Alkotmanyjog gyakorlatra hajni

							                                      A JOGFORRÁS FOGALMA


      A jog forrására eredetére nézve történelmi korszakonként, jogfilozófiákként eltérő felfogások vannak. Az
alkotmányjog számára a jogforrás fogalma jelenti mindenekelőtt a tárgyi jog számára keretet adó
jogszabályt; másrészt a jogszabály létrehozóját, azokat az állami szerveket, amelyek a jogszabály
kibocsátására jogosultak. A fogalomnak ez a konkrétabb megközelítése szükségessé teszi, hogy a jogforrások
kérdéseit egy adott államra vonatkoztatva vizsgáljuk: esetünkben azt vizsgáljuk, hogy a Magyar
Köztársaságban mely állami szerveknek van jogalkotó hatásköre és az milyen formában érvényesül. A
jogforrásnak ez a konkrét államhoz kapcsolódó fogalmát tekinthetjük alkotmányjogi jogforrásfogalomnak.
      A jogforrás fogalma nem azonosítható kizárólag a jogszabállyal, illetve a jogalkotóval.
      A jog legfontosabb ismérvei közé tartozik az állami eszközökkel történő kikényszeríthetősége. A jognak
vannak olyan „forrásai”, amelyek közvetlen kikényszeríthetőség tulajdonságával nem rendelkeznek, indirekt
módon azonban, rendszerint a bennük megtalálható intellektuális meggyőző erő révén erőteljesen befolyásolják
a kikényszeríthető jogszabályok keletkezését, értelmezését, alkalmazását stb.
      A kikényszeríthető jogforrások, azaz a jogi normák a jogrendszerben hierarchiába rendeződnek; a nem
kikényszeríthető jogforrások esetében viszont a jogszabályok összességére egyszerre és egymás mellett hatnak.

       A MAGYAR JOGFORRÁS RENDSZERE:
       A jogalkotó szervek és az általuk kibocsátott jogszabályok ez idő szerint a következők:
             - az Országgyűlés alkotmányt és törvényt,
             - a Kormány rendeletet,
             - a miniszterelnök és a miniszterek rendeletet,
             - a Magyar Nemzeti Bank elnöke rendeletet,
             - az önkormányzatok rendeletet
             bocsáthatnak ki.
       Egyes jogszabályok, mindenekelőtt kódexek – pl. a Büntető Törvénykönyv, illetve a Polgári
Törvénykönyv – előírhatják, hogy alkalmazásuk során mely normák tekinthetők jogszabályoknak. Pl. a Ptk.
685.§-a szerint alkalmazása szempontjából csak a törvény és a kormányrendelet számít jogszabálynak.
       Az alkotmányt módosító 1989. évi XXXI. törvény elfogadását megelőzően a Magyar Népköztársaság
Elnöki Tanácsa törvényerejű rendelet kibocsátására volt jogosult, amely törvényi szintű szabályozásnak
fogható fel. Korábbi jogrendszerünk ismerte az országos hatáskörű szerv vezetésével megbízott államtitkár
tisztségét is. Az által kibocsátott jogszabály a rendelkezés volt.
       Előző jogforrási rendszerünk két alapelven nyugodott. Az egyik a jogszabályi hierarchia elve: azaz a
magasabb rangú állami szerv magasabb értékű jogszabályt bocsáthatott ki.
       A másik elv: egyrészről a mindenkit érintő, tehát az általánosan kötelező magatartási szabályoknak,
másrészről a csak meghatározott címzettekhez szóló normáknak a megkülönböztetése. Az állami irányítás
egyéb jogi eszközei fogalmába tartozott azt országgyűlési határozat, a miniszteri utasítás és a tanács vb
határozata.
       A mai helyzetben az állami intézményi rendszer a hatalommegosztás elvére épül így az egyes állami
szervek közötti kapcsolatot nem lehet a puszta hierarchizáltsággal jellemezni.
       A jogrendszer szerkezetét ma alapvetően azt határozza meg, hogy a kibocsátók hol helyezkednek el a
hatalommegosztás intézményi rendszerében.
       A kötelező jogforrások között vannak olyanok, amelyek formájukra nézve normák, azonban nem
mindenkire kötelezőek, hanem csupán a kibocsátóval valamilyen jogi kapcsolatban lévő személyekre,
szervezetekre. Ezek az állami irányítás egyéb jogi eszközei. A jog sajátos forrásainak számítanak a bírói
ítéletek, s általában a bírósági aktusok, a szokásjog.
       A jogszabályok, a bírói ítéletek, az állami irányítás egyéb jogi eszközei stb. a tárgyi jog forrásai.
       A közvetlenül kikényszeríthető alanyi jogok forrásai a tárgyi jog szabályai alapján létrejövő
szerződések, bírói ítéletek, államigazgatási határozatok stb.
       Az alkotmány, a törvény, a rendelet stb. a jog „rendes” forrásai. Rendkívüli körülmények között,
szükségállapot idején, a jogalkotás rendkívüli jogrend szabályai szerint alakul.
       A rendkívüli jogrendnek különböző formái vannak.
       Az ország határain túlról érkező fenyegetés esetén az Országgyűlés hatáskörébe tartozik a rendkívüli
állapot kihirdetése; belső, az alkotmányos rend ellen irányuló fenyegetés esetén pedig a szükségállapot
kihirdetése. Ha az Országgyűlés e döntések meghozatalában akadályoztatott, a köztársasági elnök jogosult a
rendkívüli állapot kihirdetésére és a Honvédelmi Tanács létrehozására, továbbá a szükségállapot kihirdetésére
(Alk. 19/A.§).
       Szükségállapot idején a külön törvényben megállapított rendkívüli intézkedéseket rendeleti úton a
köztársasági elnök vezeti be.
       Megelőző védelmi helyzet: külső fegyveres támadás veszélye esetén vagy szövetségi kötelezettség
teljesítése érdekében a Kormány a megelőző védelmei helyzet kihirdetésének kezdeményezését követően a
közigazgatás, a Magyar Honvédség és a rendvédelmi szervek működését érintő törvényektől eltérő
intézkedéseket vezethet be.
       Veszélyhelyzet: az élet és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás stb. esetén a Kormány megfelelő
intézkedéseket teszi. [Alk. 35.§ (1) bekezdés i) pont].
       Veszélyhelyzetben és megelőző védelmi helyzetben a Kormány az Országgyűlés felhatalmazása alapján
egyes törvények rendelkezéseitől eltérő rendeleteket és intézkedéseket hozhat [Alk. 35.§ (3) bekezdés].



                                                 BUKÓS TÉMA!
                                             Tanár Úr órai előadásából


                                         JOGFORRÁSI RENDSZER


                                                          Jogi norma                             Szokásjog
           Jogalkotó                       jogszabály               állami irányítás egyéb     (a jogalkotótól
                                                                          jogi eszköze     független szubsztancia)
1.) a) Országgyűlés              a) törvényt alkot (tv.)          a) országgyűlés határo-
    b) NET                       b) törvényerejű rendeletet zat és jogi iránymutatás
                                 (tvr.)                           b) ---------
2.) a) Kormány                   a) kormányrendelet               a) kormányhatározat és
    b) MNB Elnöke                b) bankelnöki rendelet           jogi iránymutatás
                                                                  b)----------
3.)       Kormány         tagja Miniszterelnöki         rendelet Miniszteri (v. miszter-
(miniszterelnök és miniszterek) vagy miniszteri rendelet          elnöki) utasítás és jogi
                                                                  irámymutatás
4.) a) Országos hatás-körű a) -------------                       a) Utasítással élhet
szerv vezetője                   b) államtitkári rendelkezés b) államtitkári utasítás
b) Országos hatáskörő szervet
vezető     Államtitkár    (nem
azonos a maival)
5.) a) Önkormányzat              a) Önkormányzati rendelet a) Önkormányzati hatá-
    b) önkormányzat sezrvei      (a      képviselő       testület rozat
                                 hivatott hozni)                  b) Önkormányzati szerv
                                 b) ----------                    határozata
6.)     Központi    Statisztikai             ----------           Statisztikai közlemény
Hivatal

     Jogszabályok 2 formája:
     - törvény, melyet csak az országgyűlés alkothat és
     - rendelet.

     Állami irányítás egyéb jogi eszközei:
     - határozat,
     - utasítás,
     - statisztikai közlemény,
     - jogi iránymutatás.
     A jogszabályok olyan jogi normák, amelyek mindenkire kötelezőek.
     Az állami irányítás egyéb jogi eszközei meghatározott, megnevezett címzettekre kötelezők. Így:
     - a kibocsátóra (saját magára),ű
     - a jogalkotónak alárendelt szerveire,
     - a feladatmeghatározás és tervmegállapítás is idetartozik, de ez is magukra kötelező vagy az alájuk
rendeltekre.
     Az állami irányítás egyéb jogi eszközei a szociális rendszer maradványai.
     A határozat és az utasítás is jogi norma (itt). Ezek nem egyedi dolgok, hanem szabályok.

     Megdönthetetlen jogi vélelem, hogy „a jogot mindenki ismeri”. De ez a vélelem csak akkor korrekt, ha
olyan jogról van szó, amely megismerhető.
     A jogszabályokat ki kell hirdetni. Az állami irányítás egyéb jogi eszközeit nem hirdetik ki, hanem
közzéteszik, de nem kötelező a közzététel. A Kormányhatározatok három formája:
     - Az ezres Kormányhatározatokat közzéteszik a Magyar Közlönyben.
     - A kétezres Kormányhatározatokat a Határozatok Tárában teszik közzé. Ez nem a nagyközönség számára
készült és szánt.
     - A háromezres és Kormányhatározatokat csak az érintettek kapják kézhez.

        Az állami irányítás egyéb jogi eszközeihez nem fűződhet az a követelmény, hogy mindenkinek ismernie
kell.
     A Házszabály országgyűlési határozat, amely csak az országgyűlési képviselőkre nézve tartalmazhat
jogokat, kötelezettségeket.

     Vannak olyan jogforrások, ahol a kibocsátó már nem létezik. A rendszerváltás előtt alkotott jogszabályok
némelyike még hatályban van. Ilyenek:
     1.) Népköztársaság Elnöki Tanácsa (ez egy 21 tagú testület volt).
     Mint testület ellátta az államfői funkciót, így egyszemélyes államfő nem volt.
     Feladata: az országgyűlés helyettesítése. Az akkori alkotmány szerint az országgyűlés két ülése között az
Elnöki Tanács az országgyűlést teljeskörűen helyettesítheti, kivétel az alkotmány módosítását.
     Az országgyűlés egy évben kétszer két napra ülésezett.
     Ezért a hosszú szünetben a törvényalkotást is az Elnöki Tanács látta el, törvényerejű rendeleteket alkotott.
Néhány még most is hatályban van.
     Az állami irányítás egyéb jogi eszközeként NET-határozatot adhatott ki.
     2.) Országos hatáskörű szervet vezető államtitkár (nem azonos a mostanival), aki állami rendelkezést
adhatott ki. Az állami irányítás egyéb jogi eszközként államtitkári utasítást adhatott ki.
     3.) Tanácsok (önkormányzat elődeiként): tanácsi rendeletet is tanácsi határozatot adhatott ki.
     4.) Tanács Végrehajtó Bizottsága rendeletet nem alkothatott, de az állami irányítás egyéb jogi
eszközeiként VB-határozatot igen.
     5.) A kormánybizottság jogilag létezhet, gyakorlatilag nem. Rendeletet nem alkothat, de
kormánybizottsági határozatot hozhat.
                                            A    JOGSZABÁLYOK


      ALKOTMÁNY:
      Az alkotmány a legmagasabb szintű jogszabály: minden más jogi norma meg kell hogy feleljen az
alkotmánynak; a jogszabályok végső soron az alkotmányból merítik érvényességüket.
      a) Az alkotmány szerint [19.§ (2) bekezdés] az Országgyűlés megalkotja a Magyar Köztársaság
alkotmányát: az alkotmány megváltoztatásához, valamint az alkotmányban meghatározott egyes döntések
meghozatalához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges [24.§ (3) bekezdés]. Az 1989.
évi XXXI. Törvény lényegében új alkotmánynak számít.
      A magyar alkotmányos rendszerben jelenleg a törvényhozó és az alkotmányozó hatalom nem különül
el egymástól. Maga a törvények alkotmányossága felett őrködő Alkotmánybíróság is az Országgyűlés
alkotmányozó hatalmából meríti létezésének jogszabályi alapját.
      Az alkotmányozó hatalom elvileg lehet kétkamarás törvényhozás, különleges, csak erre a feladatra
összehívott-választott testület, illetve a választópolgárok összessége, amely közvetlenül szavaz az alkotmány
elfogadásáról vagy módosításáról.
      A magyar alkotmány ismeri a népszavazás és népi kezdeményezés intézményét 28/B.§-a általános
szabályként rögzíti, hogy az országos népszavazás és népi kezdeményezés tárgya az Országgyűlés hatáskörébe
tartozó kérdés lehet. 28/C-a bizonyos országgyűlési hatásköröket kivesz a népszavazással gyakorolható körök
közül. Az alkotmánynak a népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseit zárja ki a
népszavazás által tilalmazott kérdések közül. Az alkotmányban szabályozott bármely más kérdés népszavazás
tárgya lehet. Az alkotmány módosítására irányuló kérdésben tehát nem rendelhető el olyan népszavazás, amely
az Országgyűlésre kötelező volta miatt elvonás az Országgyűlés alkotmányozó hatáskörét.
      b) Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 1.§ g) pontja az Alkotmánybíróság
hatáskörébe utalja az alkotmány rendelkezéseinek értelmezését. Ebben a jogkörében az Alkotmánybíróság
jelentős alkotmányfejlesztő szerepet tölt be. Az Alkotmánybíróság feladata nem egyszerűen a jogszabályok
alkotmányosságának biztosítása, hanem a békés rendszerváltozás alkotmányosságának megteremtése.
      c) Az Alkotmánybíróság eredetileg megkülönböztetett alkotmányos jellegű szabályokat, olyan
szabályokat tehát, amelyek („rendes”) törvényekben jelentek meg, de alkotmányos jelentőségűek. Kiemelte
például: a jogalkotási törvény megsértése csak akkor valósít meg alkotmánysértést, ha az egyben alkotmányi
alapelvbe, illetve rendelkezésbe ütközik. A jogszabály a kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg
kötelezettséget, és nem nyilváníthat valamely magatartás jogellenesség, alkotmányos jellegű szabálynak
tekintette.
      Az Alkotmánybíróság gyakorlata során alkalmazott legfontosabb elv a jogállamiság elve, amelye az
állam önmeghatározásában szerepel: A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam [Alk. 2.§ (1)
bekezdés]. A jogállamiság fogalmát az alaptörvény további rendelkezései részletezik, e szabályokat ugyanakkor
nem töltik ki teljes egészében ezen alapértékek tartalmát, ezért a jogállam fogalmának értelmezése az
Alkotmánybíróság egyik fontos feladta. A jogállamiság alapértékeit az Alkotmánybíróság egy-egy konkrét ügy
kapcsán fokozatosan fejti ki. A jogállamiság elve az alkotmány konkrét rendelkezéseihez képeset nem
kisegítő, másodlagos szabály, s nem pusztán deklaráció, hanem önálló alkotmányjogi norma, aminek
sérelme önmagában is megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét.
      A jogállamiságnak egyik nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság követelménye
elsősorban azt jelenti, hogy
        - az állampolgárok jogait és kötelességeit törvényben meghatározott módon kihirdetett és bárki
            számára hozzáférhető jogszabályok szabályozzák;
        - a jogalanyoknak legyen lehetőségük arra, hogy elhatározásaikat a jog előírásaihoz tudják igazítani.
      A jogbiztonság megköveteli a jogszabályok olyan világos és egyértelmű megfogalmazását, hogy
mindenki, akit érinti, tisztában lehessen a jogi helyzettel, ahhoz igazíthassa döntését és magatartását, s számolni
tudjon a jogkövetkezményekkel [11/1992. (III.5.) AB határozat]. A jogbiztonság megköveteli a megszerzett
jogok védelmét.
      Az Alkotmánybíróság a hatalommegosztás elvének értelmezése során abból a helyzetből indul ki, ahogy
ez a szétválasztás a mai parlamentáris rendszerekben érvényesül, s hogy azt az alkotmány tükrözi. A
törvényhozó és a végrehajtó hatalom „elválasztása” ma lényegében a hatáskörök megosztását jelenti a
parlament és a kormány között, amelyek azonban politikailag összefonódtak [38/1993. (VI.11.) AB határozat].
      Az alkotmány értelmezésére nem kizárólag az Alkotmánybíróság jogosult. Az Országgyűlést is megilleti
a jog, hogy hiteles értelmezést fűzött az alkotmány valamely rendelkezéséhez, tevékenységük ellátása során a
jogalkotó és jogalkalmazó szervek is értelmezik az alkotmányt. Az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése
annyiban különbözik az egyéb értelmezésektől, hogy az mindenkire kötelező (erga omnes) hatályú, s így
adott esetben még magát az Országgyűlést is köti a törvényalkotás során.
      Az Alkotmánybíróság általi alkotmányértelmezés ultima ratiónak számít: megfellebbezhetetlen és a
jogalkotás, illetve a jogalkalmazás számára kétségbevonhatatlan.

      A TÖRVÉNY:
      A törvénynek általában és jellemző módon normatív tartalma van. A magyar törvényalkotási gyakorlatban
ritkán előfordul,hogy teljességgel normatív tartalom nélküli törvényt fogadnak el. Ilyen módon állítanak
emléket valamely esemény vagy személy jelentőségének. Például a 2001. évi LXIII. törvény „a magyar hősök
emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök emlékünnepéről” szól.
      A magyar alkotmányjog szerint a törvényalkotásban két követelmény találkozik. Az egyik: a
törvényhozó hatalom meghatározó szerepének biztosítása az állami tevékenység valamennyi területén. A
másik követelmény arra irányul, hogy az állampolgári státusát lényeges módon érintő kérdések ilyen magas
szintű jogszabályban legyenek rendezve. A strasbourgi szervek gyakorlása szerint nem feltétlenül a
szabályozás szintje, hanem a szabályozás minősége számít: „Törvény nem csak a parlamenti aktus lehet, sőt
még nem is csak írott szabály: az egyetlen szempont, hogy megfeleljen a jogállamiság követelményeinek, a
hozzáférhetőség és előreláthatóság kritériumainak. Ugyanakkor az írott jog által szabályozott területen
„törvény” alatt az illetékes bíróságok által értelmezett hatályos jogszabályokat kell érteni.
      Az alkotmány általános módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvény szerint az Országgyűlés egyes, az
alkotmányban meghatározott hatásköreit törvény útján gyakorolja.
      Az alkotmány a törvényhozási tárgyak körét az alapvető jogokra vonatkozó általános klauzula alapján
határozza meg. A 8.§ (2) bekezdés rögzíti: „A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre
vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
      A törvények egy részét az Országgyűlés egyszerű többségi szavazattal más részüket pedig minősített
többséggel fogadja el.
      Problémát vet fel az alapjogok törvényi, illetve rendeleti szabályozásának kérdése is. Valamely alapjog
tartalmának meghatározása és lényeges garanciáinak megállapítása csakis törvényben történhet. Törvény kell
továbbá az alapjog közvetlen és jelentős korlátozásához is. Közvetett és távoli összefüggések esetében elegendő
a rendeleti szint.
      Az 56/1993. (X.28.) AB határozat szerint /amely bővíti a 64/1991. (XII.17.) AB határozatot/ annak
eldöntése, hogy az adott szabályozás a tárgykörhöz tartozó alapjoghoz közvetlen módon kapcsolódik-e, mindig
csak a konkrét esetben állapítható meg. A határozat megállapítja, hogy a jogalanyok államháztartásba való
befizetési kötelezettsége az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat érinti, ennélfogva
szabályozása csak törvényi szinten lehetséges. Annak meghatározása viszont, hogy a jogalanyok jövedelmeiket
például a naptári év végén vagy a következő év elején vallják-e be, olyan kérdés, amelyet törvénynél
alacsonyabb szintű jogszabályban is rendezni lehet.

                                                        ***

     A tanár úr által órán elmondott kiegészítések:

     A kizárólagos törvényhozási tárgyakat az Alkotmány és a Jat. sorolja fel. Az Alkotmány a 2/3-os
törvényeket sorolja fel taxatív módon.
     A többi kizárólagos törvényhozási tárgyat a Jat. sorolja fel a 2-5.§-okban. (Ezt a Jat.-ból kell megtanulni,
mert nincs a jegyzetben).
            2.§ Az Országgyűlés törvényben állapítja meg
            a) a társadalmi rendre, valamint a társadalom meghatározó jelentőségű intézményeire,
            az állam szervezetére, működésére, és az állami szervek hatáskörére vonatkozó alapvető
            rendelkezéseket,
            b) a gazdasági rendre, a gazdaság működésére és jogintézményeire vonatkozó alapvető
            szabályokat,
            c) az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit, ezek feltételeit és korlátait,
            valamint érvényre juttatásuk eljárási szabályait.
           3.§ A társadalmi rendre vonatkozóan törvényben kell szabályozni különösen
           a) az Alkotmányban felsorolt állami szervek működését,
           b) a társadalmi szervezetek és az érdekképviseleti szervek jogállását,
           c) az országgyűlési képviselők és tanácstagok választását, valamint jogállását,
           d) a miniszterek és az államtitkárok jogállását és felelősségét,
           e) a népszavazást,
           f) a bűncselekményeket, a büntetéseket és a büntetés-végrehajtást,
           g) a büntető, a polgári és az államigazgatási eljárást.
           4.§ A gazdasági rendre vonatkozóan törvényben kel szabályozni különösen
           a) a tulajdonviszonyokat, a magánszemélyek és a jogi személyek vagyon viszonyait,
           b) az állam kizárólagos gazdasági tevékenységét, a népgazdasági tervezést, továbbá a
           gazdálkodó szervezetek jogállását és állami irányításuk alapvető rendjét,
           c) az állami pénzügyeket, az adókat és az adójellegű kötelességeket,
           d) a középtávú népgazdasági tervet és az állami költségvetést,
           e) a munkaviszony és a munkavédelem alapvető kérdéseit.
           5.§ Az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei körében törvényben kell
           szabályozni különösen
           a) az állampolgárságot,
           b) a személyi szabadságjogokat és korlátozásokat, a külföldre utazásnak és az útlevél
           kiadásának feltételeit,
           c) az egyesülési és a gyülekezési jogot,
           d) a sajtóra vonatkozó rendelkezéseket,
           e) a házasságot és a családot,
           f) az öröklést, a személyhez és a szellemi alkotáshoz fűződő jogokat és kötelességeket,
           h) a lelkiismereti szabadsághoz és a vallás szabad gyakorlásához fűződő alapvető
           jogokat és kötelességeket,
           i) az oktatást és a közművelődést,
           j) az egészségügyi ellátást és a társadalombiztosítást,
           k) a honvédelmi kötelezettséget,
           l) a személyi nyilvántartást.

     A jogforrási rendszerben felsorolt (és a tanár úr által táblázatba foglalt) jogszabályok nem teljes körűek.
     Rendkívüli jogalkotásra az alábbi esetekben kerülhet sor:
      - rendkívüli állapot,
      - szükségállapot,
      - veszélyhelyzet,
      - megelőző védelmi helyzet.
     Különböző szerveket illet meg a rendkívüli jogalkotási lehetőség.
      - Rendkívüli állapotban a Honvédelmi Tanács rendeletet,
      - szükségállapotban a köztársasági elnök rendeletet,
      - veszélyhelyzetben és megelőző védelmi helyzetben a Kormány rendeletet és rendkívüli
          …………………… hozhat.
     Azonban ezek sem térhetnek el az Alkotmánytól.

                                                        ***

      A RENDELET:
      a) A jogalkotási törvény a rendeletalkotás két vagy három szintjét különbözteti meg: Kormány
rendelete a jogforrási hierarchiában megelőzi a Kormány tagjai által kibocsátott rendeleteket. A rendeletalkotás
harmadik szinte az államtitkár rendelkezése volt.
      b) A klasszikus alkotmányjog tulajdonképpen két jogforrási formát különböztet meg. Az egyik törvény, a
másik pedig a rendelet.
      A francia felfogás szerint a kormánynak elvileg nincs önálló szabályozó hatásköre. A kormány minden
aktusa tehát törvényi felhatalmazásra vezethető vissza. A kormány minden aktusa tehát törvényi
felhatalmazásra vezethető vissza. A német-osztrák jogalkotás gyakorlatában az állampolgár szabadságát és
tulajdonát érintő kérdések szabályozása tartozik kötelezően a törvényhozásra. Az angol megoldás már egyszer
törvény által szabályozott viszonyokat csak törvényben lehet szabályozni. Ezen a nyomon haladt a magyar
történelmi jogalkotás is: az ország függetlenségének fontos garanciája volt az, hogy ne csak az állampolgár
szabadságát és tulajdonát érintő kérdések, hanem például az államszervezeti viszonyok is az ország
függetlenségét megjelenítő Országgyűlésre tartoznak. A magyar történeti alkotmányjogban az Országgyűlés
igényt tarthatott az állampolgár szabadságát és tulajdonát meghaladó, tehát például az államszervezettel
kapcsolatos viszonyok rendezésére is.
      A francia alkotmány 37.§ (1) bekezdése ugyanis kiemeli: a nem törvényi útra tartozó kérdéseket rendeleti
úton lehet szabályozni. A francia rendezés lényege az, hogy a végrehajtás alkotmány által megállapított
tárgykörei a törvényhozás számára is korlátokat jelentenek. A kérdés másik oldala az, hogy a kormánynak joga
van rendelet kibocsátására a törvényhozás külön felhatalmazása nélkül is.
      c) Alkotmányunk elismeri a Kormány speciális szabályozó hatáskörét: „a Kormány a maga
feladatkörében rendeleteket bocsát ki és határozatokat hoz” [35.§ (3) bekezdés]; a Kormánynak és tagjainak
rendeletei természetesen nem ellenkezhetnek magasabb rendű jogszabályokkal.
      A mai magyar megoldás a Kormány általi rendeletalkotáshoz nem mindig követeli meg az
esetenkénti törvényi felhatalmazást. A Kormány alkotmányban meghatározott hatásköre az Országgyűlésre
nézve nem korlátozó jellegű. Ellentétben a francia alkotmánnyal, amely a végrehajtó hatalom hatáskörét a
törvényhozás oldaláról is átjárhatatlanná teszi, a magyar alkotmányban a Kormány – szabályozó – hatáskörét
megállapító rendelkezései az Országgyűlésre nézve nem korlátozó jelentőségűek: az Országgyűlés hatáskörre a
Kormány irányába nyitott. A mai magyar szabályozás logikájából az is következik, hogy a – jogforrási
hierarchia elvének megfelelően – az egyszer már törvényben szabályozott viszonyoknak a jövőben is
törvényhozási útra kell tartozniuk.
      A jogalkotási törvény a rendeleti jogalkotásnak másik jogcímét is ismeri: „A Kormány az alkotmányban
meghatározott feladatkörében, illetőleg törvénybe kapott felhatalmazás alapján ad ki rendeletet.” Min a
Kormánynak az alkotmány által biztosított jogalkotói hatásköre, mind az egyes törvényekben adott
felhatalmazás lehet jogalap a rendeletalkotáshoz.
      A törvényhozás a maga törvényalkotó hatáskörét ruházza a végrehajtásra. Ez a törvényi szintű
rendeletalkotás esete, amivel szemben a mai alkotmányos szabályozás és gyakorlat meglehetős
bizalmatlanságot mutat.
      „Normális” körülmények között az alkotmány nem is engedi meg törvényhozó hatáskörének a Kormányra
való átruházását, csupán rendkívüli események esetén.
      A Kormány tagjának rendeletalkotását a jogalkotási törvény kifejezett törvényi felhatalmazásához vagy
eredeti jogkörben kiadott kormányrendeletben kapott felhatalmazáshoz köti. E rendelkezés 2006 nyarán
alkotmányi szintre került, ezáltal egyértelmű megkülönböztetésre került a Kormány, illetőleg a kormánytagok
rendeletalkotási jogköre.
      d) Az uniós csatlakozás óta a Magyar Nemzeti Bank elnöke rendelet kibocsátására jogosult.
      e) Korábban az országos hatáskörű szerv vezetésével megbízott államtitkárok sajátos szerepet
töltöttek be az állami élet irányításában. Olyan országos hatáskörű szervek élén állottak, amelyek nem
minisztériumi formában működtek. A kormány által meghatározott feladatkörükben és törvényben kapott
felhatalmazása alapján rendelkezéseket bocsáthattak ki. Mára már mind az országos hatáskörű szerv, mind a
vezetésével megbízott államtitkári tisztség megszűnt. Rendelkezéseik azonban ellenkező szabályozás híján
máig is hatályosak.
      Ugyancsak megszűnt a Népköztársaság Elnöki Tanácsa. Az általa kibocsátott törvényerejű rendeletek,
hacsak törvény időközben hatályon kívül nem helyezte őket, máig hatályosak. A törvényerejű rendeletek a
törvénnyel egyenrangúak a jogforrási hierarchiában.
      f)A felhatalmazás jogszabály – kormány-, miniszteri vagy önkormányzati rendelet – kibocsátásának
alapja lehet. A felhatalmazás általános korlátai. Ezek egy részét a jogalkotási törvény tartalmazza: „A
végrehajtási jogszabály alkotására adott felhatalmazásban meg kell határozni a felhatalmazás jogosultját,
tárgyát és kereteit. A felhatalmazás jogosultja a jogi szabályozásra másnak további felhatalmazást nem adhat. A
szabályozás tárgykörébe tartozó alapvető jogok és kötelességek szabályozására nem lehet felhatalmazást adni.”

     AZ ÖNKORMÁNYZATI RENDELET:
     „A helyi képviselő-testület önkormányzati ügyekben önállóan szabályoz és igazgat, döntése kizárólag
törvényességi okból vizsgálható felül.” [Alk. 44./A.§ (1) bekezdés] „A helyi képviselő-testület a feladatkörében
rendeletet alkothat, amely nem lehet ellentétes magasabb szintű jogszabállyal.” [Alk. 444/A.§ (2) bekezdés]
     Az alkotmány és az erre épülő önkormányzati törvény önkormányzati rendelet megalkotását egyrészről
törvényi felhatalmazás alapján teszi lehetővé. Önkormányzatok rendeletet alkothatnak magasabb szintű
jogszabállyal nem szabályozott életviszonyok rendezésére is, azaz: a rendelet kibocsátásához nincs szükség
minden esetben törvényi felhatalmazásra; elegendő az is, ha valamely életviszonyt magasabb szintű jogszabály
ne szabályozott, szabadon hagyott. Itt elengedhetetlen, hogy az önkormányzat a feladatkörében, tevékenységi
körében járjon el. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság általában azt vizsgálja, hogy van-e olyan törvény,
amely szabályozási tárgykörébe vonja azokat a társadalmi viszonyokat, amelyeket az önkormányzati rendelet
érint.
       Az Alkotmánybíróság a 63/1991. (XI.30.) AB határozatával megsemmisítette Szentendre város egyik
rendeletét, amelyben az egész város területére kiterjedő hatállyal megtiltotta az erotikus, szexuális,
pornószolgáltatásokat, ilyen eszközök árusítását, úgyszintén területén hirdetési tevékenység folytatását. Az
Alkotmánybíróság határozata szerint van törvényi rendelkezés, amely szabályozási körébe vonta azt a
vállalkozási, kereskedelmi tevékenységet, amelyet az önkormányzati rendelet érint. Rámutatott az
Alkotmánybíróság arra, hogy a belkereskedelmi törvény, illetve a végrehajtási rendelete által megszabott
korlátozások helyi alkalmazása során nem alkotmányellenes az, ha a városok név szerint megjelölt utcák által
meghatározott körzetében vagy kiemelt objektumok                (kegyhelyek, iskolák, kultúrcentrumok stb.)
környezetében az önkormányzat nem ad engedélyt szexuális szolgáltatásokkal kapcsolatos vállalkozói
tevékenységre.
       Az önkormányzat természetes hatáskörében, tevékenységében a törvénynek alárendelten működik. A
jogalkalmazási törvény szerint az önkormányzati rendelethez képest valamennyi országos érvényű jogszabály
magasabb szintűnek minősül.
       Az önkormányzat rendeletét a jogalkotási törvény 14.§ (3) bekezdése, illetve az önkormányzati törvény
16.§ (2) bekezdése értelmében az önkormányzat „hivatalos lapjában, lehetőleg a helyben szokásos – a
szervezeti és működési szabályzatban meghatározott – módon ki kell hirdetni”. Ameddig egy elfogadott normát
nem hirdetnek ki, az nem minősül jogszabálynak.
       Valamennyi jogszabálynak mellőzhetetlen érvényességi kelléke az, hogy előre meghatározott és
megismerhető rendelkezések szerint kerüljön kihirdetésre. Minden képviselő testületnek a szervezeti és
működési szabályzatában meg kell határoznia az általa alkotott önkormányzati rendeletek helyben szokásos
kihirdetési rendjét, és ezeket az előírásokat maradéktalanul követnie kell.
            A MINŐSÍTETT TÖBBSÉGŰ TÖRVÉNYALKOTÁS PROBLEMATIKÁJA


       Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint a minősített többség olyan alkotmányos garancia, amelynek
lényeges tartalma az országgyűlési képviselők közötti széles körű egyetértés [1/1999. (II.24.) AB határozat].
       Az alkotmány zárt taxációként meghatározza azokat a tárgyköröket, amelyek törvényi szabályozásához a
jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának, illetve – az alaptörvény 2/A.§ (2) bekezdése szerinti
szuverenitásátruházó nemzetközi szerződést kihirdető törvény, illetve a Magyar Köztársaság címerének
és zászlajának használatáról szóló törvény esetében – az összes képviselő kétharmadának szavazata
szükséges. Az alkotmány által kétharmadossá nem minősített szabályozási tárgykörökben csak egyszerű
többséggel, a jelenlévő képviselők több mint felének szavazatával alkotható törvény.
       A minősített többséget igénylő törvények köre kibővült az uniós csatlakozással összefüggő közjogi
módosítások következményeként. A megválasztott képviselők kétharmadának szavazata szükséges az
alkotmány 2/A.§ (2) bekezdése alapján az európai uniós klauzulából fakadó nemzetközi szerződés
megerősítéséhez és kihirdetéséhez. A jelenlévő képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény
rendezi az alkotmány 35/A.§ (1) bekezdése alapján az európai integrációs ügyekkel kapcsolatos törvényhozói
ellenőrzésnek, az Országgyűlés és Kormány között folytatott uniós tárgyú egyeztetésnek és a Kormány
tájékoztatási kötelezettségének a részletes szabályait. Az alkotmány 71.§ (3) bekezdése szerint az Európai
Parlament képviselőinek megválasztásáról szóló törvény elfogadásához, valamint a 71.§ (4) bekezdése alapján
a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról szóló törvényhez.
       Az Alkotmánybíróság 1/1999. (II.24.) AB határozata kiemelte, hogy „az alkotmány rendelkezése alapján
minősített többséggel elfogadott törvényt egyszerű többséggel elfogadott törvénnyel nem lehet módosítani vagy
hatályon kívül helyezni”.
       Az Országgyűlés viszonylag nagy szabadsággal rendelkezik abban a tekintetben, hogy az alkotmányban
meghatározott kétharmados tárgykörben elsőként meghozott törvény megalkotása során mely kérdéseket
minősít olyan alapvető fontosságúnak, hogy azokat kétharmados törvényben szabályozza. E rendelkezések
módosításához, hatályon kívül helyezéséhez vagy az azzal tételesen ellentétes tartalmú új törvényi rendelkezés
elfogadásához a későbbiekben is minősített többségi szükséges. Az alkotmány által kétharmadosság nem
minősített szabályozási tárgykörök tekintetében, illetve az adott tárgykörben elsőként megalkotott kétharmados
törvénnyel nem ellentétes, ahhoz képeset kiegészítő szabályokat tartalmazó törvény megalkotásához,
módosításához vagy hatályon kívül helyezéséhez azonban elegendő az egyszerű többség.
       Jogforrástani szempontból megállapítható, hogy nincs hierarchikus viszony a minősített többségű
törvény és az egyszerű szavazattöbbséggel elfogadható törvény között. A minősített többséget igénylő
törvényeket az alkotmány csupán eljárási szempontból, a meghozatalukhoz szükséges minősített többséggel
különbözteti meg az egyéb törvényektől; a minősített törvény a jogforrási hierarchiában nem áll a többi törvény
felett; az alkotmány szerint minden – bármilyen szavazataránnyal meghozandó – törvény egyenrangú [4/1993.
(II.12.) AB határozat]. Mégis, különösen az 1/1999. (II.24.) AB határozat meghozatal óta, létezik egyfajta
differenciáltság, egy sajátos rétegzettség, hiszen az egyszerű szótöbbséggel meghozott törvényi rendelkezés
nem módosíthatja, nem helyezheti hatályon kívül az alkotmány alapján minősített többségű törvényt. A
törvényalkotási eljárásban a hatályban levő kétharmados törvények módosításakor, egyes rendelkezéseinek
hatályon kívül helyezésekor akkor sem mellőzhető az alkotmány által előírt többség követelménye, ha a
módosítás részletszabályokról rendelkezik.
       Az alkotmány 34.§ (2) bekezdése szerint a minősített többséget igényélő törvények esetében is lehetőség
van arra, hogy minisztérium, miniszter vagy közigazgatási szerv megjelölésére, tehát megnevezésre vagy
kijelölésre vonatkozó rendelkezést egyszerű többséggel elfogadott törvénnyel módosítson az Országgyűlés.
Ehhez képest azonban az alkotmány 40/A.§ (4) bekezdése speciális szabályt határoz meg, így a rendőrség, a
határőrség, a határőrség és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok esetében a belső szervezetre vonatkozó
törvényi rendelkezések módosításához változatlanul minősített többség szükséges.
                           A JOGFORRÁSI RENDSZER KOHERENCIÁJA


      Minden jogszabálynak illeszkednie kell a jogrendszer egészéhez. A koherencia hiánya enyhébb esetben
jogalkalmazási bizonytalansághoz, súlyosabb esetben alkotmányellenességhez vezethet.
      Az egyik legfontosabb koherenciakövetelmény a jogszabályi hierarchia érvényesítése, azaz hogy az
alacsonyabb szintű jogszabály ne legyen ellentétes a magasabb szintűvel, végső soron az alkotmánnyal.
      Magyarországon a történeti alkotmány világában az alkotmány érvényesülése biztosítékának a királyi
hitlevél és eskü, a miniszterek jogi és politikai felelőssége, a vármegyék ellenállási joga stb. számított. Azt,
hogy a jogszabályok megfeleljenek a történeti alkotmányban kulcsfontosságú szerepet játszó törvényeknek, a
bíróságok garantálják.
      A polgári – írott – alkotmányosság kezdeteitől új kérdésként vetődik fel, hogy az alaptörvény
rendelkezései milyen mértékben és módon válnak az egész jogrendszer kötelező kiindulópontjává. Az
alkotmánybíráskodás azzal jár, hogy az alkotmány, amely addig a jogrendszeren kívül maradt, a jogrendszer
részévé válik, s a jogrendszerben addig jogi hatás nélküli normái jogi hatást váltanak ki: a velük ellentétes
normák érvénytelenek. Az alkotmánybíráskodás ezért a politikai (azaz nem jogi) alkotmányfogalom helyébe
(vagy elébe) a jogi alkotmányfogalmat állítja.

      JOGFORRÁSI HIERARCHIA, A SZABÁLYOZÁSI SZINT ELÉGTELENNÉ VÁLÁSÁNAK
KÉRDÉSE AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG GYAKORLATÁBAN:
      Az 1154/B/1995. AB határozatában az Alkotmánybíróság összegezte a Jat és az alkotmány változásainak
jogforrástani következményeire vonatkozó gyakorlatát. Rámutatott arra, hogy miután „a hatályos
jogszabályoknak mindenkor a hatályos alkotmánynak kell megfelelniük […] a törvényhozót minden
jogviszonnyal kapcsolatban kötik a visszaható hatályú törvényhozás korlátai: az Alkotmánybíróságot pedig
még ennél is jobban korlátozza az, hogy az alkotmány hatálybalépése előtti időre még a norma tartalmi
alkotmányellenességét sem állapíthatja meg. Alkotmányossági követelmény, hogy a Jat. hatálybalépése után a
korábbi jogforrások is csak a Jat.-nak megfelelő szintű jogalkotási aktussal módosíthatók, válthatók fel és
helyezhetők hatályon kívül. Miután azonban a Jat. hatálybalépése – vagy akár az alkotmány változása –
önmagában nem teszi alkotmányellenessé a korábban kibocsátott normát, az új jogforrási szintnek megfelelően
kibocsátott jogszabály jogtechnikai szempontból szükségképpen beleolvad az általa módosított normába.
      Számos esetben állapította meg az Alkotmánybíróság, hogy a törvényerejű rendeleti szabályozás törvényi
szintűnek minősül.
      Mivel törvényerejű rendelet elnevezésű jogforrás ma már nem bocsátható ki, a hatályos törvényerejű
rendeleteket csak törvénnyel lehet módosítani vagy hatályon kívül helyezni. A hatályos törvényerejű rendeletek
az alkotmány 8.§ (2) bekezdése alkalmazásában törvénynek minősülnek.

       A NORMAKOLLÍZIÓ KÉRDÉSE:
       A jogrendszerrel kapcsolatos koherenciakövetelmény nemcsak a jogszabályok az alkotmánynak, hanem
általában a magasabb szintű jogszabályoknak való megfelelését is jelenti. Ennek hiánya nem minden esetben
idéz elő alkotmányellenes helyzetet. Az Alkotmánybíróság több határozatában is foglalkozott az azonos szintű
jogszabályok közötti normakollízió kérdésével: a 35/1991. (VI.20.) AB határozatában megállapította, hogy a
„törvényi rendelkezések – értelmezéstől függő – ellentétes tartalma pedig önmagában, anyagi
alkotmányellenesség hiányában nem vezethet az alkotmányellenesség megállapításához”.
       Az Alkotmánybíróság szerint önmagában a jogszabály kollíziója nem eredményez
alkotmányellenességet, csak akkor, ha a törvénysértő jogalkotás egyben alkotmányos szabályt vagy elvet is
sért [62/1992. (XI.22.) AB határozat].
       Az Alkotmánybíróságnak állást kellett foglalnia abban a kérdésben, hogy az Ötv. 16.§ (1) bekezdése,
illetőleg a Jat. 10.§ a) pontjában foglalt rendelkezések közötti ellentmondás sérti-e az alkotmány valamely
rendelkezését. Az Ötv. 16.§ (1) bekezdése szerint a képviselő-testület a törvény által nem szabályozott helyi
társadalmi viszonyok rendezésére, továbbá törvény felhatalmazása alapján, annak végrehajtására
önkormányzati rendeletet alkot. Míg az Ötv. csak az Országgyűlést (mint törvényhozót) jogosítja fel
önkormányzati szabályozási tárgykör meghatározására, addig a jogalkotási törvény erre a Kormánynak is
felhatalmazást ad. Az önkormányzat helyi önkormányzati ügyekben meglévő önálló szabályozási jogai
önkormányzati alapjognak tekintendő, amely fokozottabb védelem alatt is áll.
      Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Jat. 10.§ a) pontjában, és az Ötv. 16.§ (1) bekezdésében
foglalt rendelkezések tartalma ütközik egymással, továbbá a Jat. 10.§ a) pontjában foglalt rendelkezés ellentétes
az alkotmány 43.§ (2) bekezdésében foglaltakkal. A kollízió tehát megállapítható, s erre tekintettel az
Alkotmánybíróság a Jat. 10.§ a) pontjában tett felsorolásban szereplő „vagy kormányrendelet” szövegrészt
alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette. Ennek eredményeként tehát csak az Országgyűlés adhat
önkormányzati rendeletek alkotására felhatalmazást, a Kormány nem [1/2001. (I.17.) AB határozat].

      A NORMAVILÁGOSSÁG KÖVETELMÉNYE:
      A jogrendszer egészére nézve is különleges jelentőségű, hogy áttekinthető, érthető és világos legyen. Az
Alkotmánybíróság töretlen gyakorlata szerint a jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A
jogbiztonság nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények
működésének kiszámíthatóságát is [9/1992. (I.30.) AB határozat]. A jogalkotásról szóló törvény 18.§ (2)
bekezdése szerint a jogszabályokat a magyar nyelv szabályainak megfelelően, világosan és közérthetően kell
megszövegezni.
      Az Alkotmánybíróság több határozatában mutatott rá arra, hogy a világos, érthető és megfelelően
értelmezhető normatartalom a normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A jogbiztonság
megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és világos legyen, a jogalkalmazás során felismerhető
normatartalmat hordozzon [26/1992. (IV.30.) AB határozat, 1/1999. (II.24.) AB határozat]. Különösen igaz ez a
követelmény az alkotmányos büntetőjog területére: a büntetőjogi szankció kilátásba helyezésével tilalmazott
magatartást leíró diszpozíciónak határozottnak, körülhatároltnak, világosan megfogalmazottnak kell lennie.
      A jogszabályok rögzített nyelvi formában jelennek meg. Az alkotmányosan is elfogadott
jogértelmezésnek megvannak a határai: ez azonban nem kerülhet szembe a jogbiztonság követelményével. A
jogalkalmazói jogértelmezés ezért csak olyan működőképes jogszabályra épülhet, amely világosan kijelöli az
adott jogintézmény célját, alkalmazásának kereteit, szempontjai és rendjét, az alkalmazásával érintettek körét,
azok jogait és kötelezettségeit és az intézménnyel összefüggésben igénybe vehető jogorvoslati rendet [47/2003.
(X.27.) AB határozat]. A jelentéktelen és csak a törvény hatálybalépése után, az alkalmazás menetében
felismert szövegbeli következetlenségek a jogalkalmazás során szükséges értelmezéssel esetleg
kiküszöbölhetők. Erre vannak példák, bár az ilyen hiányosságok felszámolásának is az egyetlen hatható és az
eshetőlegességet kizáró módját a törvénymódosítás lenne.
      A nyelvi megfogalmazás fogalmai, kifejezései mindig általánosak. Így adott esetben mindig kérdéses
lehet, hogy a konkrét történeti tényállás a jogi normában szereplő fogalom körébe tartozik-e. A jogalkalmazás
az általános és elvont módon megfogalmazott jogi normák konkrét, egyedi esetekre való vonatkoztatása,
amelynek során minden jogszabály értelmezésre szorul.
      Az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a jogszabályok világossága, áttekinthetősége érdekében
célszerű, ha a törvényhozó kerüli azoknak a helyzeteknek a teljes körű felsorolását, amelyekre a jogszabály
adott rendelkezését alkalmazni kell: az életviszonyok folyamatos alakulása, változásai következtébe e helyzetek
kimerítő felsorolása reménytelen vállalkozás volna.
      A változó életviszonyokhoz való rugalmas alkalmazkodás azonban nem eredményezheti a jogszabályok
követhetetlen és áttekinthetetlen módon történő változtatásának gyakorlását. A jogszabályok áttekinthetetlen,
követhetetlen változtatása mind a jogalkalmazókat, mind a jogalanyokat jogbizonytalanságban tartja, s ezt
összeegyeztethetetlen a jogbiztonság alkotmányos elvének lényegi tartalmával [8/2003. (III.14.) AB határozat].
      A jogi normák tartalmának értelmezhetetlensége az alkotmány 2.§ (1) bekezdésének sérelmét
eredményezi. A jogbiztonság sérelmét jelenti az is, ha a normaszöveg ugyan érthető, d végrehajthatatlan
[10/2001. (II.12.) AB határozat].
      A törvényszerkesztésre és törvénymódosításra vonatkozó speciális alkotmányossági szempontokat a
42/1995. (VI.30.) AB határozat állapította meg. A jogalkotással szemben alkotmányos követelmény, hogy a
jogszabályok szerkesztés és módosítása ésszerű és áttekinthető legyen. Az önmagában nem kifogásolható,
ha egy törvény számos, tartalmilag szoros kapcsolatban álló törvény módosításáról (kiegészítéséről)
rendelkezik. A jogbiztonságot elsősorban az olyan „salátatörvények” veszélyeztetik, melyek tartalmi
összefüggés nélkül úgy rendelkeznek különböző törvényekről, hogy a változások nehezen követhetővé
válnak.
                                  A NEMZETKÖZI SZERZŐDÉSEK


                                                      ***

     A tanár úr által órán elmondottak a nemzetközi jogról:

      A nemzetközi jog szuverén államok kapcsolatrendszerén alapuló jog.
      A nemzetközi szerződések kapcsán a szuverén államok kötelezettséget vállalnak egymással szemben,
amelyek kihatnak az állampolgárokra is.
      Hogyan vállnak a nemzetközi jogi kötelezettségek a belső jog részévé? Erre két modell alakult ki:
       - a monista modell és
       - a dualista modell.
      Monista modell: a nemzetközi szerződés és az adott állampolgárokat érintő jogok és kötelezettségek a
szerződés megkötésével a belső jog részévé válnak.
      Dualista modell:Egy ügy a nemzetközi szerződés megkötése, de ezzel csak az állam válik kötelezetté a
nemzetközi jog vonatkozásában. Ezt egy belső törvénnyel ki kell hirdetni, és ezzel válnak az állampolgárok is
kötelezetté.
      A Magyar Köztársaság dominánsan a dualista modellt követi. A magyar jog részévé úgy válik a
nemzetközi szerződés, hogy azt egy törvénnyel vagy kormányrendelettel kihirdetik.
      A jogforrási rendszerünkben ezért nem találjuk meg a nemzetközi szerződést, hiszen az egy törvény vagy
kormányrendelet melléklete lesz.

     A monista rendszerben (pl. Hollandia) a nemzetközi szerződés rögtön hat az állampolgárokon.
     A nemzetközi szerződések alkotmányosságát az Alkotmánybíróság vizsgálhatja, és a kihirdető törvényt
vagy kormányrendeletet alkotmányellenesség nyilváníthatja. Ezzel a polgár mentesül, viszont az állam nem.

     Mi a helyzet akkor, ha a törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés egy másik törvénnyel ütközik? A
másik törvényt semmisíti meg az országgyűlés. Ha kormányrendelettel hirdették ki a nemzetközi szerződést,
akkor a vele ütköző másik törvényt megváltoztatja az országgyűlés.

      A dualista rendszer előnye, hogy ha hiba történik a szerződés megkötésénél, mozgásteret ad a
Kormánynak. Pl. a büntető bíráskodásban egy nemzetközi szerződés alapján háborús időszakban ha az adott
állam nem tudja üldözni a bűncselekménnyel vádolt személyt, akkor a Hágai Bíróság elé kerülhet az ügy. 2000-
ben a Magyar Köztársaság megkötötte ezt a szerződést, kihirdetésre azonban nem került, mert ellentétes a mi
törvényeinkkel. Pl. a polgári lakossággal szembeni nemi erőszakot ez a szerződés háborús bűncselekménynek
minősíti, amelynek ebből kifolyólag a legfontosabb következménye, hogy nem évül el. A mi Büntető
Törvénykönyvünk alapján természetesen nem számít háborús bűncselekménynek a nemi erőszak, és ezért van
elévülési ideje.

      A dualista rendszer lehetővé teszi, hogy bizonyos harmonizációs folyamatok is végbemenjenek nemzetközi
szinten. Elméleti példa: a nemzetközi szerződések egyik hivatalos nyelve az angol. A magyar ügyvéd szó
lefordíthatatlan, jobban mondva az angolban két megfelelője is van: az ügyvédek egy része eljárhat a
felsőbíróságokon, a másik fele nem (és így az elnevezésükben tesznek különbséget közöttük). Ez a probléma
azonban csak elméleti, a gyakorlatban még ez nem jelentkezett.
      A dualista rendszer a jogharmonizáció érdekében mozgásteret ad egy országnak ahhoz, hogy
jogrendszerét a többi országhoz alakíthassa, a joghézagokat megszüntethesse.

     Magyarország dominánsan dualista. Az Alkotmány 7.§ (1) bekezdése rendezi a nemzetközi viszonyait:
        7.§ (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan
        elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a
        belső jog összhangját.
     E mondat első fordulata a monista rendszert tükrözi, a második fordulata pedig dualista rendszerű.
                                                       ***
       Az egyes államok jogszabályainak forrásai általában túlmutatnak az adott állam határain. Az elmúlt
évszázadokban a római jog, a kánonjog, illetve természetjog közvetített a jogi szabályozás általános elveit,
amelyekből az egyes államok merítettek. A XIX. században kialakuló nemzetállamok általában saját
jogrendszereiket építették ki. A gazdasági élet, különösen a kereskedelem követelményei azonban áttörték az
elszigetelődés burkát.
       Az államok között szerződésben foglalt megállapodások jöhetnek létre a nemzetközi jog szabályai szerint.
Az államok a nemzetközi szerződésekben jórészt közvetlenül egymás irányába vállalnak kötelezettségek és
teljesítik azokat. Vannak azonban olyan nemzetközi szerződések, amelyek érintik az állampolgárok jogait,
kötelességeit, illetve amelyeknek a teljesítése az állami szervek hatékony közreműködését igényli. A
nemzetközi szerződéseket a magyar jogrendszere dualista jellegére tekintettel törvénnyel vagy
kormányrendelettel ki kell hirdetni. A nemzetközi szerződések kihirdetésükkel a belső jog forrásává
válnak: a kihirdetéssel hárítanak jogokat, kötelességeket a magánszemélyekre, az állami szervekre.

      A magyar alkotmány a nemzetközi jogi jogforrások belső joggá válásának másik módját is ismeri. A 7.§
(1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert
szabályait, biztosítja a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját; a 8.§ (1) bekezdése
értelmében pedig: „A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait,
ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
      A magyar jogforrási rendszer szerint a törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés az alkotmány alatt, de
a törvények felett, a kormányrendeletben kihirdetett nemzetközi szerződés pedig a törvények alatt, de a
kormányrendeletek felett helyezkedik el a jogforrási hierarchiában.
      Az Alkotmánybíróság 53/1993. (X.13.) AB határozatában foglalt értelmezés szerint a nemzetközi jog
általánosan ismert szabályai külön transzformáció nélkül is a magyar jog részei. A transzformációt ebben az
általánosságban maga az alkotmány hajtotta végre. Eszerint a nemzetközi jog általános ismert szabályai nem az
alkotmány részei, hanem „vállalt kötelezettségek”. Ez az általános belső joggá tétel egyáltalán nem zárja ki,
hogy „egyes általánosan ismert szabályokat” külön egyezmények is meghatározzanak, és azok tekintetében
külön transzformáció történjék. Az ENSZ alapokmánya és a genfi egyezmények tartalmaznak például ilyen
szabályokat.
      A 7.§ (2) bekezdés második fordulata minden vállalt nemzetközi kötelezettségre vonatkozik, az
általánosan elismert szabályokra is. Másrészt az összhangot az egész belső joggal biztosítani kell, beleértve az
alkotmányt is.

      A NEMZETKÖZI SZERZŐDÉS MEGKÖTÉSÉRE IRÁNYULÓ ELJÁRÁS A BELSŐ JOG
SZERINT:
      Azt, hogy a nemzetközi szerződés milyen jogforrási formában került kihirdetésre a nemzetközi
szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvény határozza meg.
      A törvény a nemzetközi szerződéssel kapcsolatos eljárást három szakaszra osztja:
        - a nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerését megelőző eljárás, ezen belül a szerződés
            előkészítése, létrehozása és szövegének megállapítása,
        - a nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerése, ezen belül felhatalmazás a szerződés
            kötelező hatályának elismerésére s az ezt követő eljárás, végül pedig
        - a nemzetközi szerződés kihirdetése és ideiglenes alkalmazása.
      A miniszterelnök a miniszter és a külpolitikáért felelős miniszter együttes előterjesztése alapján ad
felhatalmazást nemzetközi szerződés létrehozására; ha pedig a szerződés kötelező hatályénak elismerésére az
Országgyűlés adhat felhatalmazást, az Országgyűlés illetékes bizottságának meg kell küldeni a felhatalmazásról
szóló határozatot.
      A nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerésére akkor kerülhet sor, ha kiemelkedő fontosságú
nemzetközi szerződés esetében az Országgyűlés, egyéb esetekben a Kormány felhatalmazást ad (pl. ha a
szerződés olyan tárgyat érint, amely törvényhozói hatáskör, alapvető jogokat érint, a hatályos törvénnyel
ellentétes rendelkezdéseket tartalmaz stb.).
      A nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerésére a külpolitikáért felelős miniszter tesz
előterjesztést a köztársasági elnöknek, ha a kötelező hatály elismerésre az Országgyűlés adott felhatalmazást.
Ha a szerződést törvény hirdeti ki, a köztársasági elnök a szerződés kötelező hatályának az elismeréséről
okiratot állít ki, amelynek a kicseréléséről vagy letétbe helyezéséről a külpolitikáért felelős miniszter
gondoskodik. Ha a köztársasági elnök a nemzetközi szerződést alkotmányellenesnek találja, az
Alkotmánybíróságnál alkotmányosságának előzetes vizsgálatát kezdeményezheti. Ha az Alkotmánybíróság a
nemzetközi szerződést alkotmányosnak találja, a köztársasági elnök kiállítja a szerződés kötelező hatályának az
elismeréséről szóló okiratot, amelyet azután a külpolitikáért felelős miniszter a szerződésben meghatározott
módon kicserél vagy letétbe helyez.
      Ha az Alkotmánybíróság a nemzetközi szerződés aggályosnak tartott rendelkezésnek
alkotmányellenességét állapítja meg, a nemzetközi szerződés mindaddig nem erősíthető meg, amíg a
nemzetközi szerződést kötő szerv vagy személy az alkotmányellenességet meg nem szünteti.
      Ha a nemzetközi szerződés kötelező hatályának az elismerésére az Országgyűlés adott felhatalmazást, azt
törvényben, egyéb esetekben kormányrendeletben ki kell hirdetni. Ha a szerződés szövege eredetileg idegen
nyelven íródott, akkor azt idegen nyelven s annak hiteles magyar fordításában kell kihirdetni.
      Az 1969. évi bécsi egyezmény 27. cikke szerint az állam nem hivatkozhat nemzetközi szerződésből eredő
kötelességeinek elmulasztása esetén a belső jogi szabályozásra, azaz ez a cikk bármilyen szintű belső
jogszabállyal szemben a nemzetközi szerződés javára prioritást biztosít.

      AZ UNIÓS JOG ÉS A MAGYAR JOGRENDSZER:
      Az Európai Uniót 1993. november 1-jén életbe lépett Maastrichti Szerződés hozta létre. Elődje-
előzménye az Európai Közösségek, amely az 1951-ben megkötött Párizsi Szerződés és az 1957-ben megkötött
Római szerződés alapján szerveződött. A szerződés a nemzetközi jog alapelveivel ellentétben az Európai
Közösséget (ma már Uniót) olyan jogosítványokkal ruházza fel, amelyek közvetlenül érintik a szerződéssel
érintett államok polgárait. A tagállamok polgárai saját nemzeti jogrendszerünknek és a közösség
jogrendszerének egyaránt alávetettek.
      Amíg a nemzetközi közjog szabályait az államok közötti viszonyokat szabályozó normák adják, a
közösségi jog a közösségek, a tagállamok és a magánszemélyek viszonyrendszerére vonatkozó szabályokból áll
össze. A Római Szerződés 189. cikke szerint az Európai Közösségek Tanácsa és Bizottsága a szerződés
rendelkezéseinek megfelelően rendeleteket, irányelveket, döntéseket, ajánlásokat és állásfoglalásokat hoz. A
rendelet (regulation) általános hatályú és minden tagállamban közvetlenül érvényes a tagállamokra és az
egyénekre is. A rendeletben közzé kell lenni az unió Hivatalos Lapjában. Az irányelv (directive) az elérendő
célokat illetően kötelezi a címzett tagállamokat, a formák és eljárások megválasztása azonban ilyenkor a
nemzeti hatóságok hatáskörében marad. a minden tagállamra vonatkozó irányelvet közzé kell tenni a Hivatalos
Lapban. A határozat (decision) kötelező azokra, akik a címzettjei. A határozatok akkor válnak hatályossá, ha
azokat a címzettjeikkel közlik. Az ajánlás (recommendation) és a vélemény (optinion) nem kötelező erejű jogi
eszközök, nem minősülnek jogi normáknak.
      Az Európai Unió (EU) jogforrásai lehetnek elsődleges és másodlagos jogforrások. Az elsődleges jogot a
közösség alapító szerződései, időközbeni módosításai és az azokra épülő más szerződési alkotják. Ezek alkotják
az EU alkotmányát. Az EU másodlagos jogforrásai közé a rendeletek, az irányelvek és határozatok tartoznak.
      Az Európai Bíróság jogalkotás is része az unió jogforrásai rendszerének. Ez az anyag magában
foglalja az Európai Bíróság ítéletei mellett az Európai Bíróság által a közösségi joggal kapcsolatban kiadott
véleményeket, és a bíróság által alkalmazott jogelveket.
      Az unió, illetve egyes államai belső jogának egymáshoz való viszonyát jellemzi, hogy bár a közösségi jog
„a hierarchia magasabb szintjén helyezkedik el”, a két jogrendszer közötti viszony nem az alkotmány illetve az
arra épülő jog viszonyának felel meg, hiszen „a közösségi törvény nem forrása az európai államokban
meghozott törvények érvényességének”. Az Európai Unió országai kötelesek eleget tenni úgynevezett
jogharmonizációs kötelezettségüknek, azaz az unió tevékenysége szempontjából fontos szabályokat
összhangba kell hogy hozzák a közösség jogharmonizációs irányelveivel. A jogharmonizáció végső soron az
Európai Bíróság által kikényszeríthető.

     A magyar, illetve uniós jog egymáshoz való viszonyának az egyik iránya az uniós jog elsőbbsége, a
másik az uniós jog tagállamokban történő közvetlen alkalmazhatóságának követelményei.
     a) A közösségi jog elsőbbséget élvez, ami azt jelenti, hogy a vele ellentétes nemzeti jogszabály nem
         érvényesíthető, formális megsemmisítésétől függetlenül.
         Az Európai Bíróság 6/4. sz. határozata kimondja: a szerződés hatálybalépése után semmilyen későbbi
         egyoldalúan hozott jogi aktus nem érvényesíthető a közösségi szabályozással szemben.
         A szerződésből származó jogot, amely független jogforrás jellegénél fogva nem bírálhatják felül a
         nemzeti jog szabályai, akármilyen formába is léteznek. Egy közösségi intézkedés valamely
         tagállamon belüli érvényesülését nem érintik azok az állítások, hogy az adott intézkedés ellentétes
   az állam alkotmányában megfogalmazott alapjogokkal vagy valamely alkotmányos struktúra
   elvével.
    Az Európai Bíróság más határozataiban a közösségi jog elsőbbségére vonatkozó felfogását részben
    elmélyíti, részben továbbfejleszti.
    A közösségi jog elsőbbségét a magyar törvényekkel és rendeletekkel szemben az alkotmány uniós
    klauzulája teszi lehetővé. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a közösségi jog ugyanakkor nem
    élvez elsőbbséget az alkotmánnyal szemben.
b) A közösségi jog közvetlen alkalmazhatósága szempontjából a 26/62. sz. ügynek van alapvető
   jelentősége, amely kimondja: az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés 12. cikke
   közvetlen hatályú és olyan egyéni jogokat hoz létre, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védeniük kell.
                             AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI


      Az Alkotmánybíróság az alkotmányvédelem legfőbb szerve, hatáskörei közé tartozik a jogszabályok
alkotmányosságának vizsgálata. Határozatot hoz, amellyel megsemmisíti az alkotmányellenes jogszabályokat
és az állami irányítás egyéb jogi eszközeit. Az Alkotmánybíróság nem jogalkotó szerv, azonban az a kérdés,
hogy mi az érvényes jogszabály, mindez csupán az alkotmánybírósági határozatok ismeretében válaszolható
meg. Az Alkotmánybíróságnak a jogforrások rendszerében betöltött lényeges szerepét részben ez adja.
Másrészt az, hogy az egyes határozatait kimerítően indokolja. Az az indokolásban foglalt érvelés, amely a a
határozatot követi, intellektuális meggyőző ereje folytán a jogalkotó jövőbeni magatartását befolyásolja, illetve
meghatározza. Másfelől a jogalkotónak számolnia kell azzal, hogy hasonló ügyeket az Alkotmánybíróság a
korábban alkalmazott elvek szerint ítél meg.
                       AZ ÁLLAMI IRÁNYÍTÁS EGYÉB JOGI ESZKÖZEI


      A jogalkotási törvény a normatív aktusok sajátos csoportjaként különbözteti meg az állami irányítás
egyéb jogi eszközeit. E fogalom a szocializmus időszakában született. Az állami irányítás „egyéb” jogi eszközei
az államszervezet és a hozzák kapcsolódó állami és szövetkezeti gazdálkodás irányítására szolgáltak, az
állampolgárokra közvetlenül jogokat és kötelezettségeket nem származtattak.
      A klasszikus közjog is ismer olyan normaformákat, amelyek nem vagy csak speciális értelemben
számítanak jogszabályoknak. Így a mindenkire kötelező (külső) rendeletek mellett megkülönböztetik a
közigazgatási szervekre kötelező belső rendeleteket; a törvényhozó hatalom a törvényen kívül is rendelkezhet
normaformában például ügyrendről, működési szabályairól.
      Az állami irányítás egyéb jogi eszközei:
      a) Határozat: a törvény az Országgyűlést (az egykori Elnöki Tanácsot) a Kormányt (a
         Minisztertanácsot) a kormánybizottságokat és az önkormányzatokat (az egykori tanácsokat és
         végrehajtó bizottságaikat) jogosítja fel határozathozatalra. E szervek „határozatban szabályozzák az
         általuk irányított szervek feladatait, saját működésüket, és állapítják meg a feladatkörükbe tartozó
         terveket”.
      b) Utasítás: „A miniszter és az országos hatáskörű szerv vezetője jogszabályban meghatározott
         irányítási jogkörében a közvetlen irányítása alá tartozó szervek tevékenységét szabályozó utasítást
         adhat ki.”
      c) Statisztikai közlemény: A Központi Statisztikai Hivatal elnöke adja ki.
      d) Jogi iránymutatás: Az Országgyűlés és a Kormány irányelvet bocsát ki, amelyben általános érvényű
         célokat, programokat határoz meg. az Országgyűlés és a Kormány a jogszabályokat elvi
         állásfoglalásban értelmezheti, amelyeket a Magyar Közlönyben közzé kell tenni. A miniszter és az
         országos hatáskörű szerv vezetője irányelvet és tájékoztatót adhat ki. Az irányelve ajánlást ad a
         jogszabály végrehajtásának fő irányára és módszerére. A tájékoztató olyan tényt és adatot közöl,
         amelyet a jogszabály végrehajtásáért felelős szervnek feladata teljesítéséhez ismernie kell.
      A nem jogalkotó hatáskörrel rendelkező kibocsátó normáit az Alkotmánybíróság
alkotmányellenesnek nyilvánította.
      Az Alkotmánybíróság a 60/1992. (XI.17.) AB határozatában megállapította: az indítvánnyal támadott és
hasonló minisztériumi vagy egyéb központi szervektől származó, jogi iránymutatást tartalmazó leiratok,
körlevelek, iránymutatások, útmutatók, állásfoglalások és egyéb informális jogértelmezések, amelyek nem a
jogalkotási törvény garanciális szabályainak betartásával kerülnek kibocsátásra, sértik az alkotmány 2.§ (1)
bekezdésében deklarált jogállamiság alkotmányos követelményét. Bár a bennük foglalt jogértelmezésnek,
jogalkalmazási szempontnak semmiféle jogi ereje, kötelező tartalma nincs, miután az államigazgatás központi
szervei bocsátják ki őket, alkalmasak arra, hogy a címzetteket megtévesszék, a címzettek kötelező előírásként
kövessék ezeket. Ilyen iránymutatások könnyen válhatnak a jogi szabályozást pótló, a jogszabályok
érvényesülését lerontó irányítási eszközzé, s ez a jogállamiság követelményeivel összeegyeztethetetlen – mutat
rá az Alkotmánybíróság.
                   A SZOKÁSJOGI JOGALKOTÁS, A BÍRÓ ALKOTTA JOG


      A szokás az ugyanolyan vagy hasonló esetre szóló magatartást jelent. Az államhatalom a társadalom
egészének vagy egy részének érdekeit, értékeit hordozó szokásokat különbözőképpen kezelheti: elutasítja,
megtűrheti, jogalkotó szervei által adaptálhatja vagy éppen jogalkalmazó szervei útján érvényesülésüket
kikényszerítheti. Ez utóbbi esetben beszélhetünk szokásjogról. A rendi társadalom jogrendszerében a szokásjog
fogalma jórészt a partikuláris jogalkotáshoz kapcsolódott.
      A polgári államok a szokásjogot elutasították A nemzeti-állami határok között folyó árutermelés és
áruforgalom az egész országra kiterjedő egységes jogot feltételezett.
      A magyar jogrendszer „kútfői”, azaz forrásai között hosszú évszázadokon keresztül meghatározó
szerepet játszott a szokás. A XVI. századra már az igazságszolgáltatás zavaraihoz vezetett az, hogy az ország
különböző térségeiben egymástól eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó szokásjogot alkalmaztak. Werbőczy
Hármaskönyvének jelentőségét részben az adta, hogy szerzője az országos szokásjogot összegyűjtötte,
feldolgozta, s ezzel a történeti jogrendszer maradandó elemeit az utókor számára megmentette, átörökítette; így
lehetővé vált a történetileg kialakult közjogi és magánjogi gondolkodás továbbélése. A Hármaskönyv formai
értelemben nem vált törvénnyé, kötelező erejét ennek ellenére több mint négy évszázadon keresztül nem vonták
kétségbe. A szokásjog kötelező erejét maga a Hármaskönyv elvi jelleggel is kimondta.
      A modern állam a törvényt – és rendeletet – rontó szokás tagadását nem nagyon nélkülözheti. Ma is
előfordul, hogy bizonyos jogszabályok valamiféle közmegegyezés révén vesztik el érvényességüket.
      Ami az egyes állami szervek gyakorlatának – szokásának – jogot teremtő erejét illeti, csupán a
közigazgatási szervekkel kapcsolatban helyezkedhetünk a teljes tagadás álláspontjára. A közigazgatási
szerv cselekvésének törvényi felhatalmazáson kell alapulnia.
      A bírói jogalkalmazás területén a kérdés megítélése már más. A bíróságok az igazságszolgáltatás szervei.
Funkciójuk tehát a jogalkalmazás s nem a jogalkotás. Az életviszonyok és az alkalmazásra kerülő
jogszabályok közötti esetleges ellentmondások feloldásában játszik szerepet a Legfelsőbb Bíróság a maga
jogfejlesztő tevékenységével.
      A Legfelsőbb Bíróságnak különleges helye, szerepe van az igazságszolgáltatás rendszerében. Azonkívül,
hogy konkrét ügyekben ítélkezik, az egész bírói tevékenységre befolyást gyakorol.
      A bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása a Legfelsőbb Bíróság feladata. Ennek ellátása során
jogegységi határozatokat és elvi bírósági határozatokat tesz közzé.


                                                         ***

     A tanár úr példája a témához:

      A bíróság jogot nem alkot, hanem jogot alkalmaz. Felmerül azonban a kérdés, hogy a bírói jogalkalmazás
és jogértelmezés meddig jogalkotás illetve jogértelmezés, és hol van ennek a határa?
      Valahol a jogértelmezés a jogteremtés funkcióját tölti be.
      A jogalkalmazás során az újonnan felmerülő életbeni problémák arra késztetik a jogalkalmazót, hogy
értelmezze a helyzetet, a jogalkotót pedig arra, hogy erre jogszabályt alkosson.
      Példa:
      Az élettársi viszony a II. Világháború előtt nagyon ritka intézmény volt. Ezért nem is volt jogi szabályozás
az élettársi kapcsolat megszűnésének esetére a gazdasági viszonyok rendezésére. Az 1950-60-as években vált ez
problémává, amikor nagyon megszaporodott az élettársi kapcsolatok száma. A Legfelsőbb Bíróság
állásfoglalásai és elvi döntései segítettek ezekben az ügyekben. A Legfelsőbb Bíróság polgári kollégiuma
állásfoglalást adott ki ezzel kapcsolatban. A Csjt. házassági kapcsolatra vonatkozó szabályait nem akarta
átvinni az élettársi kapcsolatra. A Legfelsőbb Bíróság arra az állásfoglalásra helyezkedett, hogy
vonatkoztassunk el az érzelmi viszonytól, és polgári jogi (gazdasági) társaságként kezeljük ezt a kapcsolatot, és
ennek megfelelően történjen az élettársi kapcsolat megszűnése esetén a vagyonmegosztás.
      Ez tipikus példája annak, amikor a bíróság feladatát teljesítve, jogot értelmezve és alkalmazva olyan
területre téved, ami már kvázi jogalkotás. Szokásjogot teremt.
      A történet vége az lett, hogy az 1978. évi Ptk. Novellába már bevették az élettársi viszony rendezését, a
Legfelsőbb Bíróság állásfoglalásának megfelelően.
                                                       ***

      Az Európai Bíróság más szerepet játszik az uniós jog érvényesítésében, mint amit a magyar bíróságok a
magyar jogszabályok érvényre juttatásában: jogfejlesztő szerepe az unió egészműködése szempontjából
meghatározó jelentőségű. Annak következtében, hogy az uniós jog a magyar jogrendszer részévé vált, vele
szemben elsőbbséget élvez, s alkalmazása a magyar bíróságok számára kötelező, mi több, a magyar bíróság
esetenként köteles az uniós bírósághoz fordulni véleményért, az Európai Bíróság ítéletei a magyar bíróság által
alkalmazandó jog új, az eddigitől eltérő természetű forrásait nyitják meg.
                                A JOGSZABÁLYOK ÉRVÉNYESSÉGE


     1.) Az érvényes jogszabály létrejöttének alapvető feltétele a jogalkotó hatáskör. Ez azt jelenti, hogy
         az adott szervnek a szabályozás tárgyát képező életviszony rendezésére van jogszabályban rögzített,
         jogalkotásra felhatalmazó hatásköre.
     2.) Alapvető érvényességi kellék, hogy a jogszabály beilleszkedjék a jogforrási hierarchiájában,
         magasabb rendű jogforrással ne legyen ellentétes. E rendelkezés egészen az Alkotmánybíróság
         felállításáig nem volt szankcionálva; érvényesítésétnek nem volt eljárási garanciái.
     3.) Az általános érvényű jogszabályok kihirdetése nélkül a jogszabályoknak megfelelő megatartás
         nem várható el. Hasonló a helyzet a jogi iránymutatások közlése tekintetében is. A nem közölt
         jogforrás rendelkezése szerinti magatartás ugyanis nem várható el a címzettől.
     4.) A jogszabály érvényességi kelléke a létrehozására vonatkozó eljárási szabályok megtartása. Ezeket
         rendszerint a kibocsátó állami szerv szervezetét, hatáskörét, működését tartalmazó jogszabályok (pl.
         az Országgyűlés ügyrendje) tartalmazzák, de más jogszabályok is rendelkezhetnek erről.

       A jogalkotási eljárás szabályait az alkotmány, a jogalkotási törvény, illetve más jogszabályok állapítják
meg. Az eljárási szabályok egy része alkotmányos jelentőségű, megsértésük ennek következtében az
Alkotmánybíróság általi megsemmisítést von maga után; az eljárási szabályok más részének azonban nincsen
ilyen jelentősége.
       A jogalkotási törvény rendelkezéseinek figyelmen kívül hagyása csak akkor eredményezheti jogszabály
alkotmányellenességének megállapítását, ha az adott jogszabály egyben az alkotmány valamely rendelkezésébe
ütközik. Az alkotmány 7.§ (2) bekezdése értelmében ugyan a jogalkotás rendjét törvény szabályozza, ez a
rendelkezés azonban nem emelte az alkotmány szintjére a jogalkotási törvény normáit [14/1992. (III.3.) AB
határozat és a 7/1993. (II.15.) AB határozat].
       A jogalkotási eljárás kérdései között az elmúlt években különös jelentőséggel merült fel a társadalmi,
illetve a társadalmi szervek általi részvétel a jogalkotás folyamatában. A jogalkotási törvény 27.§-a szerint: „A
Kormány elé terjesztendő jogszabálytervezetről véleményt nyilvánítanak… az érdekelt társadalmi szervezetek
és érdekképviseleti szervek.” Az alkotmány 36.§-a szerint: „Feladatának ellátása során a Kormány
együttműködik az érdekelt társadalmi szervezetekkel.” A 30/1991. (VI.5.) AB határozat az állapítja meg, hogy
az eljárási mulasztás, hogy a jogszabály-előkészítés során az érintett szervektől nem kértek véleményt, a
meghozott jogszabályt nem teszi alkotmányellenessé. Az alkotmány 36.§-a a Kormány számára tevékenysége
ellátásához módszerbeli ajánlást jelent.
       Az Alkotmánybíróság korábbi álláspontját árnyalva a 30/2000. (X.11.) AB határozatában kiemelte: a
közhatalmi jogosítványokkal nem rendelkező társadalmi, érdek-képviseleti szervek véleményének beszerzése a
jogszabály közjogi érvényességének nem feltétele (ezzel korábbi álláspontját ismételte meg). Az újdonság a
következő: „a jogszabály által kifejezetten és konkrétan megnevezett, egyetértési, illetve véleményezési
jogkörrel rendelkező szervezetek közhatalmiak, így a jogalkotó számára megkerülhetetlennek minősülnek”. E
határozat előírja, hogy az Alkotmánybíróságnak eseti mérlegeléssel kell eldöntenie, hogy a külön törvényekben
meghatározott jogalkotási eljárási szabály megszegése súlyosságánál fogva, adott esetben eléri-e az
alkotmánysértés szintjét.
       A jogalkotási törvény eredetileg ismerte a társadalmi vita intézményét, melyet az 1990. évi XXXI.
törvény 1.§-a szüntette meg.
       Az Alkotmánybíróság leszögezte: a társadalmi vita intézményének hatályon kívül helyezése nem érinti a
jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 19. és 20.§-át, amelyek szerint az állampolgárok közvetlenül, illetőleg
képviseleti szerveik útján közreműködnek az életviszonyaikat érintő jogszabályok előkészítésében, továbbá a
jogszabály előkészítését végző szervek kötelesek a jogalkalmazó szerveket, a társadalmi szerveket és az
érdekképviseleti szerveket az olyan jogszabályok előkészítésébe bevonni, amelyek az általuk képviselt és védett
érdekeket, illetőleg társadalmi viszonyokat érintik.
                                    A KÖZJOGI ÉRVÉNYTELENSÉG


        A jogbiztonság elvéből fakadó eljárási garanciák kiemelkedő jelentőségűek az egyes jogintézmények
működésének kiszámíthatósága szempontjából. Csak a formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet
érvényes jogszabály – hangsúlyozza az Alkotmánybíróság, kifejlesztve a közjogi érvénytelenség tételét
[11/1992. (III.5.) AB határozat].
        A közjogi érvénytelenség középpontjában többször megjelent a jogalkotási törvény előírásainak
megszegése. Sem az előzetes hatásvizsgálat elkészítésének elmulasztása, sem a szakszervezetek,
érdekképviseleti szervek véleményezési jogának figyelmen kívül hagyása nem tekinthető a jogszabály közjogi
érvénytelenségét előidéző olyan súlyos eljárási hibának, amely az alkotmány 2.§ (1) bekezdése alapján az
alkotmányellenesség megállapítását és a rendelkezés megsemmisítését indokolná.
        Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata alapján önmagában véve az az eljárási mulasztás, hogy a
jogszabály-előkészítés során az érintettek véleménynyilvánítását a Jat. szerint jogosult szervektől a
jogalkotó nem szerezte be, a meghozott jogszabályt nem teszi alkotmányellenessé.
        Ritka kivételt jelentett az az eset, amelyben a véleményezési kötelezettséget nem az azt általánosan
megfogalmazó jogalkotási törvénybeli rendelkezés, hanem az adott jogintézmény védelmében konkrét módon
előírt kötelező véleménykérés ellenére mulasztották el. A konkrét jogszabályi előírás mellőzése felvetheti a
közjogi érvénytelenség kérdését. Az Alkotmánybíróság egy környezetvédelmi tárgyú döntésben az Országos
Környezetvédelmi Tanács véleménye beszerzésének hiánya miatt állapított meg alkotmányellenességet
[30/2000. (X.11.) AB határozat].
        Az Alkotmánybíróság gyakorlata töretlen abban, hogy nem állapítja meg a jogszabály
alkotmányellenességét önmagában azért, mert a jogszabály-előkészítés során az előterjesztő valamely
egyeztetési vagy véleményeztetési kötelezettségének nem tett eleget. Az alkotmány 32/A.§ (1) bekezdése
értelmébe, továbbá az Abtv. vonatkozó rendelkezései alapján az Alkotmánybíróság a jogszabályok
alkotmányosságát jogosult vizsgálni. Ebből következően az Alkotmánybíróság hatáskörébe nem tartozik az
előterjesztő (Kormány) jogkövető magatartásának, avagy mérlegelési jogkörében hozott egyedi döntésének
önmagában való megítélése. A törvényben foglaltak be nem tartása kétségkívül törvénysértés, de nem valósít
meg alkotmányellenességet.
        A jelenleg hatályos alkotmányi és törvényi szabályozás alapján az Országgyűlés törvényalkotói
jogkörének részét képezi az, hogy mérlegelje az egyes törvényjavaslatok előkészítésének szabályosságát,
különösen azt, hogy a Jat.-ban, illetve más törvényben előírt egyeztetési kötelezettségének az előterjesztő eleget
tett-e.
        A közjogi érvénytelenség tartalmának meghatározása egy, a parlamenti jogot sértő helyzet feloldása
kapcsán jelent meg, általánosságban megfogalmazva a formai okból alkotmánysértő (érvénytelen) törvény
kategóriáját. A megsemmisítés jogi alapja tehát a közjogi érvénytelenség, amely a norma formai
alkotmányellenességének egyik alakváltozata.
        Az Alkotmánybíróság egyértelműen elhatárolta, hogy csak a garanciális rendelkezések megsértése
eredményez (érvénytelenségre visszavezethető) alkotmányellenességet.
        Az eljárási biztosítékok következetes érvényesítést, a formalizált eljárási szabályok maradéktalan
betartása a törvényhozási eljárásra vonatkozóan is alkotmányos követelmény [66/1997. (XII.29.) AB határozat].
        Azt, hogy az eljárás mely szabálya tekinthető garanciális jelentőségűnek, az Alkotmánybíróság esetről
esetre dönti el.
        Az Alkotmánybíróság a törvényhozási eljárás garanciális rendelkezésének tekinti, hogy ha valamely
törvény népszavazáson alapul, akkor a népszavazás az alkotmány rendelkezéseinek feleljen meg. Az
Alkotmánybíróság rögzítette, hogy a jogalkotás során elkövetett eljárási alkotmánysértés a törvény tartalmi
alkotmányellenességének hiányában is a törvény megsemmisítését vonhatja maga után [52/1997. (X.14.) AB
határozat].
        Érvényességi kellék a minősített többség megléte az alkotmányban konkrétan nevesített törvények
tekintetében.
        Az alkotmány megsértését eredményezi, ha az Országgyűlés a köztársasági elnök által visszaküldött
törvény érdemi újratárgyalásának feltételeit nem biztosítja.
        A demokratikus jogállam feltételezi továbbá a demokratikusan elfogadott eljárási szabályokat, illetve az
azoknak megfelelő döntéshozatalt. Az alkotmányos demokráciában részletes eljárási szabályok rendezik több
szerv együttműködését. Az alkotmányos jelentőségű eljárási szabályok megsértése formailag érvénytelen és
illegitim döntést eredményez. Az alkotmányra visszavezethető eljárási szabályok sérelmével meghozott
döntésnek nincs sem alkotmányos legalitása, sem demokratikus legitimitása.
                                   A JOGSZABÁLYOK HATÁLYA


      A jogszabály hatálya általában kiterjed egy ország területén a magánszemélyekre és a jogi személyekre,
valamint a külföldön tartózkodó magyar állampolgárokra. A jogszabály hatályán azt értjük, hogy annak
alapján adott időben, területen és személyekre nézve jogviszonyok keletkezhetnek, módosulhatnak,
szűnhetnek meg.
      a) Az időbeli hatály arra a kérdésre ad választ, hogy a jogszabály mely időszakban lehet
         életviszonyok tényleges alakítója.
         Az időbeli hatály legfontosabb szabályai a jogalkotási törvény szerint:
         1.) Az 1987. évi XI. törvény 12.§ (1) bekezdése szerint a jogszabályban meg kell határozni a
             hatálybalépésének időpontját.
         2.) A 12.§ (2) bekezdés szerint a jogszabály a kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg
             kötelezettséget, és nem nyilváníthat valamely magatartás jogellenessé. E korlátozáson túlmenően
             nincs törvényes akadálya annak – rögzíti az Alkotmánybíróság –, hogy a jogszabály kihirdetését
             megelőző időpontra állapítson meg magatartási szabályokat. Általános elv, hogy a
             jogszabályoknak visszaható hatálya nincs. Különösen jelentős ez a büntetőrendelkezések
             vonatkozásában (nullum crimen sine lege elve). Kivétel volt ez alól a háborús és népellenes
             bűntettek köre, amelyeknek az elkövetőit a második világháború utáni büntetőrendelkezések
             alapján vonták felelősségre. Az Alkotmánybíróság az elévülési törvény alkotmányellenesnek
             találta.
         3.) Az Alkotmánybíróság 28/1992. (IV.30.) AB határozata szerint a jogszabály hatálybalépésének
             időpontját úgy kell meghatározni, hogy kellő idő maradjon
              a jogszabály szövegének megszerzésére és áttanulmányozására;
              a jogalkalmazó szervek számára a jogszabály alkalmazására való felkészüléséhez;
              a jogszabállyal érintett személyek és szervek számára annak eldöntéséhez, hogy miként
                 alkalmazkodjanak a jogszabály rendelkezéseihez, és miként gondoskodjanak az önkéntes
                 jogkövetés személyi és tárgyi feltételeiről.
             Rámutatott az Alkotmánybíróság arra, hogy adott esetben nem csupán a kihirdetés napján történő,
             de a visszamenőleges érvényű hatálybaléptetés sem alkotmányellenes. Ez a helyzet a jogot
             megállapító, a jogot kiterjesztő, kötelezettséget enyhítő vagy más, a jogszabály valamennyi
             címzettje számára a korábbi jogi szabályozásnál egyértelműen előnyösebb rendelkezéseket
             tartalmazó jogszabályok esetében.
             Ettől eltérő elbírálás alá esnek a vegyes jellegű rendelkezéseket tartalmazó jogszabályok, az
             életviszonyok meghatározott körét első ízben rendező jogszabályok, amelyek új kötelezettséget
             állapítanak meg, meglévő kötelezettség mértékét növelik, jogot vonnak meg vagy korlátoznak,
             illetőleg egyé okból az érintettek számára hátrányosak. E jogszabályok esetében általában nem
             tekinthető az alkotmánnyal összhangban állónak a kihirdetés napján történő hatálybaléptetés.
             Annak elbírálása, hogy valamely konkrét jogszabály esetében mennyi idő szükséges a jogszabály
             alkalmazására való felkészüléshez, nem alkotmányossági probléma.
         4.) Az országos érvényű jogszabályok kihirdetése a Magyar Közlönyben történik. Vélelem szól
             amellett, hogy a tényleges kihirdetés időpontja megegyezik a Magyar Közlöny megjelenési
             dátumával. A Kormány kötelessége gondoskodni arról, hogy a Magyar Közlöny a feltüntetett
             napig vagy lekésőbb azon a napon mind az előfizetőkhöz, mind a hírlapboltokba eljusson. Ehhez
             képest a jogalkalmazó szervek általában az említett vélelemből indulnak ki.
         5.) A jogszabály kihirdetése és hatálybalépése közötti időszakban a jogszabály címzettje még a
             korábbi rendelkezések szerint járhat el [34/1991. (IV.15.) AB határozat].
             A jogszabályt és végrehajtási jogszabályát egyidejűleg kell hatályba léptetni. A jogszabály akkor
             veszti hatályát, ha más jogszabály hatályon kívül helyezi, vagy ha a jogszabályban meghatározott
             idő lejár. A záró rendelkezések között egyébként minden esetben szabályozni kell a jogszabály
             hatálybalépését.

     b) A területi hatály azt a földrajzi területet jelzi, ahol a jogszabály az életviszonyok tényleges
        alakítója lehet. A központi szervek általában az ország egész területére kiterjedően rendelkeznek, de
        hozhatnak olyan jogszabályt is, amely az ország meghatározott területére nézve hatályos.
         A helyi szervek csak működési területükre kiterjedően rendelkezhetnek. A megyei önkormányzat a
         megyére, a települési önkormányzat a település területére alkot hatályos jogszabályt.

     c) A jogszabály személyi hatálya azoknak a személyeknek a meghatározása, akikre a jogszabály
        jogokat és kötelességeket hárít. A jogszabályok általában hatályosak az ország területén tartózkodó
        külföldi állampolgárokra is. Ha nem, ennek a jogszabályból ki kell tűnnie. Ugyanez vonatkozik a
        külföldön tartózkodó magyar állampolgárokra. Az ilyenkor adódó magyar és a tartózkodási hely
        szerint illetékes orzás joga közötti kérdésekkel a nemzetközi köz- és magánjog foglalkozik.

     d) A mai alkotmányosság alapvető problémája a rendszerváltozást megelőző jog és az új, azaz a
        rendszerváltozás után elfogadott jogszabályok egymáshoz való viszonya. Az Alkotmánybíróság e
        kérdésben a legalitás és a legitimitás elvének az elkülönítése alapján döntött. Eszerint [11/1992.
        (III.5.) AB határozat] a rendszerváltozás a legalitás elve alapján ment végbe. A politikai szempontból
        forradalmi változást bevezető alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási
        szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek
        létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. Keletkezési idejétől függetlenül minden hatályos
        jogszabálynak az új alkotmánynak kell megfelelnie. A jogszabály keletkezési idejének annyiban lehet
        jelentősége, hogy az új alkotmánnyal ellentétes régi jogszabályok a megújított alkotmány
        hatálybalépésével váltak alkotmányellenessé.



                                                 BUKÓS TÉMA!
     Visszaható hatály tilalmának szabálya:
     Négy esetkörre áll fenn a visszaható hatály tilalma. Visszamenőleg
- nem lehet jogot elvenni,
- nem lehet kötelezettséget megállapítani,
- nem lehet már meglévő kötelezettséget terhesebbé tenni,
- nem lehet magatartást jogellenessé nyilvánítani.
                                            A DEREGULÁCIÓ


      1.) A dereguláció „negatív” szabályozási tevékenység, a szabályozás redukciója, meglévő szabályok
hatályon kívül helyezése, egyszerűsítése. A deregulációra a jogszabálytömeg mennyiségének folyamatos
kordában tartása érdekében van szükség. A dereguláció két alapvető válfaja: a technikai és az érdemi
dereguláció. A technikai dereguláció a szabálytömeg csökkentésén túl nem jár érdemi jogalkalmazási
következménnyel, az egyébként sem alkalmazható szabályok kiküszöbölését szolgálja; az érdemi dereguláció
tényleges jogalkalmazási hatást fejt ki, elsődlegesen a szabályozás egyszerűsítését értjük alatta.
      A jogszabály előkészítésétől kezdődően a jogszabály megalkotásán át a jogszabály érvényesülése, a
hatályosulás folyamatában mindvégig érvényesíteni kell a deregulációs szempontokat. A jogi szabályozás
szükséges mértékűre történő szorítása érdekében a jogszabály-előkészítés során úgy kell eljárni, hogy a
megalkotásra kerülő jogszabályok időtállóságát, a fölösleges túlszabályozás elkerülését biztosíthassuk, ebben
segíthet a hatásvizsgálat eszközrendszere.
      A jogszabályok szintjén a dereguláció elsődleges közvetlen megjelenési formája a hatályon kívül
helyezés. Elképzelhető olyan (érdemi) deregulációs folyamat, amikor bizonyos szabályok hatályon kívül
helyezésén túl új, a korábbiaknál egyszerűbb szabályok megalkotását is magában foglalja. A jogbiztonság
érdekében szükséges a hatályon kívül helyezni szándékozott rendelkezések tételes megjelölése, illetve a
módosítani kívánt valamennyi, a változással érintett jogszabályhely feltüntetése módosuló rendelkezésekként –
a sommás hatályon kívül helyezés a sommás értelmezésmódosítás elkerülendő.

      2.) A technikai dereguláció tehát a valamilyen oknál fogva már nem alkalmazható szabályok hatályon
kívül helyezését jelenti:
      a) A társadalmi viszonyok változásai miatt bekövetkező alkalmazhatatlanság technikai
          deregulációba torkollik (pl. amikor megszűnik egy jogintézmény).
      b) A jogszabály időbeli hatókörének korlátozott volta miatt bekövetkező alkalmazhatatlanság egy
          bizonyos időszakra vonatkozó jogszabályok esetében előforduló jelenség. Az alkalmazás
          határnapjának elmúltával a jogalkalmazási relevancia nyilvánvalóan elenyészik.
      c) Amennyiben a kihirdetett nemzetközi szerződés hatálya megszűnik, a szerződést kihirdető
          jogszabály önmagában alkalmazhatatlanná válik.
      d) Az életviszonyok újraszabályozása esetében következetesen hatályon kívül kell helyezni a korábbi
          joganyagot, mert az ilyen normák az újraszabályozás eredményeként kiüresednek.
      e) Ha egy jogszabály módosítása után a jogszabály újabb módosítására, illetve hatályon kívül
          helyezésére kerül sor, az eredeti módosítás jogalkalmazási relevanciája megszűnik, ezért formálisan
          is hatályon kívül helyezhető.
      f) Előfordulhat, hogy a módosítással érintett jogszabály teljes egészében hatályon kívül helyezésre
          kerül. A módosító rendelkezéseket az alapjogszabály újabb módosításakor, illetve hatályon kívül
          helyezésekor hatályon kívül kell helyezni, ebből adódóan a teljes jogszabály hatályon kívül helyezése
          esetén az adott jogszabályt módosító valamennyi jogszabály deregulálni kell.
      g) Előfordul, hogy a jogszabály valamennyi érdemi rendelkezése utóbb hatályát veszti, maga a
          jogszabály azonban formálisan továbbra is hatályos. Az ilyen jogszabályok technikai alapon
          deregulálhatók.
      h) Ha a jogszabály megalkotásának alapjául szolgáló felhatalmazó rendelkezés hatályon kívül
          helyezésre került, megszűnik a jogszabály megalkotásának jogalapja, tehát hatályon kívül
          helyezendő.
      i) Mivel a hatályon kívül helyező jogszabály hatályon kívül helyezése nem járhat az alapjogszabály
          „feléledésével”, a hatályon kívül helyezés egyszeri jogi aktusként fogható fel, amelynek hatása a
          hatályon kívül helyezett rendelkezés végérvényes eltüntetése a hatályos szabályok köréből. A
          módosítás szintén egyszeri aktus, amelynek következtében a módosított rendelkezés a módosításban
          foglaltak szerint változik meg, a módosítás beépült az alapjogszabályba, és az alapjogszabály a
          módosítás hatálybalépésétől kezdődően a módosítással egységes szerkezetben lesz hatályos.
      j) Ha a jogszabályban másik jogszabályra, illetve annak valamely konkrét rendelkezésére történik
          hivatkozás, akkor a hivatkozott normának a változása módosítja, illetve értelmezhetetlenné teszi a
          hivatkozás tartalmát.
      Az érdemi dereguláció olyan hatályon kívül helyezési aktusokban ölt testet, amelyek érdemi
jogalkalmazási jelentőségűek. Ezekben az esetekben a norma hatályon kívül helyezése a szabályozott
társadalmi viszonyokra vonatkozó, ténylegesen alkalmazható rendelkezések tartalmának változásával
jár. Célja az, hogy a jogi szabályozás csak a szükséges területeken és a lehető legegyszerűbb, leghatékonyabb
formában legyen jelen. Bár a dereguláció a jogtisztítás, a szabályozás mennyiségének csökkentése, és az
egyszerűsítés jegyében zajlik, a szabályozás tartalmi felülvizsgálata kapcsán helyesebb az ideálismértékűre
korlátozott szabályozást célként meghatározni, azonban nem zárható ki adott esetben a finomabb szabályozás,
részletesebb speciális rendelkezések megalkotása, joghézagok kitöltése, eddig rendezetlen területek
szabályozása sem. Az érdemi dereguláció jogszerűsítésre irányuló jellegénél fogva a hatályon kívül helyezés
mellett tartalmi redukciót jelentő módosításban, a meglévő helyett új jogszabály megalkotásában is
megnyilvánulhat.
      A rendszerváltozás időszakának kezdetén a legjelentősebb mértékű dereguláció az uniós csatlakozást
megelőző jogharmonizációs időszakhoz köthető. Az uniós csatlakozással párhuzamos deregulációs
tevékenységek a következők voltak:
      a) hatályon kívül kellett helyezni azokat a magyar jogszabályi rendelkezéseket, amelyek a csatlakozás
          napjától Magyarországon közvetlenül alkalmazott közösségi szabályokkal azonos tartalmúak voltak,
      b) hatályon kívül helyezni vagy módosítani kellett azokat a magyar jogszabályi rendelkezéseket,
          amelyek ellentétesek voltak a közösségi joggal, akadályozták vagy másként hátráltatták a közösségi
          rendeletek érvényesülését.
      Az érintett normák hatályon kívül (módosítás) nélkül is alkalmatlanokká, sőt a közösségi jogalkotás
      rendelkezések szerint tiltottakká váltak volna.
                   A JOGSZABÁLYOK KIHIRDETÉS ÉS NYILVÁNTARTÁSA


      a) A kihirdetés a jogszabályok érvényességének elengedhetetlen feltétele. A helyi önkormányzatok
rendeletei kivételével a jogszabályokat a Magyar Közlönyben kell kihirdetni.
      A Magyar Közlöny a Magyar Köztársaság hivatalos lapja; a jogszabályokat, a nemzetközi
szerződéseket, az Országgyűlés, a Kormány határozatait és a jogi iránymutatásait, a Legfelsőbb Bíróság
jogegységi határozatait és elvi bírósági határozatait, valamint a személyi kérdésekben hozott döntéseket,
ideértve a köztársasági elnök és a Kormány által adományozott kitüntetéseket is. Jogszabály, illetve a
miniszterelnök a Magyar Közlönyben más közlemény közzétételét is elrendeli. A Magyar Közlönyt a
Miniszterelnöki Hivatal szerkeszti.
      b) a Határozatok Tára hivatalos lap; a Kormánynak azokat a határozatait közli, amelyeknek a
Határozatok Tárában való közzétételét a Kormány elrendelte. Itt lehet közzétenni olyan közleményeket,
amelyek közzétételét a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára engedélyezte. A Határozatok Tárát a
Miniszterelnöki Hivatal szerkeszti.
      c) A minisztérium az utasítások és a jogi iránymutatások közzététele céljából hivatalos lapot adhat ki
(tárcalap). A Pénzügyminisztérium hivatalos lapja például a Pénzügyi Közlöny.
      A tárcalapban az a jogszabály és az állami irányítás egyéb olyan jogi eszköze is közzétehető, amely a
minisztérium, illetőleg az általa irányított vagy felügyelt szerv munkája szempontjából fontos.
      d) A jogszabályok nyilvántartása. A Magyar Közlönyben a jogszabályok, valamint az állami irányítás
egyéb jogi eszközei, a Határozatok Tára és az egyes tárcalapok az állami irányítás egyéb jogi eszközeinek
eredeti és hiteles megismerési forrásai. Eredetiek annyiban, hogy a jogforrások a hivatalos lapokban jelennek
meg először. Hitelesek pedig azért, mert ha kétség merül fel a jogszabályok szövegét illetően, a hivatalos
lapban közölt szöveg mindenkor irányadó.
      A rendszerváltás óta nap mint nap számos új jogszabály jelenik meg. A jogszabályok megismerését, így a
jogalkalmazó munka megkönnyítését szolgálják a különböző jogszabálygyűjtemények.
      A jogalkotási törvény két jogszabálygyűjtemény kiadását rendeli el. A Törvények és rendeletek
hivatalos gyűjteménye a jogforrási hierarchiának megfelelő tagolásban, kronologikus sorrendben közli az egy
adott évben kihirdetett valamennyi jogszabályt. Ma már elektronikus formában terjesztik a gyűjteményt. A
Hatályos Jogszabályok Gyűjteményét a törvény szerint ötévenként kell kiadni.
      Ma már az ötévenkénti kiadás idejétmúlt rendelkezés eredménye, ráadásul - a jogrendszer naponta
változó jellegéből következően – a gyakorlatban használhatatlan.
      e) A jogrendszer napi hatályos állapotának állami gyűjteményét az elektronikus információszabadságról
szóló 2005. évi XC. törvény teremtette meg.
       A törvény a közérdekű adatok elektronikus közzétételéről rendelkezik, ezek között a jogalkotás, a
          jogszabályok és a bírósági határozatok nyilvánosságáról. A törvény új hozzáférési lehetőségeket ír
          elő, mintegy másodlagos nyilvánosságot teremtve a számukra:
               a Magyar Közlöny nyomtatott változatának oldalhű digitális másolatát közzé kell tenni;
               a többi hivatalos lapot a kiadásért felelős szerv a honlapján történő közzététellel adja ki;
               az adott naptári napon hatályos jogszabályokat, és az állami irányítás egyéb jogi eszközeit az
                  esetleges módosításokkal egységes szerkezetben a Hatályos Jogszabályok Elektronikus
                  Gyűjteményében kell közzétenni, erről a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter és az
                  igazságügyért felelős miniszter gondoskodik;
               a kihirdetett helyi önkormányzati rendeleteket a helyi önkormányzatokért felelős miniszter az
                  erre a célra fenntartott honlapon közzéteszik.
       A törvény rendelkezik a bírósági határozatokhoz való hozzáférés lehetőségeiről. Eszerint: a
          Bírósági Határozatok Gyűjteményében digitális formában, bárki számára, személyazonosság nélkül,
          korlátozásoktól mentesen hozzáférhetőek a Legfelsőbb Bíróság és az ítélőtáblák határozatai. A
          gyűjteményt az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatal teszi közzé.
      f) A hagyományos jogszabály-nyilvántartási módszerek már nem felelnek meg a modern jogalkalmazó
munka követelményeinek. A jogrend rekonstruálhatósága szempontjából elengedhetetlen, hogy a hatályon kívül
helyezett normákat is tartalmazzák a jogszabály-gyűjtemények, a papíralapú és elektronikus jogtárak.
                       JOGFORRÁSOK – TÚL A JOGI NORMA HATÁRÁN


       FELFOGÁSOK A JOGRÓL ÉS TÖRTÉNELMI VÁLTOZÁSAIK:
       Már a szokásjog is s a bíró alkotta jog is túl van a normaformában megfogalmazódó jogforrások határán.
Mind a szokásjognak, mind a bíró alkotta jognak van közvetlen jogalkalmazói relevanciája. Ugyanez mondható
el a törvényindoklásról. A törvény(javaslat) szövege az indokolással együtt kerül az Országgyűlés elé. Hosszú
időn keresztül a törvényt indokolásával együtt hirdették ki a Magyar Közlönyben. Az Alkotmánybíróság ezt az
eljárást alkotmányellenesnek találta. Ma már a törvényt törvényhozói indokolása nélkül hirdetik ki.
       A jog forrásai között vannak olyanok, amelyek annyi jogi relevanciával sem rendelkeznek, mint a bírói
gyakorlat vagy a törvényi indokolás. A jognak ezek közé a forrásai közé mindenekelőtt a reá vonatkozó
nézeteket sorolhatjuk. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a norma a jog feltalálásának, a reá vonatkozó
elméletek, nézetek, magyarázatok pedig a megismerésének a forrása. A nézetek, filozófiák, fogalmak stb.
jogforrásként való felhasználásának jellemzője a fakultatív jelleg: a jogalkalmazó vagy az értelmezésre hivatott
szerv megítélésén múlik, hogy melyik elemet milyen mértékben használ fel.
       Az alkotmányelméletnek, mint az alkotmányjogra vonatkozó nézetek gyűjtőhelyének különleges
jelentősége van, amennyiben valamennyi jogágba tartozó, tehát az érvényes jog teljességének létrejöttéhez,
megszűnéséhez stb. kapcsolódnak.
       Az érvényes jog történelmileg változik. A változás „normális” – evolúciós – menetét radikális
átalakulások – forradalmak – törik meg. Ilyenek voltak a magyar alkotmányosság és alkotmányjog
történetében: az 1848-as forradalom, később a szocialista forradalom, amelyek radikális változásai az előző
rendszerek kategorikus tagadásaként jöttek létre. A szocialista átalakítás az előző alkotmányos rendszer
tagadásában jelölte meg létezésének legitimációs alapját. A marxista-leninista államelméleti felfogás minden
lényeges ponton tagadta a megfelelő polgárit.
       A mostani alkotmányos rendszer is az előző tagadásaként jött létre, a magyar alkotmányosság történetét
alapul véve, a tagadás tagadásaként.
       A mai alkotmányos rendszer, a szocialistához képest sem intézményeiben, sem felfogásában nem mentes
az előző hatásától, maradványaitól.
       A mai alkotmányos rendszernek a szocialistát megelőzőhöz való viszonyát illetően kétségtelen, a mai
alkotmányos rendszer keveset őrzött meg a történeti magyar alkotmányból, annak intézményeiből:
Magyarország államformája nem királyság, hanem köztársaság, nem történeti alkotmánya van, hanem írott, a
korábbihoz képest merőben új intézmények születtek, mint pl. az Alkotmánybíróság, az ombudsman stb.
       Ami a magyar – legutóbbi alkotmányos rendszerváltozást illeti, azt kell mondani, a közjogi gondolkodás
bizonyos elemei szinte észrevétlenül átmentődtek. Ezek közé az elemek közé tartozik a normativitás tisztelete,
ha úgy tetszik a jogállamiság elve vagy éppen a jogforrásokkal kapcsolatban a törvény fogalma, a törvény és a
rendelet egymáshoz való viszonyának felfogása stb.

       ELMÉLETI FORRÁSOK:
       A magyar alkotmányjog forrásai közül ki kell emelnünk Eötvös József: A XIX. század uralkodó
eszméinek befolyása az államra című munkáját. Ebben a műben jelen van mindaz, amit az egyetemes
alkotmányelmélet a XIX. század utolsó harmadára „produkált”. Ilyen módon Eötvös az alkotmányjog később
történetében oly nagy szerepet játszó összehasonlító alkotmányjog- és elmélet nagyformátumú képviselőjévé-
megalapozójává vált.
       [További rendszeres és alapvető munkák és szerzőik: Récsi Emil: Magyarország közjoga amint 1848-ig s
1848-ban fennállott (Pest, 1861); Polner Ödön: Magyarország és Ausztria közjogi viszonya. Történeti
kifejlődésében és alakjában (Budapest, 1891.); Beksics Gusztáv: A dualizmus története, közjogi értelme és
nemzeti törekvéseinek (Budapest, 1892.); Horváth János: A magyar királyság közjoga (Budapest, 1894.); Nagy
Ernő: Magyarország közjoga (többszörös kiadásban, pl. 1897-ben, 1911-ben stb.); Balogh Artúr: Az államélet
főjelenségei tekintettel a Magyar Szent Korona elméletére (Budapest, 1904.); Kmety Károly: A magyar közjog
tankönyve (többszörös kiadásban); Tomcsányi Móric: Magyar közjog. Alkotmányjog (Budapest, 1926.);
Csekey István: Magyarország alkotmánya (Budapest, 1943.); Bibó István: Az államhatalmak elválasztása
egykor és most (Akadémiai székfoglaló 1947.); in Bibó István: Válogatott tanulmányok (Budapest, 1986); Beér
János – Kovács István – Szamel Lajos: Magyar államjog (Budapest, 1960.); Bihari Ottó: Összehasonlító
államjog (Budapest, 1967.); Kovács István: Magyar államjog I-II. (Szeged, 1977.)].
       Az alkotmányjog mint jogág és tudományág alapjogági jellegéből következően számos más jogághoz és
tudományághoz kapcsolódik.
       1.) A magyar alkotmánytörténet vagy állam- és jogtörténet az alkotmányjog tárgyát képező normaagyag
és elméletének történelmi előzményeit vizsgálja. A magyar alkotmányjog különösen „gazdag” fordulatokban,
önként vállalt megújulásokban és kényszerű újításokban. Annak ellenére, hogy az egyes alkotmányos
intézmények gyökeres átalakuláson mentek keresztül az elmúlt évszázadban, a jogi gondolkodás és a jogi
kultúra bizonyos fogalmi és dogmatikai elemeket megőrzött. Az alkotmánytörténet ezek feltárásával lehet az
élő alkotmányjog segítségére.
       2.) Az alkotmányos értékek nagymértékben „globalizálódtak” az elmúlt évszázadokban: egyetemes
alkotmányos értékek jöttek létre. Ezeknek a közvetítésében játszhat fontos szerepet az összehasonlító
alkotmányjog, illetve alkotmányjog-tudomány.
       Az összehasonlító alkotmányjog különösen fontos szerepre tett szert a legutóbbi alkotmányos
rendszerváltozás során: eredményei segítettek a modern alkotmányosság új intézményeinek adaptálásában.
       Az alkotmányos rendszerváltozásnak egyidejűleg kellett két feladatot elvégeznie. Egyrészt vissza kellett
térnie az alkotmányosság klasszikus újtára; másrészt szinkronba kellett kerülnie a mai modern alkotmányos
áramlatokkal. Ennek egyik eszköze a modern alkotmányos intézmények adaptálása, recepciója.
       3.) A politológia (politikai szociológia) vizsgálati módszerével a jogi normán túli tartományokat segít
feltárni. A politológia művelésének különböző irányai vannak. Az alkotmányjog szempontjából az
alkotmányos intézményeket kiindulópontul választó irányoknak van különleges szerepe. Történetileg Concha
Győző nevét kell kiemelni, s alapművét, a Politika (alkotmánytan) című kétkötetes munkáját (1891.).
       4.) A polgári jog mind elvi, mind szabályozási kiindulópontjait tekintve különbözik a közjogtól. A
rendszerváltozás utáni speciális helyzetben az Alkotmánybíróság a polgári jog hagyományos
fogalomrendszeréből is merített. Az olyan fogalmak, mint például a jogbiztonság, a szerzett jogok védelme
stb., polgári jogi eredetre utalnak. Azonban a polgári jogi fogalmak alkotmányjogi átvételének vannak határai.
Például az, hogy a polgári jog alapvetően a felek önrendelkezési jogára épül, a közjogi jogviszonyok tartalmát
ellenben a tárgyi jog eleve meghatározza, legalábbis jellemző módon.
       5.) Az államigazgatási jog normaanyagának, elméletének forrásként való felhasználása különböző
kérdéseket vet fel. Egyfelől a formai jegyek alapján a két jogágat ugyanabban a jogcsaládba sorolhatjuk: a két
jogágnak számos érintkezési pontja van. Ugyanakkor az alkotmányos intézmények működésének különösen
súlyos ellentmondásaihoz vezet, ha reájuk az államigazgatási dogmatika és fogalmi rendszer elemeit –
felelősség, hierarchia, felügyelet, irányítás stb. – alkalmazzuk.
                        A NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGEK JOGAI


                                                       ***

     A tanár úr által órán elmondott kiegészítések:

     Háromféle szuverenitásról beszélhetünk:
      - népszuverenitásról,
      - állami szuverenitásról és
      - nemzeti szuverenitásról.

     A nemzeti szuverenitás fogalma
      - használható a népszuverenitás szinonimájaként,
      - de jelenti az állampolgárok polgári közösségét, valamint
      - a nemzeti önrendelkezés jogát.

      A nemzet politikai és etnikai fogalomként is használható.
      Politikai fogalomként a nép szó szuverenitása. Az összes, Magyarországon lakó lakos szuverenitása.
      Etnikai fogalomként azon személyek összessége, akiket összetart a közös nyelv, a közös múlt, a kultúra,
összetartozás-tudat, a hagyomány stb.
      Nemzeti szuverenitásról etnikai értelemben van értelme beszélni. A nemzeti szuverenitás ütközik az állami
szuverenitással.
      Egy nemzet szuverenitásának érvényesítése a jelen korban csak egy másik állam szuverenitásának
sérelmére történhet.
      Ha már nem építhető fel a világ úgy, hogy a nemzeti szuverenitás mindenütt érvényesüljön, óhatatlanul
felmerül, hogy az adott állam lakossága egy része többséghez, a másik része pedig a kisebbséghez tartozik. A
nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozó polgárok részére az ide vonatkozó jogokat biztosítani kell.

      Fontos szabályok:
      „Alk. 68.§ (1) A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnika kisebbségek részesei a nép hatalmának:
államalkotó tényezők.” Ez azt jelenti, hogy a Magyar Köztársaság nemcsak a magyarok, de a nemzeti
kisebbségeknek is közös állama.
      „(2) A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív
részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját
nyelven való névhasználat jogát.”
      „(3) A Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét
biztosítják.”
      „(4) A nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre.”
      „(5) A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési
képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”

                                                       ***

      Az országok többségének területén élnek különböző nemzeti, etnika, vallási, nyelvi közösségek,
amelyekhez az államok többféleképpen viszonyulhatnak: egy állam szerveződhet kifejezetten többnemzetiségű
alapon, biztosíthat a kisebbségeknek közigazgatási autonómiát, vagy definiálhatja magát egységes
nemzetállamként. A magyar alkotmány 68.§ (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és
etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők. Magyarország nem homogén
nemzetállam, az alaptörvény elismeri az ország területén élő kisebbségeket, számukra az alkotmány alapvető
állampolgári jogokként garantálja sajátos kisebbségi jogaikat. Amellett tehát, hogy az általános emberi jogok
mindenkit egyformán megilletnek, a tényleges egyenlőség biztosítása, a hátrányok, különbségek kiegyenlítése
céljából az alkotmány kisebbségi többletjogokat is garantál. Ezek részben a kisebbséghez tartozó egyéneket
megillető individuális, részben a kisebbségi közösségeket megillető kollektív jogok. A kisebbséghez tartozás és
a kisebbségiként kezelés alapjaként a szabad identitásvállalás elve szolgál.
      Hazánkban a kisebbségi joganyag legfontosabb forrása maga az alkotmány. Az alkotmány
felhatalmazása alapján született meg a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény
(Nektv. vagy kisebbségi törvény), amelynek elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők
kétharmadának szavazat szükséges. Szintén egy alkotmányi felhatalmazás alapján megalkotott külön
kétharmados törvény, a 2005. évi CXIV. törvény rendelkezik a kisebbségi önkormányzati képviselők
választásáról, amelyhez kapcsolódóan a választási eljárási rendelkezéseket a választási eljárásról szóló 1997.
évi C. törvényben találjuk. A kisebbségi joganyag forrásai közül ki kell emelni az Alkotmánybíróság kisebbségi
jogi tárgyú határozatait, továbbá a jogvédő szervek – így a bíróságok, a kisebbségi ombudsman, illetve az
Egyenlő Bánásmód Hatóság – gyakorlatát. Több Magyarországra nézve is kötelező univerzális és regionális
nemzetközi jogi dokumentum rendelkezik kisebbségi kérdésekről.
      A kisebbségi jogok nemzetközi szabályozásának, illetve védelmének történetében az első Népszövetség
keretében az első világháborút követően létrehozott szerződéses kisebbségvédelmi rendszer volt. A szerződések
az egyes államok számára állapították meg kötelezettségeket, a kisebbségeknek a többséggel azonos jogállást,
valamit az oktatás és a nyelvhasználat területén speciális jogokat biztosítottak. A második világháború után a
kisebbségvédelem háttérbe szorult, az akkor uralkodó álláspont szerint az általános emberi jogok
diszkriminációmentes biztosítás egyúttal a kisebbséghez tartozó személyek jogvédelmét is garantálja. E
felfogásnak megfelelően az 1948-ban elfogadott Emberi jogok egyetemes nyilatkozata nem tartalmaz
kisebbségi jogi tárgyú rendelkezést. A kisebbségeket érintő kérdésekkel az 1960-as évektől kezdtek ismét
foglalkozni, az ENSZ keretében 1966-ban született Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának
27. cikke a nemzeti, vallási és nyelvi kisebbségei számára biztosítja a saját kultúrához, vallásgyakorláshoz és
nyelvhasználthoz fűződő jogot.
      A kisebbségek jogairól és védelméről rendelkező európai, regionális okmányok körében kell megemlíteni
az EBESZ (korábban EBEÉ) dokumentumait, emellett kiemelendő az Európai Tanács keretei között 1992-ben
született Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája, illetve az 1995-ben kelt Nemzeti kisebbségek
védelméről szóló keretegyezmény. Magyarországon mindkét szerződést kihirdették, amelyek így a belső jog
részévé váltak. Az Európai Unió közvetlen módon nem érintette a kisebbségvédelem szabályozását, e tárgykör
ugyanis az egyes tagállamok kompetenciájába tartozik. Ugyanakkor a kisebbségek védelme szerepel az unióhoz
csatlakozni kívánó államok számára meghatározott kritériumok között. A kisebbségvédelem biztosításában
jelentős szerepet játszanak az államok közötti kétoldalú megállapodások is, így hazánk tekintetében a
Magyarország és a szomszédos államok közötti kétoldalú kisebbségvédelmi szerződések.

       A NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉG FOGALMA, AZ ELISMERT KISEBBSÉGEK:
       A Nektv. szabályozza a nemzeti és etnikai kisebbség fogalmát és tételesen is megnevezi a magyarországi
kisebbségeket, másrészt rendelkezik arról, hogy ki és milyen szempontok alapján tekintendő egy adott
kisebbséghez tartozónak.
       A kisebbségi törvény megadja a kisebbség definícióját, amelynek értelmében nemzeti és etnikai
kisebbség minden olyan népcsoport, amely
         - a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos,
         - az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van,
         - tagjai magyar állampolgárok,
         - a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrása, hagyományai különböztetik meg, továbbá
         - olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyosságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg
            kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.
       A törvén tizenhárom népcsoportot minősít Magyarországon honos népcsoportnak, és taxatív módon
felsorolja az ország területén élő kisebbségeket. Ezek az elismert kisebbségek a következők: a bolgár, a cigány,
a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán.
       Az elismert kisebbségek listája nincs lezárva, a Nektv. lehetővé teszi, hogy maguk az érintettek
kezdeményezzék nemzeti és etnikai kisebbségként történő elismerésüket. Ez a kezdeményezés egy speciális
népi kezdeményezés útján, legalább 1000, magát e kisebbséghez tartozónak valló választópolgár jogosult. Az
Országos Választási Bizottság az eljárás során köteles kikérni a Magyar Tudományos Akadémia elnökének
állásfoglalását a törvényi feltételek fennállásáról.
       Az Országos Választási Bizottság gyakorlata szerint az aláírásgyűjtő ív mintapéldánya akkor is
hitelesíthető, ha az Akadémia elnöke nem tartja indokoltnak az önálló kisebbségi közösségként való elismerést.
A kezdeményezők ebben az esetben is megkezdhetik az aláírásgyűjtést, azután az Országgyűlés dönt majd
arról, felveszi-e a Nektv.-be az adott kisebbséget vagy sem.
       AZ IDENTITÁSVÁLLALÁS                   SZABADSÁGA,          A     KISEBBSÉGI          HOVATARTOZÁS
AZONOSÍTÁSA:
       A kisebbségi jogok a kisebbséghez tartozó egyéneket és közösségeiket illetik meg. Annak megítélésében,
hogy ki tartozik egy adott kisebbséghez, és ennek alapján ki lehet a kisebbségi jogok alanya, a magyar jog a
szabad identitásvállalás elvéből indul ki, ehhez azonban megkövetelhető a kisebbségi hovatartozás megvallása,
azonosítása. A kisebbségi törvény hatálya azokra – a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező
magyar állampolgárokra – terjed ki, akik magukat valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozónak
tekintik, valamint kiterjed e személyek közösségeire. Az Európa Tanács Nemzeti kisebbségek védelméről szóló
keretegyezménye értelmében minden, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személynek joga van szabadon
megválasztani, hogy kisebbségiként kezeljék-e vagy sem.
       A nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozást és a kisebbségiként kezelést tehát az egyén döntése
alapozza meg, aki szabadon határozhat e hovatartozás megvallásáról, illetve elhallgatásáról.
       Az Alkotmánybíróság a kisebbségi identitáshoz való jogot az alkotmány által védett jognak tekintette. A
kisebbséghez tartozásra vonatkozó személyes adatok kezelése, nyilvánosságra hozatala az információs
önrendelkezési jog alapján az érintett személy hozzájárulásától függ.
       A kisebbségi törvény nemcsak egy kisebbségi identitás vállalását teszi lehetővé, a magyar jog elismeri a
kettős vagy akár többes kötődés lehetőségét is, tehát nem zárja ki, hogy valaki – például eltérő nemzetiségű
szülők gyermekeként – egyidejűleg több kisebbséghez tartozónak vallhassa magát.
       Az identitásvállalás szabadságához kapcsolódik az a szabály, amely biztosítja a kisebbséghez tartozóknak
azt a jogot, hogy kisebbséghez tartozásukat az országos népszámlálás alkalmával anonim módon
megvallhassák.
       A Nektv. fenntartja annak lehetőségét is, hogy az egyén az identitására vonatkozóan tett nyilatkozatát
később megváltoztassa.
       A szabad identitásvállalás korlátozását jelenti, ha a kisebbségi jogok jogosultjait valamilyen módon
azonosítják. Ezen azonos szintjei:
         - A kisebbségi jogok gyakorlása érdekében a jog megkívánhatja, hogy az érintett a kedvezmény
            igénybevételekor nyilatkozzon az identitása kérdésében, e nyilatkozatával azonosítsa a nemzeti,
            etnikai hovatartozását.
         - Előírhatnak a jogszabályok előzetes nyilvántartásba vételt a kedvezmény igénybevételének
            feltételeként.
         - Ennél szigorúbb, a szabad identitásválasztáshoz való jogot mélyebben korlátozó regisztrációs
            modellt valósít meg az a szabályozás, amely szerint a nyilvántartásba vétel előfeltételeként eleget
            kell tenni bizonyos objektív (például nyelvi, leszármazási) kritériumoknak. Ezen kívül a regisztráció
            valamely szerv (kisebbségi közösség, állami szerv) pozitív döntésétől is függővé tehető.
       Mivel a kisebbségi hovatartozás azonosítása, illetve nyilvántartása az identitáshoz való jog korlátozását
jelenti, mindig az identitáshoz való jogot legkevésbé érintő azonosítási modellt kell választani.
       Az aggályok ellenére kisebbségi többletjogok biztosítása esetén általában nélkülözhetetlennek tartják az
azonosítás valamely formáját. Azonosítás hiányában a kisebbségi jogokkal a többséghez tartozók éppúgy
élhetnek, ami viszony visszaélésekre ad lehetőséget.
       Az Alkotmánybíróság a 45/2005. (XII.14.) AB határozatában alkotmányosan megengedhetőnek tartotta,
hogy törvény kötelezővé tegye a kisebbséghez tartozás kinyilvánítását, ha ezt az alapjog-korlátozást más
alkotmányos jogok, értékek kényszerítően indokolják, és ha a legkisebb mértékű korlátozással, a
legalkalmasabb eszköz használatával történik.
       A kisebbségi törvény kifejezetten lehetővé teszi, hogy törvény vagy a végrehajtásra kiadott jogszabály
egyes kisebbségi jogok gyakorlását a jogosult nyilatkozatához kösse. pl. a kisebbségi önkormányzati választás
tekintetében a választójogosultságot ahhoz kötötte, hogy az érintett személy a kisebbséghez tartozásról szóló
nyilatkozatával a választásokat megelőzően regisztráltassa magát a kisebbségi választói jegyzékben.

      A KISEBBSÉGI JOGOK:
      A kisebbségvédelem hazai szabályozása a szabad identitásvállalás alapelve mellett a kisebbségi
többletjogok biztosítására épül. Nem elegendő pusztán az általános emberi jogoknál a kisebbséghez tartozó
személyek számára történő diszkriminációmentes garantálása, a többi polgárral megegyező elbánás ugyanis
esetükben csak formális egyenlőséghez vezetne. Ha egy kisebbséghez tartozó gyermek csak többségi tannyelvű
iskolában tanulhat, akkor ő valójában elesik az anyanyelven történő oktatás lehetőségétől, a többségi nemzethez
tartozó diákokhoz képest hátrányosabb helyzetbe kerül. A kisebbséghez tartozók tényleges egyenjogúságához
tehát pozitív diszkriminációs intézkedések, kedvezmények, többletjogok kellenek.
       A kisebbségi jogok nem érvényesülhetnek megfelelően akkor, ha csupán individuális emberi jogokként
szabályozzák őket. Ehhez az szükséges, hogy a kisebbségi jogokat kollektív jogként is megfogalmazzák. A
hazai szabályozás ennek megfelelően rendelkezik az egyéni kisebbségi jogok mellett a kisebbségek közösségi
jogairól.
       A nemzeti és etnikai kisebbségek jogait az alkotmány 68.§-ában az alkotmányos alapjogok között
szabályozza. Az alaptörvény a következő jogokat nevesíti:
        - saját kultúra ápolásához,
        - az anyanyelv használatához,
        - az anyanyelvű oktatáshoz,
        - a saját nyelven való névhasználathoz,
        - a közéletben való kollektív részvételhez, a képviselethez, valamint
        - a helyi és országos önkormányzatok létrehozásához fűződő jog.
       Emellett a kisebbséghez tartozókat természetesen másokkal azonos módon megilletik az általános emberi
jogok, amelyek közül bizonyosak és kiemelt jelentőségűek a kisebbségek számára. Az emberi méltósághoz,
illetve az abból levezetett önazonossághoz, önrendelkezéshez való jogot (54.§), a kisebbséghez tartozásra
vonatkozó különleges személyes adatokkal kapcsolatban a személyes adatok védelméhez való jog vagy más
néven információs önrendelkezési jogot (59.§), a kisebbségi szervezetek létrehozását és az azokhoz való
csatlakozást is megalapozó egyesülési jogot (63.§), és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának és az
esélyegyenlőség előmozdításának alapelvét (70/A.§). Az alkotmány a kisebbségi jogok védelmére rendelt
szervről is rendelkezik, amikor létrehozza a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának
intézményét (32/B.§). Ezeket a jogokat bontja ki és egészíti ki az alkotmány felhatalmazása alapján
megalkotott kisebbségi törvény (amely kétharmados törvény).
       Az egész jogrendszert, így a kisebbségi jogok érvényesülését is áthágó egyik legfontosabb alkotmányos
követelmény az egyenlő bánásmód követelménye. Az általános antidiszkriminációs jogszabály, az egyenlő
bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény nevesítve tilalmazza a
nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozás miatt diszkrimináció valamennyi formáját.
       A Nektv. szerint a kisebbséghez tartozó személynek joga van a politikai és kulturális esélyegyenlőségre,
amelyet az állam hatékony intézkedésekkel köteles elősegíteni.
       Mind a kisebbséghez tartozó egyéneknek, mind a kisebbségi közösségeknek alapvető joga kisebbségi
közösségeknek alapvető joga kisebbségi identitásuk, anyanyelvük, történelmük, kultúrájuk, hagyományai
megőrzése, ápolása, erősítése és átörökítése.
       Az anyanyelvük szabad használatának joga mind a magánéletben, mind a közhatalommal való
kapcsolataikban megilleti a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozókat. A törvény értelmében az anyanyelv
használata biztosított a bírósági, hatósági eljárásokban, a kisebbségi képviselő anyanyelvén szólalhat fel az
Országgyűlésben, illetve a helyi önkormányzati képviselő-testületben. A települést, illetve területi kisebbségi
önkormányzat indokolt igénye esetén a helyi önkormányzatnak a kisebbség anyanyelvén is biztosítania kell az
önkormányzati rendeleteket, hirdetményeket, közigazgatási eljárásban használt nyomtatványokat, helység- és
utca-névtáblákat, közhivatalok, közintézmények tábláit.
       A jogszabályok kifejezetten biztosítják a saját nyelven történő névhasználat jogát, a kisebbséghez
tartozó személynek joga van a saját és gyermeke utónevének szabad megválasztásához, családi és utónevének
anyanyelve szabályai szerinti anyakönyveztetésére, illetőleg a hivatalos okmányokban ennek megfelelő
feltüntetéséhez.
       A kisebbséghez tartozóknak joguk van részt venni anyanyelvű oktatásban és művelődésben, a
közösségeket pedig megilleti az ehhez szükséges intézményhálózat kialakításához, fenntartásához való jog.
       A Nektv. egyéni és közösségi jogként is megfogalmazza a kapcsolattartáshoz való jogot mind az
anyaországok és anyanemzetek állami és közösségi intézményeivel, mind más országokban élő kisebbségekkel.
       Az alkotmány biztosítja a kisebbségek kollektív részvételét a közéletben, amely megvalósulhat egyrészt
civil szervezetek alapításával és működésével, másrészt közhatalmi szervekben való képviselet útján. Az
önszerveződéshez való jog egyéni és kollektív jogként is garantált.
       Az alkotmány a kisebbségek képviseletére vonatkozó előírást is tartalmaz: az ország területén élő nemzeti
és etnikai kisebbségi képviseletét törvények biztosítják. A képviselet egyik formája a kisebbségi önkormányzat
létrehozása. A Nektv. szerint a kisebbségeknek külön joguk van az országgyűlési képviseletre is. E külön
törvényi szabályozás azonban csak papíron létezik, a parlament törvényalkotási feladatának mindezidáig nem
tett eleget. A képviselet egyéb eszközei: ezt szolgálja a kisebbségeket képviselő pártoknak a választásokon való
részvétele, és ilyen lehet, ha a képviselői helyek elosztásánál a kisebbségek javára eltérnek az általános
mandátumkiosztási szabályoktól. Ez utóbbi képviseleti módot, a települési önkormányzati képviselő-testületben
való kedvezményes mandátumszerzés lehetőségét a 2005-ig hatályos szabályozás biztosította, de az
Alkotmánybíróság 34/2005. (IX.29.) AB határozatában alkotmányellenesnek nyilvánította.
      Az alkotmány kiemelkedő jelentőségű kollektív jogként biztosítja a helyi és az országos kisebbségi
önkormányzatok létrehozásának jogát.
      A kisebbségi jogokat védő hazai szervek köréből kiemelendő az erre szakosodott ombudsman, a nemzeti
és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának intézménye, amelyet az alkotmány hozott létre. A
jogvédelemben fontos szerepet tölt be az antidiszkriminációs törvény által létrehozott Egyenlő Bánásmód
Hatóság, amely az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülését, így a kisebbségi hovatartozás miatti
diszkrimináció tilalmának betartását ellenőrző országos illetékességgel eljáró közigazgatási szerv.
                         A REFERENDUM SZABÁLYOZÁSA ÉS TÍPUSAI


                                                        ***

     A tanár úr által órán elmondott kiegészítések:

     Népszavazásról szóló 1989/B/1990. AB határozat (Ezt a hivatkozási számot tudni kell, és tanár úr
javasolta, hogy magát a határozatot is olvassuk el)
     Sikertelen népszavazás esetén 2 évig nem lehet újabb népszavazást tartani az adott kérdésben. Ezt a
szabályt akarták – népszavazással – alkotmányellenessé nyilváníttatni.
     Az Alkotmánybíróság az 1989/B/1990. AB határozatában kimondta, hogy az országgyűlés népszavazással
nem korlátozható hatáskörrel rendelkezik. De különleges esetben felülírhatja a népszavazás az országgyűlés
határozatát.

                                                        ***


      Bár a modern alkotmányok a népszuverenitás elvére alapozzák a hatalomgyakorlást, óvatosan bánnak
azokkal az eszközökkel, amelyek a törvényhozásban vagy a döntések elfogadásában a nép (a választópolgárok)
közvetlen részvételét biztosítják. Kétségtelen, hogy a népszavazás pozitív funkciókat is betölt a parlamentáris
rendszerekben: alkotmányok jóváhagyása, területi kérdések megoldása, az EK-, illetve EU-tagság kérdésének
eldöntése, demokratikus rendszerváltozások eszköze stb.
      A népszavazás vagy referendum a közvetlen demokrácia és az állampolgári részvétel egyik alapvető
intézménye.
      Tágabb értelemben a referendum gyűjtőfogalom, amely átfogja a törvényhozás vagy a kormányzat által
kezdeményezett különböző típusú népszavazások, plebiszcitumok, illetve a népi vétó és népi kezdeményezések
teljes körét. Szűkebb értelemben is komplex fogalom, kezdeményezője, tárgya, jogi kötőereje szerint
differenciált. Ebben az értelemben viszont el kell határolni a referendumot a népi kezdeményezés
intézményétől,      az      iniciatívától.  Népi      kezdeményezésnél       az     állampolgárok javaslatukkal,
törvénykezdeményezésükkel a képviseleti szervhez fordulnak, tőle várják a döntést az általuk kezdeményezett
kérdésben, míg a referendum esetén az állampolgárok a döntést megelőzően véleményt nyilvánítanak, vagy a
döntésre jogosult képviseleti szerv hatáskörébe tartozó kérdésben maguk döntenek. Kivételes esetben a két
intézmény összekapcsolódhat, pl. amikor a népi törvénykezdeményezésről népszavazással döntenek.
      A referendum szabályozását az alábbi kritériumok alapján lehet rendszerezni:
        - tárgya szerint a referendum lehet alkotmányos, törvényhozási vagy önkormányzati rendeletre
            vonatkozó;
        - időpontját tekintve lehet preventív (program jellegű), amely megelőzi az állami aktust, a jövendő
            szabályozás számára elveket rögzít, amelytől nem lehet eltérni vagy szukcesszív, amikor a
            referendum időrendben követi az állami aktust, hogy annak érvényességét megszüntesse vagy
            megerősítse;
        - hatályát tekintve konstitutív referendum, amely érvényességet vagy hatályt ad egy normának és
            abrogatív jellegű, amely kizárólag valamely norma megsemmisítésére irányul anélkül, hogy egy
            másikkal helyettesítené;
        - jogi alapját tekintve van kötelező referendum, ha az alkotmány bizonyos norma megalkotásához
            kötelezővé teszi a referendumot és fakultatív, amikor a referendumot a választók bizonyos része,
            meghatározott számú tagállam vagy autonóm régió, parlamenti képviselők meghatározott számú
            csoportja, illetve az államfő – általában feltételekhez kötve – kérheti;
        - kötőereje szerint a népszavazás lehet konzultatív, amikor a választópolgárok előzetes
            véleménynyilvánítása nem kötelező a képviseleti szervre vagy ügydöntő, amely a képviseleti
            szervet kötelezi.
      A referendumoknak a nyugat-európai országokban a leginkább jellemző típusai:
      1.) az alkotmány által előírt népszavazás,
      2.) a kormányzat által kezdeményezett népszavazás és
     3.) a népi (választópolgári) kezdeményezésre indult népszavazás.

     Az alkotmány által előírt népszavazás:
     A kötelező referendum tipikus formája az alkotmányos referendum, amikor az alkotmány megkívánja,
hogy az általa meghatározott esetekben népszavazás hagyja jóvá a képviseleti szerv döntését.

      A kormányzat által kezdeményezett népszavazás:
      Ez a referendum legáltalánosabb, legelterjedtebb formája (Svájcot kivéve). Ebben az esetben a
kormányzat kizárólagos hatalommal rendelkezik annak eldöntésében, hogy tartsanak-e népszavazást, mi legyen
a tárgya és milyen legyen a kérdés megszövegezése. Azt is ők döntik el, hogy mekkora arányú „igen” szavazat
szükséges a javaslat elfogadásához, és hogy a népszavazás eredménye kötelező-e a kormányzatra nézve, vagy a
referendum konzultatív, tanácsadó jellegű. Ily módon a referendummal kapcsolatos valamennyi előzetes
döntés a kormányzat kezében van. Az így megtartott népszavazások általában pozitív eredménnyel zárulnak a
kormányzat szempontjából. Ugyanakkor az ilyen referendum kétélű fegyver. Előfordul ugyanis, hogy a
népszavazás a kormányzat számára negatív eredménnyel zárul. A kormányzat által kezdeményezett
népszavazás fogalma többféle nevesíthető formát foglal magában.
       - A törvényhozási referendum esetében a kormány vagy a parlament törvénytervezetet vagy
           törvényjavaslatot terjeszt az állampolgárok elé véleményezésre vagy jóváhagyásra. Ilyenek pl. a nem
           kötelező törvényhozási referendum esetei a francia alkotmányban.
       - Opció vagy szabad választás esetén a kormány több variációt terjeszt a választók elé, akik a
           különböző megoldások között választhatnak. Az alkotmányos rend kiépítésével kapcsolatban tartott
           1945. októberi népszavazás pl. ilyen volt Franciaországban.
       - A plebiszcitum lényegében a referendummal szinonim fogalom. Mégis különböző
           jelentéstartalmakat fűznek hozzá. Plebiszcitumnak nevezik az olyan népszavazást, ahol a
           választópolgárok a kormányzati rendszerváltozás javasolt formájáról vagy már megtörtént változás
           jóváhagyásáról szavaznak. Általában személyhez kötött szavazást jelent, ahol az adott személy
           elfogadása dominál. Ilyenek voltak a De Gaulle-i népszavazások.

       A népi (választópolgári) kezdeményezésre indult népszavazás:
       A nyugat-európai országok közül csak Svájcban és korlátozott formában Olaszországban lehet népi
kezdeményezésre népszavazást tartani. Az állampolgárok saját kezdeményezésre beavatkozhatnak a parlament
által elfogadott törvény jóváhagyásába, vagy törvénykezdeményezéssel, alkotmánymódosítási javaslattal akár
közvetlenül is népszavazáshoz folyamodhatnak. Így működik a közvetlen demokrácia Svájcban (kantonális és
szövetségi szinten), valamint az USA egyes nyugati államaiban.
       Olaszországban az alkotmány lehetővé teszi a népi vétót. A választók petíciós joggal rendelkeznek, a
parlament által elfogadott és közzétett törvényekkel kapcsolatban referendumot kezdeményezhetnek.
       A népi kezdeményezésnek a referendumtól elválasztott szűkebb fogalma a törvényhozási
kezdeményezésre vonatkozik. Az állampolgárok meghatározott számú csoportja törvényt kezdeményezhet,
amelyre törvényjavaslat vagy arra való ösztönzés formájában kerülhet sor. Az eljárásnak részletesen kimunkált
szabályai vannak, pl. az osztrák, az olasz, a spanyol közjogban. A népi kezdeményezés a törvényjavaslat
parlament elé terjesztésére vonatkozik, a döntést nem népszavazás útján, hanem a képviseleti szervben hozzák.
Ez a tipikus formája a népi kezdeményezésnek a nyugat-európai országokban. Következtetések:
        - Vannak ugyan közös vonások az egyes országokban alkalmazott formák között, de ezek általános
            szabályok rögzítését nem teszik lehetővé.
        - A parlamentáris rendszerekben az alkotmányos referendum mellett a kormányzat által
            kezdeményezett referendum dominál.
        - A népi kezdeményezés főszabályként törvényhozási ügyekre vonatkozik, és nem kapcsolódik össze
            a referendummal.
                AZ ORSZÁGOS NÉPSZAVAZÁSI ÉS NÉPI KEZDEMÉNYEZÉS


                                                    ***

     A tanár úr által órán elmondott metodikai mankó az országos népszavazás tanulmányozásához:

     1.) Milyen tárgyakban van helye népszavazásnak és népi kezdeményezésnek?
     Főszabály szerint az országgyűlés hatáskörébe tartozó ügyekben van helye. A kivételeket az Alkotmány
28/C.§ (5) bekezdéses sorolja fel (ez egy negatív taxáció):
            28/C.§ (5) Nem lehet országos népszavazást tartani:
            a) a költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről és
            illetékekről, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények
            tartalmáról,
            b) hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve e kötelezettségeket
            tartalmazó törvények tatalmáról, ,
            c) az Alkotmány népszavazásról, népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseiről,
            d) az Országgyűlés hatáskörébe tartozó személyi és szervezetalakítási (-átalakítási,
            megszüntetési) kérdésekről,
            e) az Országgyűlés feloszlásáról,
            f) a Kormány programjáról,
            g) hadiállapot kinyilvánításáról, rendkívüli állapot és szükségállapot kihirdetéséről,
            h) a Magyar Honvédség külföldi vagy országon belüli alkalmazásáról,
            i) a helyi önkormányzat képviselő-testületének feloszlatásáról,
            j) a közkegyelem gyakorlásáról.

      Az Alkotmánybíróság az Alkotmányt érintő kérdések kapcsán több határozatot hozott. A 25/1999. AB
határozata kimondja, hogy bár a tiltó listán nincs benne, de semmilyen Alkotmányba foglalt kérdésben nem
lehet ügydöntő népszavazást tartani.

     2.) Ki kezdeményezheti a népszavazást?
       - a köztársasági elnök,
       - a Kormány,
       - a képviselők 1/3-a,
       - legalább 100.000 állampolgár.

     3.) Mikor kötelező elrendelni a népszavazást?
     Akkor, ha az állampolgárok kezdeményezik, de csak akkor, ha nem 100.000, hanem legalább 200.000
állampolgár kezdeményezi. A többi esetben (az előbbi felsorolás első három esete) az országgyűlés szabad
mérlegelési körrel dönt.

     4.) Mikor ügydöntő és mikor véleménynyilvánító a népszavazás?
     Ügydöntő akkor, ha:
     a) ha kötelező elrendelni (tehát megvan a legalább 200.000 aláíró),
     b) az országgyűlési egyébként is rendelkezhet úgy egy népszavazásról, hogy ügydöntő legyen,
     c) az országgyűlés által már megszavazott, de a köztársasági elnök által még nem jóváhagyott ügyben
         tartott népszavazás.

     5.) Ki rendeli el?
     Az országgyűlés.
     Ki tűzi ki?
     A köztársasági elnök.

     6.) Mikor eredményes a népszavazás?
      Országos népszavazás akkor eredményes, ha az érvényesen szavazók több mint a fele, de legalább az
összes választópolgár több mint ¼-e azonos választ ad. Ez együttes, konjuktív feltétel!
      Például:
      van kb. 8.000.000 választópolgár,
      részt vesz: 3.600.000 választópolgár,
      igennel szavaznak: 1.900.000-an,
      nemmel szavaznak: 1.700.000-en.
      Ebben az esetben érvénytelen a szavazás, mert az igennel szavazók száma nem érte el a választópolgárok
¼-ét.
      Ha az igennel szavazók száma 2.100.00 fő, a nemmel szavazók száma pedig 1.500.000 fő lenne, akkor a
szavazás már érvényes.

                                                        ***

      AZ ORSZÁGOS NÉPSZAVAZÁS ÉS NÉPI KEZDEMÉNYEZÉS SZABÁLYOZÁSA:
      Az országos népszavazás és népi kezdeményezés 1997-től a hatályos jogban több szinten szabályozott. A
népszavazásra vonatkozó alapvető szabályokat két alkotmánymódosító törvény (1997. évi LIX. törvény, 1997.
évi XCVIII. törvény) az alkotmány részévé tette. Az anyagi normák további részét az országos népszavazásról
és népi kezdeményezésről szóló 1998. évi III. törvény tartalmazza. Az eljárási normák a választási eljárásról
szóló 1997. évi C. törvényben találhatók.
      Az alkotmány 19.§ (5) bekezdése – amelyet az 1997. évi LIX. törvény hatályon kívül helyezett – 1989-
ben a népszavazás intézményének teljes körű szabályozását a parlamentre bízta, és a törvény elfogadásához a
jelen levő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatát kívánta meg. Ezzel a parlament döntésétől tette
függővé, hogy milyen körben enged teret a népszavazás útján történő hatalomgyakorlásnak.
      Az 1997-es alkotmánymódosításig az említetteken kívül az alkotmány nem tartalmazott egyéb hatásköri
vagy tiltó rendelkezéseket a népszavazással kapcsolatban. Az Országgyűlés évekig nem alkotott új
népszavazási törvény. Pedig a népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló 1989. évi XVII. törvény, amely
még az új alkotmányos berendezkedést megalapozó alkotmányrevízió (az 1989. évi XXI. törvény) előtt
született, számos kérdésben nem volt összhangban a hatalommegosztás elvére épülő új alkotmányos
szabályokkal. Az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy tegyen eleget jogalkotási feladatának. Az
Országgyűlés az új törvényt (az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló 1998. évi III.
törvényt) csak 1998. február 17-én fogadta el.
      Az 1989-es népszavazási törvény komoly koncepcionális gondokkal küzdött, amely egyrészt az
intézmények „összemosódásában”, a népszavazás és a népi kezdeményezés különböző formáinak
keveredésében nyilvánult meg. Másrészt a törvény olyan tágan és pontatlanul határozta meg a népszavazás és a
népi kezdeményezés tárgyát, hogy a törvényszöveg alapján nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy az
alkotmánnyal összeegyeztethető-e egy adott ügy népszavazásra bocsátása.
      Az 1989-es magyar népszavazási törvény szabályozási módja szokatlanul liberális volt.
      A törvény betűje szerint elegendő volt vagy lett volna a 100.000 hiteles aláírás ahhoz, hogy szűk körű
kivételt nem számítva az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdésekben népszavazás döntsön. S mivel ilyenkor
a népszavazás az állampolgárok kezdeményezésére indul, lényegében a két intézmény, a népszavazás és a népi
kezdeményezés összekapcsolódik, s elvileg korlátlanná tágítja a közvetlen demokrácia alkalmazását.
      Éppen a túlzottan megengedő és kaotikus szabályozás teremtett lehetőséget a népszavazások, népi
kezdeményezések elutasítására vagy megakasztására. 1995-ben az Országgyűlés két alkalommal elutasította a z
országos népszavazás elrendelését, bár mindkét esetben – a NATO-tagság tárgyában, illetve a köztársasági
elnök közvetlen választása és hatáskörének növelése tárgyában benyújtott kezdeményezéseknél – összegyűlt
több mint 100.000 hiteles aláírás.
      Az 1998. évi III. törvény: A népszavazás intézményének meghatározó anyagi jogi szabályait az
alkotmány tartalmazza, ezek nem kaptak helyet a népszavazási törvényben. Az eljárási kérdéseket, a
népszavazás lebonyolítását, a jogorvoslatot pedig jórészt a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény
szabályozza. Így az 1998. évi III. törvény torzó maradt, és csak az alkotmánnyal, valamint a választási eljárási
törvénnyel együtt alkalmazható.
      Az országos népszavazásra és népi kezdeményezésre vonatkozó alapvető rendelkezések alkotmányos
szintre emelése jelentősen módosította a népszavazás és a parlamenti hatalomgyakorlás egymáshoz való
viszonyát. A népszavazás szerepének új, alkotmányos értelmezésére ad lehetőséget az a rendelkezés, hogy
200.000 választópolgár kezdeményezésére az Országgyűlés köteles elrendelni az ügydöntő népszavazást. Az
Alkotmánybíróság több korábbi határozatban kifejtette, hogy a népszuverenitás gyakorlásában Az országgyűlés
elsőbbséget élvez a népszavazással szemben. Az általános elv az Országgyűlés által történő
hatalomgyakorlás, ehhez képeset a népszavazással való döntés kivételes. Az 1997-es alkotmánymódosítás
után az Alkotmánybíróság arra a megállapításra jutott, hogy „a közvetlen hatalomgyakorlás ugyan a
népszuverenitás gyakorlásának kivételes formája, de kivételes megvalósulása eseteiben a képviseleti
hatalomgyakorlás fölött áll: az Országgyűlés végrehajtói szerepbe kerül [52/1997. (X.14.) AB határozat].
      Az alkotmány a kötelezően elrendelendő népszavazásnak egyetlen formáját nevesíti. Ha legalább
200.000 választópolgár kezdeményezése a törvényes feltételeknek megfelel, az Országgyűlésnek 15 napon
belül, jogorvoslat esetén az annak elbírálását követő 15 napon belül ki kell tűznie az ügydöntő népszavazást. Az
eredményes népszavazási döntés az Országgyűlésre kötelező. Az ügydöntő országos népszavazás eredményes,
ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele, de legalább az összes választópolgár több mint
egynegyede a feltett kérdésre azonos választ adjon.
      A fakultatív referendum szabályai enyhébbek. A köztársasági elnök, a Kormány, az országgyűlési
képviselők egyharmada vagy 100.000 választópolgár kezdeményezésére az Országgyűlés mérlegelés alapján
népszavazást rendelhet el. Népszavazási döntéshozatal vagy véleménynyilvánítás céljából lehet tartani. A
véleménynyilvánító népszavazás nem köti jogilag az Országgyűlést, de mindenképpen befolyásolja döntése
tartalmát.
      A kötelező népszavazás csak ügydöntő lehet, a fakultatív népszavazás mindkét formában megvalósulhat.
Kivételt képez az Országgyűlés által már elfogadott, de köztársasági elnök által még alá nem írt törvény
megerősítésére elrendelt népszavazás, amely értelemszerűen ügydöntő.
      Az Országgyűlés népszavazást elrendelő határozatában fel kell tüntetni a népszavazás ügydöntő vagy
véleménynyilvánító jellegét, a népszavazásra bocsátott konkrét kérdést, továbbá rendelkezni kell a népszavazás
költségvetéséről.
      A korábbi szabályokhoz képest bővült a tiltott tárgyak köre, az alkotmány taxatív felsorolást ad azokról a
kérdésekről, amelyekről nem lehet országos népszavazást tartani.
      Tiltott tárgyak: a költségvetéssel, az adókkal, illetékekkel, vámokkal kapcsolatos kérdések, a hatályos
nemzetközi szerződésekből eredő kötelezettségek, az Országgyűlés hatáskörébe tartozó személyi és
szervezetalakítási kérdések; az Országgyűlés feloszlása, a kormányprogram, a népszavazás alkotmányos
rendelkezései, a hadiállapot kinyilvánítása, a rendkívül jogrend bevezetés, a Magyar Honvédség országon belüli
vagy külföldi alkalmazása, a helyi önkormányzati képviselő-testületek feloszlatása, a közkegyelem gyakorlása.
      Országos népszavazásra irányuló állampolgári kezdeményezés esetén négy hónapi lehet aláírást gyűjteni.
Fontos garanciális szabály, hogy az aláírásgyűjtő ívek mintapéldányát – hitelesítés céljából – az aláírásgyűjtés
megkezdése előtt be kell nyújtani az Országos Választási Bizottsághoz (OVB).
      Az Országos Választási Bizottság az országos népszavazás és a népi kezdeményezés törvényességének
biztosításában a törvényes feltételek vizsgálatában, meglétük vagy hiányuk megállapításában kulcsszerepet
játszik. Az OVB hitelesíti mind a kötelező, mind a fakultatív népszavazásra irányuló konkrét kérdéseket,
gondoskodik a határidőn belül érkezett állampolgári kezdeményezés aláírásainak ellenőrzéséről, tájékoztatja az
Országgyűlés elnökét. Az OVB és az Országgyűlés népszavazással kapcsolatos döntései ellen az
Alkotmánybírósághoz lehet kifogást benyújtani.
      Az országos népszavazás elrendelése változatlanul az Országgyűlés hatáskörébe tartozik, de a
népszavazás időpontját a köztársasági elnök tűzi ki. A törvény rögzíti, hogy nem lehet népszavazást tartani az
országgyűlési, az európai parlamenti, illetve a helyi önkormányzati képviselők általános választásának napján,
valamint a választásokat megelőző és követő 41 napon belül.
      Az országos népi kezdeményezés arra irányul, hogy az Országgyűlés tűzze napirendjére a
kezdeményezésben megfogalmazott kérdést. Népi kezdeményezést legalább 50.000 választópolgár nyújthat
be az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdésben. Aláírásokat két hónapi lehet gyűjteni.
      Az Országgyűlés a kezdeményezést köteles napirendre tűzni és megtárgyalni. A népi kezdeményezésről
három hónapon belül dönteni kell.
                     A HELYI NÉPSZAVAZÁS ÉS NÉPI KEZDEMÉNYEZÉS



      A törvény által meghatározott körben a képviselő-testület köteles kiírni a helyi népszavazást. A kötelező
referendum elsősorban a területszervezési kérdésekre vonatkozik: területek másik megyéhez történő
átcsatolása, községegyesítés, községegyesítés megszüntetése, új község alakításának kezdeményezése, lakott
területrész átadása, átvétele, továbbá társult képviselő-testület alakítása vagy abból való kiválás, valamint
azokban a kérdésekben, amelyeket a népszavazásról alkotott önkormányzati rendelet ilyenekként felsorol.
      A képviselő-testület elrendelhet helyi népszavazást a hatáskörébe tartozó ügyekben, illetve
önkormányzati rendelet megerősítésére is (fakultatív referendum).
      A népszavazással eldönthető kérdéseket köréből a törvény kizárja a költségvetést, a helyi adónemeket és
mértéküket megállapító rendeleteket, valamint a képviselő-testület hatáskörébe tartozó szervezeti, működési és
személyi kérdéseket, továbbá a képviselő-testület feloszlásának kimondását.
      Helyi népszavazás kezdeményezésére jogosult: a települési képviselők legalább egynegyede, a
képviselő-testület bizottsága, a helyi társadalmi szervezet vezető testülete és az önkormányzati rendeletben
meghatározott számú választópolgár. A konkrét szám meghatározását a törvény a keretszám megadásával oldja
meg; eszerint az önkormányzati rendeletben a kezdeményezők száma nem lehet kevesebb a választópolgárok
10%-ánál és nem lehet több a 25%-ánál.
      Sajátos formájú népszavazást tesz lehetővé a törvény a kistelepüléseken. Az ötszáz lakost meg nem
haladó községekben a képviselő-testület a helyi népszavazást a falugyűlés hatáskörébe utalhatja. A falugyűlés
döntése akkor számít népszavazási döntésnek, ha a választópolgároknak több mint a felel megjelent.
      Általános szabály szerint a helyi népszavazásban és népi kezdeményezésben való részvételre az a
választópolgár jogosult, akinek lakóhelye az adott településen van. Az önkormányzati törvény az
üdülőterületeket érintő ügyben az üdülőterületen önálló ingatlantulajdonnal rendelkező választópolgároknak is
megadta ezt a jogot, akkor is, ha az állandó lakóhelyük máshol volt.
      A népszavazás eredménye kötelező a képviselő-testületre. Ha viszont a helyi népszavazás eredménytelen,
az adott kérdésben a képviselő-testület dönthet. Egy éven belül ugyanabban a kérdésben nem lehet kitűzni helyi
népszavazást.
      Népi kezdeményezés a képviselő-testület elé terjeszthető minden olyan ügyben, amelynek eldöntésére
a képviselő-testületnek van hatásköre. A törvény itt is kereteket ad az önkormányzati rendeltek konkrét
szabályaihoz: a választópolgárok 5%nál nem kisebb és 10%-nál nem nagyobb számú választópolgár jogosult a
népi kezdeményezést a polgármesterhez benyújtani.
      A helyi önkormányzatról szóló törvény, amely intézményesíti a népszavazást és a népi
kezdeményezést, keretjellegű szabályozást adott. E törvényi keretek között a helyi önkormányzatokra bízta a
két intézmény részletes szabályozását. A törvény az Alkotmánybíróság hatáskörébe utalta a helyi népszavazás
elrendelésének jogszabálysértő elutasítása miatt benyújtott alkotmányosság panaszok elbírálását.
      A helyi népszavazással kapcsolatban benyújtott alkotmányossági panaszok zöme területszervezési
ügyeket (pl. községalakítás, községegyesítés megszüntetése, településrész átcsatolása) érinti.
      A helyi népszavazás törvényi szabályozásának hiányosságai miatt az Alkotmánybíróság felülvizsgálta az
önkormányzati törvény helyi népszavazására vonatkozó szabályait. A 18/1993. (III.19.) AB határozatban
alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette a helyi önkormányzatokról szóló törvény azon szakaszait,
amelyek a népszavazásban való részvételre jogosultak körét szabályozzák, valamint mulasztásos
alkotmányellenességet állapított meg amiatt, hogy a törvényhozó nem határozta meg a helyi önkormányzás
népszavazás útján történő gyakorlásának alapvető tételeit és biztosítékait. Az Alkotmánybíróság felhívta az
Országgyűlést, hogy e jogalkotási feladatának 1993. december 31-ig tegyen eleget.
      Az 1994. évi LXIII. törvény módosította és kiegészítette az önkormányzati törvény helyi népszavazásra
vonatkozó szabályait. Újraszabályozta a népszavazásban és népi kezdeményezésben részvételre jogosultak
körét, amely ily ódon megegyezik a helyi önkormányzati választáson választójogosultsággal rendelkezők
körével.
      A helyi népszavazásra és népi kezdeményezésre vonatkozó részletes eljárási szabályokról választási
eljárásról szóló 1997. évi C. törvény rendelkezik.
      Az Alkotmánybíróság a 29/1999. (X.6.) AB határozatban elutasította a jogalkotói mulasztás
megállapítására irányuló indítványt, amely szerint az Országgyűlés azzal, hogy a választási eljárásról szóló
1997. évi C. törvény megalkotásakor megszüntette a helyi népszavazással kapcsolatos döntések
alkotmányossági felülvizsgálatának lehetőségét, alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy a jogorvoslathoz való alkotmányos alapjog nem sérült, mert a törvény biztosítja az érdemi
határozatok ellen más szervhez vagy ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetőségét. A
választási eljárásról szóló törvény 146.§-a eleget tesz ennek a kritériumnak a bírói jogorvoslat biztosításával.
                        AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI


      AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG FOGALMA:
      Alkotmányjogi nézőpontból az állampolgárság fogalmának általános tartalmi elemei az állam és az egyén,
a hatalom és az egyén egymást feltételező kapcsolata által meghatározott. Az állampolgárság jogintézményi
fogalmát az állampolgársági státusa keletkezésének, fenntartásának és megszűnésének feltételei határozzák
meg.

      Az állampolgárság általános fogalma:
      a) Az állampolgár általános értelemben az államfogalom részelemenként jeleni meg. Az önálló (szuverén)
állami létezés nem más, mint főhatalom a terület és a lakosság felett. Az állam területét, mint a területi
szuverenitás tárgyát, nemzetközi szerződésekkel ismerik el.
      A saját lakosság az állami szuverenitásának a területtől eltérő természetű eleme, amelynek meghatározása
is különböző szempontok szerint történhet. Ismert a lakosság fogalmának nemzetközi jogi, a népszámlálás által
alkalmazott (nemzetközi jelentőségű), valamint alkotmányjogi értelmezése.
       - Nemzetközi jogi értelemben a lakosság az adott állam területén tartózkodó természetes
           személyek összessége. Összetartozásuk alapja az ugyanazon a területen való tartózkodás ideje alatt a
           jogszabályok betartásának általános kötelezettségével jár.
       - A népszámlálás szintén saját lakosságfogalommal számol. A nemzetközi standardot követve, össze
           kell írni mindenkit, aki életvitelszerűen (három hónapon túli tartózkodást jelent) az adott állam
           területén tartózkodik.
       - Az állampolgárság fogalmának időtartambeli elemein túl, lényege a jogállás, jogi helyzet, az tehát,
           hogy e személyeket az állami szuverenitással összefüggésben milyen jogok illetik meg és milyen
           kötelezettségek terhelik, milyen státust foglalnak el az adott ország belső jogrendjében.
           Egy adott állam területén tartózkodó természetes személyek lehetnek:
                az adott állam saját polgárai: az állampolgárok,
                más állam polgárai: az állam saját polgáraihoz képest külföldiek, valamint
                az állampolgárság nélküliek? a hontalanok, akiket saját törvényei szerint egyetlen állam sem
                   tekinti polgárának.
       - Alkotmányjogi értelemben az állam lakosságát saját polgárai, tehát a magyar állampolgárok
           alkotják. A magyar állampolgárok a szuverenitás személyi hatálya alatt állnak. Az állampolgár
           államának hatalma alá tartozik akkor is, ha elhagyja az állam területét. Tartózkodási helyén saját
           államának védelmében (diplomáciai és konzuli védelemben) részesül.
           A belső jog tágabb fogalommal számol. A polgárok személyi adatainak és lakcímének
           nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény személyi hatályát a magyar állampolgárokon túl
           kiterjeszti a Magyar Köztársaság területén élő bevándorolt, illetve letelepedési engedéllyel vagy a
           szabad mozgás és letelepedés jogával rendelkező, valamint a menekültként elismert személyekre is.
           A lakosság fogalmának alkotmányjogi értelmezése tehát a fogalom tágabb és szűkebb
           elkülönítését teszi szükségessé:
                 szűkebb értelemben a lakosságot a magyar állampolgárok alkotják, akiket tartózkodási
                   helyüktől függetlenül, a szuverenitás személyi hatályából következően sajátos jogi helyzet
                   illet meg, a magyar állampolgárok az ún. státusjogok címzettjei,
                 tágabb értelemben a lakosság kiegészül a magyar állampolgárok mellett a
                   bevándoroltakkal, illetve a letelepedési engedéllyel rendelkezőkkel, valamint a
                   menekültekkel, akik Magyarországon tartózkodó külföldiek közül a lakcímnyilvántartás
                   hatálya alatt állnak.

      b) Az állampolgár államának hatalma alatt áll, ami jogállami értelemben a jogi normáknak való
alárendeltséget jelent, amely jogok és kötelezettségek formájában intézményesül. Az állami hatalomnak való
alávetettség azonban nem kiszolgáltatottság, mivel az állampolgári lét az ún. állampolgári státussal párosul.
Az állampolgári státus tartalmát a természetes személyeket megillető emberi és polgári jogok teljessége, az ún.
státusjogok adják.
      Az állampolgárság jogintézményi fogalma:
      a) Minden szuverén állam belső jogában önmaga határozza meg saját állampolgársága keletkezésének,
megszerzésének és megszűnésének feltételeit. Így történt ez a Magyar Köztársaságban is.
      Az állampolgárság ebben az értelemben tehát a belső jog intézménye. A magyar állampolgárság a
magyar alkotmányjog jogintézménye, a magyar állampolgárság keletkezéséről, megszerzéséről és
megszűnéséről rendelkező törvények a magyar állampolgársági jogot határozzák meg.
      A magyar állampolgárság fogalmát a magyar állampolgársági törvény (Áptv.) az állampolgárok körébe
való bekerülés módjának felsorolásával határozza meg: „Magyar állampolgár az, aki e törvény
hatálybalépésekor magyar állampolgár, továbbá az, aki e törvény erejénél fogva magyar állampolgárrá válik,
vagy e törvény alapján magyar állampolgárságot szerez, amíg állampolgársága nem szűnik meg.” [2.§ (1) bek].
      b) Az állampolgárság jogintézménye a népszuverenitással összefüggésben tartalmában kiegészül. A
népszuverenitás visszavezethető jogok gyakorlása során az állampolgárok összessége a közvetlen és közvetett
demokrácia intézményein keresztül nemcsak alárendeltje, hanem egyidejűleg birtokosa, részese az állami
hatalomnak.
      c) Az állampolgársághoz való jog jellegének – alanyi jogként, emberi jogként történő elismerésének –
a kérdése is felvetődik. Az állampolgársághoz való jog alanyi jogi jellegének meghatározása érdekében
különbséget kell tenni az állampolgárság megszerzéséhez, valamint a megszerzett állampolgárság
fenntartásához való jog között. A nemzetközi és a belső jog között az állampolgárság megszerzéséhez való
jog jellegét illetően jelentős a különbség, de az állampolgárság fenntartásához való jog jellegét azonos módon
értelmezik.

      Jog az állampolgárság megszerzéséhez:
      Az állampolgársághoz való jogot elsőként a második világháborút követően a nemzetközi emberi jogi
egyezmények fogalmazták meg: „Minden személynek joga van valamely állampolgársághoz.” (Emberi jogok
egyetemes nyilatkozata, 1948.)
      „Minden gyermeknek joga van arra, hogy állampolgárságot szerezzen.” (Polgári és politikai jogok
nemzetközi egyezségokmánya, 1966.)
      „Minden személynek joga van valamely állampolgársághoz.” (Az állampolgárságról szóló európai
egyezmény, 1997.)
      Az emberi jogi egyezmények az állampolgárság megszerzéséhez való jogról keletkezésük időpontjának
függvényében eltérő módon rendelkeznek. A legkorábban a megalkotott egyetemes nyilatkozat az
állampolgársághoz való jogot emberi jogként, az egyezségokmány már „csak” gyermeki jogként történő
szabályozásra ajánlja az államok számára. Az Európai Tanács keretében elfogadott állampolgárságról szóló
európai egyezmény (ET-egyezmény) legalább egy állampolgárság kívánatos követelményéről rendelkezik. A
nemzetközi emberi jogi egyezményekből tehát kizárólag egy általános értelemben vett állampolgársághoz
való jog követelménye vezethető le.
      A belső jog az állampolgárság megszerzéséhez való jogot alanyi jogként nem ismeri el. Senkinek
sincs alanyi joga ahhoz, hogy az általa választott valamely állam állampolgárságát megszerezze. Ez a szuverén
állami akarat függvénye. Az államok általában különbséget tesznek a leszármazás címén, a törvényből
következő (ex lege), valamint a kérelemre induló honosítás jogcímei között. Az egyén joga (az egyén akarata)
kizárólag arra terjed ki, hogy megkérdezése nélkül, automatikusan honosítása nem lehetséges.

      Jog az állampolgárság fenntartásához:
      A már létező állampolgárságot minden államnak alanyi jogi jelleggel kell garantálnia saját polgárai
számára (ennek megítélésében a nemzetközi jog és a belső jog álláspontja egységes). A magyar alkotmány is a
nemzetközi követelmények szerint rendelkezik: „A Magyar Köztársaságban senkit nem lehet magyar
állampolgárságától önkényesen megfosztani.” [Alk. 69.§ (1) bekezdés].
      Az állampolgársági jogban a megszerzett és fennálló állampolgárság védett jogi helyzetet teremt a
személy számára. Az állampolgárt megilleti a jogi helyzet megváltoztatásának joga, állampolgárságát meg is
szüntetheti. Ugyanakkor a fennálló állampolgárság alanyi jogi jellege ellenére sem tiltható el a szuverén
hatalom az állampolgárság hivatalból történő megszüntetésétől. Ennek országonként különböző jogcímei
ismertek, a nemzetközi egyezmények előírásai azonban egységesek abban, hogy a hivatali megszüntetés nem
lehet szankció és nem lehet önkényes.
             AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG TUDOMÁNYELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSE

       Az állampolgárság jogági természete a fejlődés során fokozatosan alakult ki. A legkorábbi elméletek
még a magánjog részeként említették. Az első jogszabályi megjelenése az 1804-ben kiadott Code Civilben
található. A Szalay László, Concha Győző és Polner Ödön nevéhez fűződő első hazai munkák az
állampolgárságot az állami szuverenitásból kiindulva a közjog részének tekintették. Ezzel egyező nézeteket
vall a modern tudomány is.
       A korai státuselmélet az állampolgárság jogintézményi önállóságát hangsúlyozva a belőle származó
jogok és kötelezettségek kérdését másodlagosnak tekinti, a jogok tartalmát illetően az állami akarattal szembeni
garanciákat nem kutatja, azokra nem helyez hangsúlyt. A jogviszonyelmélet a garanciák növelés érdekében az
állampolgárságot egy nevesített állam és egye nevesített természetes személy olyan jogviszonyának tekinti,
amelynek tartalmát a jogalanyok jogai és kötelességei alkotják. A jogviszony tartalma ily módon a közjogi és a
magánjogi természetű jogok és kötelességek összessége, szinte maga az egész jogrendszer.
       A mai nyugat-európai irodalomban az állampolgárságot önálló közjogi jellegének elismerése mellett
olyan jogi helyzetnek (státusnak) tekintik, amely ugyanakkor jogi kapcsolatot is teremt az egyén és az állam
között. Az állampolgársági státushoz követelményjelleggel kapcsolódnak az ún. státusjogok. Ez az ún.
státuselmélet.
       Az emberi jogi egyezmények hatályosulásával az állampolgársági státus új hangsúlyokat nyer. A
mindenkit megillető „emberi jogi státus” egyre kevésbé lesz állampolgár-függő. Új kihívásként jelenik meg az
elméleti kutatások számára az EU-polgárság intézménye.

      A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG SZABÁLYOZÁSÁNAK TÖRTÉNETE:
      Az állampolgárság megjelenése Európában a jogpozitivizmus időszakára tehető. Megjelennek a polgári
jogoknak az egyenjogúság eszmerendszerére épülő első kodifikációi. Ezek között kap helyett az éppen
formálódó állampolgárság intézménye is, amely a feudális hagyományok meghaladásával, az egy földesúrhoz
vagy egy városhoz tartozással szemben a központi hatalomhoz, az államhoz tartozás mindenkit azonos módon
megillető jogát intézményesíti. Az alapvető jogokra ettől kezdve csak az állampolgárrá nyilvánított egyén
tarthatott igény.
      a) A magyar állampolgársági jog az 1879. évi L. törvénycikkel, az első állampolgársági törvénnyel
(Áptv.) kezdődik.
      Az első magyar állampolgársági kódex a magyar állampolgárságot a törvény szerint leszármazással,
törvényesítéssel, házasságkötéssel és honosítással lehetett megszerezni. A magyar állampolgárság
megszűnésének, illetve elvesztésének jogcímei lehettek: a törvényesítés, a házasságkötés, az elbocsátás, a
távollét és a hatósági határozat. Az 1879-es törvénybe a törvényalkotó az állampolgárság elvesztésének
jogcímei közé felvette a távollét klauzuláját, amely szerint elveszítette magyar állampolgárságát az, aki a
magyar kormány vagy az osztrák-magyar közös miniszterek megbízása nélkül 10 évig folyamatosan
(megszakítás nélkül) a magyar állam területének határain kívül tartózkodott.
      Az első állampolgársági kódex megalkotását több módosítás követte. Az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel
kihirdetett trianoni békeszerződés a területek elcsatolásával egyidejűleg több millió magyar állampolgárságát is
érintette. Aki az elcsatolt területen maradt, elveszítette magyar állampolgárságát, amit csak opcióval tarthatott
meg. Aki élt az opció (a választás) jogával, annak 12 hónapon belül magyar felségterületre kellett költöznie.
Aki az opciót elmulasztotta, de később mégis áttelepült, az 1922. évi XVII. törvénycikk 24.§-a alapján kérhette
visszahonosítását.
      Az 1939. évi XIII. tc. új vesztéi jogcímeinek létrehozásával a törvényalkotó az állampolgársági jogot a
diszkrimináció jogi eszközeként használta fel. Ekkor az állampolgárság intézménye a faji megkülönböztetés
eszközeként szolgált.
      b) Az állampolgársági jog második átfogó szabályozása az 1948. évi LX. törvényhez (második Áptv.)
köthető. Az 1945 és 1948 között kormányszintű rendelkezésekkel (miniszterelnöki rendelet, kormányrendelet)
az állampolgársággal összefüggésben több intézkedés (kitelepítések, lakosságcsere, jóvátételek) történt. Ezen
időszakban lépett hatályban a párizsi békeszerződés is. Az állampolgárság keletkezését és megszűnését érintő
kérdések egységes rendezése és törvényerőre emelése lett a második Áptv. feladata.
      A második magyar állampolgársági kódex az állampolgárság keletkezését illetően megismételte az első
törvény rendelkezéseit. Az állampolgárság megszűnésének jogcímei közül törölte a távolléttel történő vesztést,
de nem szakított az 1939. évi törvénycikkhez köthető diszkriminációval, a megfosztás intézmények
szabályozásával (és a vagyonelkobzás lehetőségével) a kirekesztést fenntartotta.
       c) Az 1957. évi V. törvény az állampolgársági jog harmadik kódexe (harmadik Áptv.)
            a nemzetközi egyezményeket megelőzve garantálja a nők egyenjogúságát azáltal, hogy eltörli a
               férjezett nőkre vonatkozó és a házasságkötés automatikusan követő szerzési, illetve vesztési
               jogcímet;
            a leszármazással történő szerzés esetében a nők egyenjogúságát oly módon állítja helyre, hogy a
               megszületett gyermek bármelyik szülője, tehát az anyja jogán is automatikusan magyar
               állampolgár lehet;
            az állampolgárság megszerzése szempontjából nem különböztet a házasságban, valamint a
               házasságon kívül született gyermek jogállása között;
            a magyar állampolgárság megszűnésének jogcímeiben a harmadik kódex az előzőekhez képest
               nem hoz lényeges változást.
       A megszüntetési jogcímek nem felelnek meg az európai követelményeknek, sőt az első magyar kódexnél
is kedvezőtlenebb. A harmadik kódex nem biztosítja alanyi jogon a magyar állampolgárságtól történő
lemondást, a magyar állampolgár csak kérheti elbocsátását, a döntés azonban diszkrecionális hatáskör. A
magyar állampolgárság megszűnésének jogcímeként fennmarad a megfosztás intézménye, amely a döntéshozó
diszkrecionális jogköréből következően hatalmi-politikai célból, illetve büntető szankcióként is alkalmazható.
       d) Az 1989. évi alkotmányozással kezdődő rendszerváltozást követően napirendre került a harmadik
Áptv. újrakodifikálása. Az újrakodifikálást több körülmény indokolta:
         a honosítás rendjét át kellett alakítani, mert a harmadik kódexben már olyan általánossá vált, hogy
            például a külföldi szinte könnyebben megszerezhette a magyar állampolgárságot, mint a
            tartózkodáshoz vagy a bevándorláshoz való engedélyt;
         az alkotmánynak és a nemzetközi kötelezettségvállalásoknak megfelelően az állampolgársági
            törvényben is biztosítani kellett a megszerzett és fennálló állampolgárság alanyi jogi jellegét,
            amelynek egyik megszüntetési jogcím sem felelt meg;
         a rendszerváltozás társadalmi-politikai célkitűzéseinek megfelelően jóvátételben kellett részesíteni
            az önkényes jogalkalmazás (a megfosztás) áldozatait, illetve azokat a volt magyar állampolgárokat
            (illetve magyar nemzetiségű leszármazottaikat), aki nem saját akaratukból, hanem a történelmi
            események kényszere (trianoni és párizsi békeszerződés, valamint a szocialista partnerekkel kötött
            egyezmények) folytán veszítették el magyar állampolgárságukat.
       Az állampolgársági jog negyedik kódexét 1993. június 1-jei ülésén fogadta el az Országgyűlés, és 1993.
évi LV. törvényként került kihirdetésre.
       A negyedik állampolgársági kódexet napjainkig három alkalommal módosított novellárisan a
törvényalkotó. 2001. július 1-jei hatállyal a 2001. július 1-jei hatállyal a 2001. évi XXXII. törvény az ET-
egyezménnyel kapcsolatos nemzetközi kötelezettségvállalással kapcsolatban rendelkezett. Ez indokolta 2003.
szeptember 1-jei hatállyal a 2003. évi LVI. törvény meghozatalát. A harmadik, a 2005. november 1-jével,
illetve 2006. január 1-jével hatályos 2005. évi XLVI. törvény a magukat magyar nemzetiségűnek valló, magyar
felmenővel rendelkező kérelmezők honosítását egyszerűsíti, valamint a honosítási és visszahonosítási kérelmek
ügyintézésének határidejét csökkenti.
                  AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG SZABÁLYOZÁSÁNAK ALAPELVEI


      Az állampolgársági jog szabályozásának alapelvei egyrészt megegyeznek a jogrendszer általános elveivel
(pl. egyenjogúság), másrészt kizárólag az állampolgárság jogintézményére jellemző követelményeket
fogalmaznak meg.
      Az ET-egyezmény az első olyan dokumentum, amely az állampolgárságra vonatkozó elveket és
intézményeket a teljesség igényével fogalmazza meg. Szabályozza az állampolgárság alapelveit; a megszerzés,
a megtartás, az elvesztés, az újramegszerzés követelményeit; az eljárási garanciákat; állást foglal a többes
állampolgárság, illetve az abból adódó kötelezettségek (pl. katonai kötelezettség) megítélésében, rendelkezik az
állami jogutódlás következményeiről, valamint a szerződő államok együttműködési kötelezettségéről.
      A belső- és az európai összhangját a negyedik kódex, illetőleg annak 2001. évi és 2003. évi módosítása
biztosítja.

      A leszármazás elve:
      Az állampolgárság keletkezése Európában hagyományosan a leszármazás, a ius sanguinis elve alapján
történik. A leszármazás elve kettős követelményt teljesít:
        - A természetes személy oldaláról biztosítja az állampolgárság „átöröklésének” lehetőségét, vagyis az
           apának (ius sanguinis patre), az anyának (ius sanguinis matre) vagy mindkét szülőnek azt a jogát,
           hogy gyermeket a születés tényével, automatikusan ex lege felmenője állampolgárságát
           megszerezze. A ius sanguinis elve alapján a megszületett gyermek a belső jog szerint, születési
           helyétől függetlenül, alanyi jogon lesz állampolgár.
        - A leszármazás elve nemcsak az állampolgárság folyamatos utánpótlását, hanem a vérségi
           kapcsolatból következően a nemzeti összetartozás erősítését is biztosítja.
      A leszármazás elvével szemben kialakult az állampolgárság megszerzésének egy másik, az állam
területén történő születés tényéhez kötött rendszere. A ius soli elve az állampolgárság és az állami
szuverenitás összefüggését hangsúlyosan fejezi ki, mivel a ius soli államában a megszületett gyermek felmenői
állampolgárságától függetlenül a születés helye szerinti állam állampolgárságát szerzi meg.
      A magyar állampolgársági jog a leszármazás során főszabályként a ius sanguinis, kiegészítő
szabályként a ius soli elvét követi.

     Az egyenjogúság elve:
     a) Az egyenjogúság az állampolgársági jogban elsősorban az állampolgárság keletkezését, illetve
        megszerzését biztosító jogcímek egyenlőségét jelenti, amely megtiltja, hogy az állampolgárok között
        a keletkezés, illetve a megszerzés jogcímei alapján különbséget lehessen tenni.
        Az állampolgárság szabályozásának korai időszakában ismert volt az eredeti ( a születéssel) és a
        származékos (a honosítással) szerzés eltérő jogosítványokkal is párosuló megkülönböztetése, amely
        csak a második világháborút követő emberi jogi egyezmények hatására került ki az állampolgársági
        jogból.
     b) Az egyenjogúság követelményének érvényesülését a gyermek állampolgárságával összefüggésben is
        vizsgálni kell. A leszármazás elvéből következően minden gyermek alanyi joga szülei
        állampolgárságának megszerzése. E gyermeki jog korlátozását jelenti a házasságban vagy
        házasságon kívül születés megkülönböztetése. Európában általános szabály, hogy a házasságban
        született gyermek is ius sanguinis a patre alapján, apja állampolgárságát szerzi meg. A gyermek anyja
        jogán csak akkor szerez állampolgárságot, ha házasságon kívül született.
        A gyermek egyenjogúságának érvényesülése azt követeli, hogy
      - ne legyen kapcsolat a gyermek állampolgársága és szüleinek házassági vagy házasságon kívüli
          kapcsolata között, a házasság magánjogi intézménye mint szerzési, illetve vesztési jogcím kerüljön
          ki az állampolgársági jogból;
      - a ius sanguinis szempontjából ne legyen különbség az anya (a nő) és az apa (a férfi) jogállása között.
     c) A férjezett nők állampolgárságának szerzési, illetve megszűnési jogcímét jogcímét a nyugat-európai
        államok többsége fenntartja. A nemzetközi egyezmények ezzel összefüggésben annak a hátránynak a
        kiküszöbölésével foglalkoznak, amely a házasság megszűnése esetében a férjezett nőt érheti. A
        férjezett nők jogvédelmét körültekintően szabályozza az 1957. évi New York-i Egyezmény. Az ET-
        egyezmény pedig 1997-ben alapelvként fogalmazta meg, hogy a szerződő államokban a külföldivel
           kötött házasság megkötése vagy felbontása automatikusan ne érintse a másik házastárs
           állampolgárságát.
           A férjezett nők egyenjogúságának érvényesülése tehát azt követeli, hogy
       -     a házasság kerüljön ki az állampolgárság-szerzési és –megszűnési jogcímek közül, különös
             tekintettel a házasság megszűnésének és az állampolgárság megszűnésének összefüggéseire;
       -     a külföldi állampolgárral megkötött házasság tényét a másik állampolgárság megszerzése
             szempontjából kizárólag mint kedvezményt lehessen figyelembe venni akár a feleség, akár a férj
             javára.
     d)    A nemzetközi emberi jogi egyezmények, az ET-egyezmény is az egyenjogúság követelményét a
           diszkrimináció általános tilalmaként fogalmazza meg a nem, a vallás, a faj, a bőrszín, a nemzeti vagy
           etnikai származás tekintetében. A pozitív diszkrimináció tekintetében az állampolgársági jog önálló
           kategóriákkal is rendelkezik. Az állampolgársági jogban a pozitív diszkrimináció az ún.
           kedvezményekhez kötődik, amelyek a szerzési jogcímekkel összefüggésben érvényesülnek.
           Az állampolgárság megszerzésében (a honosításban) kedvezményre adhat okot többek között:
       -     külföldi állampolgárral kötött házasság ténye mind a férfi, mind a nő számára;
       -     a gyermek állampolgársága a szülő számára;
       -     az örökbefogadó állampolgársága a gyermek számára;
       -     a területen (ius soli) születés a gyermek számára;
       -     a hontalanság, a menekültként elismerés az érintett személy számára stb.

      A család egységének elve:
      A családtagok azonos állampolgárságát két intézmény: a házasságban született gyermek ius sangiunis a
patre szerzése, valamint a külföldi nő számára saját állampolgársága elvesztésével egyidejűleg férje állama
állampolgárságának automatikus megszerzése biztosította. Az első Áptv. az egy és ugyanazon állampolgárság
elvét következetesen valósította meg, de a második Áptv. is. A családtagok azonosak az állampolgárságának
követelményét a harmadik Áptv. már nem a törvénytől, hanem az érintettek választásától teszi függővé. A
negyedik Áptv. pedig már az alapelvet is differenciáltan fogalmazza meg: „E törvény a személy
akaratszabadságának tiszteletben tartása mellett elősegíti a csalási állampolgárságának egységét.”

       A közérdekűség elve:
       Az állampolgárság fogalmának immanens tartalmi eleme, hogy az állampolgár államának hatalma alatt
áll, az állam hatalmi fölénye a polgárral szemben a jogszabályokon keresztül érvényesül. Az állampolgársági
jognak a szabályozása kizárólag a belső szuverenitás függvénye a törvényalkotó önállóan döont nemzetközi jog
értelemben is. „Minden állam saját joga sezrint határozza meg, hogy kik az ők állampolgárai” [1997-es ET-
egyezmény 3. cikk (1) bekezdés].
       Az állampolgársági jog szabályozásában a közérdekűség diszkrecionális jogkörben nyilvánul meg. Az
ET-egyezmény az állami diszkréciót korlátozni törekszik. Ennek realitását az a körülmény teremti meg, hogy az
Európa Tanács tagállamainak nagy része EU-tagállam, másik része pedig EU-tagállammá kíván válni. Az
Európa Tanács az aláíró államok együttműködési kötelezettségét írja elő, kísérletet tesz a belső jogalkotás
befolyásolására.
       A magyar szabályozás szerint az állami szuverenitás a legmagasabb közjogi méltóság, a köztársasági
elnök döntésében testesül meg, amikor a honosítás iránti kérelem elbírálásakor szabadon mérlegelheti, hogy
        - a kérelmező honosítása érinti-e a Magyar Köztársaság érdekeit,
        - a kérelmező honosítása eredményezhet-e érdeksérelmet, vagy ellenkezőleg,
        - a kérelmező honosítása kívánatos.
       Az államfői döntés diszkrecionális tartalmát megtámadásának tilalma is kifejezi. A honosítási kérelmet
elutasító határozatot nem kell indokolni, ellene mindenfajta jogorvoslati lehetőség kizárt.

     A hontalanság kiküszöbölésének elve:
     a) Hontalan az a személy, akit saját törvényei szerint egyetlen állam sem tekint polgárának. Míg a saját
        polgárt megilletik a státusjogok, a külföldi más állam területén is saját államának védelme alatt áll,
        addig a hontalan esetében nincs olyan állam, amely őt védelemben részesítené. A hontalan a
        legáltalánosabb értelemben vett emberi jogok illetik meg.
     b) Az államok a nemzetközi szerződések iránymutatásai alapján törekszenek a hontalanság
        megelőzésére. Erről már az 1930-as Hágai Egyezmény is tartalmazott ajánlást. A férjezett nők
        esetében az 1957-es New York-e Egyezmény rendelkezett a hontalanság kiküszöböléséről. Az ENSZ-
        nek további két egyezménye (1954-ben és 1961-ben) foglalkozik a hontalanság kérdésével. A
        hontalanság megelőzésének és a bekövetkezett hontalan állapot megszüntetésének szabályait az
        Európa Tanács 1999. évi ajánlása foglalja össze.
        Az ET-ajánlás az alapelvei között kiemeli: az államok együttműködési kötelezettségét; a
        diszkrimináció tilalmát; az effektivitás elve alapján az állampolgárság megszerzésének lehetőségét
        abban az államban, amelyhez a személyt érdemi és tényleges kapcsolat fűzi; a hontalanság
        megelőzése érdekében az állampolgárságtól való önkényes megfosztás tilalmát.
        Ez ET a hontalanság megelőzésére és kiküszöbölésére a következő rendelkezéseket ajánlja: a
        hontalanság létrejöttének megelőzése már születéskor, a hontalan honosításához kedvezmények
        nyújtása, az állampolgárság elvesztés okozta hontalanság létrejöttének megelőzése. Biztosítani kell,
        hogy például a lemondás ne hatályosulhasson a másik állampolgárság megszerzésének garanciája
        nélkül.
     c) A hontalanság megelőzése, a létrejött hontalanság megszüntetése nem a nemzetközi, hanem kizárólag
        a belső jogban biztosítható. Ennek megvalósítása érdekében, a negyedik Áptv. szabályozási céljai
        között deklarálja, hogy „elősegíti a hontalanság eseteinek csökkenését”.
      - A magyar állampolgárok hontalanná válását a törvény az automatikus vesztési jogcímek (távollét,
         házasság) mellőzésével, illetve a lemondás feltételeként előírt külföldi állampolgárság igazolásával
         akadályozza meg. A külföldi állampolgárság megszerzésének valószínűsítése alapján hozott
         jóváhagyó döntés a korábbi szabályok szerint hontalanságot eredményezhetett. Ennek megelőzését
         szolgálja a negyedik Áptv. módosítása a lemondással összefüggő visszaállítás jogintézményének
         bevezetésével.
      - A magyar állampolgársági jog a már létező hontalan felszámolásáról is rendelkezik. A hontalanság a
         magyar állam felségterületén született gyermek esetében a ius soli alkalmazásával, továbbá a
         nyilatkozattételi jog állampolgárságot keletkeztető jogkövetkezményei által kiküszöbölhető. A
         hontalan állapot a honosításnál is kedvezményre jogosít.

      A visszamenő hatály tilalmának elve:
      A jogszabályok alkalmazásának általános rendje szerint minden ügyet a keletkezésének időpontjában
hatályos jogi normák szerint kel megítélni. Az új jogszabály a hatálybalépés előtt keletkezett ügy megítélésénél
csak akkor alkalmazható, ha általa az érintett kedvezőbb helyzetbe kerül. Ez esetben beszélünk a jogszabályok
visszamenőleges hatályáról, amelyet a jogállamok csak kivételesen, az említettekhez hasonló korlátozások
mellett ismernek el.
      Az állampolgársági jogban nincs visszamenőleges hatály. Az állampolgárság keletkezési vagy
megszűnése szempontjából releváns esemény bekövetkezésének időpontjában hatályos törvény az irányadó. A
már nem és a még hatályos állampolgársági törvények azonban a jogalkalmazás szempontjából egységet
alkotnak.
      Az állampolgárság a természetes személy fizikai létéhez kötött státus, amely általában a születéssel
keletkezik és – jellemző módon – a halálig tart. Minden újabb törvénynek el kell ismernie a fennálló
állampolgárságot. El kell ismernie akkor is, ha a megszerzés korábbi jogcímét a jövőben már nem tartja fenn.
Minden új törvény csak az állampolgárság jövőbeli keletkezéséről és megszűnéséről rendelkezhet. Ily módon a
visszamenő hatály kérdése az állampolgársági jogban nem is vethető fel.
 A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG KELETKEZÉSE, MEGSZERZÉSE ÉS MEGSZŰNÉSE


                                                        ***

     A tanár úr által órán elmondottak:

     Az állami szuverenitás belső alkotóelemei:
      - területi felségjog,
      - személyi felségjog, ami nem más mint az állampolgárság jogintézménye.

     Az állam területének lakossága:
      - állampolgárok és
      - idegenek alkotják.
     Az idegenek lehetnek:
     a) más állam polgárai, azaz külföldiek és
     b) állampolgársággal nem rendelkezők.

     Az állam területi felségjoga kiterjed az állampolgárokra és az idegenekre is.
     A személyi felségjog az állampolgárokra akkor is kiterjed, ha külföldön tartózkodnak (persze a másik
ország szuverenitása miatt ez korlátozott).

     Az állampolgári hovatartozás szerint a jogok két csoportja:
     1.) Azon jogok köre, amelyek mindenkit megilletnek, pl. élethez való jog, tulajdonhoz való jog stb.
     2.) Csak az állampolgárokat megillető jogok.
     A magyar állampolgárt mindkét csoporthoz tartozó jogok megilletik, a Magyar Köztársaság területén élő
idegeneket csak az első csoportba tartozó jogok.

      Megilleti az embereket valamilyen állampolgársághoz való jog? Azaz alanyi jog-e az állampolgársághoz
való jog?
      Ehhez el kell különíteni:
       - az állampolgárság megszerzését és
       - a megszerzett állampolgárság megtartását.

      Az állampolgárság megszerzése:
      A nemzetközi jog szerint mindenkinek joga van valamely állam állampolgárának lenni. Az egyes államok
(a nemzeti jog) azonban nem kérhetők felellőségre, hogy miért nem ad állampolgárságot bizonyos embereknek.
Keletkezhetnek tehát olyan helyzetek, hogy valakinek nem lesz állampolgársága.
      A nemzeti jogok nem fogadják el alanyi jogként az állampolgárság megszerzésének jogát. A nemzetközi
jog ezzel szemben alanyi jognak tartja.
      A magyar jogban adható, de nem kikövetelhető a kérelem benyújtása esetén az állampolgárság
megadása.
      Az állampolgárság fenntartása:
      A már megszerzett állampolgárságától senki nem fosztható meg. Ez egységesen igaz a nemzetközi- és a
nemzeti jogokra is.

     Az állampolgársági jog tárgya kettős:
     1.) az egyik terület az állampolgárság keletkezésével, megszerzésével, megszűnésével.
     2.) a máik terület tartalmi, az állampolgársági jogok és kötelezettségek leírásával foglalkozik.

     Az állampolgári jog sajátossága, hogy minden állam szabadon, öntörvényűen szabályozza, hogy ki,
milyen feltételekkel szerezheti meg az állampolgárságot és hogyan szüntetheti meg azt.

     Az egyes országok különböző szabályozása folytán kollízió léphet fel. Pozitív kollízióról beszélünk, ha két
ország úgy szabályozza az állampolgárságot, hogy egy személy egyszerre két állam állampolgára lehet. Ez úgy
lehetséges, hogy ha az egyik ország a ius sanguinis elvét (vérségi elv) alkalmazza, azaz a szülők
állampolgárságát veszi alapul, a másik ország pedig a ius soli elvét (területi elvet) alkalmazza, vagyis ha az
adott állam területén születik a gyermek (bármilyen állampolgárságú is a gyermek) akkor ennek az államnak az
állampolgára lehet. A ius sanguinis elvét követi a magyar jog, a területi elvet pedig pl. az USA.
       Mi van akkor, ha amerikai területen születik meg egy magyar házaspár gyermeke? Ilyenkor pozitív
kollízióról beszélhetünk, az eredmény: kettős állampolgárságú lesz a gyermek.
       Ha viszont Magyarország területén születik meg egy amerikai házaspár gyermeke, akkor negatív
kollízióról beszélhetünk, hiszen nem lesz magyar állampolgár, mert nem magyar állampolgárságúak a szülők,
de nem lesz amerikai állampolgár sem, mert nem az USA területén született. A negatív kollízió hontalansághoz
vezet.

     A magyar jog nem foglalkozik azzal, hogy más ország joga szerint az adott személy milyen
állampolgárságúnak számít. Nekünk mindig a magyar jogot kell figyelembe venni ilyen esetekben.

       A kettős állampolgárság intézményét a német jog kizárja. Akinek már van valamilyen állampolgársága,
nem szerezheti meg a németet (kivéve, ha eredeti állampolgárságáról lemond), illetve ha német állampolgár
volt, és szerez egy másik állampolgárságot, akkor elveszti német állampolgárságát.

     Az állampolgárság szabályozási alapelvei:
     /Nemzetközi jellegűek, nem szigorú megkötések, hanem irányelvek./
     1.) Az állampolgráság keletkezésének elve.
      - ius sanguinis elve (vérségi vagy leszármazási elv),
      - ius soli elve, amely a születés területét veszi alapul.
         Az országok más-más elvet alkalmaznak.

     2.) Állampolgárság egyenjogúságának elve:
      - Jogcímek egyenjogúsága: nincs különbség az állampolgárságok között a szerzés módja alapján.
      - Ne legyen különbség az apától vagy anyától származás között.
      - Megkülönböztetés tilalma: nem lehet különbség a házasságból vagy házasságon kívül született
          gyermekek között.
      - Férjezett nők egyenjogúságának védelme.

     3.) Család egységének elve: arra kell törekedni, hogy a család lehetőleg egységes állampolgárságú
         legyen.

     4.) Közérdekűség vagy diszkrecionalitás elve (diszkréció = szabad mérlegelés: az államnak szabad
         mérlegelési joga van a honosítási kérelem elbírálásakor. Az államnak szabad diszkréciója van.

     5.) Visszaható hatály tilalmának elve: A tilalomnak különleges súlya van.

                                                       ***

      AZ ALKALMAZANDÓ JOG AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁGI JOGBAN:
      a) A visszamenőleges hatály tilalmából, valamint az állampolgársági státus meghatározatlan
időtartamából következően az eddig kodifikált négy törvény együttesen része az állampolgársági jognak, így az
állampolgársági jogban a hatályos jog helyett az alkalmazandó jogról kell beszélnünk. Az egyes kódexek
alkalmazásának időhatárai megegyeznek a törvények eredeti időbeli hatályával.
      Az állampolgársági jogban az alkalmazandó jog a következő:
        - az 1879. évi L. törvénycikket 1880. január 8. és 1949. január 31. között;
        - az 1948. évi LX. törvényt 1949. február 1. és 1957. szeptember 30. között;
        - az 1957. évi V. törvényt 1957. október 1. és 1993. szeptember 30. között;
        - az 1993. évi LV. törvényt 1993. október 1-je után keletkezett állampolgársági ügyekben kell
           alkalmazni figyelemmel a kódex 2001. július 1-jei, 2003. szeptember 1-jei, 2005. november 1-jei,
           valamint 2006. január 1-jei hatállyal történt módosításaira.
      b) Az alkalmazandó joggal összefüggésben lévő rendelkezések:
           Egyrészt az 1956. évi 11. NET határozatot, amely az első Áptv.-nek az 1939. évi módosítását, az
            1939. évi XIII. törvénycikket érintette. A NET határozat alapján 1939. szeptember 1-jei hatállyal a
            külföldi állampolgárság honosítás útján történő megszerzéséből következő minden egyes vesztést,
            valamint minden megfosztást semmissé nyilvánított. A NET határozat a ténylegesen megszűnt
            konkrét állampolgárságot utólag visszaállította. A távolléttel történő vesztés tényleges
            joghatásának bekövetkezését a nyugvó idő bevezetésével akadályozta meg. A távollét törvényes
            vesztési jogcímének érintetlenül hagyása mellett a tízéves időtartam meghatározásánál az 1939.
            szeptember 1. és 1947. szeptember 15. között eltelt időt nem kell figyelembe venni.
           Az 1990. évi XXVII. törvény 1990. április 5-ei hatállyal minden korábbi törvény alapján hozott
            egyedi megfosztó határozatot hatálytalanít. A megfosztott személy nyilatkozattétellel nyeri
            vissza magyar állampolgárságát. Az 1990. évi XXXII. törvény a kezdeményt az elhunyt
            személyekre is kiterjeszti. E rendelkezések később, a negyedik Áptv. részeként kiterjednek az
            1947. szeptember 15. és 1990. május 2. között elbocsátottakra is. A negyedik Áptv. 2001. évi
            módosításával a nyilatkozattétel az állampolgárság megszerzésének új jogcímévé lépett elő.
      E szabályok nem tekinthetők a visszamenő hatály tilalma megsértésének, mivel esetükben korábbi
meghozott egyedi döntések utólagos hatálytalanítására kerül sor anélkül, hogy az a döntés eredeti jogalapján
érintené.

      A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG KELETKEZÉSE:
      1.) A magyar állampolgárság keletkezése születéssel: A születés az állampolgárság keletkezésének a
leszármazás elvét követő, ex lege fajtája, amelynél elsődlegesen a ius sanguinis, másodlagosan a ius soli elve
érvényesül. A negyedik Áptv. a ius sanguinis elvén áll. A törvényben a vér szerinti leszármazás elve korlátok
nélkül érvényesül. „Születésénél fogva a magyar állampolgárrá válik a magyar állampolgár gyermeke.”
      A ius soli kisegítő elvét a magyar törvény a gyermekek védelmében, a hontalanság megelőzésére
alkalmazza. „Ellenkező bizonyításig magyar állampolgárnak kell tekinteni:
      a) a Magyarországon lakóhellyel rendelkező hontalan Magyarországon született gyermekét,
      b) az ismeretlen szülőktől származó, Magyarországon talált gyermeket.”
      A területen születéssel keletkezett állampolgárság vélelmezett állampolgárság, amely ellenkező
bizonyításig áll fenn, és a vér szerinti szülők ismertté válásával megdől.

      2.) A magyar állampolgárság keletkezése családjogi tények alapján: A családjogi tények a
születéssel (ius sanguinis) történő automatikus állampolgárság-keletkezés beálltának családjogi akadályait
oldják fel, vagy a gyermek családi helyzetét rendezik.
      A család jogi tények következtében a gyermek születéséig visszamenő – ex tunc – hatállyal szerzi meg a
magyar állampolgárságot. Az első Áptv. a törvényesítést, a második Áptv. az atyai elismerést, illetve az atyaság
bírói megállapítását tekintette szerzési (illetve vesztési) jogcímnek.
      A családjogi tények alapján történő keletkezéssel összefüggésben mind a második, mind a harmadik
Áptv. önálló megszűnési jogcímet is létrehozott.

     A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG MEGSZERZÉSE:
     1.) A honosítás: A honosítás valamely külföldi állampolgárság megszerzésének az a fajtája,
          amelynek anyagi és eljárási szabályait a szuverén állam belső joga határozza meg; a törvényes
            feltételek teljesítése önmagában még nem eredményezi az állampolgárság megszerzését, a
            kérelmezőnek adott állampolgárság megszerzésére nincs alanyi joga; a kérelmet elfogadó vagy
            elutasító határozatban a hatalmi diszkréció nyilvánul meg, az állam érdekei alapján, korlátlan
            mérlegelési joggal magas közjogi méltóság dönt; a honosítást elutasító határozat ellen
            jogorvoslatnak általában nincs helye;
          amely csak az érintett kérelmére indulhat, kérelem nélkül, hivatalból, akarata ellenére senki sem
            honosítható; a korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen személyek honosítása külön
            szabályok szerint történik.
     A negyedik Áptv. a honosítás alapfeltételeit a korábbiakhoz képest szigorította.
     a) A negyedik Áptv. a honosítást öt feltételhez köti:
             nyolc év folyamatos magyarországi helyben lakáshoz,
             büntetlen előélethez (a kérelmező büntetőeljárás alatt sem állhat),
             magyarországi megélhetés és lakóhely biztosítottságához,
                a magyar nyelvismeret (alkotmányos alapismereti vizsga vagy mentesség formájában történő
                   igazolásához, valamit
                a diszkrecionális klauzula szerint a magyar állam érdekvédelméhez: a honosítás „a Magyar
                   Köztársaság érdekeit nem sérti”.
             A magyar nyelv ismerete vizsgabizottság előtt, alkotmányos alapismereteket tartalmazó vizsgával
             igazolható. A mentesség alá tartozó személyek köre 1993. óta folyamatosan bővül. Nem köteles
             vizsgát tenni, aki
                cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes,
                magyar tannyelvű oktatási intézményben végzettséget szerzett,
                a kérelem benyújtásakor 65. életévét betöltötte,
                igazolja, hogy egészségi állapotának tartós és visszafordíthatatlan romlása miatt képtelen a
                   vizsga letételére.
     b)    Az előző öt feltétellel a honosítás alapesete teljesül. Az Áptv. az alapesethez képest kedvezményeket
           nyújt a kérelmezők meghatározott csoportjainak, amely a Magyarországon lakás nyolcéves
           időtartamának megrövidítéséből áll a következők számára:
       -     aki az ország területén született, aki kiskorúsága idején magyarországi lakóhelyet létesített és aki
             hontalan, az három év kedvezményt kap, tehát már ötévi folyamatos lakóhely esetén honosítást
             kérhet;
       -     aki magyar állampolgárral legalább három éve érvényes házasságban él (vagy a házassága a
             házastárs halálával szűnt meg), akinek kiskorú gyermeke magyar állampolgár, akit magyar
             állampolgár örökbe fogadott és aki menekültként elismertek, az ötéves kedvezményt kap, tehát már
             háromévi folyamatos helyben lakás esetén honosítást kérhet. Az időtartam követelményétől
             kiskorúak esetében teljes egészében el lehet tekinteni.
     c)    A kedvezményezettek külön csoportját alkotják azok a magukat magyar nemzetiségűnek valló nem
           magyar állampolgárok, akiknek felmenője magyar állampolgár volt. Esetükben a honosítási
           kérelemhez időtartamtól függetlenül, magyarországi lakóhely létesítése is elegendő.
     d)    A magyar állampolgársági jogban is ismert az államérdekből történő honosítás, amelyre külön
           szabályok vonatkoznak.

      2.) Visszahonosítás: A visszahonosítás a honosításnak sajátos fajtája. Míg honosítást a nem magyar,
addig visszahonosítást csak volt magyar állampolgár kérhet. A visszahonosítást kérő volt magyar állampolgárt
viszonylag kevés kedvezmény illeti meg. A negyedik Áptv. a Magyarországon lakás esetén nem csak az
időtartam vizsgálatától tekint el, a visszahonosítást kérőnek magyar nyelvi ismereteit sem kell vizsga
formájában igazolni.

      3.) a magyar állampolgárság megszerzése nyilatkozattétel alapján:
      a) A negyedik Áptv. 2001. évi módosítása a nyilatkozattételt az állampolgárság megszerzésének önálló
jogcímévé nyilvánította. A negyedik Áptv. eredeti szövege ezt még záró rendelkezésként fogalmazta meg. A
köztársasági elnökhöz címzett egyoldalú nyilatkozattal alanyi jogon visszaszerezhette magyar állampolgárságát
az, akit az 1945. szeptember 15-e és 1990. május 2-a között ettől megfosztottak, illetve akit e kötelékből
elbocsátottak. A negyedik Áptv. módosításával az állampolgárság visszaszerzése rövid ideig diszkrecionális
joggá vált. A nyilatkozó akkor szerzi meg a magyar állampolgárságot, ha „magyar állampolgárság megszűnését
követően nem folytatott a Magyar Köztársaság nemzetbiztonsági érdekeit sértő tevékenységet”. Ez a korlátozás
a 2003. évi módosítással megszűnt.
      b) A nyilatkozattétel második esete a kódex 2001. évi módosítása szerint a Magyarországon született,
ismert külföldi szülők gyermekének szerzési jogára vonatkozik, aki a ius soli feltételeinek hiányában sem a
magyar állampolgárságot, sem a külföldi jog alapján szüleinek állampolgárságát nem szerezhette meg. A
nyilatkozattétel feltétele, hogy a gyermek magyarországi lakóhellyel rendelkezzen és a nyilatkozatot
közvetlenül megelőzően legalább öt éve az ország területén lakjon.
      c) A nyilatkozattétel harmadik esete a férjezett nők külföldi állampolgárral kötött házasságából következő
állampolgárság-vesztési jogcímhez kapcsolódik. Aki 1957. október 1-je előtt magyar anya és külföldi apa
házasságából született, az magyar származású anyja után nem szerzett magyar állampolgárságot, mert a
férjezett nőkre vonatkozó korlát miatt anyja a házasságkötés által az eredeti állampolgárságát elveszítette. Ezen
leszármazók a nyilatkozattétellel lehetőséget kapnak a magyar állampolgárság megszerzésére.
      Mindhárom eset közös szabálya, hogy a nyilatkozat elfogadása esetén az állampolgársági ügyekért felelős
miniszter állampolgársági bizonyítványt állít ki. A nyilatkozat feltételeinek hiányosságait megállapító határozat
pedig bíróság előtt megtámadható.

     4.) A magyar állampolgárság megszerzése házasságkötéssel:
     Az első és a második Áptv. szerint külföldi állampolgárságú nő magyar állampolgár férfival kötött
házassága által automatikusan megszerezte a magyar állampolgárságot. A magyar állampolgárság
megszerzéséhez a házasság törvényes létrejöttének igazolására volt szükség.
     A harmadik Áptv. hatálybalépése óta a házasság már nem az állampolgárság megszerzésének jogcíme,
hanem a honosítás kedvezményes feltétele.

       A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG MEGSZŰNÉSE:
       1.) A magyar állampolgárság megszűnése lemondással:
       a) A lemondás az állampolgársági jogban – a polgári jogtól eltérően – olyan egyoldalú személyes
jognyilatkozat, amelynek közjogi hatása nem automatikusan, hanem csak a törvényben meghatározott feltételek
teljesítése esetén áll be.
       A lemondás korábbi feltételeit a negyedik Áptv. módosítása újrakodifikálta. Elhagyta az állampolgárság
természetétől idegen elemeket, így a külföldön lakó magyar állampolgárnak a lemondásához a jövőben egyetlen
feltételt kell teljesíteni: igazolni kell külföldi állampolgárság fennállását, vagy (ennek hiányában) külföldi
állampolgárság megszerzését kell valószínűsíteni.
       A negyedik Áptv. módosítása a lemondás szabályozása során a hontalanság megelőzését is figyelembe
vette. A lemondást követően ugyanis hontalanság keletkezhet akkor, ha a valószínűsített külföldi
állampolgárság megszerzése nem következik be. A törvény rendelkezése szerint: „A lemondás elfogadásától
számított egy éven belül kérheti a köztársasági elnöktől magyar állampolgárságnak visszaállítását az, aki nem
szerzett külföldi állampolgárságot.”
       b) A lemondást a korábbi állampolgársági törvények nem ismerték el. A harmadik Áptv. szerint csak az
mondhatott le magyar állampolgárságról, aki azt családjogi ténnyel szerezte, és másik szülőjének ismertté
válásakor már nagykorú volt.

      2.) A magyar állampolgárság megszűnése az állampolgárság visszavonásával:
      a) A visszavonás a magyar állampolgárság hivatalból történő megszüntetésének az esete, amelyet a
negyedik Áptv. hozott létre. A fennálló állampolgárság alanyi jogi jelegére tekintettel a hivatalból történő
megszüntetés feltételeit törvényben kell korlátozni:
            a honosítás visszavonása a született magyar állampolgárral szemben nem értelmezhető;
            feltételekkel és mérlegelési jog alapján alkalmazható az ellen a személy ellen, aki magyar
              állampolgárságát jogszabályok megszegésével szerezte meg (a valótlan adatok közlése, az adatok
              és tények elhallgatásával a hatóság félrevezetése);
            a honosítás visszavonása időtartamhoz is kötött; a jogszabálysértés bizonyítása ellenére sincs
              helye a visszavonásnak, ha az állampolgárság megszerzésétől számított tíz év már eltelt.
      b) Az állampolgárság visszavonásáról az állampolgársági ügyekért felelős miniszter előterjesztésére a
köztársasági elnök dönt, s a döntést a Magyar Közlönyben is közzé kell tenni. Az állampolgársági ügyekért
felelős miniszter ténymegállapító határozata ellen bírói jogorvoslatra nyílik lehetőség.
      c) a honosítás visszavonásának legutóbbi újraszabályozás a hontalanság szempontjából következetlen
azáltal, hogy a korábbiaktól eltérően, a törvényalkotó a külföldön élés előfeltételét elhagyta.

      3.) A magyar állampolgárság megszűnésének történeti jogcímei:
      a) A magyar állampolgárság megszűnése elbocsátással. Az elbocsátás az állampolgárság
megszűnésének egyéni kérelemre induló, de alanyi jogként nem deklarált formájaként került az állampolgársági
jogba. Az elbocsátás jogcímét mind az első, mind a második, mind a harmadik Áptv. szabályozta, a negyedik
Áptv.-ben azonban már nem szerepel.
      b) A magyar állampolgárság elvesztése távolléttel. A távollét címén történő vesztést csupán az első
Áptv. ismerte. A jogintézmény formálisan 1949. január 31-ig hatályban volt, de az 1956. évi 11. NET határozat
következtében, a nyugvó idő hatására a magyar állampolgárság távollét címen történő elvesztését 1939.
szeptember 1-je után már nem lehet megállapítani.
      c) A magyar állampolgárság elvesztése megfosztással. A megfosztás a magyar állampolgárság
hivatalból történő megszüntetésének a korábbi szabályozásból ismert intézménye. Az első Áptv.-t módosító
1939. évi XIII. törvény vezette be. A megfosztás kimondására külföldi állampolgárság megszerzése, valamint
külföldi állam szolgálatába állás szolgáltatott okot. A megfosztás az 1947. évi X. törvény szerint az ország
területére történő visszahívásának való ellenszegülés címén is alkalmazható volt. Az 1948. évi XXVI. törvény a
megfosztás „mellékbüntetésként” a (teljes vagy részleges) vagyonelkobzásról rendelkezett, sőt a
vagyonelkobzási szankciót visszamenő hatállyal, az 1939. évi XIII. és az 1947. évi X. törvénycikk alapján
megfosztottakra is kiterjesztette. A megfosztást a második Áptv. is az állampolgársági jog szankciójaként
kezelte. A harmadik Áptv. az állampolgári hűség elleni vétség, valamint súlyos bűncselekmény elkövetésének
esetére a megfosztás intézményét továbbra is fenntartotta. Az eljárás a korlátlan diszkrecionalitás mellett az
önkényességtől és a politikai diszkriminációtól sem volt mentes.
      A megfosztás intézményéről a rendszerváltó alkotmány rendelkezett: „A Magyar Köztársaságban senkit
nem lehet magyar állampolgárságtól önkényesen megfosztani…” [Alk. 69.§ (1) bekezdés].
      Az állampolgársági törvény újraszabályozását megelőzően az egyedi megfosztó határozatokat
megsemmisítette. A megfosztottak magyar állampolgárságát – a törvény feltételek igazolása mellett – a
köztársasági elnökhöz címzett, egyoldalú nyilatkozattal lehet visszaállítani. A vagyonelkobzás jóvátételét pedig
a kárpótlási törvények biztosítják.
      d) Magyar állampolgárság elvesztése házassággal. A házasság az első és a második Áptv. szerint
nemcsak az állampolgárság keletkezésének hanem megszűnésének jogcímei között is helyett kapott.
      Az első Áptv. alapján magyar állampolgár nő külföldi állampolgár férfival kötött házassága
következtében automatikusan elveszítette magyar állampolgárságát. A második Áptv. a hontalanság
megelőzése érdekében csak akkor fűzte a házassághoz a magyar állampolgárság elvesztését, ha a nő
megszerezte külföldi férje állampolgárságát.
      A harmadik Áptv. már nem tekintette a házasságot vesztési jogcímnek. Tehát 1957. október 1-jét
követően nem a magyar állampolgárság elvesztésének jogcíme, hanem a honosítás kedvezményei között
található.
                        A KETTŐS (VAGY TÖBBES) ÁLLAMPOLGÁRSÁG


      Kettős vagy többes állampolgárságról akkor beszélünk, ha ugyanazon személyt egyidejűleg két vagy több
állam egyaránt saját polgárának tekinti.

       A KETTŐS (VAGY TÖBBES) ÁLLAMPOLGÁRSÁG:
       Az állampolgársági jog szabályozása az állami szuverenitás közvetlen megnyilvánulása. Minden szuverén
állam önmaga határozza meg saját államában az állampolgárrá válás keletkezésének (és megszűnésének)
feltételeit. Az egymásra tekintet nélkül történő szabályozás párhuzamosságot eredményezhet, ugyanaz a
személy egyidejűleg két (vagy több) állam állampolgárságát is megszerezheti:
        - születéssel, ha különböző állampolgárságú szülők gyermeke mindkét szülője jogán (ius sanguinis a
             patre és ius sanguinis a matre) külön-külön állampolgárságot nyer és mindkettőt meg is tarthatja;
        - honosítással, ha új állampolgársága mellett az előzőt is megtarthatja.
       Az állampolgársági jog fejlődése, a szabályozás korszerűsödése a megkettőződés újabb lehetőségeit
teremti meg. A házasságkötésnek mint szerzési, illetve vesztési jogcímnek az eltörlésével, továbbá a ius
sanguinis a matre általánossá tételével lehetőség nyílik a nők korlátozott jogi helyzetének felszámolására. Ebből
következően megnőhet a „vegyes” házasságok száma és a születendő gyerekek kettős (vagy többes)
állampolgárrá válásának lehetősége.
       A magyar állampolgársági jog történetét a kettős állampolgárság kettős állampolgárság tényként való
elismerése jellemzi. A negyedik Áptv. szintén nem fűz jogkövetkezményeket az újabb állampolgárság
megszerzéséhez, ugyanakkor a belső jog nem is veszi figyelembe magyar állampolgár esetleg létező másik
állampolgárságát. A kettős állampolgárokról nincs nyilvántartás, a másik állampolgárság tényéről a magyar
állampolgársághoz kötött tisztség elnyerése során sem kell nyilatkozni.

       A KETTŐS (VAGY TÖBBES) ÁLLAMPOLGÁRSÁG KIKÜSZÖBÖLÉSE:
       A kettős állampolgárság létrejöttét az államok első joga általában nem zárja ki. (A jellemző kivétel
például az NSZK.) Az államok alapvetően olyan jelenségnek tekintik, amelyből kezelést igénylő konfliktusok
származhatnak mind az egyén, mind az állam számára. Az államnak például diplomáciai védelemben kellene
részesítenie polgárát olyan állammal szemben, amelynek a védeni kívánt személy szintén polgára. A kettős
állampolgárságú személy például ugyanazon állampolgári kötelezettségeket mindkét államában köteles lenne
teljesíteni.
       A kettős (vagy többes) állampolgárságnak kiküszöbölésére az érdemi megoldást a nemzetközi
szerződésektől várható.
       A magyar állampolgársági jog fejlődésére a kettősség kiküszöbölésével szemben éppen az állampolgárság
megkettőződését elősegítő szabályok növekedése a jellemző. Az állampolgárság visszaállítását jóvátételként
alkalmazó törvények az egyedi határozatok utólagos megsemmisítésével és a magyar állampolgárság
nyilatkozattételhez kötött visszaszerzésével éppen a megkettőződés eseteit növelik. A külföldön letelepedett és
meghonosodott magyarok ezreinél a magyar állampolgárság „átörökölhető” státussá vált az érintett akarata
vagy nemegyszer tudta nélkül.
       A kettős állampolgárság érdemi visszaszorítása az államok együttműködésétől, nemzetközi
megállapodásoktól várható. Ezek a nemzetközi jogi megállapodások a magyar állampolgársági jogot eltérő
módon érintették.
       a) Magyarország a szocialista hatalomgyakorlás időszakában szocialista partnerkapcsolataiban a kettős
állampolgárság felszámolására törekedett. A Magyar Népköztársaság kétoldalú egyezményeket között a
Szovjetunióval, Bulgáriával, Csehszlovákiával, Lengyelországgal, az NDK-val, Mongóliával és Romániával.
       Az egyezmények alapján Magyarország és a másik állam megszüntette egymás között a már fennálló
kettős állampolgárságot, illetve megállapodott a megelőzés feltételeiben. Az egyezmények szerint a születéssel
keletkezett kettős állampolgárság a gyermek egyéves koráig állt fenn. A szülők írásban nyilatkozhattak arról,
hogy melyik állam állampolgárságát választják gyermeküknek. Az egyezmények aláírásával a szerződő felek
továbbá azt is vállalták, hogy a honosítási kérelmeket a másik állam állampolgársági ügyben illetékes
hatóságának nyilatkozatát (hozzájárulását) is figyelembe véve bírálják el. A magyar-román egyezmény
végrehajtása (1990-ig) így akadályozhatta meg a Romániából áttelepült magyar nemzetiségűek honosítását.
       Mivel ezen egyezmények a Magyar Köztársaság állampolgársági politikájával már nem voltak
összeegyeztethetők, a kormány a rendszerváltást követően mindegyik egyezményt fel is mondta.
      b) A kettős állampolgárság kiküszöbölésére a Népszövetség, illetve az ENSZ égisze alatt létrehozott
multilaterális egyezmények nem a kettős állampolgárság megszűnését, hanem az abból adódó hátrányok
(elsősorban a kettős kötelezettségek) csökkentésének lehetőségeit tűzik célul. Ezek közé sorolhatók: a lex fori
bevezetésével a jogalkalmazást elősegítő Bustamante-kódex (1928), a hadkötelezettséggel és a hontalansággal
foglalkozó hágai egyezmény (1930); a férjezett nők állampolgárságáról szóló New York-i Egyezmény (1957),
valamint a diplomáciai kapcsolatok nemzetközi szabályait rendező Bécsi Egyezmény (1961). Magyarország
ezek közül kizárólag a férjezett nők állampolgárságáról rendelkező egyezmény részese.
      c) Az európai jog fejlődése a kettős (vagy többes) állampolgárság terén:
      Az Európa Tanács 1963-ban aláírt strasbourgi konvenciója még fellépett a kettős állampolgárság ellen.
Az 1990-es évekre megváltozott a kettős állampolgárság megítélése. Az állampolgársági jogban megerősödött
az egyenjogúságnak (a nők jogegyenlőségének, a gyermekek jogainak), illetve a fennálló állampolgárságnak
mint emberi jognak a védelme. A kettős állampolgárság egyre inkább értékké, mintsem rendellenes állapottá
kezdett válni. Mindezekre, illetőleg a Maastrichti Szerződés által létrehozott EU-állampolgárságra is tekintettel
az ET-egyezmény ugyan nem foglal állást (semleges) abban a kérdésben, hogy a kettős állampolgárság
kívánatos-e vagy sem, de nem is lép fel vele szemben. A többes állampolgárság ex lege keletkezése elé az
egyezmény szerint a jövőben sem emelhető akadály; míg a más címen keletkező állampolgárság elfogadásáról
vagy kizárásáról az államok döntenek. Az egyezmény szabályozza a többes állampolgársághoz fűződő jogok és
a belőle származó kötelességek körét is.
                                             A STÁTUSJOGOK


      A STÁTUSJOGOK AZ ALAPJOGOK RENDSZERÉBEN:
      a) Az állampolgárság létrejöttével a természetes személy államában státusjogokból és közjogi
kötelezettségekből álló közjogi státust nyer. A státusjogok az állami szuverenitással összefüggésben határozzák
meg az állampolgár jogi helyzetét.
      A státusjogoknak az alapvető jogok rendszerében történő elhelyezésekor az alkotmányból kell kiindulni.
Az alkotmányból a státusjogok önálló jogcsoportként történő értelmezése közvetlenül levezethető:
            Alk. 69.§ (1) A Magyar Köztársaságban senkit nem lehet magyar állampolgárságától
            önkényesen megfosztani vagy magyar állampolgárt a Magyar Köztársaság területéről
            kiutasítani.
            (2) Magyar állampolgár külföldről bármikor hazatérhet.
            (3) Minden magyar állampolgár jogosult arra, hogy törvényes külföldi tartózkodásának
            ideje alatt a Magyar Köztársaság védelmét élvezze.
      Az Alkotmányból kiindulva a státusjogok a következő sajátosságokkal rendelkeznek:
       - A státusjogok nem az emberi létből, hanem az állampolgárság tényéből következnek, az
           állampolgárság jogi státus, amely önmagában meghatározott jogokkal ( és kötelességekkel) jár, a
           státusjogok címzettje csak állampolgár lehet.
       - A státusjogok jogi természete szuverenitásfüggő, tartalmát a szuverenitás gyakorlásának
           követelményei határozzák meg, a jogok érvényesülését a szuverén hatalom általában közvetlen
           kötelezettségként (nem a bírói jogvédelmen keresztül) garantálja.
       - A státusjogok katalógusának meghatározásakor az Alkotmány 69.§-ában nevesített jogokból kell
           kiindulni. A jogcsoport azonban ennél tágabb, ugyanakkor összetétele változó, határai mind a
           bővülés, mind a csökkenés irányába elmozdulhatnak.
       - A státusjogoknak lényegüket illetően alanyi jogoknak kell lenniük. A közjogi státussal időtartamát
           illetően legfeljebb ideiglenes, tartalmát illetően pedig kizárólag alkotmányjogi és büntetőjogi
           természetű korlátok férnek össze.
      b) A státusjogok önálló jogcsoportként történő értelmezése az alkotmány-jogtudományban még nem
általánosan elfogadott. A jogok szabályozásának fejlődése, a jogszabályalkotás és a jogalkalmazás
hiányosságai kiküszöbölésének igénye azonban a státusjogok elkülönítésének szükségességét veti fel.
      A státusjogok elkülönítése a külföldiek jogállásának vizsgálata során szintén nélkülözhetetlen
viszonyítási alap. A státusjogok ugyanis a megkülönböztetés funkcióját is ellátják a saját polgár és az adott
állam területén tartózkodó külföldiek (és hontalanok) között.
      Mivel hagyományos módon – az emberi jogok alapján – nem lehet a szükséges különbséget megtenni a
saját polgár és a külföldiek között, az Alkotmány más megközelítést alkalmaz: a területén való (jogszerű)
tartózkodás, illetve a területen való élés szempontját. Az Alkotmány által alkalmazott megkülönböztetés
bizonytalanságát a státusjogok rendszere korrigálhatja azáltal, hogy kizárólag a státust, a jogállást tekinti
viszonyítási alapnak.

     A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁR STÁTUSJOGAI:
     1.) Jog a magyar állampolgársághoz: A magyar állampolgársághoz való jog annak gyermeknek a
         státusjoga, akinek legalább egyik felmenője magyar állampolgár. Minden magyar állampolgárt ( a
         lemondás jogából következően) megillet az állampolgárságával való rendelkezés joga, amelyet a
         szuverén hatalom (a visszavonás által) kizárólag (vissza-) honosított állampolgár esetében korlátozhat.

      2.) Jog a nemzeti és etnikai kisebbségi státushoz: A nemzeti és etnikai kisebbségek a magyar
állampolgárok azon csoportját alkotják, akik a lakosság többségétől saját nyelvük, tárgyi és szellemi kultúrájuk,
történelmi hagyományaik szerint különböznek, és akiket e különbségen alapuló összetartozás és önazonosság
tudata köt össze. Az Alkotmány a Magyar Köztársasát területén élő nemzeti és etnikai kisebbségeket
államalkotó tényezőnek tekinti, és egyéni, illetve kollektív jogok biztosításán keresztül védelemben részesíti.
      A nemzeti és etnikai kisebbségi státust a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993. évi LXXVII.
törvényben meghatározott egyéni és közösségi jogokból áll. A nemzeti és etnikai kisebbségként elfogadott
népcsoport és annak minden tagja jogait alanyi jogon gyakorolhatja.
      3.) Jog az állampolgársági regisztrációhoz: Az állampolgársági regisztrációhoz való jog a státusjogok
gyakorlásának feltételeit biztosító okmányokhoz és nyilvántartásba vételhez (anyakönyvezéshez, személyi
adatok és lakcím nyilvántartáshoz stb.) való joggal egyenlő.
      A személyazonosító igazolvány olyan hatósági bizonyítvány, amely a polgár személyazonosságát
közhitelűen igazolja. A személyazonosság a személyi és lakcímadatok összessége. A személyi adatok
meghatározó eleme az állampolgárság. A személyazonosító igazolvány tehát a magyar állampolgárság
fennállásának tényét közhitelűen igazoló okirat.

      4.) Jog a területen való tartózkodáshoz: A magyar állampolgárt megilleti a magyar állam
felségterületén való háborításmentes tartózkodás joga. A mozgásszabadság a saját polgár esetén nem
korlátozható, időtartamhoz nem köthető, az állampolgár bármilyen súlyú jogsértő magatartása és a
tartózkodási jog között nincs összefüggés. A területen tartózkodás joga a kiutasítás tilalmának feltétlen
garantálása mellett érvényesül.

      5.) Jog az államterület elhagyásához és a hazatéréshez: Az államterület szabad elhagyásának emberi
joga státusjoggá a korlátozás természetének függvényében, valamint a hazatérés jogának biztosításával válik.
      a) Az állam területének elhagyása, a külföldre utazás joga (főszabály szerint) útlevélhez kötött. Az
          útlevélhez való jogot az úti okmánnyal történő ellátás rendjén keresztül biztosítja a külföldre utazásról
          szóló 1998. évi XII. törvény.
          Úti okmány kiadásának megtagadására az utazási tilalmak esetében kerülhet sor: súlyos
          bűncselekmény miatt folyó büntetőeljárás esetén a büntetőeljárás jogerős befejezéséig; a
          büntetőeljárással összefüggésben a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések ideje alatt;
          a lakhelyelhagyási tilalom fennállásáig; a szabadságvesztés (kényszergyógykezelés) kitöltése alatt; a
          nagy összegű (tízmillió forint) tartozás megfizetéséig.
          Minden utazási tilalom ideiglenes jellegű, a szabad mozgás akadályai megszűnésével (illetve a
          tartozás megfizetésével) az útlevélhez való jogosultság visszaáll. Az utazási tilalommal kapcsolatban
          méltányosság alkalmazható.
          A már kiadott úti okmány visszavonásának okait az utazási tilalmak, a jogosulatlan felhasználás és a
          visszaszolgáltatási kötelezettség elmulasztása képezi.
      b) A kivándorlás a magyar államterület végleges elhagyásának joga, amelyet a törvény külföldi
          letelepedés szándékával történő kiutazásként értelmez. A kivándorlás az állampolgársági státust
          önmagában nem érintheti. A kivándorlás a kiutazás általános feltételei mellett külön feltételekkel
          nem korlátozható. A kivándorlás mint a területelhagyás azonban lakcím-bejelentési és egyéb
          kötelezettséghez köthető.
      c) „A magyar állampolgár külföldről bármikor hazatérhet. A hazatérés joga e törvényben foglalt
          feltételek hiányában sem tagadható meg, nem korlátozható, illetőleg feltételhez nem köthető.” [1.§ (2)
          bekezdés].
          Míg a külföldre utazás érvényes útlevélhez kötött, addig a hazatérő állampolgár akár érvénytelen
          útlevéllel, de még útlevél hiányában is hazatérhet a magyar állam területére.

       6.) Jog a védelemhez törvényes külföldi tartózkodás esetén: „Minden magyar állampolgár jogosult
arra, hogy törvényes külföldi tartózkodásának ideje alatt a Magyar Köztársaság védelmét élvezze.” [Alk. 69.§
(3) bekezdés].
       A nemzetközi jog szabályainak figyelembevételével történik. A nemzetközi jogban a védelemnek két
formája: a diplomáciai és a konzuli védelem ismert.
       Diplomáciai védelem során az állam lép fel állampolgára érdekében egy másik állammal szemben ez
utóbbi nemzetközi jogellenes magatartása miatt. A diplomáciai védelem eszköze a felhívás, a magyarázatkérés,
illetve a tiltakozás lehet.
       A konzuli védelem a saját állampolgárt a fogadó állam szerveinek, illetve magánszemélyeknek (nem
nemzetközi) jogellenes magatartásával szemben illeti meg. A konzuli eljárás mindig az idegen államban, a
fogadó állam hatóságai előtt történik.
       Mindkét formát a státusjog részének kell tekinteni. Az alanyi jogi követelményeknek a konzuli védelem
felel meg.
       A konzuli védelem gyakorlását a 2002. évi XLVI. törvény szabályozza: „A Magyar Köztársaság a
magyar állampolgár érdekeinek külföldön történő védelmét a konzuli szolgálat útján látja el.
       A konzuli védelem személyi hatálya minden magyar állampolgárra kiterjed. A törvény a védelem jogát a
kettős állampolgárra is kiterjeszti. A konzuli védelmet nyújtó konzuli szolgálat szervei a Magyar Köztársaság
diplomáciai és konzuli képviseletei, valamint a külügyekért felelős minisztérium. A konzuli szolgálatot a
külügyekért felelős miniszter irányítja. A külügyekért felelős miniszter évente tájékoztatót tesz közzé a
diplomáciai és konzuli képviseletek címjegyzékéről és a konzuli jogosítványokról. A konzuli szolgálat
illetékességi területei az ún. konzuli kerületek.
       A konzuli szolgálat lényege a tanácsadás, a segítségnyújtás. Ennek során:
            - tájékozódni kell a külföldi államban a beutazó vagy tartózkodó magyar állampolgárok jogait,
                 kötelességeit és érdekeit érintő belső szabályokról és körülményekről;
            - tájékoztatni kell, vagyis az összeggyűjtött információkat közzé kel tenni;
            - figyelemmel kell kísérni a külföldön tartózkodás jogszerűségének biztosítását, és jogsérelem
                 észlelése esetén az adott állam szerveinél haladéktalanul fel kell lépni.
       A konzuli szolgálat hatáskörébe tartozik:
            - segítség és támogatás a hazatérés elősegítése érdekében;
            - segítségnyújtás baleset, erőszakos bűncselekmény, súlyos betegség, katasztrófa, háború,
                 fegyveres összeütközés esetén;
            - személyes szabadságukban korlátozott állampolgárok, kiskorúak (cselekvőképességben
                 korlátozottak) védelme;
            - halálesettel és a távollévő képviseletével kapcsolatos feladatok ellátása stb.
       A konzuli szolgálat közjegyzői feladatként okiratot állít ki és tanúsítvány készít, illetve külföldi
okiratokat felülhitelesít.

      7.) Jog a közügyek gyakorlásához: A közügyek gyakorlásának státusjoga azt fejezi ki, hogy az
állampolgár nemcsak tárgya, alanya is a hatalom gyakorlásának.
      A közügyek gyakorlásában való részvétel több jogot foglal magában:
            - a törvényhozó hatalom létrehozására irányuló aktív és passzív választójog, a választójoggal
                összefüggő minden részjogosítvány (például jelöltajánlás);
            - a települési önkormányzatok létrehozására vonatkozó önkormányzás joga, amelybe – a
                választójog szabályai szerint – beletartozik mind a képviselő-testület (közgyűlés) tagjainak,
                mind a (fő)polgármesternek a megválasztása;
            - választott (testületi) tisztség viselésének joga, ideértve bejegyzett párt vezetőjére és
                tisztségviselőjére vonatkozó státusjogi követelményeket;
            - a közvetlen demokrácia különböző formáinak gyakorlása országos és helyi szinten egyaránt;
            - a közhivatal viselésének joga.
      A közhivatal viselésén nemcsak az ún. közjogi tisztségek ellátását értjük, hanem a hivatalos személyek
(Btk. által értelmezett) körének meghatározott részét is, ahol a magyar állampolgárság követelményét a
közérdek védelme határozza meg.

      8.) Jog a szocialista státus fenntartásához: Az állampolgár általános státusa politikai és szociális
jogok összessége. A gazdasági, szociális és kulturális jogok megjelenése és alkotmányos alapjogként történő
deklarálása az állam és a polgár viszonyának minőségi átalakulását eredményezi, amelynek státusjogi
konzekvenciái vannak.
          a) A jogok egy része mindenkit megillető emberi jog, gyakorlása azonban feltétekhez köthető. Ilyen
             a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jog, amelynek gyakorlása a
             magyar állampolgárok számára státusjogként érvényesül (Alk. 70/B.§).
             A legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog gyakorlása a területen élés feltételéhez
             kötött (Alk. 70/D.§).
          b) A jogok jelentős részét deklaráltan is státusjognak tekinti az alaptörvény:
              „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz: öregség, betegség,
              rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a
              megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a
              társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.” [Alk. 70/E.§
              (1)-(2) bekezdés].
              „A Magyar Köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot. A
              Magyar Köztársaság ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az
              ingyenes és kötelező általános iskolával, képességei alapján mindenki számára hozzáférhető
             közép- és felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részt vevők anyagi támogatásával valósítja
             meg.” [Alk. 70/F.§ (1)-(2) bekezdés]

      9.) Az állampolgár közjogi kötelezettségei: Az állampolgársági státus státusjogokból és közjogi
kötelezettségből áll. Státus szempontjából a jogok és kötelezettségek nem alkotnak egységet, a jogok
érvényesítésének a kötelezettségek teljesítése nem előfeltétele. A státusjogi szemlélet nemcsak a státusjogok és
a közjogi kötelezettségek, hanem az alapjogok és kötelezettségek általános elhatárolását is szolgálja.
      A magyar állampolgár közjogi kötelességei:
            - A honvédelmi kötelezettség, amelynek részei: a hadkötelezettség, a polgári védelmi honvédelmi
               munkakötelezettség, továbbá a gazdasági anyagi szolgáltatási kötelezettség. A had- és a
               honvédelmi munkakötelezettség kizárólag rendkívüli állapotban terheli a nagykorú magyar
               állampolgárokat.
            - A közterhekhez való hozzájárulás tartalma oly módon megváltozott, hogy állampolgársághoz
               való kötése fokozatosan idejétmúlttá válik, helyébe adó, illeték stb. befizetésének kötelezettsége
               lép.

      AZ EU-POLGÁR STÁTUSA:
      a) Európa egyesítésének a második világháborút követően meghirdetett eszméje a kezdeti gazdasági
együttműködéstől (1951:Euróapi Szén- és Acélközösség) a század végére eljutott az Európai Unióig, a tőke, az
áruk, a szolgáltatások és személyek szabad mozgásától az EU-állampolgárságig.
      Az 1951. évi első állomást 1957-ben az Európai Gazdasági Közösség, 1965-ben az Európai Közösség
követte, majd az együttműködés politikai közösséggé, Európai Unióvá az 1992. évi (1993. november 1-jétől
hatályos) Maastrichti Szerződéssel alakul át. Az EU-polgárságból származó jogoknak jelenleg a huszonhét
tagállamban élő polgár a címzettje, köztük – 2004. május 1-je óta – a Magyar Köztársaság állampolgárai is.
      b) Az EU nem rendelkezik az állam szuverenitás ismert jegyeivel. Az EU-állampolgárság intézménye az
Európa Tanács 1997. évi egyezményével sincs szinkronban. Elméleti oldalról az EU-állampogárság legfeljebb
másodlagos állampolgárságnak tekinthető, mivel nemzeti (tagállami) állampolgárság nélkül nem áll meg.
      c) Az EU-polgár státusjogai három csoportba sorolhatók:
          1) Az EU-rendszeréből, a személyek szabad mozgásából, a tagállamok közötti határok funkciójának
              felszámolásából, az utazás szabadságából következően a tartózkodás, a letelepedés olyan korlátlan
              joggá válik, hogy az EU-ban el is veszti státusjog jellegét. A lakóhely megválasztásának joga mint
              megkülönböztetés az EU-n kívül polgárokkal szemben érvényesül.
          2) Az EU-polgár státusjogának második csoportját azok a jogok alkotják, amelyeket minden, az EU
              területének meghatározott részén felségjogokat gyakorló szuverén állam köteles biztosítani saját
              állampolgáraival azonos módon a másik tagállam állampolgárai számára. E jogok kizárólag az EU
              szervezetét és működését érintik. Ide tartoznak:
            - az aktív és a passzív választójog az Európa Parlament megválasztásában,
            - a petíció benyújtásának a joga az Európa Parlamenthez,
            - panasz benyújtásának joga az EU-ombudsmanhoz az EU közigazgatási szervei ellen,
            - a saját nyelv használatának joga a petíciós és a panaszjog gyakorlása során. Az EU-polgár ennek
                megfelelően jogosult a petíciót és a panaszt saját nyelvén megírni és a választ ugyanazon a
                nyelven megkapni.
          3) A helyhatósági választások esetén a lakóhely szerinti, nem állampolgársági tagállamban megillető
              aktív és passzív választójog, valamint a nem állampolgársági államtól igényelhető diplomáciai és
              a konzuli védelem joga.
              Mind a helyhatósági választójognak, mind a diplomáciai és a konzuli védelem jogának a tagállam
              állampolgáraival azonos módon kell érvényesülnie.
          4) 1998-ban elkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, amellyel párhuzamosan, a külföldieket érintő
              törvényalkotás az EU-polgár jogaira is kitért.
              Példák a hazai megoldásokra:
            - a konzuli védelemről szóló 2001. évi XLVI. törvény,
            - a menedékjogról szóló törvény 2001. évi módosítása is tartalmaz EU-záradékot,
      E jogok fokozatosan bővülnek, az állampolgárok státusa a tagállamok mindegyikében kodifikálásra vár.