Docstoc

II

Document Sample
II Powered By Docstoc
					TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS                                                   II. Településmorfológia
                                                                   II. 2. A településszerkezet

II. 2. A településszerkezet

      Az előző fejezetben beépítési típusokat vizsgáltunk, elsősorban a telekhez – annak
méretéhez, formájához, használatához való viszonyában. A telkek és az azon álló épületek
összessége azonban csak matematikai értelemben alkotja a települést, a város morfológiailag
is több, mint a telkek és házak összessége. A tipizálható – tematikus – és nem tipizálható
funkciók, beépítések valamiféle térbeli szabályrendben állnak össze, az őket körülvevő külső
városi terekkel életünk térrendszerét, helyszínét adják. Ennek a térrendszernek a többé-
kevésbé állandó fizikai környezet csak legalsó rétegét jelenti, amelyre ráépülnek a terek
szervezésének, a mozgásoknak, a társadalmi használatoknak, egyéni észlelésnek rétegei.
Mindezek a rétegek egymással kölcsönhatásban épülnek ki, és – jó esetben – a hely
természetföldrajzi adottságai és az adott társadalom értékrendje és működése határozza meg
őket.
       A város térrendszere
      A városszerkezet sokszor használt egyszerűsítő alaprajzi elemzési módszere a tömör és
üres, azaz az épületek és a nem beépített terek egymástól való megkülönböztetése, ahol az
épületeket feketével és a szabad tereket fehérrel – vagy fordítva – ábrázolják. A szétválasztás
a kint és a bent térélményének archaikus megkülönböztetésén alapul, ezért mindnyájunk
számára jól értelmezhető. A tömegek és a tér a városban – is – csak egymáshoz való
viszonyukban értelmezhetők, az épített tömegek tereket kereteznek, a terek felfűzik,
rangsorolják az épített tömegeket. Ezek a pszichológiai alaktan alapján leegyszerűsített
fekete-fehér alaprajzok valóban alkalmasak arra, hogy a terek és tömegek elsődleges rendjét
leírják. A lakótelkek beépített tömbjeinek, a közintézményeknek nagysága, elhelyezkedése,
kontúrja egyik oldalról, az utcák vonalvezetése, változó szélessége, kapcsolódása,
hierarchiája, a kiteresedések formája másfelől annyira komplex információt hordoz, hogy
ennek alapján felismerhető az adott város, városrész.
      Ahogyan az épületek osztályozhatók és elemezhetők nagyságuk, formájuk, a telekhez,
utcához való viszonyuk alapján, ugyanúgy tipizálhatók a város szabad területei is tisztán
morfológiai módszerekkel. A modern városépítészet megjelenéséig ennek az elemkészletnek
alapelemei az utca, a tér és az udvar voltak, amelyek számos változatban számtalan variációvá
állhattak össze.
      A település vázrendszere
      Az úthálózatot a települések első szervező vázának tekinthetjük. Legtöbb településünk
kialakulásában meghatározó volt annak a regionális útvonalnak, vagy útvonalaknak az
elhelyezkedése, amelyekkel a település a településhálózatba kapcsolódott. Középkori
városalaprajzokon jellegzetesen rajzolódnak ki ezek a többnyire sugárirányú vonalak,
amelyek a városkapukon belépve a piactér felé tartanak. Szélességük a forgalomnak
megfelelően általában jelentősebb, mint az utcahálózat alsóbb elemeié, amelyeket szerveznek.
      A közúthálózat mai metropoliszaink térképén lassan áttekinthetetlenül komplexebbnek
tűnik, szervezési alapelve azonban a műszaki lehetőségek és tervezési elvek változása ellenére
a legtöbb esetben máig megtartotta ezt a hierarchiát. A város artériái a régióval összekötő
főforgalmi és forgalmi útvonalak, amelyek túlnyomóan átmenő forgalmat bonyolítanak, ezek
szervezik az elosztó jellegű gyűjtőutak rendszerét, amelyek a túlnyomóan célforgalmat
bonyolító lakóutcák, kiszolgáló utcák hajszálereit táplálják. (Ehhez a hierarchiához
csatlakoznak ma a közlekedés specifikus funkciójú, térben vagy szintben esetleg elválasztott
csatornái, mint a tömegközlekedés, a metró, a gyalogoshálózat, stb.)
      Településeink alapvázának csak ősi alaptípusa a sugaras rendszer. A terepadottságoktól
függően gyakori a sugaras rendszer deformációja. Erre példa Budapest, ahol a pesti rendkívül




                                                                                            34
TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS                                                   II. Településmorfológia
                                                                   II. 2. A településszerkezet

szabályos sugaras-gyűrűs hálózat a budai oldalon a hegyek adottságaihoz idomul, de hasonló
példa jöhet létre vízparton is, mint Chicago esetében. A tisztán sugaras alaprajz azonban csak
matematikailag növelhető határok nélkül, a városnövekedés egy szakaszán túl a különböző
pontok közötti távolságok célszerűtlen meghosszabbodásához és a centrum túlterheléséhez
vezet. Ezért lépnek be – tervezett vagy spontán fejlődés útján – a harántirányú, gyűrűs
elemek, kialakítva a városszerkezet sugaras-gyűrűs alapmodelljét. (Megint jó példa Budapest,
vagy Moszkva városa, ahol a városfejlesztés egymást követő beavatkozásai újra és újra egy
külsőbb tehermentesítő gyűrű kialakítására törekedtek. A sugaras-gyűrűs kialakítás azonban a
tervezett városoknak is kedvelt alaprajza volt, elsősorban az olasz reneszánsz idején, amikor a
köralaprajz a kialakítandó városállam védelmi szempontjainak is kedvezett.)
      Jellemzően tervezett alakulat az ortogonális hálóra szervezett települési úthálózat. A
történelem folyamán többször előfordult, hogy új települést előzmények nélkül, idegen
terepen, idegen kultúrába ágyazva, új földet feltörve kellett létrehozni. Az általában négyszög
alaprajzú városok a földosztás legegyszerűbb technológiájára alapozva – az akciónak
általában földosztás is részét képezte -, mechanikusan ismételve voltak létrehozhatók a
birodalom minden pontján. Legismertebb példái a Római Birodalom legionárius települései
voltak, amelyek az adott csapattest nagyságának – 30-50 ezer fő - megfelelően, de mindig
azonos tájolással és belső szerkezettel épültek, kontúrjaik ma is felismerhetők a Birodalom
volt városainak mai utcahálózatában. A légiós táborok kialakítását valamiféle kézenfekvő
katonai logika vezette, de ugyanilyen szigorúan tájolt, ortogonális településeket hoztak létre
szakrális szabályok például az ókori Kínában vagy a nagy indián kultúrák központjaiban. Az
ortogonális rendszer mindezekben az esetekben szigorú hierarchikus belső szerkezettel
párosult, a kiemelt főtengely mentén szabályozott rendben települtek a fő szakrális és világi
épületek, egymástól elkülönülve a tisztek és közkatonák, a császár, a mandarinok, a
kézművesek és parasztok lakóhelyei. Egészen más ideológián alapult az amerikai városok
jellemző ortogonális hálós kiépítése. Thomas Jefferson – építész, államelnök, a demokrácia és
a szabadság elkötelezettje – kezdeményezte a XVIII. század végén a földrész meghódítására
egy földrajzi léptékben derékszögű hálós rendszer bevezetését, amely önmagán belüli
továbbosztással az államhatároktól a városi tömbök léptékéig szervezheti az Államokat. A
tisztán praktikus megfontolásokon túl a tervben az egyenlőség frissen alapokmányba foglalt
ideája és a határtalan fejlődés ígérete rejlik. Az amerikai városokban a „kockás” alaprajz
ellenére végbement a gazdasági-társadalmi differenciálódás, és a határtalan növekedést a
meghosszabbodó útvonalak ugyanúgy zavarták, mint a sugaras elrendezésben: így lett a
nagyobb kiterjedésű ortogonális telepítések kiegészítő eleme az átlós tengely, mint a
Broadway New Yorkban.
      Mai nagyvárosaink növekedésük során számtalan hajdan önálló és önálló úthálózattal
rendelkező kistelepülést olvasztottak magukba, új, különféle minták alapján tervezett
városrészekkel egészültek ki. Hálózatuk így sok esetben több centrumot, időnként centrális és
ortogonális elvek alapján szervezett, esetlegesen összeillesztett részeket tartalmaz. A
többszörösen összetett hálózat elemzése sokszor önmagában alkalmas arra, hogy a település
történeti fejlődéséről képet kapjunk. A környezeti minták éles elválása, amely nem csak az
alaprajzban, de az általunk érzékelt városi környezetben is tettenérhető, összességében
montázs-szerűvé teszi nagyvárosainkat. A filozófia és a tudomány posztmodern fejlődésével
ez a sokszínűség, a különbözőségek egymás mellettisége levetkőzte a modern korszakából
származó, a rend és a rendezettség vágyához kapcsolódó negatív értéktartalmat. A patchwork-
város korunk adekvát kifejezőjévé vált.




                                                                                            35
TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS                                                    II. Településmorfológia
                                                                    II. 2. A településszerkezet

      Morfologikus közterületelemzés
      A közterületek hálózatszerű elemzésének – amelyet századunk hálózat- és
folyamattervezése egészített ki később – segítségével a város egészében, nagy léptékben,
esetleg akár regionális összefüggéseiben vizsgálható. Az utcák és terek azonban kisebb
léptékben, formai jegyeik alapján is elemezhetők. Ez az alakelemzés a közterületek
tudományát az építészeti formálás kérdéseihez közelíti.
      A XIX. század végén, az urbanizáció hatására gyorsan növő embertelenül sűrű
városrészek, ugyanakkor a romantika elmúlt korokat dicsőítő időszakában merül fel először,
hogy hogyan lehetne tudományosan számba venni és új települések tervezésénél alkalmazni a
településképnek azokat az elemeit, amelyek a szabálytalanságok ellenére a középkori városok
szépségét, otthonosságát adták. A gondolatkör legnevesebb képviselője Camillo Sitte bécsi
építész volt, aki könyvben jelenteti meg a városépítés művészi alapvetéseit. A kor mérnöki,
monumentális, vonalzóval húzott városalakításaival szemben kiáll az íves utcavezetés, az
esetlegesség, az aszimmetria festőisége mellett. Ez a festőiség a XX. század elején egy ideig
valóban várostervezési elvvé válik, amíg a modern építészet jó időre háttérbe nem szorítja. Új
virágzása éppen a modern építészet első kritikáival jelentkezik, a hagyományosabb
megoldásokhoz való visszatérés elméleti hátterül szolgálva.
      Az 1960-as évek elején a városmorfológia fejlődésére elsősorban az alaklélektan
eredményei vannak nagy hatással. A laboratóriumi kísérletek igazolják, hogy a látvány
érzékelésében, főleg pedig annak értelmezésében nem csupán az alak, a minta sajátosságai, de
meghatározó módon annak a háttérrel való viszonya is szerepet játszik. (Ezen alapulnak
minden idők ismert grafikai trükkjei, kétértelműségei.) A városi szövetben ugyanígy nem
értelmezhető az épített tömeg önmagában, hanem csakis az általa bezárt köztes térrel együtt.
A tér és a tömeg egymást kiegészítő, komplementer fogalmak, amelyek csak szoros
együttműködésben, kontextusban adnak urbánus környezetet. A városi tér, utca így a modern
építészet lekicsinylése után rehabilitálódik, térelemzési szemszögből is új értelmet, az épített
elemekkel azonos értéket nyer. A kontextualizmus azonban nem csak a város épített
tömegeinek és köztes tereinek egyensúlyáról, egymás általi meghatározottságáról beszél,
hanem arról is, hogy a kettő kapcsolódásának meghatározott mintája, szabályrendszere van,
amely a fejünkben előre programozva segíti nem csak az elemeknek, de a komplex városi
szituációnak felismerését, a térbeli tájékozódást, a hely azonosítását, a helyi identitás
kialakulását. A kontextus a város összetartó fonadéka, amely a történelmen, a generációk és
építészeti divatok változásán keresztül fenntarthatja a település önazonosságát.
      Fontossá válik ezért a város morfológiai elemekre bontása, azok katalogizálása,
elemzése is. Ezeknek az elemeknek felismerésével, megfelelő rendszerbe állításával reméli a
várostervezés az épített környezetet újra a „hely szellemének” megfelelően formálni.
Christopher Alexander több száz olyan városi helyzetet, alapelemet („pattern”-t) határoz meg,
amelyek minden építési kultúrában előfordulnak, anyaguk, formájuk, egymáshoz való
viszonyuk azonban a hely és a kor meghatározottságát viseli magán. (Erre a helyi jellegre
alapulnak azok a turistáknak árult plakátok, amelyek egy-egy turisztikai célpont – London,
Marokkó, Budapest... – kapuit, ablakait, kerítéseit gyűjtik egybe, ezzel emlékeztetvén őket a
helyi benyomásokra.) A patternek alkalmazása a városszövetben egyfajta szabályrendszer,
nyelv ismeretét feltételezi, amely a folyamatos kultúra sajátja. Segítségével újra létrehozhatók
olyan környezetek, amelyek a történeti kultúra folyamatosságába ágyazva a benne felnőtt
emberhez ismert és értelmezhető nyelven szólnak.
      A patternek már nem csak egy elvonatkoztatott alaprajzi elrendezés, szervezés leírására
vállalkoznak, hanem a fizikai környezet háromdimenziós, anyagában, színében, felületében,
stb. megnyilvánuló, de még statikus sokféleségére. A hatvanas évek azonban a gyorsuló




                                                                                             36
TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS                                                   II. Településmorfológia
                                                                   II. 2. A településszerkezet

motorizáció korszaka is. Nyilvánvalóvá válik, hogy a városi szövet vizuális érzékelése is csak
a mozgás közben feltáruló látványok sorozatával írható le. Gordon Cullen a városépítészeti
vizsgálódások eszköztárába bevezeti szakaszos látványelemzés módszerét, amely a gondosan
kiválasztott útvonal fontos pontjairól érzékelhető városképet rögzíti, annak változásaival
együtt. Az útvonal kiválasztásán túl lényeges a nézőpont és a mozgás sebessége is: a
gyalogos, a kerékpáros és az autós térérzékelés mindennapi tapasztalataink szerint is
alapjaiban különbözik. A szekvenciális látványelemzés a mikrokörnyezet feltárásának máig
használatos eszköze, városelméleti jelentősége azonban abban rejlik, hogy a város szubjektív
képe a városi közterületeken mozogva, az utcán járva tárul fel, így a harmadik dimenzió és a
közterületi látvány mellett jelentőséget kap az idő is.
       Szubjektív városképek
      Már Christopher Alexander is felteszi, hogy a városi összefüggések szabályrendszere
nem csak kortól és kultúrától, de személytől is függhet. Mindnyájunk tapasztalata, hogy
környezetünket nem egyformán érzékeljük. Egy metropoliszban sok-sok év után is lehetséges,
hogy a város bizonyos, másoknak jól ismert részeiben nem is jártunk, de egy ismert –
ismertnek tekintett – környezetben is eltérő jelentőséget tulajdonítunk a környezet elemeinek,
tájékozódásunk, otthonosságérzetünk más-más pontokhoz, vonalakhoz, látványokhoz
kapcsolódik. Lehet-e a szubjektív térérzékelésnek mégis olyan törvényszerűségeit
megállapítani, amelyek általánosan használhatók a várostervezésben? Kevin Lynch amerikai
építész a szociológia módszereit hívta ehhez segítségül: számtalan interjúban, az
interjúalanyok rajzai alapján térképezte fel az emberek tudatában a környezetükről élő képet.
A vizsgálatokból kiderült, hogy bár maguk a képek lényegesen különböznek, felfedezhetők
olyan típuselemek, fogalmak, amelyek általánosan előfordulnak. Lynch munkatársaival a
várostest öt ilyen elemét definiálta:
       útvonalak (paths)
      Tájékozódásunk legelső és legfontosabb kiindulásai azok az útvonalak, amelyeket
mindennap járunk. Vannak ritkábban használt útvonalaink, elkülönülhetnek a gyalog, autóval
vagy kerékpárral használt útvonalak. Jellemzően más hálózati kép él a városban az autóval
közlekedők, mint a tömegközlekedési eszközöket használók fejében. Míg az előbbi az
egyirányú utcák, balrakanyarodási lehetőségek, esetleg a dugó valószínűsége szerint választ
utat, az utóbbi a vonalak csatlakozását, a járatsűrűségeket, átszállási időket vesz figyelembe.
Egy metróvonal az autós mentális térképén szinte nem létezik, a gyalogos fejében az egyik fő
„path” lehet. Az útvonalak jellemzői, hogy minden esetben a városban való mozgásunkhoz
kötődnek, sokszor tájékozódásunk egyéb pontjait is ezekhez az utakhoz kapcsoljuk.
      határvonalak (edges)
      Aki nagyvárosban nőtt fel, az a korlátozott mozgásszabadság életkorában sokszor
hallotta: csak a töltésig mehetsz! ne menjetek az úton túlra! Városainknak olyan lineáris
elemei is élnek a fejünkben, amelyek területek lehatárolására alkalmasak. Lehetnek természeti
képződmények: vízpart, erdő, vagy építettek: töltés, árok, városfal. A rajtuk való áttörés,
áthatolás jellemzően valami fizikai nehézséget is jelent, de talán lényegesebb, hogy a
határvonalakon túl valami más minőség, új világ, városrész kezdődik. Ugyanazok az elemek
különböző mentális térképeken eltérően viselkedhetnek: egy gyorsforgalmi út az autósnak
útvonal, a rajta átkelni akaró idős embernek sokszor határvonal.
    övezetek (districts)
    A felvég és az alvég, Rózsadomb és Józsefváros, a telep és a szomszéd telep: a város
önmagukon belül valamilyen szempontrendszer alapján homogén, de egymástól jól
megkülönböztető területekre oszlik a fejünkben. Nagyvárosban sokszor a lakóhelyi identitás




                                                                                            37
TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS                                                   II. Településmorfológia
                                                                   II. 2. A településszerkezet

is ilyen kisebb egységekhez kötődik, olyannyira, hogy családok generációkon át
kimutathatóan mindig csak a városrészen belül költöznek. Ezeknek a szubjektív, érzékelt
városrészeknek csak akkor van egyértelmű határuk, ha az valami fizikai elemmel egybeesik:
mindenki egyértelműen lehatárolja Pestet és Budát, de hol vannak a határai az
Újlipótvárosnak?
      csomópontok (nodes)
      A város ősi alapképlete az utak találkozásánál kialakuló csomópont, már az egyiptomiak
is útkereszteződést mintázó ideogrammal jelölték a várost. Térképzeteinkben ezek a helyek az
útvonalak (path) kereszteződéseihez, szakaszvégeihez, közlekedési eszközváltáshoz
kapcsolódnak, ugyanakkor a városi történések, funkciók, találkozások, kommunikáció
besűrűsödésének helyei és helyszínei. Piacok, forradalmak és találkák helyszínei. „Tízkor a
Moszkván az óra alatt!” A csomópontok az övezetek belsejében elhelyezkedve sokszor segítik
az egyes övezet érzékelését, azonosítását is.
       jelzőpontok (landmarks)
       A Moszkva tér órája méreteinél fogva nem feltétlenül felel meg Lynch „landmark”
kategóriájának, de funkciójában igen: olyan épített pontszerű elem, amely meghatározza,
azonosítja a város adott helyszínét, segíti a tájékozódást. A sűrű városszövetben ilyen
tájékozódást segítő jel természetesen elsősorban magas elem lehet: az Eifel torony háztetők
felett felbukkanó csúcsa, a grazi fellegvár. Lehet a jelzőpont természeti vagy épített, sokszor
mindkettő, hiszen ősidőktől igénye az építő embernek az ilyen fontos pontok megjelölése,
legyen az az Akropolisz, vagy a Szabadságszobor a Gellérthegyen.

     Az alaptípusok azonosítása után a módszer megfordítható: megfelelő számú interjúalany
mentális térképének összevetéséből a triviális adatokon túl fény derülhet a városszövet
működési hibáira: egy nagy forgalmú útszakasz akadályozhatja a kereskedelem fejlődését,
egy hiányzó jelzőpont vagy csomópont jellegtelenné teheti a lakóterületet. A szociológiai
módszer szűkíthető a szociológia szempontjai szerint, és fényt deríthet eltérő korú, társadalmi
helyzetű, stb. városlakók fejlesztési igényeire. Lynch kísérleteinek egyik célja éppen az volt,
hogy megállapítsa, hogyan lehet a városról alkotott pozitív tudati képeket a tervezéssel
megerősíteni.
       A chicagói iskola városökológusai
      Az övezetek fogalma szélesebb értelemben már korábban bekerült az urbanisztika
szótárába. Az első értelmezés a városszabályozáson belül alakult ki még a XIX. század
folyamán, ahol az övezet az adott funkcióval, beépítési móddal és építési paraméterekkel
beépíthető területet jelentette. Pestet Budától, a Belvárost Kőbányától, a Terézvárost Zuglótól
és Kispesttől a városlakó fejében azonban nem csak a városrész jellegzetes funkciója,
beépítése, táji és építészeti arculata különbözteti meg, hanem felismerünk az ott lakók között
valamiféle, a másik területtől jellegzetesen eltérő társadalmi homogenitást is. A chicagoi
iskola szociológusai az 1920-as évektől azt vizsgálták, hogy igazolható-e ez a megérzés a
területi statisztikai adatok elemzésével. Chicago városát több – etnikai, területhasználati,
ingatlanpiaci, stb. - szempontból is elemezték, és a város társadalmi mintázatát, fejlődését
három alapvető térmodellel próbálták megközelíteni. A modellek szabályszerűségeire
elsősorban gazdasági és ingatlanpiaci, másodsorban társadalmi magyarázatokat adtak, a
modellek működési elveinek analóg alapját azonban az akkor kifejlődő ökológia tudománya
adta, így lett az elmélet neve humán ökológia, definiált alapfogalma a „természetes övezet”. A
városban élő különböző, etnikailag és gazdaságilag meghatározott népességcsoportok




                                                                                            38
TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS                                                  II. Településmorfológia
                                                                  II. 2. A településszerkezet

térfoglalását a városban a növénytársulások és állatpopulációk terjedéséhez hasonlóan a
szukcesszió fogalmával írták le.
       Burgess a területhasználat jellege és intenzitása alapján egy, a város központja körül
koncentrikusan elhelyezkedő gyűrűs modellt vázolt fel. A négy alapvető gyűrű határai a város
növekedésével és fejlődésével kifelé mozognak. A legbelső a „central business district”, ahol
a magas telekárak miatt rendkívül intenzíven beépített üzleti negyed jön létre. Ezt övezi egy
alacsony státuszú, fizikailag és társadalmilag is leromlott ármeneti zóna, amelyet újabb,
kisebb sűrűségű munkahelyi övezet, és végül a középosztály kiterjedt szuburbiáinak gyűrűje
követ. Az átmeneti zóna leromlásának okát a CBD (központi üzleti negyed) növekedésére
spekuláló ingatlantulajdonban vélték megtalálni. Az átmeneti övezet éppen olcsó ingatlanárai
miatt válik a bevándorló csoportok lakóhelyévé.
       Szabályos körkörös modell természetesen csak szabályos síkvidéki helyzetnél
érvényesülhetne. Chicagoban a modell a vízpart miatt félkörössé módosul, Budapesten a
budai hegyek miatt szabálytalan a szerkezet. A természetföldrajzi és úthálózati adottságokra
vezeti vissza a torzulásokat Homer Hoyt szektoros modellje. Szerinte a központi üzleti
negyedet követően – amely általában a város legrégebbi magja, amelyet kiterjedésénél és
elhelyezkedésénél fogva még nem érintenek különösebben a közlekedés szempontjai – a
város inkább ékszerű területekre különül el, amelyeket általában egy-egy a magból kivezető
völgy, főbb közlekedési tengely, illetve az arra rászerveződő vonalak határoznak meg. A
szektorok között területfelhasználási, etnikai, presztízskülönbségek mutathatók ki,
sugárirányú kiterjedésüket az őket szervező tengely „áteresztőképessége” határozza meg.
       Végül Harris és Ulman arra hívta fel a figyelmet, hogy a szerkezeten legtöbb
nagyvárosunkban a történeti városfejlődés is rajtahagyta a nyomát. A városnövekedés alatt
bekebelezett települések jobbára legalább részben megtartották eredeti központjukat, annak
funkciót és térszervező hatását: így a nagyvárosnak policentrikus szerkezetet kölcsönöznek,
több – ha nem is egyenrangú – „central business district”-tel.
       A chicagói iskola modelljeit az amerikai városra dolgozták ki. A modellek széleskörű
statisztikai tesztelése azonban arra utal, hogy szabályosságaik – némi eltéréssel – az európai
városok fejlődésére is alkalmazhatók. (Az amerikai modell erősen támaszkodott az etnikai
csoportok – feketék, fehérek, arabok, kínaiak – elkülönülésére, ami az európai nagyvárosban
az amerikainál jóval kevésbé határozza meg a szerkezetet. A gyűrűs modell külső homogén
gyűrűként vette számba a fehér középosztály szuburbiáit, amelyek Európában a modellek
kidolgozásakor még szinte nem léteztek.)
       A chicagói iskola modelljeit Budapestre a hatvanas években kezdték tesztelni, - amikor
az ingatlanpiaci folyamatok nem felelhettek meg a lakossági csoportok mozgásának leírására.
A területszerkezet és a statisztikai adatok mégis több szinten megfeleltek a modellek által
leírtaknak. A Park és Burgess féle gyűrűs modell központi magja pontosan körülírható
nagyjából a Belváros és a Lipótváros, Belbuda egy részének területével, amelyet egy sűrű,
leromlott épületállomány követ elöregedett, alacsony státuszú lakossággal körülbelül a Haller
út vonaláig. Ezen túl a régi Kis-Budapest határáig egy vegyes, lakó- és munkahelyi területeket
is tartalmazó átmeneti zóna következik, északon és délen átnyúlva a budai oldalra, ezen túl
pedig a lakótelepek, csatolt települések, később a szuburbán települések lakógyűrűje
következik, gyakorlatilag bezárva a kört. A Hoyt féle szektoros modell természetföldrajzi
meghatározottságát elsősorban Budán követhetjük nyomon, ahol a kivezető völgyek és az arra
néző délnyugati tájolású domboldalak már korán meghatározták a főváros legmagasabb
presztízsű kertvárosias lakóterületeit. A szektorok azonban a pesti oldalon is felismerhetők
például Zugló környezetétől jellegzetesen eltérő beépítésében, népességében és presztízsében.
Míg Zugló kiemelkedő presztízsét, elkülönülését a Városliget közelségén és az ipar hiányán
túl a közrefogó vasútvonalak „határvonal” jellege támogatta, Angyalföld legújabb fejlődési




                                                                                           39
TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS                                                  II. Településmorfológia
                                                                  II. 2. A településszerkezet

hullámát a Váci út és a metró kiépítése indította el, lehetővé téve a központi üzleti negyed
funkcióinak kihúzódását ezen a vonalon. A beolvadt települések központi magja eltérő
intenzitással ismerhető fel. A hajdan egyesített három város közül Pest és Buda központja a
hidak kiépítésével összeolvadt, Óbuda hajdani - már az egyesítéskor is sokkal alárendeltebb -
magja visszafejlődött, a lakótelep építésével részben el is tűnt. Az 1950-ben csatolt
peremtelepülések jó része kertvárosias település volt, amelyeknek intézményi ellátottsága
eleve a főváros közelségére épült. Ugyanakkor ma is felismerhető azoknak a településeknek
központi funkciója, saját szervező ereje, amelyek az egyesítéskor hosszabb polgáriasabb,
városiasabb múltra tekintettek vissza, mint például Újpest városa.
      Városfejlődés vagy várostervezés?
      A modellek megfelelését vizsgálva azonban felmerül a kérdés, hogy a statisztikai
megfelelések mennyiben tükrözik városaink természetes fejlődését, és mennyiben tudatos
várostervezés-városfejlesztés eredményei. Budapesten, az európai és észak-amerikai
városokhoz hasonlóan, a várostervezés a XIX. század közepétől jelentős szerepet játszik,
irányítva a terület-felhasználást, a közlekedési hálózatok és a város területi fejlődését. A
főváros tervei kezdettől fogva a gyűrűs-sugaras szerkezetben gondolkodtak, annak lényeges
elemei, mint a körutak vagy az Andrássy út a szabályozási tervek és városfejlesztés nyomán
épültek ki. A XIX. század ilyen orientációjú fejlesztései természetes módon vezettek a
centrum túlterheltségéhez, amit a világháború utáni tervek rendre további gyűrűirányú
elemekkel és a külső városrészek központjainak erősítésével ellensúlyoztak.
      A település térszerkezetének alakulása nem vezethető vissza önmagában sem spontán,
sem tervezett beavatkozásokra, nem magyarázható önmagában sem földrajzi, sem gazdasági,
sem társadalmi, sem kulturális, sem történeti adottságokkal, csak mindezek folyamatos
kölcsönhatásával.




                                                                                          40

				
DOCUMENT INFO
Shared By:
Categories:
Tags:
Stats:
views:1
posted:12/16/2011
language:
pages:7