Kate lelkiállapotán.
 Az utca maradék része még mindig sárgában úszott. Csak néhány lábnyi körzetben
volt sötét. Néhány lépéssel odébb állt a legközelebbi fényforrás. Mély
lélegzetet vett, összeszedte magát és egyenesen felé tartott. Amikor félúton
járt, az a lámpa is kialudt.
 A két ház - amelyek mellett elhaladt - lakói szintén pillanatnyilag a szobájuk
elhagyását határozták el, ahogyan a szemközti házak szomszédjai is.
 Valószínuleg véget ért egy népszeru televízió-musor. Így lehetett. Mindenki
felkelt, kikapcsolta a televízió készüléket. Egyszerre oltották le a villanyt
energiahullámot idézve elo ezáltal, ami néhány utcai lámpát is kioltott. Valami
ilyesmi. Az áramingadozás kicsit felemelte a vérnyomását is. Kate tovább ment és
megpróbált csendben maradni. Amint hazaér majd, megnézi a televízió musort, hogy
kiderítse, mi okozta az utcai lámpák kialvását.
 Négyét.
 Még mindig egy teljesen sötét utcai lámpa alatt állt. Még több ház sötétedett
el. Amit figyelmeztetésnek vett, az az volt, hogy akkor sötétedtek el, amikor
rájuk nézett.
 Nézett - kialudt.
 Újra.
 Nézett - kialudt.
 Ahová csak pillantott, azonnal elsötétült.
 Nézett - kialudt.
 Lassanként kezdett valamiféle félelem kialakulni benne, hogyha más házakra is
ránéz, azokban is kialszik majd a fény. Megpróbált racionális érveket fuzni a
fejében ordítozó gondolatokhoz, amelyek azt követelték, hogy engedje szabadon
oket. Megpróbálta a földre sütni a szemeit, nehogy kioltsa az egész utcát, de
nem tudta megállni, hogy ne ellenorizze: sikerült-e?
 Nézett - kialudt.
 Az ösvényre ragasztotta tekintetét. Az út javarészt már sötétlett.
 Még három utcai lámpa maradt az o házának ajtajáig. Bár lent tartotta a
szemeit, arra gondolt, hogy ellenorizhetné a ház alagsorában lévo villanyokat:
égnek-e?
 Neil lakott ott. Nem emlékezett a vezetéknevére, de valami basszgitáros volt és
antik kereskedo, aki dekorációs tanácsokkal látta el, amikre semmi szüksége nem
volt, és ellopta a tejét - így a férfi a családjával egyetemben egy igen fagyos
szintet képviselt. Azon imádkozott, hogy a lámpa ne aludjon ki, és elmondhassa
neki, mi volt a baj dívánnyal, és amikor nem alszik ki a fény, felemelheti a
tekintetét a kövezetrol, a három maradék fényforrásra vetheti útban hazafelé.
 Egy pillanatig megpróbált visszanézni, ahonnan jött, aztán a hazafelé vezeto
útra. Minden sötét volt, feketeségbe borult a park, ami már nem megnyugtató,
hanem fenyegeto volt, a háztetok pedig rejtozködoen vastag, tanítanivalóan
sötét, rothadó szemétnek látszottak.
 Visszafordult a szemeit lent tartva.
 Három fényforrás.
 Az utcai fényforrás nem aludt ki, amint ránézett, csak amikor továbbment.
 Bezárta a szemeit, és megpróbálta elképzelni, merre van a következo lámpa:
valahol fölötte és elotte. Felemelte a fejét, és amikor úgy érezte, tökéletesen
becélozta a lámpát, kinyitotta a szemeit, és egyenesen a narancssárga fénybe
bámult a vékony üvegbúra mögé.
 Az még mindig égett.
 Olyan hirtelen nézett a fénybe, hogy az bántotta a retináját, megindult
elorefelé a további égve maradás akaratával, és amint odaért, az még mindig
égett.
 Lépett egyet. Akkor is égett. Megint lépett, az pedig égett. Mikor túlhaladt
rajta, még mindig a fényre fókuszálta tekintetét.
 Amikor még egyet lépett, és észrevette az izzószálat az üvegben, az azonnal
elaludt, és már csak az o szemében maradt meg a fénye.
 Ismét a földre vetette tekintetét, és megpróbált egyenesen elore nézni, de vad
formák voltak mindenütt, és úgy érezte, elveszíti az uralmát. A következo lámpa,
amin túlszaladt, szintén sötétséggel köszöntötte érkeztét. Megállt zihálva és
pislogva, ismét megpróbálta megnyugtatni magát. Az utcai lámpa felé nézve úgy
vélte, látott valami alakot mögötte állva. Magas volt, és narancsos árnyék
körvonalazta. Nagy szarvak nottek ki a fejébol.
 Meredten nézte a sötétben hullámzó alakot, és rákiáltott: "Ki vagy te?"
 Volt egy kis szünet, és aztán az alak mély hangon válaszolt. "Van valamije,
amivel leszedhetném ezeket a padlódeszkákat a hátamról?"



16. Fejezet


Újabb szünet következett: zavaros és meglehetősen más.
 Sokáig tartott. Ott lógott idegesen azon tűnődve, melyik irányból törik majd
meg. A sötét utca visszahúzódott védekező álláspontra.
 "Mi? - sikított Kate a figurára végül. - Azt kérdeztem, ...mi?"
 A nagydarab ember megmozdult. Kate még mindig nem látta őt tisztán, mert a
szemében még mindig ott táncolt a kialudt narancssárga fény maradványa.
 "Engem - szólalt meg a magas figura, - a földhöz ragasztottak. Az apám - "
 "Maga volt...maga a... - Kate remegett dühében -, maga a felelős...mindezért?"
Megfordult, és bemosott egyet dühében az utcának, ami ezt a rémálmot előidézte.
 "Tudni szeretné, hogy ki vagyok?"
 "Ó, igen! - szólt Kate. - Jegyezzük csak le a nevét, hogy egyenesen a
rendőrségre mehessek, mielőtt még valamit szándékozik tenni. Megfélemlítés.
Beavatkozás a..."
 "A nevem Thor. Én vagyok a Villámisten. Az Esőisten. A Magasan Tornyosuló
Felhők Istene. A Mennydörgésisten. A Folyók Istene. A Részecskék Istene. Az
Összetartó és Szétválasztó Erők Istene. A Szél Istene. A Termékenység Istene. A
Mjollnir Kalapács Istene."
 "Igen? - fűződött be Kate. - Nem a legjobb pillanatot választotta. Lehet, hogy
máskor felkeltené az érdeklődésem, de most csak feldühít. Kapcsolja vissza a
fényeket!"
 "Én vagyok..."
 "Azt mondtam, vissza a fényekkel."
 Lassan felgyulladtak az utcai fények, és a házak ablakai csendben ismét
sárgállani kezdtek. A Kate fölötti lámpa majdnem azonnal felgyulladt.
Figyelmeztetően bámult rá.
 "Határozatlan, öreg fényforrás" - szólt Thor.
 Kate tovább méregette.
 "Rendben - mondta Thor -, itt a címe." Átnyújtotta a darab papírt, amit Kate
adott neki a reptéren, mintha az valami olyan dolog lett volna, ami megmentheti
a világot.
 "Én..."
 "Vissza!" - ordította Thor a kezeit az arca elé kapva.
 "Mi?"
 Nagy szél közepette egy sas esett ki az égből, hogy szétterpesztett szárnyakkal
elkapja Thort. Thor addig csapkodott és védekezett, míg a nagy madár
visszafordult, a földre zuhant, hogy összeszedje magát, majd felemelkedett nagy
és lassú szárnycsapásokkal egy utcai lámpa tetejére. Ebbe a műveletbe
beleremegett az egész lámpaoszlop, és szárnyaival csaknem az egész fényforrást
elfedte.
 "Menj!" - kiáltott Thor.
 A sas csak ült és morgott le rá. Az óriási lénynek óriási szárnyai óriás
árnyékokat vetettek a környező házakra, és egy különös, körszerű rajz volt
rajtuk. Kate azon tűnődött, ezeket csakis egy rémálomban láthatta, de aztán
rájött, hogy ennek nincs túl sok értelme, mert ez még nem jelenti azt, hogy ez
most nem az.
 Nem volt semmi furcsa abban, hogy megtalálta azt, akit keresett. Ugyanaz a
nagydarab, üveges szemű fickó, ugyanazzal az arrogáns elkeseredéssel és
zavartsággal szemeiben, csak most nagy csizmákban, nagy bundában volt lógó
pántokkal a vállain, egy nagy acél kalappal a fején és jobban fel volt bőszülve,
mint a jegykezelő lánynál, jobban bosszankodott a nagydarab sas miatt, amely a
Rózsadomb közepén álló lámpaoszlop tetején ücsörgött.
 "Menj! - kiáltotta ismét. - Ez nem az én hatásköröm! És amit tudtam, megtettem!
Gondoskodtam a családodról! Nem tehetek többet érted! Már erőtlen vagyok és
beteg."
 Kate megborzongott, mert látta, hogy nagy sebek tarkítják a nagy ember bal
alkarját, ahol a madár keresztülütötte a bőrét. Vér csöpögött belőle, ami olyan
volt, akár a higany.
 "Menj!" - kiáltotta újra. Az egyik kezének élével felitatta a vért, és a sas
felé hajította, ami hátrált, és csapkodni kezdett, de ott maradt. Hamarosan Thor
a levegőbe nyúlt, és felmászott a lámpaoszlop tetejére, ami most veszélyesen
rezegni kezdett a kettős súly alatt. A madár erőteljes ordításokkal csipkedte,
amíg Thor a szabad kezével megpróbálta arrébb lökni az egyik szárnyat.
 Egy ajtó nyílott. Kate házának bejárati ajtaja, és egy férfi nézett ki szürke
szélű és egyszerű bajusszal. Neil volt az, Kate tulajdonképpeni szomszédja.
 "Nézd, komolyan úgy gondolom" - kezdte. Bár gyorsan tisztázódott, hogy fogalma
sincs, mit gondol, és visszament elégedetlenül a házba.
 A nagy ember összeszedte magát, egy lendülettel felrepült és egy másik lámpa
tetején landolt, ami meghajolt a súlya alatt. Leguggolt, és a sasra bámult, ami
hasonlóképp nézett vissza rá.
 "Menj!" - kiáltotta megint, és a karjával hadonászott.
 "Gaarh!" - rikoltott vissza a sas.
 Egy másik karmozdulattal Thor előkapott egy kis kalapácsot a bundája alól, és
meglengette. A kalapács feje egy fél pofa sör méretű és alakú vasból lehetett,
és a nyele tömör, csukló-vastagságú tölgyből volt egy falevéllel a markolatánál.
 "Gaaaarrrh!" rikoltozott a sas rémült szemmel mérve végig a kalapácsot. Amint
Thor lassan lengetni kezdte a kalapácsot, a madár a mozgást utánozva egyik
lábáról a másikra helyezte testsúlyát.
 "Menj!" - mondta Thor ismét, sokkal halkabban, de ijesztőbben. Teljesen
kiegyenesedett a lámpaoszlop tetején, és a kalapácsot egyre gyorsabban lengette.
Hirtelen elhajította a sas felé. Ugyanebben a pillanatban magas feszültség
húzott át a lámpából, amelyen a sas állt, aminek következtében az a levegőbe
ugrott hangosan rikoltozva. A kalapács a lámpa alatt húzott el, és tovaszállt a
sötét park felé, amíg Thor átlendült a sas ex-tartózkodási helyére. A levegőben
a hatalmas madár lassanként visszanyerte egyensúlyát, felemelkedett, és utolsó
nekifutással Thornak rontott, ezért az hátrébb húzódott a lámpán védekezni,
aztán az égboltba repült, ahol egy kis sötét folt keletkezett, és nyomban el is
tűnt.
 A kalapács lezuhant az égből darabokat vetve fel a járdából, aztán még kétszer
megpördült a levegőben, és Kate lába mellett állapodott meg.
 Egy idősebb hölgy türelmesen várt kutyájával az utcai lámpa árnyékában, ami
most már tökéletesen működött, jelezte, hogy véget ért az egész. Thor udvariasan
megvárta, amíg mindenki elhagyta Kate-et, aki még mindig felé nyújtott karokkal
állt. Az elmúlt két vagy három percben nem volt semmi jó ötlete, mit kellene
mondania arra a pillanatra, amikor a távolba veszett Thor.
 Kate-nek volt egy határozott benyomása arról, hogy Thor a saját menhelyére
távozott. Nem volt könnyű ezt a beszéddel, a járással vagy akár a repülőtéri
jegyvásárlással összeegyeztetni.
 "Jobban tennénk, ha megvizsgálnánk a karod" - szólt Kate, és felvezette a
lépcsőn Thort. Ő csendben követte.
 Amint kinyitotta az ajtót, Neilt találták bent, aki visszahátrált a Coca-Cola
automata látványától, ami a szemközti falnál állt.
 "Nem tudom, mit akarnak ezzel, tényleg nem" - szólt Neil.
 "Mit keres ez itt?" - kérdezte Kate.
 "Én is ezt kérdeztem maguktól, attól tartok... - mondta Neil. - Én nem tudom,
hogyan viszik fel az emeletre. Őszintén nem értem. Nézzünk szembe a tényekkel,
tudom, hogy nagyon modern és amerikai, de gondolják csak meg, ha van egy szép
francia cseresznyefaasztaluk, egy kanapé, amihez igen jól menne egy olyan
félelmetesen jó Collier Campber takaró, amit egyfolytában hajtogatok, de maga
nem hallgat meg vagy nem érdekli. És még abban sem vagyok biztos, hogy fel kéne-
e ajánlanom. Úgy értem, ez egy igen nehéz tárgy, és emlékezzen, mit mondtam a
lépcsőkről. Én meggondolnám a maguk helyében."
 "Rendben, Neil, hogy került ez ide?"
 "A barátja szállíttatta ide egy órával ezelőtt. Nem tudom, hol gyúrta ki magát,
de adhatna egy órát nekem is. Mondtam neki, hogy az egész dolog igen furcsa, de
végül is segítettem. De most tényleg komolyan kell beszélnünk erről.
Megkérdeztem a barátját arról, hogy szereti-e Wagnert, de nem adott túl jó
választ. Így nem értem, mit akarnak csinálni vele?"
 Kate mély levegőt vett. Ajánlotta a nagydarab vendégének, hogy cipelje fel, és
ott majd találkozzanak. Thor felcipelte, és ez igen abszurdul nézett ki.
 Neil Kate szemeit nézte közelről, hogy többet tudjon meg a dolgokról, de Kate
szeme olyan üres volt, mint aki tudja, mi történik.
 "Sajnálom, Neil - szólt Kate. - A Coca-Cola automata el fog tűnni. Ez egy
félreértés. Kiszórom majd holnap."
 "Igen, ez rendben van - mondta Neil -, de miért ér engem ez a sok dolog? Úgy
értem, talán megérti a problémám."
 "Nem, Neil, nem."
 "Nos, van ez a dolog...odakint, tudja...pacák az emeleten, és az egész olyan
zilált."
 "Tehetek valamit azért, hogy jobban legyen?"
 "Hát ez nem könnyű, nemde? Úgy értem, kicsit meggondolhatná, ez minden. Maga
mondta, hogy elutazik. Hallottam, hogy fürdött délután. Mit is gondolhattam
volna? És miután eltűnt a macskája, tudja, én nem foglalkozom macskákkal."
 "Tudom, Neil. Ezért kértem Grey asszonyt, hogy keresse meg."
 "És tudja, mi történt vele? Szívroham ölte meg. Tudja, Grey úr nagyon ki van
borulva."
 "Nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne ahhoz, hogy én megkértem őt, hogy
keresse meg a macskámat."
 "Csak azt tudom, hogy nagyon csalódott."
 "Persze, hiszen meghalt a felesége."
 "Én nem állítok semmit. Csak azt mondom, meg kéne gondolnia. És mit kezdjünk
ezzel az egésszel?" - tette hozzá és megint a Coca-Cola automatára
összpontosított.
 "Mondtam, el fog tűnni reggel, Neil - szólt Kate. - Nagyon boldogan állnék itt
és ordítanék, ha ez segítene önnek, de..."
 "Nézze, kedves, én csak fel szeretném hívni a figyelmét. És remélem, nem csap
túl nagy zajt odafent, mert ma este zeneleckét veszek, és csendben tudok csak
koncentrálni." Kate-re nézett jelentőségteljesen a szemüvegén keresztül, és
eltűnt a lakásába.
 Kate ott állt csendben, és számolt egytől tízig - eddig emlékezett, és
hűségesen felment a lépcsőkön a Villámisten nyomában, érezve, hogy most nem lesz
kedve sem az időjáráshoz, sem a teológiához. A ház kezdett berezonálni a Rohanás
a sétányon c. dal nyitányától, amit éppen egy Fender precíziós mélynyomó
szolgáltatott.



17. Fejezet


Amint Dirk kisodródott az Euston útra, forgalmi dugóba került, ami a kései 70-es
években kezdődött, és mint kedd este háromnegyed tízkor általában, még mindig
nem enyhült, amikor Dirk úgy vélte, valami ismerős akadt a látómezejébe.
 A tudatalattija jelezte neki ezt - az agy dühítő része, ami sosem válaszol, ha
kérdezik, csak piszkálódik kicsit jelentőségteljesen, majd hummogva ül csendben
magában, és nem szól semmit.
 "Nos, persze, hogy feltűnt valami ismerős - mordult rá Dirk mentálisan a
tudatalattijára. - Erre hajtok havonta hússzor. Felismerek minden egyes
gyufaszálat a csatornákban. Nem lehetnél egy kicsit pontosabb?" A tudatalattija
semmi közelebbi felvilágosítással nem szolgált. A város tele volt szürke
furgonnal. Igen reménytelen.
 "Hol?" - forgolódott Dirk a székben, és ilyeneket kérdezett magától: "Hol
láthattam egy szürke furgont?"
 Semmi.
 Semmi.
 Beragadt a dugóba, és nem tudott semerre fordulni, maximum előre. Kiemelkedett
a kocsiból, és elkezdett visszafelé mászni a mögötte álló kocsikon fel és le,
azon tűnődve, hogy hol láthatta a szürke furgont. Ha látott volna egyet
útközben, azt most is látnia kellett volna. A tudatalattija pedig ült és nem
mondott semmit.
 Még mindig nem mozdult a forgalom, így megpróbált visszajutni, de az útjába
állt egy nagy Kawasaki nagydarab vezetője. Dirk veszekedni próbált a motorossal,
ám az nem hallott semmit. Dirk a lassan csordogálni kezdő forgalomban elindult
hát vissza az autójához, amikor végre minden sor megindult, kivéve azt,
amelyikben az öreg, söfőrtelen, mozdulatlan Jaguár feltartott mindenkit.
 Hamarosan elszédült a kürtök hangversenyében, amint végigimbolygott és
csúszkált a vicsorgó kocsisoron, s ez a New Yorkban látott őrültekre
emlékeztette őt, akik karriert csinálnak abból, hogy kimennek az útra, és a
forgalomnak az eljövendő Ítélet Napjáról, a küszöbön álló idegen invázióról és
Pentagon-beli korrupcióról beszélnek. Összekulcsolta a kezeit a feje felett, és
kiáltani kezdett: "Az Istenek járják be a földet! Az Istenek járják be a
földet!"
 Ez felkorbácsolta azok érzelmeit, akik az autója körül dudáltak, és hamarosan
az egész egy szimfonikus hangzavarrá változott, fölötte pedig Dirk hangja
hullámzott.
 "Az Istenek járják be a földet! Az Istenek járják be a földet! - kiabálta. - Az
Istenek járják be a földet! Köszönöm" - tette hozzá és bepattant az autójába,
Drive-be rakta az automata váltót, és elindult lehetővé téve az egész zsúfolt
zűrzavar előremozdulását.
 Azon tűnődött, miért volt olyan biztos benne. Egy "Isten cselekedete". Csupán
egy esély, egy óvatlan frázis, amit az emberek képesek voltak megfelelően
beosztani ügyetlen tüneményességgel, amivel beismerték, hogy nem racionális
érvekkel jutottak el a megoldáshoz. Felelőtlenség volt nem komolyan gondolva
használni a szavakat, igaz, gyakorta engedték meg maguknak hasonló igazságok
kiszivárogtatását.
 Egy megmagyarázhatatlan eltűnés. És egy kalapács: egy iciri-piciri véletlen egy
iciri-piciri hanggal. Bár egy olyan hang volt, amit a napközbeni fehér zaj
zűrzavarában énekelt, és más hangok is szóltak abban a magasságban. Isten
cselekedete, Oszló és egy kalapács. Egy férfi kalapáccsal, aki Norvégiába akar
menni, elveszíti a türelmét, és az eredmény "Isten cselekedete".
 Ha, gondolta Dirk, ha egy lény halhatatlan lenne, az ma is élne. Ezt jelenti
egyszerűen a "halhatatlan".
 De hogyan? Dirk megpróbálta elképzelni, mi történne, ha - válasszunk egy
véletlenszerű nevet - Thor isten, a norvég származású és a nagy kalapácsforgató
megérkezne az útlevél-ellenőrzéshez, és megpróbálná elmagyarázni, hogy neki
nincs születési okmánya. Nem lenne megrázó, sem ijesztő, sem csodálkozó
vitatkozás, csak egyszerű, bürokratikus ellehetetlenülés. Nem számítana, hogy
hisz-e neki valaki, vagy nem, egyszerűen a személyazonosítóját akarnák. Ott
állhatna egész nap csodára várva, ha nem volna érvényes személyazonosságija,
egyszerűen megkérnék, hogy távozzon.
 És kredit-kártya.
 Ha tovább folytatjuk ezt a gondolatmenetet, és Thor Isten Angliában lakik
valahol, akkor valószínűleg ő lenne az egyetlen az országban, aki nem kap
állandó jelleggel tájékoztatót az American Express-től, így kártyát sem
postázhatnak neki, azt az igen kellemetlen, pazarlóan felszerelt barna
műanyagot.
 Dirk lélegzetelállítónak találta az ötletet.
 Csakis akkor, ha ő volt az egyetlen magas isten - amit egyszer már elfogadtunk
az extravagáns hipotézissel -, lehetett nehéz egy ilyen ügylet.
 De képzeljünk csak el egy pillanatig egy ilyen személyt, aki el akarja hagyni
az országot útlevéltelenül, kredit-kártya hiányában, csupán villámok szórására
és még ki tudja, mire képesen. Talán elképzelhető egy hasonló helyszín, mint
amilyen a Kettes Terminál Heathrow-ban.
 De miért, ha te egy norvég isten lennél, miért akarnád elhagyni az országot egy
légitársasággal? Biztos volna más lehetőség? Dirk feltételezte mellékesen, hogy
saját erőből is repülhetett volna. Arra emlékezett az olvasmányaiból, hogy a
norvég istenek tudtak repülni, és köményes zsemlét ettek. Bár akkoriban az
égbolt nem volt ellátva radar kontrollal, rakétaveszéllyel meg miegymás. Még így
sem jelentene nehézséget az utazás saját erőből, főleg ha az időjárás tőled
függ, mert te vagy a Villámisten és elvárható, hogy tudomásod legyen róla.
Nemde?
 Mégy egy kis hang szólalt meg Dirk agyában, és utána elveszett a zűrzavarban.
 Azon tűnődött egy pillanatig, hogy olyan, mint bálnának lenni. Fizikailag -
gondolta - jó helyen van ahhoz, hogy éles eszű legyen, bár a bálnákat jobban
érdekli a kékség, mintsem a feljövetel és a Pentonville úti forgalom egy
viseltesen öreg Jaguárban - de amire ő gondolt, az a bálnák dala volt. A múltban
a bálnák képesek voltak énekelni egymásnak óceánszerte, sőt még másik óceánból
is, mivel a hang víz alatt messzire eljut. De most, a víz alatt hangzavar van a
hajók motorjai miatt, ezért valójában nem hallhatják egymás üzeneteit a bálnák.
 Így igen nagy a különbség a között, ha az ember meg akarja érteni a problémát,
vagy ha fel is fogja. Összegezve pedig ki a fene akarja kövér halak - bocsánat,
emlősök - hangját hallgatni, akik egymásnak üzengetnek.
 Dirk egy pillanatig úgy érezte, hogy végtelen elveszettség és szomorúság áll az
információt hordozó hang mögött, ami napközben zörgeti az emberek életét, és ő
hallhatott egy pár lehangolódott hangot az istenek megmozdulásai miatt.
 Amint Észak-Islington felé tartott, és elhagyott néhány pizza-éttermet,
valamint vagyonkezelő ügynökséget, majdnem rajongója lett a gondolatnak, hogy
milyen lehet most az ő életük.



18. Fejezet


Egy villám ujjai kinyúltak az ég alján lógó nagy, meglett pocakok aljából. A
kis, bosszús villám csüngött lefelé, és előhúzott néhány olajos esőcseppet.
 Az ég alatt erőteljes rendezetlenségben vad tornyok sorakoztak bütykös és
hegyes csúcsaikkal, amik ösztökélték, piszkálták és lelkesítették a felhőket,
mígnem úgy tűnt, szétszakadnak rémisztő áradattal.
 Magasan, a villódzó sötétben csendes alakok álltak őrt a hosszú védőpajzsok
mögött, sárkányok guggoltak tátogva a csúnya égre, amint Odin, Asgard Isteneinek
apja megközelítette a nagy vas-díszkaput, amely az ő birodalmába és a boltíves
Valhallába vezetett.      A levegő tele volt a nagy szárnyas kutyák hangtalan
üvöltéseivel, akik a gazdájukat üdvözölték amint az elfoglalta a trónt. Villámok
kutattak kisebb - nagyobb tornyok után.
 A nagy, ősi és halhatatlan Asgard Istene visszatért a helyét elfoglalni azzal a
stílussal, ami még őt is meglepte volna évszázadokkal ezelőtt - még más fontos,
féktelen erejű isteneket is, akik fenntartották uralmukat a halandó emberiség és
azok világa felett -, visszatért egy nagy, felirat nélküli Mercedes furgonban.
 A furgon megállt a kijelölt helyen.
 A konflis kinyílott, és kimászott belőle egy buta, lelassult-arcú ember szürke
egyenruhában. Ő volt az, aki kiválóan megfelelt erre a feladatra, hiszen sosem
tett fel kérdéseket - nem is annyira azért, mert nem bírt a természetes kérdés
képességével, hanem inkább azért, mert sosem jutott eszébe kérdés. Lassú, görgő
testmozgással, mintha egy evezőt húznának keresztül a zabkásán, elindult hátra a
furgon hátsó ajtajait kinyitni - azt a bonyolult műveletet véghezvinni, ami
kilincsek és zárak koordinált manipulációjával járt.
 Teljes szélességükben kitárultak az ajtók, és ha Kate jelen lett volna, egy
pillanatig átfutott volna az agyán, hogy a furgon albán elektromos dolgokat
szállíthat. Ködfény üdvözölte Hillow-t - az ember neve Hillow volt -, de ebben
nem volt semmi különös számára. Ködfényre is számított, amikor az ajtót
nyitotta. Az első alkalommal azt gondolta: "Ó, ködfény. Nem rossz" - és többé-
kevésbé olyan erősségű volt, ami garantálta neki a munkakört, ameddig csak
életben tudott maradni.    A ködfény leülepedett, kiemelte egy vénségesen öreg
ember alakját egy hordágyon, akit egy apró figura követett, és akire Hillow úgy
gondolhatott, hogy talán a leggonoszabb kinézetű figura, akivel valaha is
találkozott,    amennyiben   képes   lett   volna   figurákat    előcsalogatni   az
emlékezetéből egyesével, összehasonlítva azokat. Ez sajnos nehezebb volt, mint
ahogy   Hillow   szerette   volna.   Így   csak   a   jelenlévő   figurákat   tudta
összehasonlítani.
 Ez könnyen kivitelezhető volt. A lábak és a kerekek csodálatos könnyedséggel
működtették a rozsdamentes acél technológiát. A kinyitás, a gördítés és a
forgatás gondosan kidolgozott mozdulatokból álltak, összeegyeztetve a lépcsőkkel
vagy göröngyökkel - minden ugyanazt a folyékony, sikamlós mozgást szolgálta.
 Jobbra egy nagy, faburkolatú terem állt szépen metszett fából és márvány
fáklyatartókkal, amelyek büszkén álltak ki a falból. Ezektől vált igazi hallá.
Balra állt a főbejárat, ami Odint oda vezethette, ahol felkészülhetett az
éjszakai találkozóra.
 Utálta ezt. Morgolódott magában, elindult, bár igazából az ágyat is magával
vitte.   Még   egyszer   meghallgatta   kőkobakú   villámos   fiának   önkényeztető
csattanásait és pattanásait, aki nem fogja elfogadni, nem fogadhatja el,
egyszerűen nem elég intelligens ahhoz, hogy elfogadja az élet realitásait.
Amennyiben pedig nem teszi, úgy el kell törölni őt, és ma este Asgard látni
fogja egy halhatatlan isten kioltását. Ennyi - gondolta Odin durcásan - túl sok
valakinek egy egész életre, ami igencsak előrehaladott állapotot jelent, de nem
a megfelelő irányban.
 Egyszerűen csak a kórházban akart maradni, amit szeretett. Az előkészület, ami
őt arra a helyre vitte, a legnagyobb kedvesség volt, és bár nem volt ingyen,
csak az kellett hozzá, hogy el kellett viselni. Új valóság, és ő befogadta azt.
Az, aki egyszerűen nem viseli el a következményeket, annak semmije sem lesz
semmiből, még akkor sem, ha adott esetben az illető egy isten.
 Az éjszaka után visszatérhet a Fafej életmódhoz és az jó lesz. Hillow is így
gondolta.
 "Tiszta, fehér lepedők - mondta Hillownak, aki bólintott. - Vasalt lepedők.
Minden nap tiszta lepedők."
 Hillow körbemanőverezte az ágyat, és felvitte a lépcsőn.
 "Istennek lenni, Hillow - folytatta Odin -, istennek lenni, bár nem tudom,
hallod, amit mondok? Itt senki sem gondozza a lepedőket. Úgy értem, igazából.
Gondoltad volna? Az én helyzetemben? Az istenek apjaként? Senki sincs, abszolút
senki, aki bejönne, és azt mondaná, 'Odwin úr' - kuncogott magában -, tudja, ott
Odwin úrnak szólítanak. Igazából nem tudják, kivel van dolguk. Nem hiszem, hogy
fel tudnák fogni, maga szerint igen, Hillow? De nincs senki, aki bejönne, és azt
mondaná, 'Odwin úr, megcsináltam az ágyát, és új lepedőket terítettem rá.'
Senki. Ott nem beszélgetnek dolgok levágásáról, dolgok elpusztításáról és
széthasításáról. Itt a legtöbb beszélgetés meglehetős és dolgok leszakításáról,
egyik dolog másiknak való alárendeléséről szól, ugyanakkor csak igen kis
figyelem kíséri, és szó sem esik a lepedőkről. Hadd mondjak egy példát..."
 Az emlékek ezen a ponton félbeszakadtak, mert egy kocsi a kapuhoz érkezett,
amit egy ingadozva álló, nagy, izzadó teremtmény őrzött. Cafat Lábujj, aki éppen
csendben haladt az ágy előtt, előresietett, és egy gyors szóváltást tett az
izzadó, nagy teremtménnyel, aki vörös képpel meghajolt, hogy hallja őt. Aztán az
izzadó teremtmény visszacsúszott egyfajta csillogó alázatossággal az ő sárga
odújába, aztán a szent hordágy egyenesen átgördült a nagy termeken, szobákon és
folyosókon is túl oda, ahonnan nagyon viharos visszhangok érkeztek ordítva, és
ahonnan a bűzös szagok áradtak.
 "Hadd mondjak egy példát, Hillow - folytatta Odin. - Például vegyük ezt a
helyet! Vegyük a Valhallát..."



19. Fejezet


Északnak fordult ezután, amely mozdulatának normál körülmények között megvolt a
maga oka és rendeltetése, de Dirk most még mindig a megérzése hatása alatt volt.
 Mi több, még esni is kezdett egy kicsit, aminek segítenie kellett volna, de ez
az eső most valami boldogtalanságot hordozott, és valami olyan súlyos égboltról
érkezett, hogy ezzel csak nőtt a klausztrofóbiás és frusztrációs érzés, ami az
éjszakát uralta. Dirk elfordította a kocsi ablaktörlőjét, amely csak erőlködött,
mert nem volt elég eltakarítandó eső, így ezután leállította. Az eső azonnal
elborította a szélvédőt.
 Megint bekapcsolta az ablaktörlőt, de az még mindig megerőltetőnek találta a
fáradozást, kapart és nyikorgott tiltakozásképp. Az utak ijesztően síkossá
váltak.
 Dirk megrázta a fejét. Azt mondta magának: ez a lehető legrosszabb út.
Engedélyezte magának, hogy szeszélyeskedjen valamiféle egészen megvető módon.
Meglepődött   magán   a  vad  fantáziája   miatt,   ami  a  legkevésbé   hívható
bizonyosságnak, sokkalta inkább sejtésnek.
 Egy baleset egy reptéren. Talán egyszerű a magyarázat.
 Egy szürke furgon, amit Kate Schechter látott a kórháznál. Semmi különleges
nincs benne. Dirk majdnem nekiütközött, de ez sem volt több egy elcsépelt
hétköznapi eseménynél.
 Egy Coca-Cola automata: számba sem vette.
 Hogy illett ez a Coca-Cola automata ezekhez a széles skálájú agg istenes
gondolatokhoz? Az egyetlen ötletet egyszerűen nevetséges volt kimondani, és
elutasította még a felismerését is.
 Ekkor Dirk azon kapta magát, hogy elhajtott a ház mellett, ahol kora reggel
találkozott a páciensével, akinek a fejét egy ismétlődő lemezjátszó korongra
tálalta fel egy zöldszemű, kaszát lengető alak, és egy vérpecsétes szerződést
tüntetett el azután a vékony levegőben.
 Morgott, amint tovább hajtott, és amint egy nagy, sötétkék BMW indult el a
járdaszegély mellől, ő pedig egyenesen a hátuljának hajtott - így már másodszor
kellet kiszállnia a kocsijából ordítozva.
 "Verje meg az Isten, nem látja mit csinál? - kiáltotta abban a reményben, hogy
túlordítja az ellenségének legjobb szavait. - Hülyék! - folytatta levegővétel
nélkül. - Karrieristák. Nem törődve figyelmetlenül hajtanak! Nemtörődöm módon
bántalmaznak!" Zavard össze az ellenfeledet - gondolta. Olyan, mintha felhívnál
valakit, és azt mondanád: "Igen, Halló!" - valami jó kis hangon, amikor
válaszolnak a hívásra - és ez volt Dirk egyik kedvenc szórakozása hosszú, nyári
estéken. Lehajolt és megvizsgálta a tapintható horpadást a BMW hátulján, ami
egész magától értetődő módon vadonatúj volt. Fel kéne robbantani ezt a hitvány
gazembert - gondolta Dirk.
 "Nézze meg, mit művelt a lökhárítómmal! - ordította. - Remélem, van valami jó
kis ügyvédje!"
 "Én egy jó kis ügyvéd vagyok" - mondta szolidan, és ezt egy szolid kattanás
követte. Dirk felnézett pillanatnyi balsejtelmében. A szolid kattanást az
ajtócsapódás idézte elő.
 A férfi olasz ruhát viselt, ami szintén szolid volt. Szolid szemüveget,
szolidra nyírt hajat és egy nyakkendőt, ami igaz, nem valami szolid tárgy a maga
természetéből fakadóan, ez mégis kivételesen szolidan volt pöttyözve. Elővett
egy vékony tárcát és egy vékony ezüst tollat. Dirk Jaguárja mögé sétált, és
felírta a rendszámát.
 "Van kártyája? - kérdezte, és mielőtt felnézett volna, átnyújtotta a magáét. -
Itt az enyém - tette hozzá. Felírt valamit a hátuljára. - Ez az én rendszámom -
mondta -, és a biztosítótársaságom neve. Talán maga is elárulja nekem az önét.
Ha nincs semmi magánál, majd a titkárnőm felhívja."
 Dirk sóhajtott, és úgy döntött, nincs értelme további küzdelemnek. Előhalászta
a tárcáját, és átlapozta a benne lévő kártyákat, és úgy nézegette őket, mit aki
még sosem látta. Eljátszott egy ideig azzal az ötlettel, hogy a neve Wesley
Aelott, egy óceánjáró jacht navigációs asszisztense Arkansasból, de aztán jobb
ötlete támadt. Dirk nem emlékezett közel s távol biztosítás befizetésére, sem
arra, hogy valaha is szándékozna ilyet tenni, ami ígéretesnek tűnt. Átnyújtott
egy kártyát jóhiszeműen meghátrálásaképp. A férfi megnézte.
 "Gently úr - mondta. - Magándetektív. Bocsánat, holisztikus magándetektív.
Rendben."
 Eltette a kártyát, és nem mutatott további érdeklődést.
 Dirk sosem érezte magát ennyire pártfogoltnak életében. Pillanatnyilag éppen
egy másik szolid csattanás hallatszott az autó másik oldaláról. Dirk a vörös
keretes szemüveget viselő nőre nézett, aki félig-fagyos mosollyal viszonozta
ezt. Ő volt az a nő, akivel Geoffrey Anstey kertjének falánál találkozott, és
így valószínűsítette, hogy az ügyvéd az ő férje volt. Eltűnődött egy pillanatig
azon, hogy a földre terítve őket megbirkózik velük, és kérlelhetelenül,
erőszakosan kifaggatja őket, de hirtelen mérhetetlenül fáradtnak és kimerültnek
érezte magát.
 Felismerésének jeléül bólintott egyet.
 "Befejeztük, Cynthia - mondta a férfi és egy mosolyt villantott rá. - Mindent
elintéztünk."
 A nő bágyadtan bólintott, és mindketten visszamásztak a BMW-be, majd egy
pillanat alatt elillantak. Dirk a kezében lévő kártyára nézett: Clive Draykott.
A Városi Ügyészség jobb köreiből. Dirk eltette a kártyát, visszamászott a
kocsijába csüggedten, aztán visszahajtott a házába, ahol egy nagy aranysast
talált türelmesen az ajtó lépcsőjén ücsörögve.



20. Fejezet


Kate a vendégéhez fordult, amint mindketten a lakásába értek, és a bejárat
becsukódott mögöttük, no és persze miután Kate meggyőződött arról, hogy Neil nem
kémlel utánuk a lakásából és a lépcsőről sem néz utánuk rosszallóan. A mély-
nyomók folyamatos dörömbölése legalább garanciát nyújtott az egyedülléthez.
 "Rendben - kezdte Kate vadul -, szóval mi ez az egész a sassal? Meg az utcai
világítással? Ha?"
 A norvég Villámisten kínosan nézett. Le kellett vennie az ő nagy szarvakkal
ellátott sisakját, mert az nekiverődött a plafonnak, és karcnyomokat hagyott a
tapétában. A hóna alá tette.
 "És mi van ezzel - folytatta Kate - a Coca-Cola automatával? És a kalapáccsal?
Röviden, mi ez az egész?"
 Thor semmit sem mondott. Összeráncolta a homlokát egy pillanatig arrogáns
ingerületében, aztán összeráncolta valamiféle zavarodottságot mutatva, aztán
csak állt vérezve.
 Kate néhány másodpercig a viselkedését fenyegető belső összeomlás hatása alatt
maradt, majd felismerte, hogy egyszerűen csak pokollá változott minden, és így
könnyebben elbírta.
 "Oké - mormogta Kate -, tisztázzuk a dolgokat. Kerítek valami fertőzésgátlót."
 Kiment a konyhába átkutatni az ott álló szekrényt és visszatért egy üveggel,
amire Thor azt mondta: "Ne".
 "Mit ne?" - kérdezte megütközve, miközben letette az üveget az asztalra egy
puffanással.
 "Azt - mondta Thor, és visszalökte az üveget. - Ne".
 "Mi a baj ezzel?"
 Thor vállat vont, és egykedvűen bámult a szoba sarkába. Semmi sem volt ott,
amitől megfontolt érdeklődést mutathatott volna a szoba azon sarkára.
 "Figyeljen, maga idióta - szólt Kate -, amennyiben én idiótának hívom, akkor
mi..."
 "Thor - mondta Thor -, Az Istene a..."
 "Igen - folytatta Kate -, már felsorolta, minek is az Istene. Hadd tisztítsam
meg a karját."
 "Sedra" - szólalt meg Thor kinyújtva a vérző karját, de el Kate elől.
Aggodalommal morgott.
 "Mi?"
 "Sedra préselt levelei. Az őszibarackmag olaja. A keserű narancs virágának
párlata. Mandulaolaj. Zsálya és nadálytő. De nem ez."
 Ellökte a fertőzésgátló üveget, és magába fordult.
 "Rendben!" - szólt Kate felkapva az üveget, és hozzávágta. Az visszapattant az
arccsontjáról egy piros foltot hagyva ott. Thor kinyújtotta a kezét, ugyanakkor
Kate földbe gyökerezve mutatott rá egy ujjal.
 "Ott marad, maga idióta!" - ordította, és Thor megmerevedett. "Kell valami
különleges?"
 Thor zavartan nézett.
 "Tessék!" - mondta Kate a Thor arcán pirosló horzsolásra mutatva.
 "Bosszú" - mondta Thor.
 "Megnézem, mit tehetek" - szólt Kate. Sarkon fordult, és kilépdelt a szobából.
 Kb. két perc láthatatlan tevékenység után Kate visszatért a szobába
füstfoszlányokkal körülvéve.
 "Rendben - mondta. - Jöjjön velem."
 Bevezette a fürdőszobába. Thor idegességet mutatott, de követte. Kate azért
hozott magával füstfoszlányokat, mert a fürdőszoba is tele volt velük. A kádból
ömlöttek a buborékok és a füst.
 Kis üvegcsék és csészék hevertek közel üresen egy kis polcon a kád felett. Kate
egyesével felkapta és felmutatta őket.
 "Az őszibarackmag olaja - mondta, aztán felfordította annak ürességét
érzékeltetve. - Az egész benne van" - tette hozzá a habzó fürdőre mutatva.
 "Neroli olaj - mondta és felkapta a következőt - a keserű narancs virágának
párlata. Az egész benne."
 Felkapta a következőt. "Narancskrém fürdőolaj. Van benne mandula olaj is.
Benne."
 Felkapta a csészéket.
 "Zsálya és nadálytő - mondta az egyikre -, és sedra olaj. Egyikük egy kézkrém,
a másik pedig hajkondicionáló, de van bennük egy tubus Áloé Ajakrúzs, egy kevés
Tisztító Uborkatej, Mézes Méhviasz és Jojoba Tisztító Olaj, Rassoul Iszap, Hínár
és Nád Sampon, Gazdag E-vitamin Tartalmú Éjszakai Krém és egy jó nagy adag
csukamájolaj. Azt hiszem, nincs semmiféle "bosszú" feliratú szerem, de van egy
kis Calvin Klein 'Megszállottság.'"
 Kivett egy dugaszt egy üveg parfümből, és az üveget behajította a kádba.
 "A szomszéd szobában leszek, amikor befejezi."
 Ezzel kivonult az ajtót becsapva maga mögött. A szomszéd szobában várt
határozottan, könyvet olvasva.



21. Fejezet


Még kb. egy percig ült Dirk mozdulatlanul az autójában néhány yardnyira a
bejárati ajtótól. Azon tűnődött, mit is lépjen. Csak óvatosan - gondolta. A
legutolsó, amivel most találkozni szeretett volna, egy sas volt.
 Meredten bámulta. A sas ott állt egyfajta szemtelen pompával, és szárnyait
szélesre   tárta.  Időről   időre   tollászkodott,   aztán  élesen   utcahosszat
rikoltozott, és az egyik szárnyát figyelmeztetően a földre fektette. Dirk
csodálta a teremtmény méreteit, tollazatát, levegőre termettségét, de ha
megkérdezte volna magát, hogy tetszik-e, amint az utcai fények megcsillannak a
nagy, üveges szemén, illetve a nagy, kampós csőrén, azon kellett volna
csodálkoznia, hogy nem.
 A csőr alkotta a fegyverzet komolyabb részét.
 Ez egy olyan csőr volt, ami legyőzött volna bármilyen földi állatot, még az
olyat is, ami már halott és konzervdobozban található. A szárnyaival pedig fel
lehetett volna dobni egy kis Volvót. Ott ült és várt Dirk ajtajánál,
jelentőségteljesen és akaratosan fel és le nézve az úton.
 Dirk eljátszott a gondolattal, hogy egyszerűen továbbhajt, és elhagyja az
országot. És az útlevele? Nincs. Otthon maradt. Az ajtó mögött, a sas mögött
egy fiókban valahol, vagy még inkább szanaszét.
 Elárvereztethetné a házat. Az ingatlanügynökök aránya a területen fellelhető
házakban hamarosan nőni fog. Abból a sokból odamehetne az egyikhez eladni a
házat. Elege volt belőle a hűtőkkel és a nem csökkenő American Express
kártyákkal kapcsolatos küldeményekkel egyetemben.
 Vagy akár oda is mehetne a sashoz, megkérdezni: mit akar? Volt is egy ötlete.
Patkányokat, talán kisebb szalonagarakat. És Dirknek, amennyiben jól emlékezett,
volt némi gabonapelyhe és egy kis teasüteménye, ugyanakkor úgy találta, ezek nem
nagyon illenek a levegő uralkodójához. Sokkal jobban lekötötte a gondolat, hogy
friss vért fagyaszthatna a madár szárnyain, de végül meggyőzte magát ennek a
nevetségességéről.
 Egyszerűen oda kell mennie szembenézni a dolgokkal, elmagyarázni, hogy
patkánymentes, és várni a reakcióit.
 Nesztelenül, végtelen csendben kinyitotta az ajtaját, és kilopódzott rajta
lehorgasztott fejjel. A kocsi motorházteteje fölé hajolva a madárra mordult. Az
nem mozdult. Jobban mondva nem hagyta el felségterületét. Még mindig arra nézett
és maga köré valamiféle emelkedett figyelemmel. Dirk nem tudta, miféle távoli
madárfészket lát a teremtmény a Jaguár ajtaja által keltett nyikorgás mögött, de
ez észrevehetőleg nem hagyta nyugton a figyelmét.
 Dirk óvatosan végigsietett a házat körbevevő kocsisor mögött, ami meggátolta őt
abban, hogy közvetlen a háza elé parkoljon. Néhány másodperc elteltével már csak
egy kis, kék Renault választotta el őt a különleges teremtménytől.
 Hogyan tovább?
 Egyszerűen felállhatott volna és megmutathatta volna magát. Azt mondhatta
volna: "Itt vagyok, tégy amit akarsz." Bármi is történt volna, a Renault
valószínűleg elviselte volna a lökést.
 Mindig megvolt persze a lehetősége annak, hogy a sas meg lesz vele elégedve, és
az eddigi lecsapásait is csak szeretetből tette. Feltéve persze, hogy ez ugyanaz
a sas. Nem volt valami irreális feltételezés. Az aranyszínű sasok száma észak
London-ban - feltételezte Dirk - igen alacsony.
 Vagy lehet, hogy azért pihen a bejáratnál a lépcsőn, mert egy újabb lecsapást
megelőző gyors lélegzetet vesz egy hajsza közepén.
 Bármi is a magyarázat, Dirk elhatározta, hogy egyszerűen megragadja a
lehetőséget. Mély lélegzetet vett, és felemelkedett a Renault mögül, ahogyan a
lélek emelkedik a mélyből.
 A sas ekkor más irányba nézett, és eltelt kb. egy másodperc, mielőtt
észrevette őt, amit hangos rikácsolással jelzett és hátrált is pár lépést,
amitől Dirk egy kissé kirekesztve érezte magát. Aztán pislantott néhányat gyors
egymásutánban, és tett valamiféle megjegyzést, amit Dirk egyszerűen nem tudott
hová tenni.
 Várt egy kicsit, amíg a helyzet megtisztult az első meglepődöttségtől, és
előrelépett próbaképp, majd a Renault elé került. Néhány csendes, kérdő károgás
hallatszott bizonytalanul a levegőben, aztán egy pillanattal később Dirk rájött,
hogy voltaképp ő kelti ezeket a hangokat, és abbahagyta. Az ott egy sas volt, és
nem egy kiskutya.
 Ez volt az a pont, ahol hibázott.
 Az agyát sasok töltötték be, egy sas lehetséges szándékai, és sok minden amit
fontolóra kell venni egy sas esetében egy kismacskával szemben, de nem
koncentrált eléggé arra, amit éppen csinált, s amint kilépett a síkos, esős
utcai kövezetre, a feneke megindult a föld felé, de elkapta útközben a kocsi
első lökhárítója; ő felkiáltott, csúszkált, aztán valami olyasmit csinált, amit
sosem szabadna egy nagy, bizonytalan természetű sas előtt: elhamarkodottan
előrezuhant kinyújtott kezekkel.
 A sas azonnal reagált erre.
 Egy másodperc késedelem nélkül mellette termett, és átengedte a helyet, ami
ahhoz kellett ekkor, hogy Dirk tehetetlenül ráomolhasson a saját ajtaja előtti
lépcsőre. Aztán csak morgott le rá gúnyolódva, ahogyan egy olyan emberre
szoktak, mint aki most éppen felnézett.
 Dirk sóhajtott.
 Kitartóan fújt a lépcső élén, érezve azt, hogy ezt olyan könnyedséggel tenné,
ha nem az adott estéről lenne szó. Zihált még egy kis ideig, aztán végül tovább
gurult nehézkesen egyik kezét a homlokára szorítva, a másikat pedig az orrára,
aztán felnézett a nagy madárra balsejtelemmel, s ez tükröződött keserűen azokon
a végtagokon is, amelyektől együttműködést várt el.
 Amikor tisztán látta, hogy pillanatnyilag nem kell tartania a sastól, aki
csupán furcsa pislogással jutalmazta, felült, lassan visszatette magát a
lábaira, és leporolta a kabátját. Aztán kihalászta zsebeiből a kulcsait, majd
kinyitotta az ajtót, ami egy kissé feslettnek tűnt. Várt a sas következő
lépésére.
 Az rövid szárnysuhogással átugrotta a küszöböt, és berontott a hallba.
Körülnézett, és utálattal fogadta a látványt. Dirk nem tudta, mit várnak a sasok
az emberek halljaitól, de feltételezte, hogy nem ez az egyetlen sas, amelyik így
csinál. A rendetlenség nem volt túl nagy, de volt benne valami, ami hajlamot
ébresztett a látogatóban a kétségbeesésre, és a sas bizonyosan nem volt immunis
erre.
 Dirk felkapott egy nagy levélköteget a lábtörlőről és átfutotta, hogy
ellenőrizhesse: csak azok voltak benne, amikre számított. Aztán feltűnt egyik
képének hiánya a falon, ami egyébként nem volt túl jó kép, csupán egy kis japán
festmény, amit a Camden átjáróban talált, és igazán tetszett neki, de most nem
volt ott. A kampó üresen állt ki a falból. És egy szék is hiányzott.
 Megcsapta egy fontos esemény lehetősége, és a konyhába sietett. Sok tárgy
hiányzott a szétszórt konyhából. A javarészt használatlan Sabatier kések
tartója, az ételtartósítója és a kazettás magnója mind eltűntek, ugyanakkor új
volt a hűtője. Nyilván Nobby Paxton bűnös gengszterei szállították le, és csak a
szokásos listát kell összeírnia.
 Hiszen új hűtője van - ez agyának tekintélyes részét kitöltötte. Máris jobbá
lett a konyha légköre. Emelkedett az izgalom. Új fény és tavasz töltötte be a
levegőt, ami átjárta a pizzásdoboz halmot, és úgy tűnt, könnyedén tartja össze
azokat valami lehetetlen szögben.
  Dirk mosolyogva repült a hűtőszekrény felé, és örült, amiért azt teljességgel
üresnek találta. A belső fénye tökéletesen tiszta kék és fehér falakat, valamint
csillogó króm polcokat mutatott. Annyira megtetszett neki a látvány, hogy
azonmód el is határozta: így fogja tartani. Semmit sem tesz bele. A kaja csak
sivárrá tenné.
 Rendben. Ismét becsukta.
 Egy vijjogás és egy szárnycsapás arra emlékeztette, hogy van egy vendége is,
egy sas. Megfordult, és elkapta annak tekintetét, amint az a konyhaasztal
tetejéről bámult rá. Most már jobban hozzászokva és nem tartva annak
rosszindulatú támadásától amire eddig gyanakodott, kicsit kevésbé tűnt
félelmetesnek. Még mindig tekintélyes méretű sas volt, de már sokkal könnyebben
kezelhető, mint azt valaha is feltételezte volna. Pihent egy kicsit, és levette
a sapkáját, a kabátját, és egy székre vetette őket.
 A sas, úgy tűnt, ennél a fordulatnál kezdte egy kissé megérezni, hogy Dirk
kezdi lekezelni őt, ezért egyik karmát felé nyújtotta. Dirk felfigyelt arra,
hogy valóban volt valami olyan a szárnyain, ami igencsak emlékeztetett fagyott
vérre.   Ekkor   egy   kicsit  meghátrált.  A   sas   teljes   súlyát  megemelte
szárnycsapásaival, megannyi tollat hagyva a földön maga után, lassanként,
egyesével, pontosan ügyelve azok egyenletes elrendezésére a földön. Dirk úgy
vélte: az egyetlen, amit tehet, hogy megadja magát a körülményeknek, ezért
berohant a hallba, becsapva maga után annak ajtaját, és az ott lévő asztalt
menedékként a sas irányába fordította.
 Visítás,   kaparás   és   emelkedő  erejű   csapkodások   borzalmas  hangzavara
hallatszott. Dirk lélegzetvisszafojtva az asztalba kapaszkodott, és egy aggasztó
érzés lepte el a madár tevékenységéről.
 Úgy tűnt neki, hogy a sas az ő ajtaját bombázza e pillanatban. Egy másodperces
szekvencia ismétlődött - először szárnycsapások, aztán szaladás és egy nagy
csattanás. Nem volt meggyőződve arról, hogy átüti az ajtót, inkább csak arról,
hogy halálra pofozza magát. Igen fanatikusnak tűnt a teremtmény, de az okára nem
tudott rájönni Dirk. Megpróbálta lenyugtatni magát és tisztán gondolkodni, hogy
kitalálhassa, mit tegyen.
 Fel kéne hívni Kate-et, és meggyőződni arról, hogy jól van.
 Sssss, puff!
 Ki kéne nyitni végre a borítékot és megvizsgálni annak tartalmát, ha már egész
nap magával hurcolta.
 Sssss, puff!
 Ehhez egy éles kés kell.
 Sssss, puff!
 Három elsietett gondolat, egyik sem kecsegtet túl sok sikerrel.
 Sssss, puff!
 Először is, az egyetlen éles kés ott van, ahol Nobby felfogadott költöztetői
hagyták, valahol a konyhában.
 Sssss, puff!
 Ez önmagában nem jelent sokat, mert kereshetne valamit a házban, ami alkalmas
lenne a célra.
 Sssss, puff!
 A második gondolat a borítékról szólt, ami a konyhában maradt a széken fekvő
kabát zsebében.
 Sssss, puff!
 A harmadik egy pillanatig egyszerűnek tűnt, amíg valahogy nem gondolt a cédulán
lévő telefonszám pontos helyére.
 Sssss, puff!
 Az istenit.
 Sssss, puff!
 Dirk kezdte nagyon-nagyon fáradtnak érezni magát. Kezdett rettegni a közelgő
balsors érzésétől, de még mindig nem volt világos, mi fogja betetőzni a
dolgokat.
 Sssss, puff!
 Most már tudta, mit kell tennie...
 Sssss, puff!
 ...ezért meg kell tennie. Csendben elhúzta az asztalt az ajtó elől.
 Sssss -
 Egyszerűen kinyitotta az ajtót, s ennek köszönhetően egy sas repült át a feje
felett, és a hall szemközti falának ütközött. Dirk becsapta maga mögött az
ajtót, felvette a kabátot, és a széket az ajtó kilincse alá támasztotta.
 Sssss, puff!
 Az ajtón véghez vitt kár tetemes és meggyőző volt, Dirk pedig komolyan aggódni
kezdett a madár lelkiállapotától, amiről ez a viselkedés tanúskodott, vagy
attól, hogy milyenné válhat a madár lelkiállapota, ha a továbbiakban is így
viselkedik.
 Sssss, tschsx!
 Ugyanezen gondolat járhatott a madár fejében is e pillanatban, egy gyors
suhanás és az ajtó átszakítása után mély csöndbe merülve, ami egy perc
elteltével még majdnem olyan zavaró volt, mint a rombolás idején.
 Dirk az elmúlt eseményeken tűnődött.
 Óvatosan megközelítette az ajtót, és nagyon, nagyon halkan hátrébb húzta a
széket, hogy átnézhessen a kulcslyukon. Leguggolt, és átmordult rajta. Először
semmit sem látott, bizonyosan útban volt valami. Aztán a másik irányba nézve egy
szemet látott, ami egy sasé volt, és ugyanazt tette vele. Dirk majdnem feldőlt a
felismerés   sokkjában,   és    hátrálni   kezdett   az    ajtótól   rémülten   és
reményvesztetten.
 Ez különösen intelligens szokás egy sastól, nemde? Hogyan is gondolhatta volna?
Nem jutott eszébe felhívni egy madártudóst. Az idevágó könyvei pedig a ház többi
szobájában voltak és nem valószínű, hogy képes lett volna véghezvinni valamiféle
mutatványt azok eléréséhez, legfőképpen, ha egy olyan sassal áll szemben, amely
tudja a kulcslyukak rendeltetését.
 Visszasétált   a   konyhai   csaphoz,   és   talált   egy   konyhai   törülközőt.
Összehajtotta, beáztatta és a vérző halántéka elé tartotta, ami szépen
feldagadt, aztán az orra elé, ami még mindig érzékeny volt, és tekintélyes
méretét egész nap megtartotta. Lehet, hogy a sas kifinomult érzékű volt, és
rosszul reagált Dirk arcának látványára, ami túl durva és állhatatos lehetett,
és egyszerűen elvesztette az eszméletét. Dirk sóhajtott és leült.
 Kate telefonja, amire ezután legelőször terelte a figyelmét, üzenetrögzítőn
volt. A hang kedvesen üdvözölte, és felkérte üzenet hagyására a sípszó után, de
egyben figyelmeztette is, hogy rendszerint sosem hallgatja vissza az üzeneteket,
ezért jobb, ha közvetlenül vele beszél, ami most persze nem lehetséges, így
legjobb, ha később újra próbálkozik.
 Köszönöm - gondolta, és letette a kagylót.
 Felismerte az igazságot: azért nem nyitotta ki a borítékot egész nap, mert félt
a kinyitásától. Nem a kinyitástól magától, hanem attól, hogy egy férfinek el
kell adnia a lelkét egy zöld szemű kaszásnak, amit a körülmények igencsak a
figyelmébe ajánlottak. Olyan szörnyen lehangoló, ha valakinek el kell adnia a
lelkét egy zöld szemű kaszásnak egy sikeres lemezfelvétel jogaiért cserébe.
 Ez volt az arcára írva. Nemde?
 Dirk felvette a másik borítékot, ami a lábtörlőn várt rá, és a London
könyvesboltból küldték, ahol számlát vezetett. Kivette a tartalmát, ami egy
lemez volt, Forró Paradicsom címmel, és Colin Paington, Phil Mulville és Geoff
Anstey írták.
 A szöveg egyetlen sorba volt rendezve. Egy alapismétlődést     tartalmazott egy
kis funky ritmusban egy kis fenyegetéssel és vidám érzéketlenséggel, ami az
elmúlt nyár hangulatát idézte. Így szólt:
 Forró Paradicsom,
 Ne vedd fel, vedd fel, vedd fel.
 Hagyd el, hagyd el, hagyd el.
 Nem akarod, hogy elkapjanak, elkapjanak, elkapjanak.
 Hagyd valaki másra. Kire? Kire? Bárkire.
 Jobb, ha nincs veled, amikor a nagy eljön.
 Azt mondtam, jobb ha nincs veled, amikor a nagy eljön.
 Ez egy Forró Paradicsom.
 És így tovább. Az ismétlődő részeket az együttes két tagja mondta felváltva
egymásnak, a dobgép egyre csak erősödött, és egy táncos klip is készült hozzá.
 És akkor mi van? Nagy dolog. Egy szép ház a Lupton utcában polietén padlóval és
megbomlott házassággal?
 Valószínűleg sok minden történt Faust és Mephisto óta, amikor is az ember az
univerzumról minden tudás birtokába juthatott és kivitelezhetett bármit, ami
testi és lelki igényeinek kielégítéséhez kellett. Most már csak néhány
lemezjogdíj, némi menő bútor, a fürdőszoba falára akasztható csecsebecsék
csavarják el a fejed.
 Mi volt itt az üzlet? Mi volt a Paradicsom szerződés? Ki kapta és miért?
 Dirk még egyszer átkutatta a fiókot egy kenyérvágó késért, még egyszer leült,
kivette a borítékot a kabátzsebéből, letépte a műanyag ragasztót, ami
összetartotta.
 Egy nagy köteg papír esett ki.



22. Fejezet


Ugyanebben a pillanatban megszólalt a telefon, és Kate érkezett a nappaliból. A
Villámisten alaposan beáztatta magát a Kate által összetarkított fürdőkádban,
majd felöltözött, és letépte a falról Kate egyik fürdőköpenyét, hogy
bekötözhesse az alkarját. Egy tölgyfadarabot hajított be a fürdőszoba egyik
sarkába. Kate úgy határozott, szándékosan nem veszi fel a provokációkat, és a
telefont sem. Később majd foglalkozik a rögzítővel.
 "Olvastam magáról - mondta a Villámistennek. - Hol van a szakálla?"
 Erre Thor elvette Kate-től azt az egyrészes enciklopédiát, amivel ekkor
hadonászott, és alaposna végigmérte, mielőtt megvetően egy sarokba hajította.
 "He! - mondta flegmán, - Leborotváltam. Wales-ben." Mogorva kifejezés
népesítette be arcát, ahogy visszaemlékezett.
 "Az ég szerelmére, mit csinált Wales-ben?"
 "Köveket számoltam" - szólt vállat vonva, és kimeredt az ablakon.
 Volt valami szomorú bánat a testtartásában. Kate úgy találta, az általa
árszatott nyomasztó érzés nem mindenben különbözött a félelemtől, és a
bemutatott összhatáshoz hasonlót az időjárás szokott előidézni az embereken. Egy
Villámisten esetében valószínűleg valami másról lehetett szó. Az égbolt egész
nyughatatlannak és elégedetlennek mutatkozott.
 Kate egyre zavartabban viselkedett.
 "Bocs, lehet, hogy hülyén hangzik - kezdte -, de én kicsi vagyok ehhez a sok
mindenhez. Nem szoktam olyannal tölteni az estét, aki nem nevezi nevén a
dolgokat. Milyen köveket számolt tehát Wales-ben?"
 "Mindenfélét - mondta Thor mély hangon. - Mindegyiket ezen méret... - mutatta
egy ujjbegyét és mellette egy incset - ...és ez között." Majd egy yardnyira
tartotta a kezeit, aztán ismét összerakta őket.
 Kate némán bámult.
 "Nos... mennyi volt?" - kérdezte Kate feltehetőleg udvariasságból.
 Thor dühösen megfordult.
 "Számolja meg maga, ha akarja! - ordította. - Mi értelme van évekig meg évekig
meg évekig számolni, minekutána csak én leszek az egyetlen, aki ezzel az
információval bír, ameddig valakinek el nem árulom. Nos?"
 Visszafordult az ablakhoz.
   "Egyébként - folytatta, - aggaszt a dolog. Azt hiszem, elveszthettem a
fonalat valamikor a középkorban. De többé nem fogom - üvöltötte - nem teszem meg
még egyszer!"
 "Elsősorban miért csinált ilyet?"
 "Rámosztotta az apám. Bosszúból. Büntetésként" - dühöngött.
 "Az apja? - kérdezte Kate. - Úgy érti, Odin?"
 "Az apák apja - szólt Thor. - Asgard Isteneinek Atyja."
 "Azt mondja, még él?"
 Thor megfordult, és úgy nézett Kate-re, mint egy bolondra.
 "Halhatatlanok vagyunk" - mondta nyersen.
 Neil odalent ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy a mennydörgő basszust
rémes csönddé változtassa.
 "Halhatatlanokat akartak - folytatta Thor mély, halk hangon - halhatatlanokat
kaptak. Ezt persze nekünk elég nehéz elviselnünk. Örökösnek akartak, így
örökösek vagyunk. Aztán megfeledkeztek rólunk. De ettől még örökösek vagyunk.
Egyébként már sokan meghaltak, és sokunk haldoklik - aztán még halkabban
hozzátette -, de ehhez különleges erőfeszítés szükséges."
 "Sosem fogom megérteni, miről beszél - mondta Kate -, azt állítja, hogy én,
mi..."
 "Elkezdhetik megérteni - szólt Thor dühösen -, ezért jöttem magához. Tudja,
hogy a legtöbb ember nem is vesz minket észre? Pedig nem vagyunk elrejtve. Maguk
közt élünk. Az embereink között. A maguk istenei. Maguk miatt születtünk. Ránk
osztottak mindent, amivel nem akartak foglalkozni. Nem hajlandók felismerni
minket. Ha valamelyik utcán járok ebben a... világban, amit maguk teremtettek
maguknak nélkülünk, akkor alig veti valaki rám a tekintetét."
 "Amikor sisakot visel?"
 "Különösen akkor nem!"
 "Hát..."
 "Viccet csinálnak belőlem!" - ordította Thor.
 "Nem nehéz - szólt Kate. - Nem tudom, mi..."
 Ekkor a szoba megremegett és elcsendesedett. Kate belül erőteljesen sikoltozni
kezdett, és úgy maradt. A rémisztő csendben egy kék, kínai asztali lámpa leesett
és a földnek csapódott, majd védekezésképp begurult a szoba egyik sötét sarkába.
 Kate meredten bámulta, és megpróbált csöndben maradni. Úgy érezte, mintha
hideg, lágy zselé haladna lefelé a bőrén.
 "Maga csinálta?" - kérdezte remegve.
 Thor bekékültnek és zavarodottnak mutatkozott, és morogni kezdett: "Ne akarjon
magára haragítani. Szerencséje volt." Másfelé nézett.
 "Mit mond?"
 "Azt mondom, szeretném, ha velem jönne."
 "Mi? Mit a micsodával kapcsolatban?" Az asztal alá mutatott, a kis, összezavart
macskára, aztán a kék, kínai asztali lámpára.
 "Nem tehetek semmit."
 Kate annyira összezavarodott, fáradt és ijedt volt, hogy majdnem sírva fakadt.
Harapdálta az ajkát, és megpróbált minél dühösebb lenni.
 "Ó, igen? - kezdte. - Azt hittem, maga egy isten. Remélem nem hamis ürüggyel
jött hozzám, én..." Megállt, és más hangon folytatta.
 "Úgy érti - mondta vékony hangon -, hogy egész idő alatt itt volt ezen a
világon?"
 "Itt, Asgardban" - mondta Thor.
 "Asgard - szólt Kate. - Az istenek otthona?"
 Thor csendben maradt. Valami olyan csendben, ami megtelt azzal, ami őt mélyen
bántotta.
 "Hol van Asgard?" - kérdezte Kate.
 Thor még mindig nem beszélt. A megengedhetetlenül hosszú szünetek és a
szótlanság embere volt ő. Amikor végre megszólalt, sosem lehetett kideríteni, mi
is tartott olyan soká?
 "Asgard itt van - mondta. - Minden itt van."
 Kivette a kalapácsot a kabátja alól, és beható tanulmányozás alá vetette annak
a fejét, mintha az valami rejtélyes dolog lenne. Kate azon tűnődött, honnan
ismerheti ezt a gesztust. Ösztönösen gágogni akart tőle. Kicsit visszalépett, és
figyelmesen nézett.
 Amikor Thor ismét felkapta tekintetét, láthatólag új energiaforrás lobogott
szemeiben, mintha neki akarná hajítani magát valaminek.
 "Ma éjjel Asgardban kell lennem - mondta -, szembesülnöm kell apámmal, Odinnal
a Valhalla termeiben, és felelősségre kell vonnom a tettéért."
 "Úgy érti, a wales-i kavicsok számolásáért?"
 "Nem! - mondta Thor. - A wales-i kavicsok nem érnek ennyit!"
 Kate elkeseredetten megrázta a fejét. "Egyszerűen nem tudom hová tenni -
mondta. - Túl fáradt vagyok ehhez. Jöjjön vissza holnap. Mesélje el ezt reggel."
 "Nem - szólt Thor. - Látnia kell Asgardot személyesen, és akkor mindent megért.
Ma este kell látnia." Megragadta Kate karját.
 "Nem akarok Asgardba menni - ellenkezett Kate. - Nem megyek mitikus helyekre
idegenekkel. Menjen egyedül, és majd hívjon fel, számoljon be reggel. Pokolian
büntesse meg a kavicsokért."
 Kiragadta a karját a szorításból. Nagyon-nagyon tisztán látta, hogy ez csak
Thor engedélyével történhetett.
 "Most kérem, menjen el, és hagyjon aludni!" - rivallt rá ekkor.
 Ebben a pillanatban az egész ház megremegett, amint Neil kilövellt egy
dörömbölő basszus-traktust, Siegfried Reinfahrt-ját a Glötterdäm-merung-ról,
csak hogy megmutassa. A falak rezegtek, az ablakok berezonáltak. Az asztali
lámpa szánalmas nyikorgása hallatszott csak ki a hangzavarból.
 Kate megpróbált dühösen nézni, de az adott körülmények között ez nem volt
sokáig tartható.
 "Rendben - mondta végül -, hogy juthatunk oda?"
 "Annyiféleképp, ahány apró részecske létezik."
 "Hogyan?"
 "Apró részecske - és ismét felemelte a hüvelykujját valamint a középső ujját,
hogy valami kicsit érzékeltessen. - Molekulák - tette hozzá látható kínossággal.
- De előbb hadd menjünk el innen."
 "Vigyek magammal kabátot Asgardba?"
 "Ahogy akarja."
 "Akkor hozok egyet. Egy pillanat."
 A lehető legjobb módot választotta annak a meglepődöttségnek a leküzdésére, ami
most kitöltötte. Megtalálta a kabátját, megfésülködött, hagyott egy új üzenetet
a rögzítőjén, és egy tejesbögrét rakott az asztal alá.
 "Rendben" - mondta, és elhagyta a lakást, gondosan bezárva azt, aztán
elcsoszogott Neil ajtaja előtt. Thor meg volt győződve, hogy a     lárma nem is
olyan erős, és hiányozni fog, amikor panaszkodnak a Coca-Cola automatáról, a
kései óráról, az ember ember iránti embertelenségéről, az időjárásról, a zajról
és Kate kabátjának a színéről, aminek sötétkék árnyalatát valami furcsa okból
kifolyólag Neil a világon a legjobban utálta. Sikeresen leléptek, és kis
csattanással becsukták maguk mögött a kaput.



23. Fejezet


A Dirk asztalán   álló   papírköteg   vastag,   nehéz,   gyűrött   és   sokat   használt
lapokból állt.
 Kiválogatta őket egyesével külön pakolva, majd sorba állítva, miután egy
kézmozdulattal felszabadított némi helyet, lelökve ezáltal a régi újságokat,
hamutartókat és a koszos lisztmaradványokat, amiket Elena tisztítószere mindig
ugyanott hagyott, és amikor felhívta erre a figyelmét, mindig azt válaszolta,
hogy azt hitte, azok ott különleges szerepet töltenek.
 Néhány percig a papírokra koncentrált egyesével mozgatva őket, összehasonlítva,
óvatosan tanulmányozva lapról lapra, sorról sorra, szakaszról szakaszra.
 Egyetlen szót sem értett.
 Ezért arra a következtetésre jutott, hogy az a zöldszemű, szőrös, kaszalengető
óriás nemcsak a megjelenésében és szokásaiban különbözhet tőle, de valószínűleg
más a kedvenc ábécéje is.
 Visszadőlt a székén, megcsalatva és zsémbeskedve egy cigarettáért nyúlt, de a
kabátzsebe üres volt. Felkapott egy ceruzát, és megpróbálta cigarettaszerűen
kezelni, de nem érte el ugyanazt a hatást vele.
 Két perccel később ráébredt, hogy esetleg még mindig nézi őt a kulcslyukon
keresztül a sas, és emiatt túlzottan nehéznek találta az előtte heverő papírokra
való koncentrálást, főleg cigaretta nélkül. Mogorván nézett magára. Emlékezett
rá, hogy volt még egy csomag fent az ágyában, de úgy gondolta, nem tudná
megtalálni a madártanról szóló könyvet, ami a cigaretták megszerzéshez
elengedhetetlen lenne.
 Megpróbálta egy kicsit tovább nézni a papírokat. Az írás csúnya, kisbetűs,
kivehetetlen kézírás volt, s leginkább bal oldalt felül voltak benne túlhúzások,
mintha egy dagály söpörte volna arra a tintát. A jobb oldalon nagyon is
tisztának tűnt, leszámítva azt, hogy néha egy-egy      betűcsoport egymás alatt
sorakozott. Az egész úgy, ahogy volt - kivéve valamiféle leírhatatlan
ismerősséget a összképben -, Dirknek teljességgel értelmezhetetlennek tűnt.
 A figyelmét a borítékra összpontosította tehát, és megpróbálta még egyszer
szemügyre venni a kihúzott neveket.
 Howard Bell egy hihetetlenül sikeres bestseller regényíró, aki rossz könyvekből
egy raktárra valót adott el - elképzelhetőleg azért -, mert soha senki sem
olvassa műveit.
 Dennis Hutch, a lemeztársasági mágnás. Amióta volt egy beszélgetésük, Dirk
nagyon jól ismerte. Az Aries Rakétamód beRobbanó Gazdasági Holding, amit a
hatvanas évek példáira alapoztak, vagy ami legalábbis a hatvanas évek példáit
vitte át a hetvenes évekbe, majd növekedett a hetvenes években, aztán egyetlen
hang kihagyása nélkül magáévá tette a nyolcvanas éveket, most az Atlanti óceán
mindkét partján tobzódik. Dennis Hutch beleült a legmagasabb pozíciót jelképező
székbe, amint az alapító meghalt egy téglafal ledőlése következtében, mikor
hatása alá került egy Ferrari-nak és egy üveg tequillának. Az ARRGH! egy
lemezfelvételt is jelentett egyben a Forró Paradicsom című lemezen.
 Stan Dubeck volt az idősebb munkatárs a reklámtársaságnál, ami igen idétlen
nevű, és mostanra a brit és amerikai reklámtársaságok legtöbbjét magába
foglalta, amelyeknek viszont nem volt idétlen a nevük, ezért azok egyszerűen
elmerültek a süllyesztőben.
 És ott volt hirtelen még egy ismerősnek ható név, amely Dirk számára valami
olyat képviselt, amit után kutatni szokott. Roderick Mercer, a világ legrosszabb
minőségű újságainak legnagyobb kiadója. Dirk nem először látta ezt a párosítást:
az idegen eredetű "...erick" a "Rod" után. Hát, hát, hát...
 Most már voltak emberek - gondolta Dirk -, akik valóban kaptak valamit.
Valószínűleg sokkal többet, mint egy házat a Lupton utcában és némi szárított
virágot a környéken. Előnyükre vált az is, hogy a fejüket a vállukon hordták, de
Dirknek ekkor valami drámai és új hiányzott. Mit jelentett ez az egész? Mi volt
a szerződésben? Hogy válhatott mindenki olyan megdöbbentően sikeressé Geoffrey
Anstey-t leszámítva? Mindenki, aki belekeveredett ebbe, jól járt, kivéve akihez
legutoljára jutott el a levél. Akinél még mindig ott volt.
 Ez aztán forró szósz...
 Jobb, ha nincs veled, amikor a nagy eljön.
 Hamarosan megfogalmazódott Dirkben, hogy Geoffrey Anstey maga hallgatta a
beszédét egy forró paradicsomról és az attól való megszabadulásról, annak
továbbadásáról. Ha jól emlékezett az interjúra a Fájdalommal, az nem mondta,
hogy ő ezt a beszédet valahonnan hallotta volna.
 Jobb, ha nincs veled, amikor a nagy eljön.
 A feltételezés borzalmas volt, és így szólt: Geoffrey Anstey szánalmasan naiv
volt. Kik között hallhatta ezt a beszélgetést? Dirk felkapta a borítékot, és
végigolvasta a neveket arra gondolva, hogy ezalatt jó táncritmus pergett. Anstey
egyetlen pillanatig sem ismerte fel, hogy ez a szöveg a saját életébe fog
kerülni. Csinált belőle egy sikeres lemezt, aztán amikor a forró paradicsomot
megkapta, felvette.
 Ne vedd fel, ne vedd fel, ne vedd fel.
 És ahelyett, hogy megfogadta volna a dal szavainak tanácsát...
 Hagyd el, hagyd el, hagyd el.
 ...egy arany lemez mögé rejtette a fürdőszobába.
 Jobb, ha nincs veled, amikor a nagy eljön.
 Dirk összeráncolta a homlokát egy lassú, gondolatteli ceruza-slukk közben.
 Nevetséges.
 Kerítenie kell egy cigarettát, ha mindezt intellektuálisan kívánja átgondolni.
Felhúzta a kabátját, a sapkáját, és az ablakhoz indult.
 Az nem volt nyitva - valószínűleg mióta csak birtokba vette a házat -, és
küzdött, sikított nyugalmának bitorlása ellen tiltakozva. Mikor elég szélesre
tárta, felpattant az ablakpárkányra, a kabátot is magával húzva. Innen már csak
egy kis ugrásra volt a járda, s előtte mindössze egy kis palánkon kellett
átlendülnie.
 Egyetlen pillanat késedelem nélkül meg is tette, és félúton a levegőben eszébe
jutott, hogy nem vitte magával a kocsi kulcsait.
 Fontolóra vette, amint a levegőben suhant, hogy csinál egy szaltót, és
kétségbeesetten elkapja az ablakpárkányt, bízva ennek sikerességében, de ekkor
eszébe juttatta egy természetes reflexe egy végzetes hiba lehetőségét, és
gyaloglást ajánlott figyelmébe.
 Keményen landolt a palánk túloldalán, de a kabátjának egy kis bélésdaradkája a
folyamat érzékeltetéseképp a palánkon maradt. Miután a térdei abbahagyták a
remegést, és magához tért, a nap rá osztott eseményeiből észrevette, hogy elmúlt
11 óra, és ilyenkor a kocsmák bezárnak, így valószínűleg tovább fog tartani
cigarettát találni.
 Ezen eltöprengett.
 Az adott helyzetben az egyetlen, amire számítani lehetett, a sas volt. És a
kocsi kulcsaihoz keresztül kellett haladni a sassal fertőzött bejáraton.
 Óvatosan visszatipegett a lépcsőkön a bejárathoz, leguggolt, és abban bízva,
hogy az az istenverte dolog odabent nem kezd el rikácsolni, felcsapta a leveles
ajtót, majd belesett.
 Hamarosan egy szárnycsapást érezhetett a bedugott kezén, és egy hatalmas csőrt
láthatott közeledni, ami szerencsére nem ért el a szemeit, ugyanakkor erőteljes
ütést mért az orrára.
 Dirk káromkodott fájdalmában, és hátratántorodott, ám nem túl messzire, mivel
egy szárny még mindig szorította a kezét. Erre a másik kezével rácsapott a
szárnyra, ezzel megint csak magának okozott fájdalmat, mivel így a karmok
mélyebben fúródtak a kezébe, és izgalmat keltett a partnerében, akinek minden
kis mozdulatát érezte ezután.
 Megragadta a karmokat, és megpróbálta kirángatni magából.              A karmok
érthetetlenül erősek voltak, akárcsak a madár csőre, amely most megragadta a
másik kezét. Végül fájdalomtól megrészegülten visszahúzta a sérült kezét a
másikkal ápolgatva és tapogatva azt.
 A sas visszakapta a karmait, és Dirk hallotta, amint visszaesett az ajtóban
borzalmas vijjogás és csapkodás közepette, a szárnyai pedig a falat súrolták.
 Dirk eljátszott az ötlettel, hogy felgyújtja a házat, de mivel igen erősen
lüktetett a keze, lehiggadt, és megpróbált a sas nézőpontjából ítélni.
 Nem tudott.
 Volt néhány ötlete arra, hogy hol fordulnak elő leginkább sasok, többé-kevésbé
olyanok, mint az ott, amely mellesleg egy igencsak összekeveredett példány.
 Néhány perc kéztapogatás után kíváncsian szövetkezett az érzéssel, hogy a sas
talán visszavonult a szoba másik sarkába, és ott maradt - talán le is higgadt,
majd még egyszer behajtotta a leveles ajtót. Ez alkalommal egy ceruzával tette
azt, és körbenézett a hallban.
 A sas a látómezőben volt, a falhoz húzódva ült, és Dirket neheztelve
üdvözölte, ami egy kicsit túláradónak hatott nem sokkal azután, hogy le akarta
tépni a kezét.
 Aztán, miután a sas biztos volt abban, hogy Dirk figyeli, lábra emelkedett,
megrázta a szárnyait és egyensúlyba hozta őket. Ez a gesztus okozta Dirk korábbi
óvatos kirohanását a szobából. Ekkor, bár néhány incs távolságra volt az ajtótól
biztonságban, még jobban a földre lapult. A sas kinyújtotta a nyakát, kiöltötte
a nyelvét, és türelmetlenül kapart, meglepve ezzel Dirket.
 Aztán meglepő, nem sashoz méltó jelek váltak láthatóvá a szárnyakon. Körök.
 Különböző színűek, amiket csak geometriai ismeretekkel lehetett úgy elhelyezni,
ahogy azok voltak. Dirk tisztán úgy érezte, hogy a sas azért mutatja neki a
köröket, hogy lenyűgözze velük. Minden egyes alkalommal, amikor a madár feléje
kapott - így jobban belegondolva -, mindig valami olyasféle mozgássorozat
közepette tette, ami minden esetben a szárnyak szélesre tárásával járt. Bár
ilyenkor Dirk mindig a megfordulással és az elrohanással volt elfoglalva.
 "Van pénze egy csésze teára, uram?"
 "Ő, igen, köszönöm - szólt Dirk. - Jól vagyok." A figyelmét teljes egészében a
sas töltötte ki, és nem nézett körül azonnal.
 "Úgy értem, megspórolna nekem egy vagy két érmét egy csésze teára?"
 "Mi?" - nézett körül Dirk ingerülten.
 "Akkor csak egy cigarettát, uram. Tudna egyet adni?"
 "Nem, én is éppen szerezni akarok" - mondta Dirk.
 A férfi mögötte állt a járdán meghatározhatatlan korú csavargó formájában. Ott
tántorgott vad és folyamatos csalódottságot sugárzó szemekkel.
 Miután nem kapott azonnali választ Dirktől, a földre vetette a tekintetét egy
yardnyira maga elé, és egy kicsit előre-hátra ingázott. Kinyújtotta a karjait,
és tovább ingázott. Aztán rámordult egy pontra a földön. Majd egy másikra is.
Aztán megpróbálva állva tartani magát, arrébb tette a fejét, és most már az
utcára volt mérges.
 "Elvesztett valamit?" - kérdezte Dirk.
 A férfi odatántorgott hozzá.
 "Hogy elvesztettem-e? - kérdezte panaszkodó meglepődéssel. - Hogy elvesztettem-
e?"
 Úgy tűnt, ez a legmeglepőbb kérdés, amit valaha is hallott. Ismét a távolba
bámult egy ideig láthatólag egyensúlyozva a kérdést a hagyományosnak tűnő dolgok
között. Ettől egy kicsit még morcosabb lett és jobban kilengett. Végül úgy tűnt,
valami válasz adására készül.
 "Az ég?" - mondta kihívóan Dirknek, hogy kielégítő választ adhasson. Felnézett
vigyázva az egyensúlyára. Úgy hatott, nem tetszik neki a fodros, narancs színű,
az utca fényeitől elsápadt felhőköteg, és lassan visszavette a tekintetét,
mígnem sikerült ismét befókuszálnia a cipője orrát.
 "A föld?" - mondta természetes elégedetlenséggel, aztán megragadt egy
gondolatnál.
 "Békák? - mondta felkapva a tekintetét, hogy az Dirkébe ütközzön. - Valaha
szerettem a...békákat" - mondta, és úgy hagyta a tekintetét, hogy Dirk is lássa:
befejezte.
 Dirk teljesen zavarba jött. Hiányoztak a régi szép idők, amikor minden olyan
egyszerű, minden olyan gondtalan volt, amikor csupán egy gyilkos sast kellett
elviselnie, ami most már szeretetre méltó, egyszerű kis társaságnak tűnt. A
légitámadásokkal számolhatott, de ezzel a névtelenül ordító, káromló bűnözővel,
aki a semmiből jött elő, nem.
 "Mit akar?" - kérdezte Dirk elfojtott hangon.
 "Csak egy érmét, uram - mondta a csavargó, - vagy valamit egy csésze teára."
 Dirk egy egyfontos érmét nyomott a férfi kezébe, és pánikkal elmenekült
elhagyva az utcát, aztán még húsz yardot haladt, mikor szembetalálkozott a régi
hűtőszekrényével.



24. Fejezet
Amint Kate lefelé haladt a ház lépcsőin, észrevette, hogy a levegő igencsak
lehűlt. A felhők ránehezedtek a földre, és beborították. Thor gyorsan a park
irányába vette magát, és Kate a sodrásában haladt.
 Kate-nek el kellett ismernie Thor igazát. Több ember mellett elhaladtak, és
senki sem vetette tekintetét a Villámistenre, még a hatalmas termetére sem
tettek megjegyzést. Korántsem volt láthatatlan. Egyszerűen nem illett oda.
 A park zárva volt éjszakára, de Thor gyorsan átemelte magát a kerítésen, majd
ugyanezt tette Kate-tel is, akár egy virágszállal.
 A fű nyirkos volt és puha, de még az éjszakai fényben is varázslatos. Kate azt
tette, amit általában a parkban: egy pillanatra megérintette kezével a földet.
Sosem tudta igazán, miért teszi, és gyakran megigazította a cipőjét, vagy
felkapott egy kis almot ürügyként, de valójában csak a füvet és a nedves földet
akarta érezni a tenyerén.
 A park ebből a nézőpontból csak két sötéten kiemelkedő vállát mutatta, amikkel
a homályt biztosította. A London déli részén elterülő park vállai, a dombok
képezték a legmagasabb pontokat. Csúnya tornyok és épületek lógtak le az égből,
körbevéve a parkot uralkodva rajta, az égbolton és a városon.
 Hideg, párás szél haladt keresztül a parkon, időről időre megfricskázva egy
sötét, ellő ló szőrzetét, a dombok növényzetét. Kate-nek úgy tűnt, mintha
nyugtalan lovak vágtáznának és csapkodnának a szélben. Valamint úgy, mintha
minden egyetlen középpont irányába mutatna, ami nem lehetett messze tőle.
Megdorgálta magát az abszurd fantáziájáért, ám úgy érződött, az időjárás
köröttük forgott, rájuk várt.
 Thor még egyszer elővette a kalapácsát, és maga elé tartotta gondolatteli,
elvont jelentőséggel, amilyet már mutatott Kate lakásán. Összeráncolta a
szemöldökét, és mintha láthatatlan porszemeket söpört volna le a szerszámáról.
Olyan volt, mint egy csimpánz párzás előtt, vagy - miért is ne! - az
összehasonlítás furcsának hat, de Kate ilyennek látta Thor előkészületét. Olyan
volt, mint amikor Jimmy Connors adogatás előtt koncentrál.
 Ismét felnézett, hátravágta a kezét, körbefordult egyszer, kétszer, háromszor a
sarkain táncolva a sárban, aztán a mennybe hajította a kalapácsát.
 Az szinte azonnal eltűnt a homályos égbolton. Nyirkos villámok cikáztak a
felhők belsejében, amint nagy parabolát írt a levegőbe. Thor kalapácsa a
parabola legszélesebb részénél lezuhant, majd egy távoli kis ponton mozgott
lassan, láthatólag arra várva, hogy visszaszólítsák. Kate visszafogott
lélegzettel nézte, amíg a pötty lekúszott a Szent Pál dóm mögé. Úgy látszott,
megállt, pedig csak nagyon lassan növekedve haladt feléjük.
 Aztán, amint visszatért végiglengve az utat, már nem parabolát rajzolt a
levegőbe, sokkal inkább egy óriás Mőbiusz szalag felületét járta be megkerülve a
Telecom tornyot. Hirtelen lendületet véve sértődötten beleveszett az éjszakába
valami lehetetlen súllyal és sebességgel, pont mint egy fókuszált fénysugár.
Kate szemével követve végigdülöngélte az eseményeket, és Thor éppen a megfelelő
időpontban elkapta a karját, megmentve ezáltal őt a feldőléstől.
 Kate kicsit megijedt a talaj látványától. Thor markában landolt a kalapács,
megremegtetve ezzel teljes lényét, és a csillapított hullámok a másik kézben
lévő lányra terelődtek.
  Kate szédülni kezdett. Pontosan nem tudta, mi történt, de abban biztos volt,
hogy valami olyasmi, amit az anyja nem ajánlott volna az első randevúkor.
 "Ez mind az asgardi úthoz tartozik, vagy csak bolondozik?" - kérdezte a
Villámistent.
 "Asgardba most indulunk" - szólt a válasz.
 Abban a pillanatban kinyújtotta a kezét, mintha egy almát akart volna megfogni,
ám ehelyett tett egy gyors fordulatot. Ezzel a mozdulattal egyidőben a környező
világ billió részre és annak billió részére hullott szét, majd valami teljesen
új állt össze a darabkákból.
 Az új világ sokkalta sötétebb és hűvösebb volt.
 Keserű, rossz szagú szél fújdogált és a torkokba fojtotta a lélegzetet. A domb
füve helyére kellemetlen bűzt árasztó, latyakos sár került. Néhány homályos
fényforrás törte meg a sötétséget a távolban, valamint délkeletre úgy másfél
mérföldnyire egy erősebb fény látszott.
 Óriási, kietlen tornyok szúrták át az éjszakát, magas, hegyes csúcsaik pedig a
lobogó fényekben sütkéreztek. Ezek a tornyok egy olyan épületből nőttek ki, ami
tisztán a csúf valóság paródiájának készülhetett.
 "Apámhoz - szólt Thor -, a nagy Valhalla terembe kell mennünk."
 Kate a nyelve hegyén érezte az "ezt ismerem valahonnan" kifejezést amikor
felbőszült lovak nyerítése tört fel az iszapból, és feléjük küldte a szél.
 A Valhalla nagyterméhez vezető út fáklyákkal volt szegélyezve.
 Thor most még egyszer érdeklődéssel tanulmányozta a kalapács fejét, majd a
mutatóujjával tisztogatni kezdte, és dörzsölgette a hüvelykkel. Aztán lassan
felnézett, és megpördült egyszer, kétszer, háromszor, mielőtt ismét elhajította
lövedékét. Bár ezen alkalommal a jobb keze nem engedte el, a bal pedig továbbra
is Kate-hez ragaszkodott.



25. Fejezet


A cigaretták azon az éjszakán kezdték kinőni magukat Dirk legnagyobb
problémájává.
 Egész nap - leszámítva amikor felébredt, és röviddel azután megismételte ezt a
műveletet, meg amikor Geoff Anstey érthetetlenül forgó fejével találkozott, no
és persze kivéve, amikor Kate-tel a kocsmában járt - egyáltalán nem gyújtott rá.
 Egyetlen szálra sem. A dohányzás egyszerűen kivonult az életéből. Igaz, nem is
volt szüksége rá. Megvolt nélküle. Bár az őrületbe kergette, és valóságos
pokollá változtatta az életét, mégis úgy döntött: el tudja viselni.
 És most, mikor racionálisan, hideg fejjel, karakánul elhatározta magát
egyszerűen győzve le vágyódását a cigaretta iránt, most honnan kerít majd egyet?
Sehonnan.
 A környék kocsmái bezártak. A késő éjszakai boltok valószínűleg valami mást
értettek a 'késő éjszakán', mint Dirk, és meg volt ugyan győződve a
gondolatszabadság   helyességéről,   ebben   az   esetben   a   nyelvészeti   és
szillogisztikus differenciák boldogtalanná tették őt elviselhetetlenségükkel.
 Egy mérföldnyire egy non-stop benzinkútra lelt, ami éppen sztrájkolt egy
hosszan tartó fegyveres rablást követően. Rendőrök járőröztek egy kis, ütött
lyuk körül. Az alkalmazott nem sérült meg túlzottan, de a vér még szivárgott
karjából, hisztérikus sokkban fetrengett, és Dirknek senki sem akart cigarettát
eladni. Egyszerűen nem volt kedvük hozzá.
 "Vehetne magának a blitz-ben" - ajánlották figyelmébe.
 "Büszkén hirdették, hogy az egész város lebombázása esetén is kiszolgálnának.
Gondolja csak el: valami szerencsétlen, aki két lányát és egy lábát
elveszítette, azt kérdezné magától: 'Füstszűrőset vagy nem?'"
 "Remélem, ön is ott vásárol" - dörmögte egy sápadt arcú, fiatal rendőr.
 "Hja, a kor szelleme" - sóhajtott Dirk.
 "Lelépni!" - szólt a rendőr.
 Aztán Dirk a rendőr szellemére módosított. Meghátrált, és elhatározta, hogy egy
ideig zsebre tett kezekkel járja az utcákat.
 Camden felüljáró. Antik órák. Antik ruhák. Semmi cigi.
 Felső út. Antik épületek bontás alatt. Semmiféle cigarettabolt nem épül a
helyükre.
 Chapel bolt. Zárva éjjelre. Nedves szeméthalom. Karton dobozok, tojástartók,
papírzacskók és cigarettás dobozok - üresek.
 Pentonville út. Félelmetes tömött monolitok, szemükkel a Felső út új része
felé, ahova a rémisztő utódokat remélik.
 Király úti állomás. Az ég szerelmére, ott muszáj cigarettának lennie.
Odasietett.
 Ósdi kapu emelkedett a hely fölé, egy nagy, sárga téglafal toronyórával, és két
magas boltív terpeszkedett a kocsibeállók mögött. Volt egy egyszintes, modern,
ütött-kopott váró részleg, amely a legalább száz éves épületnél is régebbi
benyomást keltett és általában véve zavarónak hatott.
 Dirk elképzelése szerint a váróval az építészek azt akarták érzékeltetni, hogy
az egyén egy érdekfeszítő és kihívó párbeszéd közepébe csöppent.
 A Király úti kereszteződésnél borzalmas dolgok történnek az emberekkel,
épületekkel, autókkal, vonatokkal, főképpen várakozás közben, és ha valaki nem
elég óvatos, akkor maga is belekeveredhet egy érdekfeszítő és kihívó
párbeszédbe. Ha van egy használható, ám olcsó autórádiód, akkor az a várakozás
idején - amennyiben néhány percig elfordulsz - elmozdul.
 Egyéb dolgok is mozoghatnak ekkor: a pénztárcád, a beleid, a gondolataid és az
akaraterőd.
 A rablók, kábítószer-kereskedők, stricik és hamburgerárusok elő tudják idézni
ezeket a mozdulatokat (a sorrend nincs megkötve).
 Nem volna rossz, ha egy doboz cigaretta mozgatására is megvolna valakinek a
képessége - tűnődött el Dirk növekvő feszültséggel. Áthaladt a York úton,
elhagyva néhány meglepődött eladót ezáltal, akik furcsamód nem foglalkoztak
cigarettakereskedelemmel, elsietett egy zárt könyvesbolt mellett, áthaladt a
váró főbejáratán menekülve az utcai élettől, és a Brit vonattársaság
fennhatósága alá került.
 Körülnézett.
 Furcsa volt minden, és ezen el is csodálkozott rövid ideig, mert később egy
nyitott cigarettabolt keresése kötötte le. Persze, nem talált.
 Magába roskadt. Az egész nap kezdett egy fogócskára hasonlítani.
 A reggel, amennyire csak tehette, betegesen kezdődött, és még azóta sem épült
fel egyáltalán. Olyan volt az egész, mintha egy rohanó lovat akarna megülni
egyik lábával a nyeregben, a másik lábát pedig reménytelenül vonszolva a földön.
És ennek a tetejébe még ott van az a cigaretta-probléma.
 Mély sóhaját követően egy ülést talált magának - vagy legalábbis egy kis helyet
egy padon.
 Pedig    ez    nem   volt   egyszerű    feladat.    Az   állomás    zsúfoltsága
megmagyarázhatatlannak tűnt. Hajnali egy óra volt. Mi a fenét keresett ő egy
órakor a Király úti állomáson cigaretta és használható otthon nélkül, ahová
például halálos küzdelem nélkül bejuthatna?
 Elhatározta, hogy sajnálni fogja magát. Azzal elmegy az idő. Körülnézett, és a
körülményeire gondolva egyre hatalmasodó sajnálathullámok öntötték el.
 Az ismerős hely most ismeretlennek hatott. Egy jegypénztár ilyenkor is nyitva
állt, bár láthatólag jobban érezte volna magát bezárva.
 W.H. Smith boltja is éjszakai álmát aludta. Senkinek sem lehet szüksége emiatt
újságokra és magazinokra az éjszaka, maximum szállási célokra.
 A rablók, kábítószer-kereskedők, stricik és hamburgerárusok mind az utcán avagy
a hamburgerárusító helyeken tartózkodtak. Ha gyors szexre, fenemód jó érzésekre
vagy - isten segedelmével - egy hamburgerre lenne szükséged, biztosan kapnál.
 A váróban igénytelen emberek gyülekeztek, akiktől senki sem akart semmit. Ide
vonultak menedékbe, mielőtt időnként elhessegették őket. Ha valamit akart volna
valaki tőlük, akkor az csakis a nemlétük lehetett. Kívánatos volt ez, ám nem
kellőképp támogatott. Mindenki számára lett volna hely valahol.
 Dirk azokat az embereket szemlélte, akik előtte kavarogtak, vagy éppenséggel
összekuporodva próbáltak aludni a padokon, amelyeket persze ezen tevékenységük
meggátolására terveztek.
 "Van egy cigije, uram?"
 "Hogy? Nem, sajnálom, nincs" - kapta fel a fejét Dirk, és gondterhelten
forgatni kezdte a kabátja zsebeit azt érzékeltetve ezáltal, hogy ez a kutatás
nem lesz eredményes. Felijesztették árbrándjaiból.
 "Akkor fogja" - vett elő egyet az ütött-kopott öregember ütött-kopott zsebéből.
 "Micsoda? Ó, Ó... köszönöm. Köszi" - szólt Dirk meglepetten. Még sosem fogadott
el cigarettát hálásabban. Az öregember által szívott csikkel gyújtotta meg.
 "Szóval minek van itt?" - kérdezte az aggastyán nem kihívóan, csak
kíváncsiskodva.
 Dirk burkoltan végigmérte az öreget. Az igencsak híján volt a fogaknak, matt
hajszálai rémületet mutatattak, ókori viselete a földre lógott, de a szemei
megnyugtatóan néztek. Dirk nem számíthatott semmi olyan meglepetésre, amivel nem
bírt volna megbirkózni.
 "Nos, valójában - kezdte Dirk a cigarettával játszadozva - köszönöm. Nem
találtam sehol."
 "Ó, ah" - szólt az öregember.
 "Meg aztán az a madár odahaza - folytatta Dirk. - Folyton megtámadott."
 "Ó, ah" - szólt az öregember belenyugvóan bólintva.
 "Úgy értem, az a madár egy sas."
 "Ó, ah!"
 "Nagy szárnyakkal."
 "Ó, ah."
 "Megragadott a karmaival a leveles dobozon át."
 "Ó, ah..."
 Dirk azon tűnődött, hogy megéri-e folytatni a beszélgetést. Csendbe burkolózott
és körülnézett.
 "Szerencsés, amiért nem csapott le a csőrével is - szólalt meg kis idő
elteltével az öregember. - Egy felizgatott sas azt tenné."
 "Megtette! - kiáltott Dirk. - Megtette! Nézze csak az orrom. Ezt is a leveles
dobozon át tette. Szinte hihetetlen! A markolása! Ahogyan elkapott! Nézze a
kezem!"
 Kinyújtotta némi együttérzés reményében. Az öregember növekvő figyelmével
tüntette ki.
 "Ó, ah" - szólt végül, és saját gondolataiba merült.
 Dirk visszahúzta a sérült kezet.
 "Akkor maga ismeri a sasokat, nemde?"
 Az öreg nem válaszolt, inkább még erőteljesebben elzárkózott.
 "Sokan vannak itt ma éjjel" - támadott Dirk újra kis szünet után.
 Az öreg vállat vont. Nagyot szívott a cigijéből félig csukottan védve szemeit a
füsttől.
 "Mindig így van? Úgy értem, ilyen sokan vannak esténként?"
 Az öreg lefelé bámult lassan engedve ki a füstöt a száján és az orrlyukain.
 Dirk megint körülnézett. Néhány lábnyira egy nem túl öregnek tűnő, ám
korlátozott mozgású férfi bólogatott egy üveg brandy fölött. Lassanként
befejezte a bólogatást, és a flaskát a szaggatott kabátja zsebébe csúsztatta.
Egy kövér, öreg nő, aki sikeresen legelt a túláradóan fekete ládájából, billegni
kezdett rajta és teljesen betakarta.
 "Azt hinné az ember, hogy valami történni fog" - szólt Dirk.
 "Ó, ah" - válaszolta a társasága. A kezeit a térdére helyezve és előrehajolva
fájadalomtelien lábra emelte magát. Bár lassú és darabos volt a mozgása, bár a
ruhája ütött-kopott volt, mégis energikusnak és tekintélyt sugárzónak tűnt a
testtartása.
 A levegőt, amely még Dirk dermedt orrlyuka számára is csípősnek tűnt,
összekavarta felállásakor bőrredőivel és ruharáncaival. Valami végtelen szag
terjengett - Dirk úgy érezte, az agya menten elpárolog.
 Megpróbált visszatartott lélegzettel mosolyogni és nem oda figyelni, amikor az
öreg megfordult és megszólalt: "Töltsön egy kis keserű narancsszirmot! Tegyen
hozzá némi zsályát melegében! Az jót tesz saskarmolás ellen. Van, aki tesz hozzá
őszibarack - és mandulaolajat is, sőt - Isten látja lelkünket - sedraolajat is.
Persze mindig van, aki túlzásba viszi. És ez néha szükséges is. Ó, ah."
 Ezzel még egyszer megfordult, és a szánalmas, púpos és mocskos emberfolyamhoz
csapódott, amely az első kijárat felé tartott. Összesen két vagy három tucatnyi
ember lehetett. Mindenkin sajátságos, egyéni és különböző céloktól való
vezéreltség   látszott,  és  nem   közelítették  meg   egymást  túlzottan,   így
egyértelműen úgy tűnt: egyikük sem volt hajlandó felismerni, hogy egy csoport
tagjaként menetel.
 Dirk a cigarettájával játszadozott, és alaposan szemügyre vette őket egytől
egyig. Amikor megbizonyosodott arról, hogy nincsenek többen, és az utolsó kettő
vagy három is az ajtónál tartott, eldobta a cigarettát, és elnyomta a sarkával.
Aztán észrevette, hogy az öreg otthagyta a gyűrött cigarettásdobozát. Belenézve
talált két gyűrött szálat. Zsebre vágta, felállt, és gyorsan felvett egy
szigorúan tiszteletteljes követési távolságot.
 Odakint, az Euston úton az éjszakai levegő nyugtalanul kavargott. Henyélve
álldogált, arra nézve, amerre mentek: nyugatra. Kivette az egyik csikket, és
meggyújtotta, azután pedig maga is nyugatnak indult a taxiállomás mellett, a
Pancaras utca felé.
 A Pancaras utca nyugati oldalán néhány yardnyira az Euston úttól egy lépcsősor
vezetett az öreg Midland Grand Hotelbe, abba a nagy, sötét gótikus
épületfantáziába, amely elhagyatottan és üresen áll a Pancaras vonatállomással
szemben.
 A lépcsők fölött arany betűkkel kiemelve egy fémtáblán az állomás neve állt.
Dirk követte a lézengők gazdátlan csoportjának végét, ami éppen egy alacsony,
autóparkolóként szolgáló téglaépület lépcsőin emelkedett fel. Jobbra a nagy,
sötét, szétszórt hotel terpeszkedett az éjszakában, és a tetején rendezetlen
csúcskötegek,   bütykös  templomtoronyszerű  végek   döfködték,  szurkálták   az
égboltot.
 Magasan, a komor sötétben csendes kőfigurák csoportosan álltak őrt nagy
pajzsokkal a kovácsolt vassínek mögött álló fal-kiugrások körül. Faragott
sárkányok gubbasztottak az égre meredve tátott szájjal, amint Dirk Gently lebegő
bőrkabátjában közeledett a nagy vaskapuhoz, amely a hotelbe vezetett, és a Szent
Pancaras-i állomás nagy vonatgyűjtőjéhez. A szárnyas kutyák kőfigurái lepihentek
az oszloptetőkön.
 Ott, a hotel bejáratát és az állomást összekötő hídon egy nagy, feliratoktól
mentes szürke Mercedes furgon állt. Egy gyors pillantás a furgon elejére
elegendő volt Dirknek, hogy elárulja az azonosságot az őt a costwolds-i útról
órákkal azelőtt leszorító járművel.
 Dirk besétált a pályaudvarra a szélesre terpesztett falak között, a kövér
márvány fáklyatartószerű kőoszlopok mellett.
 Ezidőtájt az éjszakai jegyárusító zárva volt - vonatok sem indultak már Szent
Pancaras-ból, az állomáson csak a nagy Viktória vonat vesztegelt sötétségbe
burkolózva.
 Dirk elveszve álldogált a pályaudvar bejáratában, és úgy nézett, akár egy
csavargó vagy vén öregasszony, aki éppen belépve el akar vegyülni a
szürkeségben. Most több, mint két tucat tartózkodott odabent, talán pont százan,
és visszafogott érdeklődés, feszültég vette körül őket.
 Ahogyan mozogtak, meglepő módon Dirk mindig kevesebbnek és kevesebbnek látta
őket. Meredten bámulva kívánta felfogni, mi is történik. Elhagyta magányos
posztját a bejáratnál, és amilyen közel csak a falhoz tudott tapadni, úgy
közeledett feléjük.
 Megint kevesebben voltak, már csak maroknyian. Úgy tűnt, belevesznek az
árnyékokba, és nem kerülnek elő többé.
 Hunyorítva nézett.
 Az árnyékok mélyek voltak ugyan, de nem annyira. Sietősen haladt tovább
félretéve minden óvatosságát, hogy elérhesse a megmaradt csoportot. Mire elérte
a tömeg egykori középpontját, mindenki eltűnt, és otthagyta őt egy nagy, sötét,
üres pályaudvar kellős közepén.



26. Fejezet


Az egyetlen dolog, ami visszatartotta Kate-et a sikítástól, az a légcsöveinek
feszülő légnyomás volt, amint ő az égbe röppent.
 Amikor néhány másodperccel később az őrült gyorsulás kissé alábbhagyott,
fulladozva krákogni kezdett, a szemei elhomályosultak a magasságtól, és nemigen
akadt rajta olyan izom, amely nem remegett bele a léghullámokba, ami beletépett
a hajába, a kabátjába, könyökeit, izületeit és fogait egymáshoz csapkodva.
 Meg kellett küzdenie magával, hogy elfojtsa az ösztönei tombolását. Egyik kezét
bizonyosan nem akarta elengedni. Azt az egyet nem. Nem kívánt szabaddá válni. A
másik kéz mindennemű figyelmeztetés nélkül dühödten verekedett az éggel. Ennek a
küzdelemnek a következtében elgyengült és mérges lett magára. Nevetségesen és
szánalmasan kapaszkodott hát Thor karjába.
 Az éjszaka sötétjében Kate számára az volt dicséretes, hogy nem látszott a
föld. Fénypontok terültek el véletlenszerűen és betegesen lendültek tovább
alatta, de nem keltették a talaj képzetét. Már lobogó jelzőtüzek adtak hírt egy
fenemód csúcsos épületből, amelyet másodpercekkel azelőtt pillantott meg az
egyre csökkenő amplitúdójú erőszakos lengése alatt.
 Emelkedtek.
 Nem tudott beszélni, még kapálódzni sem. Talán megharaphatta volna a brutális
kart, de ez a gondolat jobban érdekelte mint maga a cselekvés.
 A levegő érdes, torokköszörülő volt. Kate orra és szemei elhomályosultak, és
lehetetlenné tették a látást. Amikor megpróbálta, csak egyszer, valami
elmosódott kalapácsfejet pillantott meg előttük lebegve a sötétben, és rajta
Thor markát, ami megakadályozta annak egyenesbe fordulását. A másik kar a
blúzába kapaszkodott. Az ereje lenyűgöző volt, mégsem csillapította Kate dühét.
 Úgy tűnt, éppen felhők felett szállnak. Küzdöttek a nyirkos párával, és a
légzés még nehezebbnek, kártékonyabbnak hatott. Keserű, halálosan hideg volt a
nedves levegő, és az átázott haj az arcának csapódott.
 Úgy érezte, menten megfagy, és egy idő után kezdte elveszíteni öntudatát.
Illetve azon kapta magát, hogy próbálja, de nem sikerül. Keresztülsuhant a
szürkeségen, és most már sokkal kevésbé törődött az eseményekkel.
 Végül lassulást észlelt, és azt, hogy lefelé tartanak. Az undor sietős hullámai
a gyomrának szétesőfélben létéről tanúskodtak.
 A levegő - ha ez egyáltalán lehetséges - romlott. Rosszabbá lett a szaga,
keserűbbé és örvénylőbbé vált. Ahogy lassultak, a mozgás mind nehezebbnek tűnt.
A kalapács egyenesen lefelé mutatott, és hullámozva utat tört.
 Folyamatosan lefelé tartva átzuhantak a vékonyodó felhőrétegen, ami kavarogva
jelezte: lassan földet kell érniük.
 A sebesség akkorára csökkent, hogy Kate visszanyerte látóképességét, bár a
levegőfoszlányokon csak röpke pillanatokra láthatott át. Ekkor Thor elengedte a
kalapácsot. Kate nem akarta elhinni. Csak egy röpke másodpercig tette, hogy
fogást változtasson. A marka átkerült a nyélre, és sokkalta inkább lógtak ekkor
már a kalapácsról, mintsem vontatódtak. Thor átrendezte a súlypontját, és Kate-t
feljebb húzta, akár egy zoknit. Ereszkedtek. Folyamatosan.
 A szél ordító hangot keltett valahol előttük, Thor hamarosan szaladva, lépdelve
a sziklás, homokos talajon, áttáncolva a fűcsomókon befékezte magát.
 Végül imbolyogva ugyan, de megállt a szilárd talapzaton.
 Kate lélegzett néhányat előrehajolva. Kiegyenesedett, és minden gondolatát az
eltelt eseményeknek szentelve fel akarta emelni a hangját, ám valami felhívta a
figyelmét arra, ahol állt.
 Bár sötét volt az éjszaka, a szél szúrós szagot korbácsolt felé tudatva: tenger
van a közelben. A szél által keltett csapódások érzékeltették, hogy az többé-
kevésbé alattuk terül el, mivel egy szikla ormán álltak. Belekapott az
érzéketlen isten karjába, és remélte - persze hiába -, hogy fájdalmat okoz
ezzel.
 Amint kissé lenyugodott, valami homályos fényforrást vett észre, és kicsit
később azt is, hogy a fénygömb a tengeren van.
 Az egész tenger izzott. Megemelte magát az éjszakában, lélegzett zavarodottan,
és haragosan a parti szikláknak vágta magát. Az ég és a víz elkeveredett
egymásban egy halálos tusában.
 Kate szótlanul nézett, aztán kezdte megunni, hogy Thor a vállán állt.
 "A reptéren találkoztunk - mondta Thor a szelet is kettészakító hangján. -
Norvégiába akartam jutni repülővel. - A tengerre mutatott. - Meg akartam mutatni
neked, miért nem jöhettem így."
 "Hol vagyunk? Mi ez?" - kérdezte Kate félelemtelien.
 "A maguk világában ez az Északi-tenger" - mondta Thor, és határozottan
elfordult, majd nehézkesen maga után vonszolta kalapácsát.
 Kate maga köré szorította nedves kabátját, és utánasietett.
 "Miért nem repül haza, ahogyan mi szoktunk a mi világunkban?"
 A düh bizonytalan aggodalommá csillapodott.
 "Megpróbáltam" - válaszolt Thor tovább haladva.
 "És mi történt?"
 "Nem akarok beszélni róla."
 "Miért nem?"
 "Nem tárgyalok erről."
 Kate elkeseredetten megborzongott. "Istenhez méltó magatartás ez? - ordította.
- Fájna, ha beszélie kéne?"
 "Thor, Thor, maga az?"
 Az utóbbi kérdés a széllel jött. Kate a forrását kutatta. A sötétség
ellenzéseképp egy lámpás úszott feléjük lassan emelkedve.
 "Maga az, Thor?" Egy kis, öreg hölgy lépett be a képbe egy lámpással a feje
fölött, lelkesen bicegve. "Úgy gondolom, a maga kalapácsát láttam. Üdvözlöm! -
csicsergett. - Ó, rosszkor jöttem. Éppen feltetten a kannát, hogy egy csésze
valamit elfogyasszak, és utána talán megöltem volna magam, de azt mondtam
magamnak: várj még egy pár napot, Tsuliwa..., Tsuwila..., Swuli..., Tsuliwaënsis
- sosem tudtam jól kiejteni a nevem, amikor magammal beszélek, és ez tébolyító,
és biztosan el tudják képzelni, akár egy kisfiút, mindig feltartanak, én pedig
sosem hallgatom meg mások szavát, ezért azt mondtam magamnak, ha mégsem teszem,
lesz majd egy jobb alkalom átgondolni az öngyilkosságot. És nézze! Eljött. Ó,
igazán üdvözlöm, üdvözlöm! És látom, hozott egy barátot. Bemutat? Helló,
drágaságom. Az én nevem Tsuliwaensis és nem sértődnék meg, ha dadogna."
 "A...az én ööö nevem Kate" - mondta Kate meghökkenésében.
 "Igen, nos, bizonyosan rendben lesz minden - szólt az öreg hölgy csípősen. -
Egyébként jöjjön, ha ön is jön. Ha ott marad egész éjszaka, akkor valószínűleg
megölöm magam, és magának kell a teájáért mennie. Gyerünk."
 Előresietett, és néhány yarddal később elért valami borzalmasan rozoga fa és
vályog tákolmányt, ami úgy tűnt, váratlanul megtorpant egy omlási folyamat
közepén.   Kate  Thorra   nézett  valami  reakció   reményében,   ami   esetleges
magyarázattal szolgálhatna, de őt a saját gondolatai kötötték le, amiket persze
nem osztott meg senkivel.          A járásában ugyanakkor valami újat hordozott,
ami   valamiféle   belső,   visszafojtott   dühről   árulkodott,   méghozzá    az
emelkedőfélben lévő fajtáról. Nem látszott szűnni, csak erősödött. Félrelépett,
hogy beengedje Tsuliwaënsis kunyhójába, és ezt egy mogorva gesztussal is
alátámasztotta. Követte őt abszurd módon meghajolva pár másodperccel azután,
hogy kint kicsit megpihenve felmérte a terepet.
 Belül minden kicsi volt. Néhány deszka és egy szalmazsák képezte az ágyat, egy
teáskanna lógott a tűzhely fölött, és egy láda állt a sarokban szék gyanánt.
 "És ezen kés használatán tűnődtem, látják - mondta Tsuliwaënsis fontoskodva. -
Szépen kiélesítettem, ahogy látják. Széppé varázsolhatja egy szép kis kő, és
arra gondoltam, hogy ez a hely megfelelő lenne, látják? Ide a falba beszúrhatnám
a nyelét, hogy jól tartson, és akkor dobnék! Dobnék egyet magamon! Látják? Úgy
vélem, egy kicsit alacsonyabban kéne lennie, nemde, drágaságom? Ismeri ezeket a
dolgokat, nemdebár?"
 Kate elmagyarázta, hogy ebben nem illetékes     - persze meglehetősen csendben
tette ezt.
 "Tsuliwaënsis - mondta Thor -, nem pihenni jöttünk, hanem... Tsuli - tedd már
le azt a kést."
 Tsuliwaënsis csendben csicseregve nézett rájuk, de még mindig nála volt a kés a
keményre edzett pengéjével, amit a bal csuklóján egyensúlyozott.
 "Ne is törődjenek velem, kedveseim - mondta. - Jól érzem magam. Bármely
pillanatban használhatom, amikor elkészültem. Boldog lennék. Nem érdemes élni
manapság. Nem, nem. Nem fogom zavarni a boldogságukat sikításommal. Majd akkor
adok hangot, amikor elmennek." Remegve, kihívóan állt.
 Óvatosan, szinte kedvesen. Thor kinyúlt, és elvette a kést a remegő kézből. Az
öreg nőt megrázta az esemény, de egyre csökkenő amplitúdókkal. Visszaült a
dobozka sarkára. Thor leguggolt előtte, lassan magához húzta és megölelte.
Fokozatosan visszatérve az életbe végül ellökte magától Thort, felhívva
figyelmét arra, hogy ne legyen bolond, és kisimított valami ráncot a
reménytelenül összegyűrődött piszkos, fekete ruháján.
 Amikor rendbe szedte magát, Kate-et kezdte méregetni tetőtől talpig.
 "Maga halandó kedvesem, nemdebár?" - mondta végül.
 "Nos...Igen" - szólt Kate.
 "A vicces ruhájáról állapítottam meg. Most már tudja, milyen a világ másik
oldala. Mi a véleménye?"
 Kate elmagyarázta, hogy egyelőre fogalma sincs. Thor leültette magát a földre,
és a nagy fejét a falnak támasztotta félig csukott szemekkel. Kate-et valami
olyan érzés fogta el, hogy a Villámisten felkészíti magát valamire.
 "Valaha nem különböztek annyira - folytatta az öreg nő. - Minden klassz volt,
minden klassz. Kis adok-veszek társadalom. Borzalmas harcok és veszekedések, de
minden klassz volt. És most?" Megejtett egy hosszú, fáradt sóhajt, és egy kis
semmiséget vakargatott a falon.
 "Ó, rosszul mennek a dolgok - mondta -, nagyon rosszul. Az egyik dolog
megviseli a másikat. A mi világunk a magukénak terhére van, akárcsak fordítva.
Néha nehéz felfogni, mivel is jár ez. Ugyanakkor gyakran nehéz szeretni is. A
legtöbb nap manapság bonyolult és rossz. Pedig oly sok mindenben hasonlítanak a
világaink. Ami maguknál épület, az nálunk is az. Igaz lehet, hogy csak egy kis
homokbucka-szerű, vagy egy kaptár, vagy éppenséggel egy ilyen bódé. Lehet, hogy
egy kicsit nagyobb, de attól függetlenül valami. Jól van, Thor drágám?"
 A Villámisten csukott szemekkel bólintott. A könyökei a térdein hevertek. Kate
hálóingének ujja Thor szorításától puhává és nedvessé lett. Thor könnyedén
ellökte magától.
 "És van valami, ami maguknál nincs meg - locsogott tovább az öreglány -, ami
nem olyan, mint itt. Semmi sem tűnik el. Nincs titok. Sem kimondatlan gondolat.
Lehet egy új, hatalmas isten vagy akár egy szúnyog, akkor is a világ része. Bár
hozzá kell tennem, manapság sokkal több a szúnyog, mint az új és hatalmas isten.
Ó, mennyivel több szúnyog és mennyivel kevesebb nagy és hatalmas isten van, mint
egykoron."
 "Hogyan lehetnek kevesebben a halhatatlanok? - kérdezte Kate. -      Nem akarok
szőrszálhasogató lenni, de - "
 "Egy dolog halhatatlannak lenni és egy másik dolog halhatatlannak lenni. Úgy
értem, ha ezt a kést egy biztonságos, jól védett környezetbe helyezve megfelelő
szögből megdobálnánk, azonnal kiderülne, hogy ki halhatatlan és ki nem."
 "Tsuli..." - dorgálta meg Thor csukott szemekkel.
 "Szépen végigvesszük az egészet. Így teszünk, Thor. Maga egyike azoknak, akiket
még érdekel. Elég kevesen vagyunk, akik nem lettek az alkoholizmus vagy az onx
rabjává."
 "Az meg micsoda, valamiféle betegség?" - kérdezte Kate. Kezdett megint rosszul
lenni. Erőtlenül kivonszolták a lakásából, áthurcolták egész Kelet-Anglia felett
egy kalapács végén és most ingerülten meg akarta szakítani az öreg, elmebeteg
öngyilkosjelölt hölggyel való társalgását. Thor csak ült és láthatólag meg volt
elégedve magával, így ráhagyta Kate-re a nem kívánatos erőkifejtést.
 "Ez egy olyan csapás, kedvesem, ami csak isteneket érhet. Ez annyit jelent,
hogy elviselhetetlenné válik az istenség, amiért ez csak az isteneket érinti."
 "Értem."
 "Ilyenkor az isten egyszerűen csak elfekszik a földön, és megvárja, amíg egy fa
nő keresztül a fején, ezzel mindennek vége. Egyesül hát a földdel szivárgó
beleivel, amik a létfontosságú artériákon haladnak át, és néha vízzuhatagot
idéznek elő, mintha a szervezet nem lenne képes többé feltöltődni kémiai
szeméttel. Kegyetlen dolog istennek lenni manapság, még halott istennek is."
 "Nos" - szólt Kate a térdeit simogatva. Szemei Thoron tétováztak, aki
kinyitotta ugyan szemeit, ám csak arra használta őket, hogy ujjperceit és
izületeit nézegesse. "Nos, úgy hallom, jelenése van ma este, Thor."
 "Hmm" - röffentett Thor mozdulatlanul.
 "Úgy hallom, gyülekezet lesz a Nagy Teremben, a kihívás órájában, igaz ez?"
 "A kihívás órájában, hmm? Hát, gondolom, maga és az apja között sokáig jól
mentek a dolgok . Hmm?"
 Mintha a fogát húznák. Thor sosem mond semmit.
 "Gondoltam, szörnyű lehetett Wales-ben - folytatta Tsuliwaënsis. - Nem tudom,
miért tette meg. Persze tudom, ő az apja és egyben mindenki atyja, ami
bonyolítja kissé a helyzetet. De Odin, Odin - olyan régóta ismerem. Tudja, hogy
feláldozta az egyik szemét egy kívánságáért? Persze, hogy tudja, hiszen maga a
fia, és ami miatt különleges volt ez az egész: az egyik szemét meg akarta
tartani. Tudja, miről beszélek, Thor? És ott van az a borzalmas Cafat Lábujj.
Óvakodnia kell tőle, Thor, valóban. Azt hiszem, reggel majd elmeséli az egészet,
nemde?"
 Thor a hátát a falnak támasztva felállt. Megszorította az öregasszony kezeit,
széleset mosolygott, de nem szólt semmit. Rövid bólintással jelezte Kate-nek,
hogy indulnak. Mivel Kate semmire sem vágyott jobban, engedve a kísértésnek -
"Ó, igen?" - tette fel a kérdést, és zajt csapott, amiért így bánnak vele.
Szerényen istenhozzádot intett az öreg hölgynek, és kisétált a sötét éjszakába.
Thor követte.
 Kate széttárta a karjait és azt kérdezte: "Most hová? Milyen egyéb szociális
eseményeket tartogat még az est hátra lévő részére?"
 Thor csavargott egy kicsit a földet tanulmányozva. Előkapta a kalapácsát, és
elégedetten tartogatta. Kimordult az éjszakába, és néhányszor meglengette
szerszámát. Párszor maga is megfordult, ám nem túl gyorsan. Elhagyta a
kalapácsot, ami az éjszakába veszett, és széthasítva egy sziklát néhány
yardnyira, majd visszatért. Thor könnyedén kapta el, majd a levegőbe hajítva
megismételte a folyamatot.
 Aztán megfordult, és először Kate szemébe nézett.
 "Akar látni valamit?" - kérdezte.



27. Fejezet


Szélroham fújt keresztül az üres állomáson, és az általa keltett hideg
majdhogynem velőtrázó ordításra késztette Dirk-et. A hideg holdfény átszúrt az
állomás üveglapokkal borított tetején, ezáltal nagyítva fel annak méretét a
Szent Pancaras állomáson.
 Rázuhant a sínekre, és kivilágította őket. Rázuhant a vonat beállókra és a
feliratra, ami jelezte, hogy aznap a Kék Napmentő volt a soros, és kivilágította
őket.
 Bekeretezte a boltívet a tető végénél, ahol öt óriási gáztartály állt, a
felépítmény támaszait lehetetlen módon összekavarta akár egy bűvész a karikákat.
A holdfény ezeket is kivilágította, de Dirket ez sem villanyozta fel.
 Felfelé bámult a levegőbe a közel száz ember felszívódásának lehetetlenségét
vizsgálva. Ez önmagában még nem is lett volna probléma. A lehetetlen nem
bántotta különösebben. Ha nem történhetett lehetségesen, hát lehetetlenül
kellett. A kérdés csak az, hogyan?
 Körbejárta az állomás azon részét, ahol a felszívódás történt, és megvizsgálta
minden egyes pontját a megoldást keresve, egy kis rendellenességet, amivel ő is
eltűnhetne oda, ahová azok az emberek. Kezdett erősödni benne az érzés,
miszerint őt kifelejtették valamiből, mert nem volt meghívója. Kétségbeesetten
forogni kezdett kinyújtott karokkal, aztán felismerve ezen tevékenység
hiábavalóságát, rágyújtott.
 Amint kivette a zsebéből a dobozt, és egy papírfecni röppent ki a zsebéből,
amit, miután a cigaretta jól meggyulladt, visszagyűjtött.
 Nem volt túl érdekes: a kávéházi számla volt, amit attól a nővértől kapott.
"Gyalázatos" - gondolta minden egyes tételről, amint a listán haladt, és éppen
össze akarta gyűrni, majd eldobni, amikor egy gondolat megragadt benne az átlag
okmány kinézetéről.
 A bal oldalon álltak az árral ellátott tételek, és a végösszeg valahol jobb
oldalt lent.
 A saját számláin - amiket az ügyfeleknek írt, akik megfogyatkoztak mostanában,
mivel képtelenek voltak elegendő ideig életben maradni ahhoz, hogy átvegyék
azokat - általában problémát okoztak a tételek megnevezései. Esszéket állított
össze, kis paragrafusokat a körülírásukra. Szerette éreztetni az ügyféllel, hogy
legalább tiszteletével fizet a felvett összegért.
 Röviden, az általa kiállított számlák majdnem pontosan megegyeztek egy
papírpénz köteggel a kibetűzhetetlen írásjegyeikkel, amiket órákon át képtelen
volt a fejükre vagy a fonákjukra állítani. Segít ez valamiben? Nem tudta. Ha a
fecni   számla  volt   és   nem  szerződés,  akkor   miről  szólhatott?   Milyen
szolgáltatásokat nyújtottak? Bizonyosan bonyolultakat. Vagy legalábbis nehezen
körülírhatóakat. Milyen foglalkozással járhat ez? Ezen legalább el lehetett
tűnődni. Összegyűrte a kávéházi számlát, és rástartolt egy szemetesre.
 Ez véletlen mozdulat volt.
 Mármint távol a nyitott tér közepétől, közel a falhoz, aminek nekitapadhatott,
amikor a peronról két pár láb zaját hallotta.
 A zajongó lábak néhány másodperc múlva beértek az állomás központi részébe,
amikorra Dirk egy meglehetősen látószögön kívüli sarokba menekült.
 Más tekintetben nem tett valami jót a menekülés, mivel a lábtulajdonosokat nem
tudta jól kivenni. Amikor mégis észrevette őket, pontosan ott jártak, ahol
néhány perccel korábban az embercsoport felszívódott.
 Meglepődött a nő és a férfi - akinek finom-szabású öltönye csak úgy vöröslött -
felszívódásának gyorsaságától.
 Dirk szótlanul állt. Ugyanez a két istenverte alak roncsolta az életét a nap
folyamán (engedélyezett magának egy jelentéktelen túlzást a végletes ingerlés
talaján) botrányos módon, és előre megfontoltan eltűntek a szemei elől.
 Miután meggyőződött arról, hogy tényleg felszívódtak, és nem csak átmenetileg
egymás mögött rejtőznek, ismét elindult megvizsgálni a rejtélyes helyet.
 Zavaróan hétköznapinak tűnt. Hétköznapi aszfalt, levegő meg minden. A Bermuda
háromszög ügynöksége boldog lett volna, ha egy évtized alatt annyian tűntek
volna el, mint itt öt perc alatt.
 Erőteljesen bosszankodott.
 Erőteljesen bosszankodott azon gondolatán is, hogy valaki mással is meg kéne
osztania a bosszankodását telefonon - és hogy a legjobb időpontnak erre a
hajnali egy óra húsz percet találta.
 Nem volt teljesen önkényes a gondolat - még mindig aggódott az amerikai lány,
Kate Schechter biztonságát illetően, és nem nyugtatta meg legutóbbi hívásakor az
üzenetrögzítő hangja. Ilyenkor valószínűleg otthon tartózkodik és alszik,
ugyanakkor   bizonyosan  megnyugtatóan  elkékülne   egy  telefonos   beavatkozás
következtében.
 Talált néhány érmét, egy működő telefont, és felhívta. Ismét az üzenetrögzítő
válaszolt.
 Tudatta, hogy Kate kiruccant egy kicsit Asgardba, ám nem tudott pontosabb
koordinátákat megadni, még abban sem volt biztos, hogy beugrik-e a Valhallába
kicsit később, mindez az este hátralevő részében kristályosodik majd ki. Ha Dirk
akart volna, hagyhatott volna üzenetet, amit reggel, ha lesz hozzá kedve és még
mindig életben van, Kate visszahallgat. Volt néhány sípszó, amitől Dirk fülei
percekig csengtek.
 "Ó - mondta felismerve, hogy a kazetta éppen másolatot készít róla -, te jó ég.
Azt hiszem, úgy szólt a megállapodás, hogy felhív, mielőtt valamilyen lehetetlen
dologba kezdene."
 Letette a kagylót, a feje pedig dühösen zúgott. Valhalla, mi? Ahova mindenki
elmegy azon az estén, kivéve őt? Arra gondolt, hogy hazamegy, lefekszik, és
reggel fűszeresként ébred.
 Valhalla.
 Még egyszer körülnézett a füleiben csengő Valhallával. Nem érzett semmi
különöset, amitől a hely az istenek és halott hősök ünnepi termévé nőtte volna
ki magát, és ami miatt az öreg Midland Grand Hotel látogatása megérné az egész
tortúrát Norvégiából.
 Azon tűnődött, van-e valami jelentősége, ha az ember tudja, hová akar menni?
 Idegesen, türelmetlenül járkált a térben és kérdéseiben. Semmi sem történt. Ó,
rendben. Megfordult, megállt egy pillanatig, amíg elszívott egy pár slukkot a
csavargótól kapott cigiből. Még mindig nem változott a hely.
 Visszament, járkált - most már kevésbé türelmetlenül, sokkalta inkább
bizakodóan. Megint semmi sem történt, de amikor a terem végéhez ért, félig úgy
érezte, hogy félig hallott egy érdes hangot egy fél pillanatig, amilyen a fehér
zaj egy rádió tekergetésekor. Megfordult még egyszer, és óvatosan mozgatta körbe
a fejét a jobb vétel érdekében. Egy ideig nem találta, de valami csapódást
észlelt, ami gyorsan elhalt. Egy újabb mozdulatra újabb csapódás. Nagyon-nagyon
lassan és óvatosan mozgott. Megpróbálta befogni a hang forrását, ami egy
billiomod rész billiomod szögének billomod pontja felől áradt, majd egy
részecske mögé rejtőzött és eltűnt.
 Hamarosan le kellett kapnia a fejét, nehogy egy nagy sas csapjon le rá a
semmiből.



28. Fejezet


Ez egy másik sas volt, egészen másfajta. A következő és az azután következő is.
A levegőt vastagon bevonták a sasok, és valószínűleg lehetetlen volt a
Valhallába jutás anélkül, hogy egy fél tucat le ne csapna az emberre. Még a
sasokat is megcsapkodnák a sasok.
 Dirk a feje köré fonta karjait védekezésképp a csapkodó bolyhosok keltette szél
ellen, megfordult, elszaladt, és leesett egy nagy asztal széléről a földre, egy
nehéz, nyirkos, földes szalmakötegbe. A sapkája az asztal alá repült.
Utánamászott, visszagyűrögette a fejére, és lassan kikémlelt az asztal alól.
 A terem sötét volt, de élt egy máglyarakásnak köszönhetően.
 Zaj, fafüst, sülésben lévő nőstény és kan disznók, birkák, nedves borpára és
éneklő sasszárnyak töltötték be a levegőt.
 Az asztal, ami mögött guggolt, egyike volt a számtalan állványtalan
tölgyfalapnak,    amelyek   minden  irányba   nyuladoztak    megrakva   nagydarab
állattetemekkel, óriás kenyerekkel, borral teli hatalmas vasserlegekkel és
zsírkréta anyagú dombokkal: gyertyákkal. Nagydarab, izzadó alakok kavarogtak
köröttük, rajtuk, ettek, ittak, küzdöttek az élelem felett, küzdöttek az
élelemben, küzdöttek az élelemmel.
 Kb. egy yardnyira Dirktől egy harcos állt az asztal tetején csatározva egy
disznóval, amelyet hat órán át sütöttek, és tisztán vesztésre állt, fogytán volt
az életenergiája, a lelkesedése, és kezdett rámosolyogni a többi harcosra, akik
egy ideje borral locsolták.
 A tető - amennyire kivehető volt ilyen távolságról a máglyarakás fényében -
összekötözött pajzsokból állt.
 Dirk megragadta a sapkáját, és fejét alacsonyan tartva elszaladt egyenesen a
terem széle felé. Ahogyan szaladt, úgy érezte magát, mintha valósággal
láthatatlan   lenne   józanságából  kifolyólag,  és  sajátságos    tündöklésével,
hagyományos öltözetével olyan mozdulatokat tett, amik a test funkcionalitásától
távol estek: különböztek a fogmosástól.
 A szag, akárcsak a Király úti állomáson a csavargóé, aki biztosan részt vett az
ottani eseményeken, egyszerűen nem akart alábbhagyni. Nőttön nőtt, amíg a
fejedet nagyobbá és nagyobbá tette a befogadásához. A kard a kardon, kard a
pajzson, kard a húson, hús a húson zöreje megdolgoztatta a dobhártyát, és
sírásra késztetett. Dirk ökleivel hadonászott, könyökeivel íveket leírva haladt
fellökött, kiborított néhány borospoharat sietős furakodásában, megközelítette a
falat, de amint elérte azt - fatáblákkal és kövekkel kellett szembesüljön,
amiket büdös tehénbőrök borítottak.
 Zihálva megállt egy pillanatig, és szemügyre vette csodálkozva a helyet.
 Ez volt a Valhalla.
 Nem is lehetett vitás. Valahogy más volt, mint egy élelmezési vállalat
makettje. A kavargó, vad zűrzavarban mulatozó istenek és harcosok, valamint az
őket mulattató hölgyek, a pajzsok, a tüzek és az asztalok valami hasonló
nagyságú teret tölthettek ki, mint a Szent Pancaras állomás. A növekvő
hőmérséklet olybá tűnt, megfojtja a zavarodott sas csoportokat, amelyek a
levegőt kavarták felettük.
 Lehet, hogy ez volt a dolguk. Nem bírt volna különösebb jelentőséggel, ha egy
sas csoport azon a véleményen lett volna, hogy akár meg is fulladhatna, még
akkor sem, ha valamennyire másképp gondolkodó lett volna, mint azok, amelyeket
éppen nézegetett.
 Amíg végigverekedte magát a zűrzavaron, valami elkerülte a figyelmét, ami ekkor
már nem.
 Hogy kerülnek ide - tűnődött - a Draycott-ok?
 Mi a fenét csinálhatnak itt? És egyáltalán mi a szerepük az egészben?
 Idegesen kutatott egy formatervezett vörös szemüvegkeret és egy szolid olasz
öltöny után a csengő kupák és nedves bőrök között, tudatában ennek
hiábavalóságával, de érezve szükségességét.
 Nem, úgy döntött, nem találja őket. Nem, úgy érezte, ez nem nekik való hely. A
további eseményeket félbeszakította egy fejsze, ami keresztül szaladt a levegőn
és Dirk bal füle mellett landolt három ujjnyira, amivel elvágta egy pillanatra
a gondolatait.
 Amikor felépült a megrázkódtatásból és kifújta a levegőt, arra gondolt, hogy
valaki rossz szándékkal tehette, de csakis harcias lelkülettel. Ugyanakkor nem
volt kedve a partihoz, és elmozdult. Abba az irányba, amerre ha nem a
Valhallában, hanem a Szent Pancaras állomáson lett volna, a jegypénztárat
találná. Nem tudta, mit várja majd ott, de lekopogta, hogy valami más, ami jól
jönne.
 Úgy tűnt, ezen a periférián lévő helyen minden csendes.
 A legnagyobb és a legjobb események a terem belsejében sűrűsödtek, az asztalok
között, amiket maga után hagyott, ahol népek ünneplik halhatatlan mivoltukat
visszaemlékezve a döglött disznókkal folytatott küzdelmeikre, és jobb birkózási
technikákra hívva fel egymás figyelmét, mint amilyet éppen a döglött disznókkal
gyakoroltak.
 Véletlenül meghallott egy megjegyzést, ami a társának szólt a bal kezes, három
ujjas markolatáról, ami ellenfele szegycsontjába kapaszkodott, és hogy a
válságos pillanatban mennyire fontos, hogy ne veszítse el az eszméletét, amikor
a társ az "Ó, ah" - kezdetű mondókájába kezdett.
 Dirk megmerevedett, körülnézett és visszahúzódott.
 A fémtálcája felett púposodott gondolatteli testhelyzetben, nehéz anyagból
készült bundával, valamint csatokból, amik, ha valamilyennek, akkor sokkalta
magasabb rangúnak és büdösebbnek érződtek, mint legutóbbi találkozásukkor a
Király úti állomáson.
 Dirk azon tűnődött, hogyan férkőzhetne a közelébe. Egy gyors zaj keltése és a
"Héj! Frankó kis parti! Tele van lüktetéssel" - kiáltás képezte ugyan az egyik
lehetőséget, de valószínűleg nem a legjobbat.
 Amíg elkalandozott, egy sas csapott le az égből, és sok szárnycsapás, valamint
zaj   keltése  közepette   letelepedett   az  öreg   ember   elé  az   asztalra,
összehajtogatta szárnyait, és hozzásétált - benyújtva ezzel igényét némi
élelemre. Az öreg könnyedén kihúzott egy darab csontos húst, és gyorsan, mégis
pontosan ejtette ki az ujjai közül.
 Dirk arra gondolt, hogy ez a barátkozás módszere. Felkapott hát egy húsdarabot,
és megfordulva egy madárnak kínálta fel. Az egyenest a nyakának támadt, arra
késztetve ezáltal Dirket, hogy levakarja a sapkájáról az ismerkedést követően.
 "Ó, ah" - szólt az öreg, félrerúgta a sast, és pár inccsel arrébb költözött. Ha
nem is volt egy émelyítő meghívás, azért mégiscsak meghívás volt. Dirk
felkapaszkodott az asztalra, és leült.
 "Köszönöm" - puffant le Dirk.
 "Ó ah."
 "Ha még emlékszik, mi..."
 Ebben a pillanatban a legszörnyűbben visszhangzó dörömbölés hallatszott a
Valhallában. Olyan dob hangja volt ez, amit megütöttek, de sok helyről tört elő,
mintha mindenkivel közölni szerette volna magát. Háromszor szólt lassú,
erőteljes ütésekkel, akár a terem szívlüktetése.
 Dirk felnézett, hogy betájolhassa a hangforrást. Felismerte, hogy délről szólt,
ezért arra nézett, ahol a hatalmas erkély vagy híd terpeszkedett teljes
szélességében. Néhány alak állt odafönt, nehezen kivehetően a homályosságtól és
a sasoktól, de Dirknek volt egy olyan érzése, hogy odafent bíráskodtak a lent
lévők felett.
 Odin - gondolta Dirk. Odin, az Atya bizonyosan az erkélyen van.
 A mulatás zaja gyorsan elhalt, némileg korábban, mint a dobhangok.
 Amikor minden elcsendesült, kivéve a várakozást, egy hatalmas hang kezdte
betölteni a termet az erkély irányából.
 A hang azt mondta: "A Kihívás Órája a végéhez közeleg. A nagy Thor hívta elő.
Utoljára kérdezem, hol van?"
 Morgolódás jelezte a tanácstalanságot Thor hollétéről.
 A hang azt mondta: "Ez komoly megaláztatás a magasztos Atyának. Ha nincs
kihívás az óra letelte előtt, Thor büntetése halál."
 A dob ismét hármat szólt, és a terem döbbentsége fokozódott. De hol volt Thor?
 "Valami nővel van" - mondta egy hang, mielőtt hangos kiáltások és nevetések
közt elenyészett.
 "Igen - mondta Dirk csendben -, valószínűleg."
 "Ó, ah."
 Dirk azt gondolta, ezen megjegyzését magának tette és meglepődött, amiért
reakciót váltott ki az öregből, bár maga a reakció nem volt meglepő.
 "Thor nem jelenik meg ma este?" - kérdezte Dirk az öreget.
 "Ó, ah."
 "Csúnya dolog tőle."
 "Ó, ah."
 "Gondolom, mindenki kissé csalódott."
 "Addig nem, amíg van elég disznó."
 "Disznó?"
 "Ó, ah."
 Dirknek hirtelen nem volt ötlete, hogyan folytassa.
 "Ó, ah" - mondta válaszképp.
 "Csak Thornak fontos, amint látja - mondta az öreg. - Előjegyzi a kihívást,
aztán nem képes bizonyítani. Nem tud vitatkozni. Mindenkit összezavar és
feldühít, hülyeséget csinál, ezt nem úszhatja meg büntetlenül."
 "Ó, ah" - vette át Dirk a beszélgetési technikát, felismerve annak előnyeit.
Elismerésével jutalmazta az öreget.
 "Tudja, hány kő van Wales-ben?" - érdeklődött az öregember.
 "Ó, ah" - hangzott Dirk változatos válasza. Nem ismerte ezt a viccet.
 "Én sem. Nem árulja el senkinek. Azt mondja, számold meg magad és durcásan
elvonul."
 "Ó, ah." Úgy vélte, ez nem volt valami jó vicc.
 "Szóval most még csak meg sem jelent. Nem okolom őt ezért. Csak sajnálom, mert
igaza lehet."
 "Ó, ah."
 Az öreg hallgatásba merült.
 Dirk várt.
 "Ó, ah" - mondta ismét reménytelien.
 Semmi.
 "Szóval, ööö - kezdte ismét óvatosan - gondolja, igaza lehet?"
 "Ó, ah."
 "Szóval Thornak igaza lehet, igen? Ez az ábra" - mondta Dirk.
 "Ó, ah."
 "Ebben az esetben - folytatta Dirk fogyatkozó türelemmel -, úgy véli, igaza
lehet?"
 "Ó, mindenképp."
 "Ó, ah" - szenvedte el a vereséget Dirk.
 "Nem titok, az istenekre nehéz idők járnak - mondta az öreg félelmetesen. - Ezt
mindenki láthatja, még azok is, akik csak a disznókkal törődnek, akik a nagyobb
hányadot képezik. És akkor úgy érzed, nem kell több - a következő disznóra
gondolva - akkor sem, ha az egész világ veled tart. Ezt mindenki
megvétózhatatlannak tartja. Thort leszámítva. És most ő is feladja. Még csak
disznót sem bont velünk. Ezzel kihívott minket. Ó, ah."
 "Ó, ah" - szólt Dirk.
 "Ó, ah."
 "Szóval, ööö, Thor kihívása ezek szerint" - kezdte Dirk türelmetlenül.
 "Ó, ah."
 "Micsoda?"
 "Ó, ah."
 Dirk idegesen megkerülte az öreget.
 "Mi Thor kihívása Odinnak?" - érdeklődött dühösen.
 Az öreg ránézett lassú meglepődöttségével, végigmérte a nagy, laza szemeivel.
 "Maga halandó, nemde?"
 "Igen - mondta Dirk ingerülten. - Halandó. Persze, hogy az vagyok. Mi köze van
ennek ahhoz?"
 "Hogy került ide?"
 "Követtem magukat." Vállat rántott, elővette az üres cigis dobozt, és az
asztalra dobta. "Kösz - mondta. - Tartozom magának."
 Gyenge bocsánatkérés volt, mégis a legjobb, amit előadhatott.
 "Ó, ah" - szólt az öreg és másfelé nézett.
 "Mi Thor kihívása Odinnak?" - ismételte Dirk kicsit burkoltabb indulattal.
 "Miért olyan fontos ez magának? - kérdezte az öreg halhatatlan keserűen. - Maga
halandó. Miért érdekli? A maga fajtájának megvan, amit csak akarhat."
 "Mit akar ezzel?"
 "Üzletet - mondta az öreg halhatatlan. - A szerződést, amit Thor követel Odin
belépéséért."
 "Szerződést? Miféle szerződést?"
 Az öreg arcát lassanként düh borította el. A Valhalla tüzei táncoltak
szemeiben, és Dirkre tükröződtek.
 "A halhatatlan lélek - mondta csendben - eladásáról szólót."
  "Mit?" - kapta fel a fejét Dirk. Megfontolta a kérdést, és levonta a
következtetést: "Úgy érti, hogy egy ember eladta neki a lelkét? Kicsoda? Nem
mintha számítana."
 "Nem - mondta az öreg -, egyáltalán nem számít. Egy halhatatlan lélekről
beszéltem. Thor azt mondja, Odin eladta a lelkét az Embereknek."
 Dirk dülledt ijedelemmel bámult, aztán lassan az erkélyre emelte tekintetét.
Valami történt odafent. A nagy dob ismét megszólalt, és a nagy Valhalla terem
ismét elcsendesedett. Valami váratlan dolog történhetett, és az erkélyen az
alakok zavarodottan mozogtak. A Kihívás Órája éppen letelt, de a kihívó nem
érkezett meg.
 Dirk a homlokára csapta tenyereit, és megingott ültében, amint a felismerés
belé sújtott.
 "Nem az Embereknek - mondta -, hanem egy férfinak és egy nőnek. Egy ügyvédnek
és egy reklámügynöknek. Azt mondtam, ez mind a nő hibája volt, amikor megláttam.
Nem is tudtam, hogy igazam volt." A társához fordult hirtelen. "Fel kell jutnom
oda - mondta -, az isten szerelmére, segítsen!"



29. Fejezet


"O...dddiiiiiinnnnnn!!!!!"
 Thor kiengedett magából egy eget rázó ordítást. A nehéz felhők meglepett,
villámszerű röfögést hallattak változó hangerővel, miközben a levegő elmozdult
alattuk. Kate halálsápadtan, csengő fülekkel bámult.
 "Cafat Lábujj!!!!!!"
 Mindkét kezével a földhöz vágta kalapácsát a lába mellett. Olyan erővel tette,
hogy az visszapattant a levegőbe száz lábnyi magasságig.
 "Ggggrrrraaaaaaaaah!!!!!!" - robbant fel torkában a harag, majd a szerszáma
után röpítette magát, elkapta, mielőtt az zuhanni kezdett volna, megint a
földhöz vágta, majd ismét elkapta a levegőben táncolva, és ekkor már akkora
erővel hajította a tengerbe, amekkorával csak tudta, visszazuhant a talajra,
hatalmas porfelhőt keltve bokái, könyökei és öklei becsapódásával, hihetetlenül
nagy dühöt érzékeltetve ezáltal.
  A kalapács igen alacsony szögben hagyta el a tengert.
 A feje a vízszint alatt kutatva kb. hat incs mélyen haladt. Látszólag könnyedén
szétnyílott egy éles hullámfodor kb. egy mérföldnyi terpeszben, mikor a kalapács
áthaladt rajta, akár egy műtős kés. A fodor belső falai között egy óriási völgy
tárulkozott fel. A völgy szélei bizonytalanul változtak, feltupírozódtak, majd
ismét összeütköztek, és tajtékzó elegyet képeztek egymással. A kalapács felkapta
a fejét, és a levegőbe lendült. Thor talpra ugrott, és nézte ezt, kapart a
lábával, akár egy bokszer abból a fajtából, amely bizonytalan a közelgő
földrengés nagyságát illetően. Amikor a kalapács elérte pályája legmagasabb
pontját, Thor lesújtott az öklével, akár egy karmester, és a kalapács a zavaros
tengerbe zuhant.
 Úgy tűnt, ezzel egy pillanatig lecsillapította a tengert, akár egy hisztist a
pofon. A pillanat véget ért. Vízfüggöny tört fel, és másodpercekkel később
kirobbant a kalapács is, a tenger közepe felől újabb vízfüggönyt húzva maga
után.
 A kalapács bukfencezett egyet az emelkedője végén, megfordult, sodródott, és
visszasietett izgatottan a gazdájához, mint egy kiskutya. Thor elkapta, de
ahelyett, hogy megállította volna, rácsimpaszkodott, és együtt repültek
keresztül a sziklákon át vissza a szárazföldre.
 Hamarosan ismét a lábain állt Thor. Forogni kezdett egyik lábáról a másikra
ugorva, közel tíz lábnyit kilengésekkel, karnyújtásnyira lengetve a kalapácsot.
Amikor ismét a tengernek küldte, nagy kört írt le, s ezzel a vizet cirkulációra
késztette. Amikor leesett, akár egy szökőár, tovaszaladt és lendített magán,
majd felbőszülve a sziklafalnak ütközött.
 Aztán visszatért Thorhoz, aki megint elhajította szikrázó dühében. Egyik
szikláról a másikra pattant szikrákat pattintva szerszáma. Thor könyökeit maga
előtt tartva elrugaszkodott, és segített a szikláknak a kalapács útjába kerülni.
Az pedig szorgalmasan zúzta őket. Egyre erőteljesebben provokálta ezáltal a
felhőket villámlásra.
 Az ég lassan mozogni kezdett, mint egy nagydarab állat, amit felpiszkáltak a
vackában. A kalapácscsapások egyre súlyosabbak lettek, és egyre több villám
nyalakodott le az égből. Az egész föld kezdett reszketni a félelmetes
eseményektől.
 Thor a könyökeit a feje fölé emelte, és a föld felé lendítette.
 "O...ddddiiiiiinnnnnn!!!!!"
 Úgy tűnt, széthasad az ég.
 "Cafat Lááááábbbuuujjjjj!!!!!!!"
 A földre vágta magát, fenyegetődzve. Növekedett benne a düh. Mély ordítással az
egész sziklaoldalt a tengerbe indította. Másodpecekkel később egy zongora
nagyságú szikladarabot emelt a feje fölé.
 Minden megállt egy pillanatig.
 Thor behajította a szikladarabot a vízbe.
 Összegyűjtötte a kalapácsát.
 "Ooooo...!" - ordított.
 "...Diiiiiiiiiiiiiiiiiiin!!!!!!!!"
 A kalapács leesett.
 Vízfüggöny emelkedett, és az ég felrobbant. Villámok cikáztak fehér fényt adva
mérföldeknek a part minden irányában. Mennydörgés sikított, mintha szétesőfélben
lenne a világ, és a felhők vizet hánytak, a földet bombázták. Thor diadalmasan
megállt.
 Néhány perccel később a zavar alábbhagyott. Az erős és állhatatos eső tovább
esett. Vékony, reggeli fénysugarak mutattak utat a tisztuló felhőknek.
 Thor visszavánszorgott csapkodva, és lemosta a koszt a kezeiről. Elkapta a felé
tartó szerszámát.
 Kate-t látta maga előtt, aki kétségbeesett félelemmel szemlélte.
 "Mire volt ez az egész jó?" - kérdezősködött.
 "Csak le kellett vezetnem az energiám" - mondta. Amikor ez nem tűnt
kielégítőnek, hozzátette: "Egy isten is csinálhat néha ilyet, nemde?"
 Tsuliwaënsis zömök alakja közeledett az esőben.
 "Zajos gyerek maga, Thor - szitkozódott -, zajos gyerek."
 De Thor ekkorra már eltűnt. Amikor körülnéztek, úgy vélték, az a kis pötty
lehet ő, arra észak felé a tisztuló égbolton.



30. Fejezet


Cynthia Draycott utálattal nézett le az erkélyről.
 "Utálom ezt - mondta -, nem akarom egész életemben ez csinálni."
 "Nem kell, drágám - hallatszott Clive Draycott csendes hangja mögüle, a Cynthia
vállain nyugvó kezek felől. - Most már minden rendben lesz. Jobb nem is lehetne.
Pont ezt akartuk. Tudod, hogy fantasztikusan nézel ki abban a szemüvegben? Jól
áll. Úgy értem, komolyan. Nagyon sikkes."
 "Clive, úgy volt, hogy minden terv szerint fog haladni. Úgy volt, hogy nem
lehet gond, csak meg kell csinálni és elfeledkezni mindenről. Így volt. Elég
rosszat csináltam már életemben. Jó akartam lenni. 100 százalékos. De ezt nem
akartam."
 "Pontosan. És ezért tökéletes. Egyszerűen tökéletes. Egyszerű szerződésszegés.
Most megkapunk mindent, amit akartunk, és megtettük minden kötelességünk.
Tökély. Megszabadulunk rózsákat szagolva és olyan életet élve, amely 100
százalékosan jó. 100 százalékosan. És tiszta. Pont amilyet akartunk. Egyszerűen
nem lehetne jobb. Bízz meg bennem!"
 Cynthia Draycott tüntetőleg megölelte magát.
 "Szóval, mi van ezzel az új...pacákkal? Ez egy újabb feladat."
 "Könnyű lesz. Nagyon könnyű. Figyelj, ez semmiség. Vagy bevesszük, vagy
kihagyjuk. Majd én elrendezem, mielőtt elmegyünk. Veszünk neki valamit. Új
kabátot, esetleg új házat. Tudod mibe kerülne ez nekünk?" Erőteljes nevetésbe
kezdett. "Semmibe. Még csak nem is kell foglalkoznod az egésszel. Még csak arra
sem kell gondolnod, hogy gondolkoznod kellene. Ez...olyan...könnyű. Rendben?"
 "Hmm."
 "Rendben, majd visszajövök."
 Megfordult, majd visszanézett a terem előszobájába, ahonnan az Atya vigyorgott
rájuk.
 "Szóval, Mr... - nézett ismét a kártyára -, ...Gently. Együtt akar működni
ezekkel az emberekkel?"
 "Ezekkel a halhatatlan istenekkel" - mondta Dirk.
 "Rendben, istenekkel - mondta Draycott. - Rendben. Lehet, hogy jobb munkát fog
végezni, mint az az első kis kapkodós. Tudja, ő egy igen kis figura, a mi
Cafatunk. Cafat úr. Tudja, az a fickó tényleg lenyűgöző. Megtett mindent,
megpróbált minden ócska trükköt, hogy bolondot csináljon belőlem. Tudja, hogyan
bánok el az ilyenekkel? Egyszerűen. Elkerülöm. Szimplán... elkerülöm. Ha
ijesztegetősdit vagy sikonyálóst akar játszani, és ellapátolni ötszáztizenhét
szerződészáradékot, hogy elkaphasson, hát rendben. Csak az idejét vesztegeti, de
tudja mit? Nekem van időm. Rengeteg időm van olyanokra, mint Cafat úr. Tudja, mi
az igazán őrjítő? Tudja, mi az igazán őrjítő? Az a pacák képtelen egy érvényes
szerződést találni az élete megmentésére. Megmenteni... az... életét. És hogy
mondjak valamit, nekem jó ez így. Kotorászhat a szemétben - ha elfárad,
összetekerem. Figyeljen! Én írom a lemeztársaság szerződéseit. Ezek a fickók
csak kis halak. Amint találkozol velük, legyőzted őket. Mint a vörös indiánok.
Még azt sem tudják, mijük van. Tudja, szerencséjük, hogy még nem találkoztak
igazi cápával. Komolyan. Tudja, mibe kerül Amerika? Tudja, mibe kerül
pillanatnyilag az Egyesült Államok? Nem, ahogyan én sem. És eláruljam, miért? Az
összeg   elhanyagolható,  ha   valaki  meg   tudná  mondani,   két  perc   múlva
elfelejtenénk. Egyszerűen kimenne a fejünkből."
 "Most, ehhez képest el kell áruljam, én rendelkezem. Én valóban rendelkezem.
Egy magánbeteg a Fafej kórházban? Vizenyős figyelem, kaja, feltűnő érzékiség a
lepedők iránt. Feltűnő. Úgyszólván felvásárolhatná az Egyesült Államokat a mai
árfolyamon mindezért. De tudja mit? Az mondom, ha ő lepedőt akar, kapja meg.
Legyen az övé. Rendben. Megérdemli. Az összes lepedőt... amit... csak... akar.
Csak ne traktáljon vele."
 "El kell árulnom, neki jó élete van. Jó élete. És azt hiszem, mi mindannyian
ezt akarjuk elérni, nemde? Egy jó életet. Ez a figura megcsinálta. És még csak
azt sem tudta, hogyan. Közülük senkinek sem sikerült. Nincs segítség számukra a
modern világban. Ez nagy kár, és én megpróbálok segíteni. Hadd érzékeltessem,
milyen naivak, úgy értem, naivak."
 "A feleségem, Cynthia, akivel találkozott, a legjobb. Rokonságban lenni
Cynthiával olyan jó..."
 "Nem úgy értem, hogy férjként."
 "Az persze jó. Tökéletes. Csak úgy gondolom, érdemes tudni pár dologról. Bármit
is kívánsz, rendben. Cynthia reklámügynök. Ezt tudja. A legfőbb ügynökség
főmunkatársa. A legfőbb. Csináltak néhány nagy kampányt néhány éve színészekkel
és jó reklámokkal. És ő hagyja jóvá a dolgokat, a mit-tudom-én üdítőket, tudja,
a gyerekfog sorvasztókat."
 "És Odin lesüllyedt. Az utcákon él. Semmit sem tud összefogni, mert nem erre a
világra küldték. Nem tud mit kezdeni az erejével manapság. Ez az őrjítő."
 "Odin megnéz egy televízóreklámot, és azt mondja: 'Ezt én is csinálhatnám,
isten vagyok.' Arra gondol, jól kereshetne a reklámokkal. És tudja, mivel járna
ez. Kevesebb lenne a keresete az Egyesült Államok áránál... tud követni?
Gondolja csak meg! Odin, a főnök és a norvég istenek erejének birtokosa azt
hiszi, képesnek kell lennie pénzt keresni a televízióban reklámozva az
üdítőket."
 "És ez a pacák, ez az isten, szó szerint felkerekedik keríteni valakit, aki
bejuttatja egy televíziós reklámba. Szánalmasan naiv. Ugyanakkor kapzsi - és ezt
ne felejtsük el, kapzsi."
 "Szóval, megpróbálta felkelteni Cynthia figyelmét. Ekkor még egy egyszerűbb
beosztást töltött be, és nem figyelt fel rá, mert Odin olyan volt, mint egy
csöves, aztán mégis feltűnt a különlegessége, és Cynthia meglátogatta. És tudja,
mi történt? Kiderült, hogy valódi. A pacák igazi. Igazi isten annak minden
erejével. És nemcsak egy isten, hanem a legfőbb. Minden más isten tőle függ. És
ő reklámban akar szerepelni. Mondjuk ki még egyszer a szót: reklámban."
 "Az ötlet megdöbbentő. Fel sem fogta, mi volt a kezében? Hogy mit érhet el az
erejével?"
 "Nyilván nem. El kell, hogy áruljam, ez volt a legmeglepőbb pillanat az
életünkben. Meg...le...pő. Hadd áruljam el, Cynthia és én felismertük, hogy
valami különleges történt velünk. Valami különleges."
 "De figyeljen ide! Mi nem vagyunk kapzsik. Nem akartuk az erőt, a gazdagságot.
Úgy értem, ha megnézzük a világot. Az egész... rohadt... világot. Minden a miénk
lehetett volna. De kinek kell az egész világ? Gondoljon a bajokra. Még csak
nagyon gazdagok sem akartunk lenni azzal a sok ügyvéddel és könyvelővel. Tudja,
én ügyvéd vagyok. Rendben, én mondom meg, hogy hol találjon olyat, aki megkeresi
az ügyvédeket és a könyvelőket, de kik lesznek ezek az emberek? Csakis további
ügyvédek és könyvelők. És tudja, nem akarjuk ezt a felelősséget. Ez túl sok."
 "Aztán jött ez az ötlet. Mintha vásárolna valami nagy tulajdont, amit nem akar.
Így megkapja, amit akar, és egy csomó ember is megkapja magán keresztül, amit
akar, és lekötelezettjévé lesznek mindig emlékezve magára, hiszen egy darab
papíron rajta áll a lekötelezettségük. És a pénzből lehet fedezni Odin úr
nagyon, nagyon, nagyon drága magánkórházi ápolását."
 "Nincs túl sokunk, Gently úr. Egy vagy két szép kis házikó. Egy vagy két szép
kis autó. Szép kis élet. Valójában nagyon is szép. Nincs szükségünk túl sok
mindenre, mert amit csak akarunk, bármi rendelkezésünkre áll. Egyetlen dolgot
akartunk, ami egy nyomós dolog volt a körülmények miatt: nem tudni semmiről. Ki
akartuk fújni magunkat. Békét és nyugalmat akartunk, egy szép életet, ami miatt
Cynthia néha aggódik. Rendben."
 "És mi történt ezen a reggelen? A bejáratunk előtt. Undorító. Undorító kis
szám. És tudja, hogy történt?"
 "A barátunk, Cafat úr egy kis woodoo trükkel próbálkozott. Olyan szánalmas.
Próbálja vesztegetni az időmet a kis trükkjeivel, a rohangászásaival, és be
akarja nyújtani a számlát. Semmiség. A munka velejárója. Rendben, mondtam.
Elfogadom a számlát, nem érdekel, miről szól. Adja csak oda! Rendben. És
átadta."
 "Később értettem csak meg, hogy van benne egy kis trükk. És akkor mi van?
Megpróbál   okosabb  lenni.   Adott  egy   forró   paradicsomot.  Figyeljen,   a
lemezkereskedelem tele van forró paradicsomokkal. Törődni kell velük. Mindig van
valaki, aki örül, hogy foglalkozhat valamivel az előbbre jutás érdekében. Ha egy
forró paradicsomot kap, tovább kell adnia. Én tovább adtam. Nézze, sokan nagyon
boldogan fogadnák tőlem. Tudja? Valóban vicces volt látni, milyen gyorsan haladt
a paradicsom. Ez sokmindenkiről elárult dolgokat. Aztán visszakerült a kertembe,
ami nem valami jó zárás a véleményem szerint. Csapásként ért minket. El akartuk
felejteni az egészet. El kell hinnie, már mindenem meg volt, amit csak
akarhattam."
 "De, hallgasson ide, Gently úr! Azt hiszem, megérti a helyzetem. Őszinték
voltunk egymáshoz, és én örültem ennek. Voltak persze érzékenyebb részek, de ez
a pozíciómmal járt, ahol, ugye sokminden megtörténhet. Sokmindent elérhetünk.
Bármit megvalósíthatunk Gently úr, amit csak akar."
 "Csak a halálát, Draycott úr - mondta Gently -, csak a halálát."
 "Rohadjon meg maga is!"
 Dirk hátat fordított, elhagyta a szobát és elindult felkeresni az ő új
ügyfelét, akivel eközben problémák adódhattak.



31. Fejezet


Kicsivel később egy sötétkék BMW hajtott ki az elhagyatott Szent Pancaras
állomásról, és sietve tovagurult a csöndes utcákon.
 Dirk Gently lehangoltan felvette a sapkáját, és elhagyta újonnan szerzett
ügyfelét, aki egyedül kívánt maradni és patkánnyá vagy valami hasonlóvá
változni, mint valaki, akit emlegetett.
 Becsukta a nagy kapukat maga mögött, és lassan kisétált az erkélyre,
végignézett a nagy bolthajtásos isteni és hősi termen, a Valhallán. Az
utolsókkal együtt távozott. Az üres állomást nézegette immáron halovány
megvilágításában.
 Egyetlen pillanattal később az üres Midland Grand Hotel huzatos és zihált
folyosóján találta magát. A sötétben a Szent Pancaras állomást elhagyó tömegek
szétszóródtak   London   hideg   utcáin,   hogy   padokat   találjanak, melyek
ellehetetlenítik a rajtuk való alvást, és aludni próbáltak rajtuk.
 Sóhajtott, és megpróbált kijutni az elhagyatott hotelből, ami nehezebbnek
bizonyult a vártnál, mivel ő mindössze egy sötét labirintus-óriásra számított.
Végül egy kanyargó lépcsőt talált, amely a bejárati boltívhez vezetett, amit
nagy, ornamentális vas sárkányok és griffmadarak díszítettek. A főbejárat évek
óta zárva volt. Dirk megtalálta a kiutat egy oldalsó folyosón a kijárathoz, és
az éjszakai őrbe botlott ekképpen. Az tudni akarta Dirk bejutásának módját, és
nem elégítették ki a kapott válaszok. Végül elengedte Dirket, mert nemigen
tehetett mást.
 Dirk visszament az állomásra, aminek ajtóról ajtóra haladva végül elérte a
belsejét. Egy ideig egyszerűen csak nézelődött, aztán kiment, és lesétált a
Szent Pancaras útra vezető lépcsőkön. Ahogy leért az utcára, már meg sem
lepődött, amikor útját keresztezte egy lecsapó sas, és egy motorbiciklis alá
gurította.



32. Fejezet


Thor hatalmas csattanással áthaladt a nagy Valhalla terem falán, és megállt
készen arra, hogy kinyilvánítsa az összegyűlt isteneknek és hősöknek, hogy
átjutott Norvégiába, és talált egy másolatot egy nagy hegy belsejében arról a
szerződésről, amit Odin írt alá, ám ezt mégsem tehette, mert már senki sem volt
ott.
 "Senki sincs itt - mondta elengedve Kate karját -, mind eltűntek."
 Csalódott volt.
 "Miér...?" - kérdezte Kate.
 "Megnézzük az öreg szobáját" - mondta Thor, és felhajította a kalapácsát az
erkélyre - magukkal a nyelén.
 Körbejárta a szobát kerülgetve Kate tiltakozását és káromkodását.
 Az öreg nem volt ott.
 "Valahol itt kell lennie" - mondta Thor dühösen, maga mögé hajítva a
kalapácsát.
 "Miér...?"
 "Végigkutatjuk a világot" - mondta, és megragadta Kate karját. Végigkutatták.
 Egy szálloda fürdőszobájában álltak.
 Szemét és szőnyegfoszlányok borították a padlót, az ablakok mocskosak voltak,
és több éves elhanyagoltságot mutattak. Galamb ürülék borított mindent, és a
pergő festés olyan hatást keltett, mintha tüskéshalak robbantak volna fel a
falakon.
 Egy elhagyott hordágy állt a padló közepén, és egy öreg ember hevert rajta
gyönyörűen vasalt lepedőivel meg az egyetlen maradék szemével, amely sírt.
 "Megtaláltam a szerződést, te szemét - ordította Thor fenyegetően. - Megvan a
szerződés, amit kötöttél. Eladtad az erőnket egy...egy ügyvédnek és egy...egy
reklámügynöknek meg a többieknek. Elloptad az erőnket! Az enyémet nem tudtad
teljesen, mert túl erős vagyok, de megvadítottál, összezavartál, feldühítettél,
rossz dolgokat váltottál ki belőlem. Mindenféleképp vissza akartál terelni
Norvégiába, mert tudtad, hogy megtalálom ezt! Te és az a mérgezett törpe Cafat
Lábujj megaláztatok és meggyaláztatok éveken át és..."
 "Igen, igen, ezt mind tudjuk" - szólt Odin.
 "Ó...Istenem!"
 "Thor!" - kiáltott Kate.
 "Leráztam magamról!" - ordított Thor.
 "Igen, értem..."
 "Elmentem valahová, ahol békében dühönghettem, amikor egyébként biztosan
elvárnád a jelenlétem, és pokoli jókat ordibáltam, robbantgattam - szóval most
már jól vagyok! És először is eltépem ezt!"
 Szétszaggatta a szerződést, és a lehulló darabkákat bűvölte.
 "Thor!" - kiáltott Kate.
 "És én rendbehozom ezeket a dühítő dolgokat. Az a szerencsétlen jegykezelő lány
is üdítő automatává változott. Hű! Puff! És most visszaalakítottam! Egy
vadászbombázó megpróbált lelőni, amikor Norvégiába repültem! Hű! Puff! És akkor
visszatértem! Láthatod, ura vagyok a helyzetnek!"
 "Milyen   vadászrepülő?   -   kérdezte   Kate.  -   Nem   is  mesélt   nekem   a
vadászrepülőről."
 "Megpróbált   lelőni   az   Északi-tenger   fölött.   Ütközet  volt.   Én,   hát
tulajdonképpen sassá változtattam, és bánt a dolog azóta. Valahogy azért
elviselem. Ne nézzen rám így! Azt tettem, amit tudtam. Gondoskodtam a
feleségéről - tette hozzá dühösen -, ezek túl bonyolult dolgok nekem. Lássuk
csak, mi van még?"
 "Az asztali lámpám" - szólt Kate csendben.
 "És Kate asztali lámpája! Nem lehet örökké kismacska! Hű! Puff! Thornak csak ki
kell mondania. Mi volt ez a zaj?"
 Egy vörös folt növekedett a londoni égbolton.
 "Thor, azt hiszem, valami baj van az apjával."
 "Piszokul remélem. Ó, mi a baj? Apám, jól vagy?"
 "Olyan bolond és oktondi voltam - sírt Odin -, olyan gonosz és alávaló és..."
 "Igen, én is így gondolom - mondta Thor, és az ágy szélére ült. - Szóval,
hogyan tovább?"
 "Nem hiszem, hogy meglennék a lepedőim nélkül, és Bailey nővér és... Olyan
soká, soká tartott, és én annyira, annyira öreg vagyok. Cafat Lábujj azt mondta:
meg kéne öljelek, de én....én inkább magamat kéne megöljem. Ó, Thor..."
 "Ó! - szólt Thor. - Értem. De nem tudom, mit tegyek. Szétrobbantok,
felrobbantok mindent."
 "Thor..."
 "Igen, igen, mi az?"
 "Thor, egyszerű a teendő az apjával és a Fafejjel" - mondta Kate.
 "Ó, igen? Mi lenne az?"
 "Egy feltétellel elmondom."
 "Ó, igen? És mi az?"
 "Áruld el a wales-i kövek számát!"
 "Micsoda! - ordított Thor. - El tőlem! Éveket von el az életemből."
 Kate vállat vont.
 "Nem! - szólt Thor. - Bármit, csak ezt ne! Egyébként - tette hozzá hirtelen -
már elárultam."
 "Nem."
 "De igen. Azt mondtam, elvétettem a számolást a középkorban. Nos, gondolja csak
meg, csak nem kezdtem újra. Gondolkozzon, gondolkozzon!"



33. Fejezet


Ösvényt csapva Valhalla észak-keleti részén - úgy tűnt: minden ösvényhálózat
csak újabb ösvényekhez vezethet - két alak haladt: egy nagy, buta, erőszakos
figura zöld szemekkel és egy kaszával, amely az övére volt akasztva -
akadályozva ezáltal a haladást -, és egy kis, döhöngő teremtmény, aki a nagyobb
hátához ragaszkodva állandóan ösztönözte annak tulajdonosát a gyorsabb mozgás
érdekében - ott tartózkodásával persze egyben akadályozta is.
 Végül elértek egy hosszú, büdös épülethez, ahová lovak után kiáltozva be is
siettek. Az öreg istállómester jött elébük, felismerte őket, és mivel hallott
szégyenükről, először ellenszenvében nem akart segíteni. A kasza meglendült, és
az istállómester feje emelkedni kezdett meglepetten, míg a törzse egy lépéssel
hátrébb maradt, bizonytalanul ingadozott további utasításokat remélve a
gerinccel ellentétes részről. A fej a szénakazalba pattogott.
 A támadók sietve befogták a két lovat egy szekér elé, majd az északi széles
útnak tartva elcsörömpöltek az istállótól.
 Egy mérföld erejéig gyorsan haladtak. Cafat Lábujj megrögzötten siettette a
lovakat egy hosszú, kegyetlen korbáccsal. Néhány perc elteltével a lovak mégis
lassulni kezdtek, és nehezebben viselték terhüket. Cafat Lábujj ekkor még
erőteljesebb ösztönzésbe kezdett, de az állatok csak még nyugtalanabbá váltak,
és hamarosan felágaskodtak rémületükben felborítva a szekeret és ezáltal az
utasokat a földre gurítva, így Cafaték haragosan pattantak fel a földről.
 Cafat Lábujj rákiáltott a rémült lovakra, aztán a szeme sarkából észrevette
ijedelmük okát is.
 Ami egyáltalán nem volt ijesztő. Csupán egy nagy, fehér fémdoboz az útszéli
szeméthalom tetején, ami csörömpölt.
 A lovak felágaskodtak, és menekülni próbáltak a nagy, fehér, csörömpölő
dologtól, de ettől lehetetlenül belekavarodtak a kantárjaikba. Ezzel is csak
fokozták ingerültségüket. Cafat Lábujj gyorsan felismerte, hogy nem fognak
magukhoz térni, amíg a doboz nincs eltávolítva.
 "Bármi is ez - rikoltotta a zöldszemű teremtmény -, öld meg!"
 Még egyszer lekötötte az övéről a kaszát, és felmászott a szemétrakásra, ahol a
doboz csörömpölt. Megrúgta, mire az még hangosabban csörömpölt. Mögé kerülve egy
erős lökéssel letaszította. A nagy doboz csúszott egy lábnyit, majd átfordulva
földet ért. Pihent egy darabig, aztán egy ajtó nyílott ki rajta. A lovak
felnyerítettek félelmükben.
 Cafat lábujj és az ő zöldszemű csatlósa aggódó félelemmel közelítettek, majd
ijedten hátratántorodtak, mikor egy nagy, eros, új isten emelkedett        ki a
belsejéből.




34. Fejezet


A következő délutánon, kellemes távolságra mindezen eseményektől, kellemes
távolságra egy jól elhelyezett ablaktól, amin keresztül a hideg, délutáni
napfény párásnak látszott, egy idősebb egyszemű ember feküdt fehér ágyában. Egy
félig összehajtott újság hevert a földön, ahová két perccel azelőtt hajították.
 A férfi felébredt, de ennek nem örült túlzottan. Kivételesen törékeny kezei
sima, fehér vásznakon köröztek, és bágyadtan reszkettek.
 A neve változatosan hol Odwin úr, hol Wodin, hol pedig Odin volt. Ő egy isten
volt - most is az -, ráadásul egy összezavart, megijesztett isten.
 Össze volt zavarva és meg volt ijedve a cikktől, amit nemrég olvasott az újság
címlapján, és arról szólt, hogy egy másik isten lejáratta és nevetségessé tette
magát. Persze nem ez állt az újságban, csupán leírták, hogy az elmúlt éjjelen
egy eltűnt vadászrepülőgép rejtélyes körülmények közt felemelkedett egy londoni
házból, ahová egész egyszerűen nem illett. Hamar elveszítette szárnyait, és
sivítva lezuhant, majd felrobbant a főúton. A pilóta az utolsó néhány levegőben
töltött másodpercben megkísérelt menekülni, kiugrott, majd megrázkódottan,
eszementen, de minden egyéb tekintetben sértetlenül landolt, és többé-kevésbé
összefüggően mesélni kezdett valami furcsa alakról, aki kalapácsokkal repked az
Északi-tenger felett.
 Szerencsére a megmagyarázhatatlan esemény idején az utak kihaltak voltak, és
senki tulajdona nem rongálódott meg, balesetet csak a még azonosítatlan utasai
szenvedtek egy valószínűleg kék BMW-nek, valami különös természetű, leírhatatlan
esemény következtében.
 Nagyon-nagyon fáradt volt, és nem akart rágondolni, nem akart az előző
éjszakára gondolni, semmi másra nem akart gondolni, mint lepedőkre és a
gyönyörre, amikor Bailey nővér megpaskolja azokat, ahogyan öt perce tette meg
tíz perccel azelőtt.
 Az amerikai lány, Kate izé, bejött a szobába. Odin csak arra kérte, hagyja őt
aludni. Valami olyat mondott, hogy minden rendbe jött. Gratulált a különösen
magas vérnyomása miatt, a magas koleszterin szintjének és a nagyon gyenge
szívének köszönhetően pedig biztosította arról, hogy a kórház boldogan látja
vendégül életre szóló betegeként. Még nem tudni, hogy ez mennyire lesz
kifizetődő.
 Kate Odin elégedettsége láttán tiszteletteljesen bólintott, bizonytalanul
köszönt, és kisodródott, hogy végre alhasson egyet.



35. Fejezet


Ugyanazon a délutánon Dirk is egy kórházban ébred majd fel nemsokára, enyhe
megrázkódtatásaitól, karcolásaitól, horzsolásaitól és törött lábától szenvedve.
Lesújtja majd a felismerés, hogy sérüléseinek nagy részét egy kisfiú meg egy sas
okozta, miközben ő megingathatatlan nyugalmával befeküdt a motorbicikli alá, és
ennek köszönhetően csupán csak két percenként érték a légitámadások.
 Ebben a pillanatban éppen nyugta van - tehát alszik -, akárcsak a szebb napok
reggelein, most is borzalmas álmok gyötrik, éppen Cafat Lábujj és egy zöldszemű,
kaszaforgató óriás menekül a Valhallától észak-keletre, ahol váratlanul elébük
toppan egy új, erős Isten, aki ezután az incidens után bukdácsolva kipaszírozza
magát egy hűtőszekrényszerű képződményből, és elszalad.
 Ennél a pontnál felébresztik egy édes kis "Ó, maga az? Maga nyúlta le a
könyvem!" - megszólítással.
 Kinyitja a szemeit, és üdvözöli Sally Mills alakját - a lányt, akit előző nap
erőszakosan leszólított a kávéházban azért, hogy ellophassa a könyvét és a
kávéját.
 "Nos, örülök, hogy megfogadta a tanácsom, és kezeltette az orrát - mondja Sally
és körbetapogatja. - Szépen elbántak magával, de itt van, és ez a fő. Elkapta a
lányt, aki iránt annyira érdeklődött? Furcsamód ugyanez volt az ő ágya. Ha újra
látja, talán átadhatná a pizzáját, amit kiszállítottak, miután kijelentkezett.
Már meglehetősen hideg. Tudja, nagyon ragaszkodott a kiszállításhoz."
 "Ugyanakkor nem is nagyon bánom, hogy lenyúlta a könyvet. Nem is tudom, minek
veszem az ilyeneket. Valaki mesélte, hogy valami szerződést kötnek benne az
ördöggel, vagy mi. Ám magáról az íróról egy sokkalta érdekesebb történetet
hallottam tőle. Állítólag rendszeresen eltűnnek az általa bérelt hotelszobákból
a beszállíttatott csirkék, és senki sem tud rájönni, mi történik velük, mivel
sosem kerül elő egyetlen tolluk sem. Később találkoztam azzal is, aki a
csirkéket kicsempészte titokban a szobákból. Howard Bell ezáltal hírnevet szerez
mint különös, démonikus ember, és mindenki veszi a könyveit. Remélem, érti amit
mondok. Egyébként nem várhatom el, hogy egész nap a locsogásomat hallgassa. A
nővér szerint este már hazamehet, és a saját ágyában alhat, amit biztosan jobban
szeret. Remélem, hamarosan jobban érzi majd magát, tessék az újságok..."
 Dirk átvette a hírlapokat, és örült, amiért végre magára hagyták.
 Először a Nagy Zaganza adott naphoz fűzött szavait kereste meg. Ezt állt az
újságban: "Nagyon kövér és nagyon hülye vagy, ráadásul állandóan rajtad van az
az undorító sapka, amit rég el kellett volna tüzelned."
 Röffentett röviden, és tovább lapozott.
 A következő oldalon ez állt: "Ma az otthoni kényelmet élvezheted!"
 Igen - gondolta, jó lenne otthon lenni. Megkönnyebbült, amikor ráeszmélt, hogy
megszabadult a régi hűtőszekrénytől, és türelmetlenül várta az újabb hűtőkocka
birtoklása nyújtotta élvezetet, a konyhájában ücsörgő új látványát.
 Volt valami sas is, amivel foglalkoznia kellett volna, de azzal majd ráér,
amikor hazaérkezik.
 Visszalapozott a címlapig, hogy megnézze: történt-e aznap valami érdekes?


                 *** Vége ***

				
DOCUMENT INFO
Shared By:
Categories:
Tags:
Stats:
views:17
posted:5/20/2012
language:Hungarian
pages:96