Nyugat ∙ / ∙ 1915 ∙ / ∙ 1915. 23. szám
Fenyõ Miksa: Irodalmi vita
Rákosi Jenõnek sikerült utolsó cikkében a vitát "elvi magasságokba" emelnie, - ami persze annyit is jelent, hogy jó anekdoták és káromkodások híján levele ezúttal
meglehetõsen unalmas. Nyugatbeli írásunkban kioktattuk arról, hogy ezt a háborút a szerb, az orosz, a francia nacionalisták politikája idézte föl és kényszerítette ránk,
s Barrčsre utaltunk (utalhattunk volna D'Annunzióra is), aki Franciaországban - több ízléssel, több tudással és emelkedettebb szempontokból - ugyanazt az
elszomorító, mások - egész generációk sorsát hitvány frázisokkal igazító agitációt ûzi, mint amelynek lobogóját Rákosi Jenõ boltja fölé kiakasztotta, - most Rákosi
Jenõ - "elvi magasságból" - azzal válaszol erre, hogy "az európai háborút a francia és olasz szabadkõmûvesek készítették elõ, provokálták és táplálják mind a mai
napig". Hát ha Franciaországra nem is áll ez - negyven esztendõ elvakult, nacionalista heccelése érlelte ilyen szörnyûvé Franciaország és a világ katasztrófáját -
Olaszországban valóban döntõ szerep jutott az olasz szabadkõmûvességnek. De hát mit bizonyít ez? Legfeljebb azt, hogy a szabadkõmûvességet nem hatja át egy
egységes és emelkedett világnézet, s hogy ami egység benne van, azt a politikai eszmék és áramlatok helyrõl-helyre annyira szaturálják, hogy, íme, Olaszországban a
szabadkõmûvesség szemben áll az olasz szocialistákkal, az olasz szabadkõmûvességnek. De hát mit bizonyít ez? Legfeljebb azt, hogy a szabadkõmûvességet nem
hatja át egy egységes és emelkedett világnézet, s hogy ami egység benne van, azt a politikai eszmék és áramlatok helyrõl-helyre annyira szaturálják, hogy, íme,
Olaszországban a szabadkõmûvesség szemben áll az olasz szocialistákkal, az olasz szabadkõmûvesség nacionalista szervezet. Úgy van s ha Rákos Jenõ ma olasz
szenátor és újságíró volna, akkor lapjának talpra állítására szabadkõmûves pénzen alakult részvénytársaság vállalkozna, szabad kõmûves igazgatókkal, - afféle Idea
Nacionale, mely naponként nyomtatásban jelentené fel a mások lelkiismeretének megdobbanásait, a Giolittianusokat, az Avanti olvasóit. De hogy Rákosi Jenõ
tökéletlen ismereteit a szabadkõmûvesekrõl kiegészítsem - bár e sorok írója sohasem volt szabadkõmûves s csak annyit tud róluk, amennyit minden elfogulatlan,
mûvelt és érdeklõdõ embernek illik tudnia -, közlöm vele azt is, hogy viszont Törökország szövetségét a központi hatalmakkal, a török katonai hatalomnak a balkáni
vereségek után való megszilárdítását, a török szabadkõmûvességnek köszönhetjük, a török szabadkõmûvesek voltak azok, akik éppen olyan mélységesen
döbbentek meg a szláv világuralom gondolatára, mint mi magyarok s éppen olyan elszántsággal és kitartással szálltak szembe vele. Mindezek faktumok, melyekben
sem vád nem foglaltatik a szabadkõmûvesség ellen, sem pedig védelmük s amelyekkel egyszerûen Rákosi Jenõ hamispénzverése alól rántjuk ki a talajt. Ami eddig a
magyar szabadkõmûvességet illeti, ezek ellen - miután jónak látja a mai válságos idõkben való viselkedésükért vállukra veregetni - azt veti Rákosi, hogy a
"nyugatosok, akiknek a szeretõjük kiskörme drágább száz királynál és lobogónál és akik értelmetlen madárnyelven gyalázzák le versben a mi nagy önvédelmi
háborúnkat, ezek a harckerülõ urak a mi szabadkõmûveseink által fenntartott lapnak elszánt védelme alatt állnak". Ami vád ebben a magyar szabadkõmûvesség ellen
foglaltatik, arra majd megfelelnek õk, ha jónak látják, a magunk részérõl legfeljebb annyit, ezt is csak zárójel között s nem igényelve kijelentésünk számára semmi
különösebb jelentõséget, hogy a Nyugat szerkesztõi és fõmunkatársai között vannak szabadkõmûvesek s vannak olyanok, akik soha szabadkõmûves-páholy tagjai
nem voltak, de ami a Nyugat anyagi körülményeit illeti, ami iránt Rákosi olyan meleg és állandó érdeklõdést tanúsít, hát megnyugtathatjuk, a Nyugat már az csak
maga tartja el magát, elõfizetési pénzekbõl, szerkesztõinek önképzõköri szívóssággal végzett ingyenmunkájából. De hát, mondom, ez mellékes körülmény, a fontos
Rákosi állításai között az a vád, hogy mi legyalázzuk a magyarság önvédelmi harcát. Azzal üthetnénk el a dolgot, hogy honnan tudja ezt Rákosi, mikor hetek óta azt
hajtja, most is ismételi, hogy értelmetlen madárnyelven írva az állítólagos gyalázó versek. De hát az ilyen silány vád elveszi az ember kedvét a tréfálkozástól, miért is
ezt Rákosihoz nem méltó komolysággal akarjuk visszautasítani. Rákosi Jenõ nem ismeri sohasem is olvasta a Nyugatot, vagy a Nyugat íróinak írásait. Vagy nyolc
esztendõ elõtt forgatta néhány ígéretes fiatal magyar írónak Holnap címû kötetét - mely akkor Babitsot is vendégül látta -, és e kötetrõl való emlékei, meg a most
folyó vitában a kezére dolgozó esztétikusok beárulta versek, megkékceruzázott sorok, ez minden, amit a Nyugatról tud. Mert ha lapozgatott volna a Nyugatban,
akkor - becsületes szándékkal a szívében - tudná, tudnia kellene, hogy féltõbb, igazabb, gyöngédebb szeretettel - a lélek mélyéig megrendülve - senki nemzetünket
sorsos útján nem kísérte, mint éppen a Nyugat írói, s ami írás a háborúról a Nyugatban jött, azt nemcsak most, hanem tíz esztendõ múlva is bízvást és önérzetesen
vállalhatjuk. Azt mondották, - tessék csak utána lapozni! -, talán kikerülhetetlen volt, bizonnyal kikerülhetetlen volt, összeesküdtek ellenünk, ránk kényszerítették.
Csak éppen, hogy ezekbõl az aggodalmaikból soha nem vált vezércikk annak a bizonyítására, hogy a háború esztétikai gyönyör, erkölcsi szükségesség - mint ahogy
Rákosi tollából olvashattuk a galíciai harcok idején leírhatatlan megvetéssel -, és a háború eredetét, a háború céljait - bevalljuk - gyakran feledték azok fölött a
veszteségek fölött való fájdalmukban, melyek miatt, ki tudja, talán sohasem teljesedhet diadalmassá fegyvereink gyõzelme. Csak éppen, hogy a megdöbbenésük a
világra szakadt katasztrófán nagyobb volt, mintsemhogy vitézi énekekre, Derby lord plakátjain alkalmazható toborzó dalokra kerekedett volna kedvük, és ez a mély
megdöbbenés - ebben a választó idõben - igazibbá, minden ember-testvérünk iránt megértõbbé nemesítette költészetüket. Csak éppen, hogy jövõbelátók is voltak és
a diadaltüzek világánál a magyarság jövõjét kutatók. És költõk voltak és azok maradtak végig, és soha egy percre sem, egy betû erejéig sem tettek koncessziót a
politikának, Rákosi politikájának.
Hõs emberségem, várakozz,
Szép álmokat aludj, lefénylett
Jós és jó magyarságom,
Hívni fog az élet
S föltámadások örök Rendje.
Most tél van s szegény mag-magam
Megnémítva és leharapva,
rendeltetés hitével
Õrzöm meg tavaszra,
Igazimnak sarjadásáig.
(Ady Endre: Mag hó alatt.)
És még egy idézet. Flaubert-nek egy 1871 márciusában kelt levelébõl: "Legyünk elkészülve új képmutatásokra, az erényrõl való szavalásra, a romlottság ellen való
szónoklásra, szigorúan egyszerû öltözködésre stb. Teljes vaskalaposságra."
*
Azért mégis csak érdemes elgondolkozni azon - mint emberi dokumentumon is, mint kortörténeti adaton -, hogy mire vihetõk vissza ezek az idõnként konokul s
mindig növekvõ szenvedélyességgel megújuló támadások. A vádpontok idõnként bõrüket vedlik, már nyolc esztendõ elõtt, amikor az értelem nevében támadt ránk
Rákosi Jenõ, bejósoltam, hogy majd jön õ még az egészség, a puritanizmus, az erkölcsiség, a magyarság, a hazafiság lobogója alatt is, - ahogy éppen a tömegek
könnyen dirigálható szenvedélyeire való spekulálás alkalmasnak látta. Jóslatom - nem vagyok büszke rá és nem örülök neki - bevált, ma már Rákosi hûségesen
végigszáguldotta e vádak egész skáláját, sõt meg is tetézte egy abszolút biztos hatásúnak érkezõ kézigránátváddal, az élelmiszeruzsorával. Az élelmiszeruzsorát is a
Nyugat csinálta. A divatot is, mely "nem a nõi alkat szépségeinek emelésére, hanem hibáinak kitüntetésére" szolgál, mely "a testet nem takarja, hanem leleplezi", mint
ahogy Rákosi Jenõ a düh logikájával megállapítja. Akkoriban a "filiszter" túlságosan egyszerû formulájával magyaráztuk a dolgot. Akkor azt mondtuk - legyen szabad
megismételnünk érvelésünket, melynek nem egy igazsága ma is igazság - azt mondottuk: "Sejtések, remények, talán megállapítások is, néhány értõ és igazán
érdeklõdõ embernek inkább csak maga elé suttogott titkai köztudattá izmosodnak, nyugtalanító érzések, nyugtalanító sorsok, nyugtalanító nevek - életek és mûvek -
mind igazabb és igazabb együttérzést váltanak ki és a filiszter-ideál, a kellemes érzéseket - a turbékolást, elérzékenyülést, jókedvet, meglevõk dicséretét, szeretkezést
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00187/05886.htm Page 1 / 2
- bokrétába kötõ költészet, a "kerek mint az alma"-lelkek játszi kedvtelése és elalvás elõtti szórakozása veszélyben forog. Mert a mûvészet szerintük a társas élethez
tartozik, mint a klub, mint a színház és aki a társas életben vesz részt - mondja Amiel -, annak úgy kell élnie, mintha ambróziával táplálkozna és csak a legfinomabb
foglalkozásokat ûzné, a gond, a szükséglet, a szenvedély, mindez mintha nem is volna. Ezért az a bámuló megütközés minden hevességen, a természet minden vadabb
sikolyán, minden igazi szenvedésen és a szenvedély minden látható jelén. És ilyenkor megmozdulnak a filiszterek tömegei, ilyenkor rákönyökölnek mûvészettörténetek
lezárt aktáira s ha zenérõl van szó, akkor azt mondják, hjah! Beethoven! - ha festészetrõl, hjah! Raffael meg Rembrandt, - ha irodalomról van szó, akkor, hjah!
Shakespeare, Dante, Arany János! - mert ez elfogulatlanságukat bizonyítja és feloldja õket minden igazi érdeklõdés kötelezettsége alól. Kényelemszeretetüket pedig
kenetes imperativusokká veszik körül, légy erõs, légy hívõ, légy példakövetõ, légy nemzeted vigasza...
Ma már alig állhatunk meg ennél a magyarázatnál. Ma már azt mondjuk, ha mindazok a vádak, melyeket Dunántúli naponta kieszel, sületlenségek is, ha Rákosi Jenõ -
kellõ tudás, érdeklõdés és mûveltség híján - nem is tekintheti át a nagy szabad tengereket, ahol a Nyugat hajója jár, mégis rosszindulatú ösztönének periszkópján
meglátja a közeledõ veszélyt, s izgul, védekezik. És erre az ösztönre rábízhatjuk magunkat, itt történt és történik valami, amitõl Rákosi Jenõ annak az egész politikai
világnak - a "politika" szóba az õ egész világnézetük belefér - az összeomlást félti, mely egy fél évszázadon keresztül ennek az országnak erkölcsi, kulturális és
gazdasági törvényeit diktálta. Ha mi akarnánk vádpontokat összeszedni, akkor egész másokat tudnánk mondani, mint "vérivás" meg " bukjelszoknya" meg
"értelmetlen madárnyelv" meg "amerikázás". Akkor a kivándorlás számadatait iktatnák ide, melynél nagyobb vérveszteséget a magyar nemzetre csak ez a háború
hozott, (melyet görögtüzes jelzõkkel felékesíteni nem visz rá a lelkem), akkor arról értekeznénk, hogy miért nincs ennek az országnak mûvelt és vagyonos
középosztálya, az adópolitikánk lázító igazságtevésérõl, közigazgatásunk - de szomorúan megbosszulja ez magát ebben a háborúban! - teljes csõdjérõl. Ennek a
politikai világnak az összeomlását sejti ki Rákosi Jenõ a Nyugat betûibõl. Amelyeknek veszélyességét annál fenyegetõbbnek érzi, minél kevésbé állnak a betûk
valamely politikai irány, vagy párt, valamely tendencia szolgálatában, minél inkább a tiszta mûvészet, a költõi egyéniség erejével szólalnak meg.
Sokat lehetne még errõl írni. Arról, hogy ha az a "több mint száz elismerõ levél", melyet Rákosi Jenõ minden cikkében meglobogtat, nem is egyéb Csillag Anna
reklámjánál, azért hiba volna letagadni, hogy sokan gondolkoznak a dologról úgy mint Rákosi Jenõ. Sokan vannak az õ politikai világának osztályosai, az igazi
tehetségek puszta létezésén megsértõdött féltehetségek, sokan a felületesek, jelszavaknak felülõk, sokan vannak és öblös hangúak. Csak így érthetõ meg, hogy a
magyar sajtó - mely elvégre is a közönségnek, a közönség szájíze szerint ír, s irányítására nem gondolhat - sokszor bizonyára jobb meggyõzõdése ellenére,
közönyösséggel kísérte és kíséri még ma is a Nyugat törekvéseit, s csak a példa okáért említjük fel, hogy Móricz Zsigmondnak Magyarok címû kötete - melynek
kellergottfriedi jelentõsége minden hozzáértõ elõtt nyilvánvaló - a sajtóban a megértésnek, a méltánylásnak egyetlen barátságos szavával sem találkozott. Csak így
érthetõ meg, hogy az unosuntalan ismételt ostoba vád ellen, hogy a Nyugat detronizálta Petõfit, meg Aranyt, meg Vörösmartyt (akik ma igazán nem tiltakozhatnak a
Rákosi Jenõ által rájuk kényszerített szövetség ellen), soha egyetlen hang nem emelte fel szavát - mi magunk erre épp úgy nem felelhettünk, mint az ezüstkanál vádra -
, soha egyetlen sor nem mutat rá arra, hogy különb esszék, különb írások sem folyóiratban, sem napilapban nem jelentek meg, mint amelyekben a Nyugat írói a
magyar klasszikusok - Zrínyi, Berzsenyi, Csokonai, Petõfi, Arany, Vörösmarty, Gyulai - megismerésére törekedtek. Csak olvasni kéne ezeket és tanulni belõlük -
igaz megértést és tisztességtudást.
És mégis - ez már a Hauser Gáspárok sorsa - a Nyugat érvényesül. A Nílus a tengerhez ért, mint ahogy Schopenhauer szerette mondani. Íróinak kiváló tehetségénél
fogva s annál az erkölcsi és kulturális becsületességnél fogva, annál a megfélemlíthetetlen szabad szellemnél fogva (ezt a hitelét vesztett fogalmat a Nyugat csiszolta
újból fényesre) mely ezeket a csupa külön elefántcsont-tornyú írókat a Nyugat folyóiratban közös munkára egyesítette.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00187/05886.htm Page 2 / 2